Prágai Magyar Hirlap, 1927. október (6. évfolyam, 224-248 / 1558-1582. szám)
1927-10-02 / 225. (1559.) szám
8 1.927 október 2, vasárnap. BERLINI JEGyZtíiEK írja: BÁRDOS ARTÚR — Berlin ist Mode! — Annak a hatalmas — wegesneni — gesztusnak, mellyel Németország és a berlini medve a nagy összeomlás után talpra állt, együk következése az uj Berlinnek az a büszke és tudatos magaérzése is, amellyel mostanában lépten-nyoimon szobrot állít, önmagának. Azazhogy — ez stilusérzókére, törtető korszerűségére vall — az öndáósőitósnek nem ezt a régi, kőbe merevedő formáját, hanem sokkal' elevenebb, korszerűbb és hangosabb módjait keresi. Siegesallee-k helyett dalokat énekel, revüket vonultat fel, kiállításokat rendez és filmeket gyári, valamennyit az uj, hatalmasat lendülő Berlin dicsőítésére. A dal, a divat, a revü és a film: ez a mai idők leghatásosabb, legpopulárisabb reklámja és Berlin a maga dicsőítésére, még ezeknek a modern reklámeszközöknek is a legújabb, legélenhaladóbb formáit választja. A berlini medve — nem jellemzésül, hanem egyszerűen a város címere alapján használom ezt a képet! — most már nem a régi medvetáncot, hanem charlestont és blaok- bottomot táncol a legtiangosabb, legkábiíóbb reklám zene divatos ütemére. Ez a hét az események érdekes csoportosításával szolgál. A berlini divat-ipar hatalmas kiállítást nyitott „Die Mode dér Dame“ óimén. Ugyanott naponta kétszer revüt játszanak és a revü cime: „Berlin ist Mode!“ A napokban feltűnést keltő, nagy koncepciójú filmet mutattak be: „Berlin, die Simphonie dér Grosstadt!“ * Berlin már régen vitássá akarja tenni Paris hegemén iáját a női divat területén. Egyre több cikk jelenik meg az újságokban, mely a berlini divat-ipart propagálja Párás rovására. Eddig beérték annak hangsúlyozásával, hogy a párisi divat formáit a legszebben és legjobban Berlinben készítik el. Szóval elismerték, hogy a szellem párisi és csak a m u n ík a berlini. Most már tovább mennek. A berlini divat szabadságharcát, formanyelvének önállósulását hirdetik. Az a hatalmas kiállítás, mely néhány nap előtt nyílt meg a Kaiserdammom, nyíltan vallja céljának ennek a szabadságharcnak a dokumentálását. A német divat reformációjának wonnsi zsinata ez a kiállítás. Hogy ezt a célját mily mértékben érte el, hogy a berlini divat önállósága sikeresen do- öuimentálódik-e ezen a kiállításon a párisi divattal szemben, annak elbírálásába nem bocsátkozom. Józan férfi ösztönöm és méltányolható férfigyávaságom óva int, hogy ezekbe a női dolgokba, melyekhez valóban nem értek, beavatkozzam. Az kétségtelen, hogy ennek a kiállitás- nak a méretei impozánsak. A termek művészi tagolása, architektonikus megoldása — a kitűnő Emil Pirchan müve — a legjava mai ízlés reprezentációs alkotása. Bizonyos, hogy a kiállításnak ezt a művészi keretét a mai francia iparművészet aligha tudta volna produkálni. A tartalom pedig? A ruhák? Még a feleségem véleményével sem állhatok elő. Ki merné erre a veszedelmes kiállításra elvinni a feleségét? * A „Berlin“-fi'lm állítólag három évig készült és a kritika ódái lendülettel méltatta a német fővárosnak ezt a glorifikációját. Csakugyan, mindenféle szempontból, nagyon érdekes ez a film, melynek nincsenek hősei, nincs meséje, nincs eleje és nincs vége, az egész egy végtelen képsorozat, minden logikai kapcsolat nélkül, egy nagyváros napi életéből. A hős: Berlin. A mese: Berlinnek egy napi élete, reggeltől-estig. Megkapóan indul ez a nagyvárosi szimfónia. Az ébredő Berlin. Pompás hajnali képek, derengő, lassan népesedő utcák, kinyúló ablak-szemek, kapualj-torkok, munkába induló emberek, akiket elnyel a gyár tátongó, sötét kapuja, aztán egy kéz egy hatalmas emeltyűt markol, egyetlen kapcsolás és megindulnak a gyár gigászi gépszörnyetegei, száz és ezerfajta, éhes, mindent benyelő gép, felnagyítva, ijesztő monumentalitásban, minden részlet, csavar, átkapcsoló, a gép karja, gyomra, idegzete, agyveleje ... Itt a filmlehetőségek hatalmas, lenyűgöző perspektívái viHamvak meg, apokaliptikus méretek, a valóság olyan felnagyításai, melyek a film célkitűzéseit valami nagy messzeségben villiantatják meg ... A fantázia eliramodik és megtorpan. Aztán tarka gazdagságban ömlik a nagyvárosi élet, emberek, tárgyak, utcák, villamosok, autók, a rendőr felnagyított tenyere int és az utca rotációsa újra megindul, a lenyűgöző forgalom, tovább, tovább, aztán a déli cezúra: a táplálkozás — vendéglők, konyhák, ételtömegek, hulladék-hekatombák, szennyes edények — aztán megint a munka, robot, amíg kigyulladnak az utca fényei, a rikoltó transzparensek és megindul a szórakozás éjszakai robotja, a hatalmas mulatság- üzemek lármás, lélekölő tohuv/a-bohuja ... Mindez pedig aláfestve és felfokozva egy infernális erejű, nagyon érdekes, de alig el- viselhetően hangos zenével. Annak a Meisel- nek a zenéje ez, aki a Potemkin-film felkorbácsoló zenéjét komponálta és aki Piscator tömegjeleneteit látja el a nekiháborodott izgatás zenei felkiáltásaival. Ennek a Berliozén ének furcsa, lélegzettelen, rohanó ritmusa eleinte kitűnően, valami folytonossággal, úgyszólván cseleimé n n y e 1. látja el a mesétlen filmet... De nem bírja lélegzettel, folyton ismétlésbe esik és lármájával végül még elviselhetetlenebbé fokozza a film hatásét. Mert a végső hatás ez: fáradtság és ká- bultság, az ember a szeméhez és füléhez kapkod: elég, Berlin, nagyváros, szimfónia, mindent elismerek, de elég, elég! És a nézőnek sajnálnia kell magát, hogy ebben a „szimfóniádban, egy ilyen nagyváros lármás zűrzavarában kell élnie ... Nem, ennek a filmnek nincs toborzó ereje! Érdekes ez a film, a valóságoknak ez a szöveg, magyarázat és összefüggés nélküli egymásutánja. De a művészet: organizált valóság. A nyers matéria művészi organizációja: ez a lélek, amelyet nem pótol sem a kísérőzene, sem a kísérlet érdekessége. Fölébredni a rossz álomból/ lejen, most már egész bizonyos. Úgy vein: valahol egyszer régen elaludtam s most rossz valóról látok terhes álmot. Csak álom lehet ennyire való, ilyen kergetös, hajszás, rohanó, véres, vad iram, bolond és álnok. Biztos, hogy álom. Különben talány: hová tant apám, hol maradt anyám, s mért rejtőztek el épp a föld alatt? Gyermekjátékom mind, mind elfogyott, pajtásaim vén fiuk s asszonyok, család, barát mind százfelé szakadt. Ennyi sok múlás csak álom lehet, rossz tréfa, rontás, varázsjelenet. Ébredni kéne. Még diák legyek. Kis Darkó Jancsi, véred mért csorog? Mért lőtted úgy át okos, homlokod? Rossz álom. Ébredj. Álmodj szebbeket. Komlós, regös-társ, Bodor, mesterem: Losoncon szebb volt minden gyötrelem. Az volt káprázat, vagy most álmodunk? Egyetem. Védák. Célok. Cimborák. Ittuk a vágyak vörös vad borát. Mi lulatunk-é, vagy csak mámorunk? S kis Böske . . . édes első lány-csodk. hogy elfeledtél! Én téged soha. Tizenhat éves maradsz holtomig. Majd szörnyű álom. Vér, hullahalom, halál. Ébrednék. Nincs rá hatalom. Bémesbet ennél rém nem álmodik. Más. Rabság, szurony, éhség, rettegés, átázás, önvád: mind kevés, kevés: minden valónál vadabb, rossz valóság. . . . S álomban álom: boldog, boldog éden párom szemében, csókjában, szivében . . . Óh, merre vagytok, régi égi órák? Majd jó lelkeket jobbakká neveltem, emberpalánták nyíltak a kertemben, s csodarózsáim clusra virágoztak. De sorsom sodor. Zsibbad két karom, rajt két kis csöppség s az oldalamon párom elfáradt s már-már összeroskad. Mintha mondanák: menj, rohanj, keresd! Mit? Mindegy. De mint mázsasuly, kereszt, ólmozza léptünk álom-babona. Vagy ilyen érzés: lépcsőn menni, menni s csak lépcső, lépcső, köd és semmi,semmi és mégy és mégy és el nem érsz soha. Máskor légy vagyok s egymást tapodóan fuldoklunk, ezren nagy-nagy légyfogóban s nyüzsög a vízben halál s rémület. Most meg hajón szállsz. Rajta a család, hallod messziről szirének dialát, s árbóchoz kötve cseng a két füled Vinne vitorlád a Titok-tavon, de messzi mágnes-sziklák átka von, zátony zug, vész vonz s nincs, nincs semmi [mentség. De ilyen is van: furcsán, nesztelen hágsz, lépsz tenyérnyi párkányszéleken . . . Csak a neved, a neved ki ne ejtsék! Vagy-légben úszol, míg lenn kúsznak [szörnyek, de pár arasznál nem bírsz soha följebb, átoksuly húz, félsz s jaj, el nem szaladsz. vagy szakadékból meredély-hegyen kúszol fázósan, izzadt-hidegen, vacogsz, s a völgyben forró a Tavasz. Egy kő kicsusszan. Hullok. Zuhanok. Szakadó szívvel. Szorongó halott. És csönd. Hiába. Hang ki nem szakad. És már ott fekszem, elterülve holtan. Álmatlan alva völgyi hüs habokban s elzug fölöttem hő élet-patak . . . . . . Rossz álom ez mincl. Mi hál a való? Valóban mi az el nem illanó? Csúf álomképek, jaj, hová legyek? Rossz álom-élet, szörnyű élet-álam, ébredés lesz-e belőled halálom? s ha ez csak álom, mért nem ébredek? Darvas János. A vereckei szorosban minden csendes Hegyek aljában, ahol ezer esztendő múltja muzsikál — Amikor csendőrök és fináncok célbalőttek — Aki 500 koronáért leverte a „magyarok bejövetelét" — A P. M. H. eredeti riportja — V ere eke, szeptember 30. Kacagós jókedvű társasággal a magyar kormány által épített pompás országúton rohanunk Munkácsról egy autóbuszon, amelynek — hála ! Isten — semmi rokonvonása nincsen a tipikus i ruszinszkói autóbuszokkal, jobban mondva halál- ; jármüvekkel. Elmaradoznak mellettünk gróf vSchönborn uradalmának hatalmas sörgyára, rétek, mezők és végtelen erdőkkel borított hegyoldalak. Beregszentmiklós, Kishidvég, Szolyva, Polena szegényes apró házak, rongyos emberek már itt a Verchovina aljában. Feljebb sápadtar- ou, golyvás, vézna asszonyok, emberek, egy nép,, amelyet évtizedekről évtizedekre mindjobban de- generál a nyomor. A korpakenyér, meg a „kul- lura“ Asszonyok és emberek, sokat, nagyon sokat láttam, a szemükben riadtság, fellelem. Bizalmatlanok, m a gu kba hu zódók és — akármit mondjon nekem valaki, akárhogyan haragusznak érte azok, akik az ellenkezőt állítják,' — egy évszázaddal hátrább vannak ezek az emberek, mint a pár tiz kilométerre húzódó völgyek magyarjai. Fájó, megdöbbentő ‘kultúrátlanság. Rongyos, szegény falvakban megdöbbentően sok korcsma, piszkos, ronda kalyibák, amelyeket ezelőtt egy negyedszázaddal olyan erős igyekezettel akart kipusztitani a gyönyörű emlékezetű Egán Ede. És egy pillanatra meg kell állni ennél a névnél, ezer és ezer ruszin lelkében még ma is az Isten után legnagyobb tiszteletben ez az Egáu él, akihez hasonlót várnak, nagyon várnak szegény, szerencsétlen nyomorultak. És igen különös, ezekben a korcsmákban alig látni pár üveg sört, bor az talán sdJAa- se akad,' csak hatalmas üvegken: pálinka. Pálinka, mindig csak pálinka, komiszul 5*ős, annál jobb, minél inkább égeti a szájat. Vagy pedig ami még pálinkánál is több van itt: denaturált szesz. 1 alán a munka M, vagy ungvári boltokban összesen nincs annyi spiritusz, ameny- nyi ezekben a kis piszkos korcsmákban. Sehol sincs láthatóan, — hiszen csendőr és finánc is van a világon, — de bármikor, bármennyit is kér a ruszin paraszt — mindig vau. Isten tudja, hol tartják azt ezek a korrsmárosok. akik nem veszik rossznéven azt, hogy a ruszin szered a denaturált szeszt. Éjszakánkint Munkács határéban mindég találkozni hatalmié.\g, fedeles szekerekkel, a. bakon egy ruszin, meg egy kórcsmárdp, a szekérben pedig száz és száz liter szesz. Ezek a korcsmárosok nem ismerik az írás", itt még minden rovásra megy. A korcsma lécekkel kerített „szombati" helyének minden léce tele rovással. A falu minden lakosának meg van a maga „törzslapja", ezek a lécek viszik el a ruszin mindenét, ezekre a rovásokra dolgozik keserves verítékkel az erdőkben. ___ Podkarpatska Ruszt a denaturált sz esz jellemzi a. legjobban. Minél jobban érünk a hegyekbe, annál több a sápadt ruszin, annál több a korcs na. Munkácstól 52 kilométer, de biztosan 101 korcsma. És a 104 korcsma után a Vereckei szoros. Úgy fáj annak, aki látja azt a nagy nyomrusígo', Mii iskolás könyvek nimbuszos meséjéből ismeri a Vereckei szorost, igy korcsmával mérni a távolságot, az utat, amely idáig vezet! Egy utkanyarulatnál hidat épít munkások serege, a kanyarulatban az obi igát korcsma és' köröskörül festői szépségű vidék. Nyolcszáz méteres sűrű erdővel boritett hegyoldalak, falán 150 méterre összeszűkült völgy, rohanó patak, köröskörül a hegyoldalak hátában pedig a Kárpátok. Égbeszaladó csúcsok fürdenek szép fehér felhedarabokban, amit leszakítottak maguknak kacér sapkául a felhőtengerekből. Olyan jól esik hatalmasat szivni ebből a levegőből. Azután gyerünk felfele a szerpentinen az aránylag alacsony hegyhátra. Közvetlenül az ut mellett, a kanyarodóban a hegyoldalból e’vált | egyedül fe’fele szalad-' karcsú sziklatömb. Talán 40—50 méter magas. Ember legyen, aki megmássza, még ha kötelekkel fe’szerelt jó turista is. A szikla tömb tetejében négyszögletes üres •hely. Késői u'ódok a sziklába ércemléket véstek. Amelyikre az volt Írva, hogy itt jött be Árpád vezér ezer és ezer harcosával. De ezer esztendő múlva, nagyot fordult a világ. — Már 1920-ban, amikor csendőrséget és fináncokat helyeztek ide — mondotta el nekem egy egyszerű ruszin paraszt, — a parancsnokok 'első dolga volt: minél hamarabb eltávolitani a magyarok bejövetelét megörökítő érctáblát. Próbálkozták mindenféleképpen, hozattak idegen munkásokat, senki sem akarta megmászni a sziklát és levenni <áz érctáblát. Nagyon dühösek lettek az urak és vasárnapon- Srint száz és száz lövést adtak le az emléktáblára. Ropogott a puska, célbalőttek a táblára a csendőrök és fináncok. Már alig lehetett látni az írást, szitává lőtték a táblát, de mégis csak ott volt.. És akkor akadt egy idény omi (ki}s falu a szoros tói nem messze) ruszin, aki. vállalkozóit nrm, hogy 500 koromért leveszi a táblát. Nem tudtom, kinek ac utasítására és milyen pénzből, de körülbelül 10 ezer korona költséggel állványokat emeltek, a zdrryovai ruszin felmászott a sziklám és rövid félóra, aleift csákánnyal szétverte, leverte az emléktáblát. — Igv történt kérem. És utána nagy sörözést csaptak az urak a korcsmában. Idevaló magyarok meg ruszinok az éjszaka a sötétségben sokan sompolyogtak a szikla aljához és keresték, szedték a szétvert érctábla darabjait. Itt a környéken szegény ruszin házában is láthatni egy-egy darabkát. — Nem is járnak sokan most ide a szorosba. Azelőtt? Százan és százan egy héten. Megnézték a hősök temetőjét... — Mert ott — és elműtr.’ száz lépésre az öreg — négyezer magyar, ruszin és német fekszik. Végigszalad a szemünk a fenyővel bekerített talán kétszáz ö'.nyi „temetőn". Jeltelen í'ejfák, (füvei benőtt tömegsírok. A földben ezer és ezer ember. Már kiváncsiak sem járnak ide. Csak néha- néha egy-egy társaság, keserves sorsú magyarok,, akiknek jól esik egy könnyet elmorzsolni itten, az ezeréves múlt küszöbéné'. (sz. I) %
