Prágai Magyar Hirlap, 1927. október (6. évfolyam, 224-248 / 1558-1582. szám)
1927-10-02 / 225. (1559.) szám
I .mtm ?n> 1927 október 2, vasárnap. PÁRISI NAPLÓ írja: MÁRAI SÁNDOR — Kultúrák között — Paris, szeptember 28. Parisban egy utcán, Londonban egy mu zeumöan, Kómaoán egy képtárban, Éirenzé ben a Bobot i-keríben, berlinien egy könyvtár bán, — hányszor hökkentem meg, ijedtem fői s valami révüit., tájékozatna mczdutattal nyúl tara magam elé, mintha hirtelen csapódott kő döt oszlatnék a kezemmel: mit is keresek itt* Mit keresek nagyképűség néikül, a magarr magyar izoláltságában, a kultúrák közötti Van-e utam egyáltalán idegen kultúráhozí Micsoda különös és végeredményben termékeiben kahédás az, ami egy évszázada húzza és vonzza a magyar leiket idegen kultúrái-; távlatain át? Talált-e közben valamit — túl ..nmve.tségen“ és „civilizáción1*, — ami bexSŐ kultúra s amit feltétlenül át és fői tud venni, aminek fölvételéhez megvannak a szervei és képességei? Román és germán külturhullámok kőzett hányódva, a magyar lélek ma, évszázados közeledési kísérletek után, magányosabb Európában, mint volt valaha. Minden magyar, aki a világban jár, egy reménytelen magyar mikrokozmoszt hordoz magában, amit hiába helyez ki akár a latin népek kuliul álnak világos és fényes melegébe, akár a germán aktivizmus terméstöbblet-igéro parcelláiba ez a magyar mikrokozmosz mégsem és sehol sem hoz másféle szint, formát és értelmet napvilágra, mint amit hozna kényszerűen odahaza is. Ismerek nagy francia Írókat, festőket, szobrászokat, akik eredet .kben görögök, románok, hollandusok; de Adynak Párls csak arra volt jó* hogy fokozottan a magyar Ady, Mimkácsynak Páris csak arra volt jó, hegy fokozottan a magyar Munkácsy legyen, s Baumgarieunek, a magyar zsidónak, Berlin s a német kultúra minden nemesítő műtrágyája, aminek ez a lélek egész műveltségét és érzékenységét köszönhette; csak arra volt jó, hogy élete végén ez a német kultúrában elgyckere- sedett -magyar lélek egv tehetetlen mozdulattal nagy vagyonát a magyar kultúrára hagyja? Van Dongen, (bocsánat a hasonlatért), Fo-uji- ta ma izig-vérig bevett, tudatosan odafejlödötl iranda festők — nem holland, s nem japán festők; miért él Munkácsy, akinek Páris adott .mindent, ma is ugv Paris tudatában, niint örökkön magyar festő? . . . Rilke, a cseh-né- met költő emléket ma hivatalosan mint kitűnő francia költő emlékét ünnepli Páris; mit gondoljunk arról, hogy Ady soha nem ambicionálta a maga francia elismertetését? Mit keresek a kultúrák között, mikor nincsen utam hozzá? Magyar Ház Rómában? Parisban? Berlinben? Ezer fiatal magyar lélek műveltsége mélyebb és alaposabb lesz; ez sokat ér, s talán meg is éri a vállalkozást. (De mi lenne, ha egy Magyar Házat létesítenének Magyarországon?) Mintha ma már kétségtelenül tudnunk illene, hogy a magyar kultúrát mportálni soha nem lehetett és soha nem lehet; se Rómából, se Párisbók se Berlinből; ftkgy a magára hagyott magyar lélek, dideregve és törpén az Óriások között, csak a maga termőerejéből teremthet. Rajtunk nem segítenek nagy Rokonok és végtelen Érdekközösségek; ami lehetséges rokonságaink távoliak és vidékiek, már a levél sem éri el az adresz- £7.ültet; titokzatos és tragikus önállóságban, (’határoltságban őriztünk meg a kultúrák közölt egy fél-barbár kulturszüzességét, ami t sk a saját magjából fakadhat föl, teremhet j és teremthet. i És magányosabb ma, mint valaha. * Magányosan s egy kissé le is maradva ar- i ól, hogy aktív kultúrákban illeszkedhessen cl, még ha tudna is; magányosan, az európai kultúrák szintézisének estéjén, még bele sem kezdve az udvarlásba és kilincselésbe, s máris lekésve; mert a Gazdag Rokonok közben nagyjából tönkrementek, s amit adhatnak, az már csak gyönge hitel és fedezetlen utalvány. Aki ma magyar kultúráról, mint a magyar jövő egyetlen garanciájáról, álmodik, annak tudnia kell, hogy nem rendelhet ehhez a terméshez vetőmagvakat se Párisból, se Rómából, se Berlinből. S hozzá ugarba is kell vetni, kemény és fagyott ugarba, ahogy a magyar Magvetők hirdetik — nem várunk mi már mangorafacsodákat. Elég, ha aunvi terem, lr>gy meg tudunk élni mellette. Az egyetlen, amit talán importálhatunk, az a módszer — mert minden cselekedetnek metódusa van, s a kultúra nem állapot, hanem r elekedet, folyamat. „Termelési eljárások ka- L ;cgüsa“ — minden kultúrtörténet ennyi — d .> a vetőmag, a csira importálhátatlan. Mit keresek Párásban? Mit küldhetők innen haza? Ami itt még megterem és szervesen illeszke. dő része az életnek, az másképpen hajt, ha ugyan megfogan egyáltalán, odanaza. Unanizmus, dadaizmus, szürrealizmus, aktivizm-us,' neokatholicizmus, konstruktivizmus, — tessék, itt van, kapható, franeo ab Paris, csomagolva és ©ttikettezve. Primeur- nek, belvárosi üzletekben, vatta között, taián el lehet adni — de ki hiszi, hogy ilyesmiből nálunk valaha termés lesz, bőséges és valóságos, amin generációk íakmározhatnak ? Érdekes néha végigszondázni a magyar kul- turjeieujágekben a „hatásokat** — s boldogan és lelkendezve ismerjük föl, hogy abban, ami nálunk hétpróbás és kiérett kulturérték, soha „stílusok** és „irányok** nem hatottak — hatott egy-egy Ember, akiben teljessé lett az emberiség egész skálája, — az irodalmunkban megtalálhatjuk egy Dosztojevszkij, egy Hamsun, egy Whittman „hatását**, de csak. mint emberi hatást, fokozását a felelősségérzetnek az emberi közösség öntudatának, — az építészetünkben, amennyiben egyáltalán van, már nincsen iskola, hanem van, ami nekünk most szinte, többet ér, elégedetlenség és keresés, — s a zenénkben mi vagyunk, akik adunk a magunkéból másnak, exportálunk és van mit exportálni. Ó igen, mi tudtunk és tudunk szelektálni és óvakodni és válogatni, — csodálatos, de tudtunk egyedül maradni. S hogy ez az elszigeteltség uem dicsőség és népünnepély, faji mámor és csatakiáltás, hanem egyszerűen szegénység s történelmi és helyzeti adottság, — (s nem. „eirendeltetés**, ó nem, mert mi az, hogy „eirendeltetés**, mi az? Egy szó, aminek második értelme felelőtlenség és tunyaság!) — amihez senkinek nincsen köze, csak nekünk, amit senki nem ért meg, csak mi, s amin senki segíteni nem tud, csak mi magunk, kilencmiiliós magyarság, homályos eredettel kultúrák közzé kallódott fajta, különös nyelvvel, amit csak mi értünk, szláv, germán és latin áradások között valami fanyar és komor érintetlenségben megmaradva Szigetnek, — szigetnek, ahol föld és ember meg sem mutatták, milyen termést tudnának hozni, ha egyszer engedik? Minden, ami magyar, egyszerre ígéret és csalódás. Még uem árultuk el, hogy mit tudunk, — ez az ígéret, — de kissé régtől va-! gyünk már hallgatag Ígéret, ez a csalódás. Talán mégis helyesebb, ba külföldi kuitarahul- ladékok koldulása helyett két kézzel kezdenénk el pazarolni odahaza, — s Parisban egy utcán, Londonban egy múzeumban, Rómában egy képtárban, Berlinben egy könyvtárban | ébredésszerüen érzem néha ezt, hogy mit ke-1 rések itt? Kultúrák között? Ilyen irtózatos sze- j gén yen és egyedül. tméwéH.v vr wa n _van; zz xi»za:. ar x -.tuüuu ————e————^a———tr siSCHI fe§§fTOrt készítettünk az idei vadászidényre. Látogassa meg vállalatunkat. Kérjen ajánlatot. í fermllvek. i Vodickova 48. öiíí&LtZ, Denisova Ír. 9. Habelsír. 14. Valamely régi, nehézkesen vajúdó tavaszon. amikor a kikeleti napsugarat minduntalan elsöpörték a boszorkányok, így szólt hozzám nagyasszonyom, rokonom, pártfogóm, Purgly Pálné született. Ányos Alisz, akivel a Kisfaludyak révén valamely atyafiságot tartottunk, aminthogy hajdanában voltaképpen egy família volt az egész régi Magyarország: — A kisörsi házunk amúgy is üresen áll. Ha kedve volna bátyámnak darab időre itt- hagyni a fővárosi életet, csak üzenjen a vincellérnek. Az majd kifüti a házat. A halászhajó minden héten megáll a kikötő előtt, a F>a lato non, a pince pedig olyan magasan van a domboldalban, hogy sohasem érheti el a viz. Ilyenformán aztán kora tavasztól késő őszig nem volt egyéb dolgom, mint a zsebórámat igazgatni a tapolcai személyvonat járás-keléséhez, mert a kalendáriumot egyébként tudtam volt a halászhajó érkezéséből, amely kedden és pénteken szokott volt búgó kűrijeiét vontatva kiáltani a kikötő előtt, amig a vincellér csónakén odaevezett a hajó mellé, a nagyasszony drágalátos kűrieméin ényeiért. nosa az éjféli vonattal váratlanul megérkezett, — ejnye, hogy 1 udgiyék éppen bakonyi birtokukon időznek, hogy méltóan fogadhatnák az I álomból, ábrándból, a teljes holdvilág keiiős- ! közepén muszikáló Szent Dávid hegedűjéből éppen kilépő Esterházy Pád, akinek éjféli megjelenése beillik ama regék közé, amelyeket a Balatonról költöttek halászok, pásztorok és költők. I Purgly Pálné nagyasszony, természete- I sen, nem vitte el magával a kamrakuícsöt, ! amikor távoli atyafiját itthagyta, hogy testi- i leg-lelkiieg meggyógyuljon és a kamrában I volt minden, ami még egy mesebeli királyfi foadtatásához is elegendő volna. A gyomor kedves ostoraiként függtek egymás mellett a száraz koll: ászok, sódárok feketélleítek némely sarokban, mint titokzatos dolgok, disznósajtok himbálóztak olyan könnyedén, mint azok a kövér hölgyek, akik táncközben elfelejtik testsúlyukat, szalonnák; pirultak, mint kínálkozó almák és a befőttes üvegek nádasain túl fatörzsi komolysággal terpeszkedtek vala a savanyúságok üveg-tornyaő A pincekulcs pedig mindig azon'a szegen lógott, ahol százesztendő óta megszokta. Nagy változást jelent az életben, ha a pincekulcs elhagyja egyszer megszokott helyét. Nem jót jelent. & Pápai Esterházy Pál gróf evett és ivott, köpenyegben, indulóban, miután háziasszony nem volt az asztalnál, a vonat hajnalban megy át újra a kis állomáson, amelyet Kiss bácsi majd lámpásával megállít. — Voltaképpen a dédapám fokosáért jöttem, mert a hét végén a harcvonalba megyek, — mondta a főhadnagy és a petroleumlápást felemelve, körülnézett a szobában és a mellette levő pitvarban. — Tudom, hogy Alisz nagyasszony megőrzi az utolsó szeget is. Valóban volt többféle gyűjtemény a tornácban, amely a régi magyar házakban múzeumnak is számított ama sok mindenféle kabátok, kalapok, úti felszerelések mellett, amelyekre az időjárás szeszélyességei szerint olykor szükség volt. Volt itt kulacs-gyűjtemény, némelyikben még mindig érzett a somlai bor elmulhatatlan illata; volt pipagyüjte- mény, akkora tajtékokból is, amelyekkel ökröt lehetett volna agyonütni; horgok, halász- szerszámok gyűjteménye, amelyeket többé nem fogott meg emberi kéz, akármint huricut- kodtak a fogasok a napsütésben; és a sarokban ama nevezetes fokos:gyüjtemény, amelyet valamely régi Esterházy kezdett elrakosgatni, ahol az ország minden részében használatos fokosok előfordultak, Voltak itt fokosok a nyírből, amelyek az őszi vásárok sáros országutainak képeit mutogatták a képzelem előtt, hosszunyelü fokosok, félig balták a felvidékről, amelyekkel egy fenyőfát is ki lehetett vágni, ha éppen szükség volt rá; hajitő balták a Bakonyból, amellyel tán még Sobri legényei próbálgatták a kézügyességüket; in- íurrekciós fokosok, amelyekkel Győrnél egy- íor Napóleont várták a magyarok ... Ki India történetét mindezeknek a fokosoknak, hisz i bennem és mindnyájunkban rejtőző lélek léha szórakozottan megy el oly tárgyak, és miberek mellett, akiknek későbben történe- ére oly epedve gondol vissza, mint elmulasz- ott álmokra! A főhadnagy végigmustrálta a fokosokat, ígyik se volt az, amelyiket kereste. — Azt a fokost keresem, amellyel a déd- ;pám Rákóczi mellett harcolt, — mondta fej- sóválva. — Gyerekkoromban sokat játszadoz- am vele. * És ekkor, mint a lobbanó gyertyafény, hir- rieu eszembe jutott, hogy néhány nap előtt ítogatóban voltam Purgly Ferenc uramnál, ki a hegytetőn lakott egy ódon présházban, mely mégis a legszebb épület volt a környé- én. Bűbájos hely, ahol leginkább meg lehet, iteni a filozofikus költőket, ahol mindig be au gyűrve a lap a Faust vagy az Ember bari iája egy fejezeténél. Az élet oly csendéül ég el, mint a szilvafa, amely még nincsen ■ eierKezett. a uapraiorgos tányérjai a noiavi■ lúgot utánozták, amikor a hóid nem járt a2 ■ égen; a hegyoldali szőlőből néha megindull . egy vén karó a szél szárnyain, hogy közelebl kerüljön a házhoz. — A nagyasszony, aki életmódjában ama nevezetes özvegy Perényiné- hez, a példás Dorottyához hasonlított, akim valaha könyveket Írtak, mint a magyar asszonyok példányképéről: valóban áldásos hegyre kőidé a szegény életvándort, aki nyegle életuralmat színlelve, nagyvárosi-fi közönyével és elbizakodott halálgondolattal nézegette immár az életet és temető virág szagát kereste a kis ibolyák nyiladozásában is. * A tapolcai személyvonat körülbelül éjféltájban elcsörömpölt a kis bakterház előtt, mert a vonatvezetőnek nem volt egyéb dolga, mint néhány kékpapirosba csomagolt pipadohány kihajintása, amelyet abban az időben, Isten tudná, merről, honnan hordtak a vasutasok. A kastély remetéje még darabideig hallgatta petróleum-lámpása mellől a vonat éjszakai zörgését, a gondolata elszálldosott az utasok után, ugyan miben törik a fejüket, akik éjszakának idején együtt utaznak a vadlibákkal? Amikor a finom kavics megroppant a kerti utón, halkan, mint a friss sütemény, lépések közelegtek, amelyek dehogy is voltak arra' szánva, hogy a magányos halász-kastély csöndjét megzavarják, a rózsafa- bokrok között Kiss bácsi, a pályaőr lámpása világított. No, gondoltam magamba, bizonyosan néhány kiló dohányt kapott az öreg a vonattal, dohá- liányosember pedig éjszaka is szívesen felkel az ilyen küldeményért. Valóban Kiss bácsi kopogtatott, de egy szálas huszártiszt kíséretében, aki még ama felejthetetlen kávébarna köpenyeget viselte, amelyet mind ritkábban láthattunk a magyar tiszteken. — Esterházy főhadnagy vagyok, — mondta a katonatiszt, mintha bizony neki be kellett volna mutatkozni valahol Magyarországon. Láttam őt számtalanszor a debreceni Arany Bikában, amikor kedves-keserves, többé soha vissza nem varázsolható magyar nekibusulko- dásában, vagy a szívből felzeudülő dalként jövő jókedvében régi nótákat udvariassággal hozott Magyari, vagy Ráez Károly prímások emlékezetébe. Láttam Nagyváradon a Fekete í Sas bolthajtásai alatt -Baich Péterrel . . . Sőt! néha társaságában is volt szerencsém résztve- hetni, különösen olyarf alkalmakkor, amikor a népszínházi cigányverseny mintájára a főhadnagynak is eszébe jutott mérkőzéseket rendezni a különböző vidékbeli cigánybandák között. Biró is voltam ilyenkor . . . Pápai Esterházy Pál gróf! Vájjon, kinek kellene bővebben magyarázhatni Magyarországon, hogy ki volt Esterházy Pál, aki már életében jóízű anekdoták, bámulatos virtusok, szájtátva hallgatóit dáridók hőse lett mindenfelé, ahol magyarok í laknak ? Legenda elevenedet! meg a kisörsi L kastélyban, amikor a kastély egykori tulajdo- j : Ez a kisörsi báz voltaképpen kastély volt, százesztendő előtt építtette valamelyik Esterházy, aki nagyon kedvelte a vadludakat, amelyek a csöndes, embernemlátta, bakony- sürü nádassal környékezett öbölben a maguk titokzatos, zajtalan dolgaikkal, remeték módjára töltötték az időt,, hogy rakéták módjára röppenjenek fel a vízről, ha óvakodó vidra futamodoít el a közelükben. Nagyon messzire kellett kiúszni a Balatonba, hogy az ember megfigyelhesse, hogy mit is csinálnak egész nap a nesztelen vadludak az öböl árnyaiban. Azok bizony nem csináltak semmit, hanem aludtak. És ilyen csöndes volt a kisörsi kastélynak az egész környéke, hogy bárhol megtelepedhettek volna benne a természet legfélénkebb madarai. Valamiképpen az egerek is illedelmesebben végezték dolgaikat a padláson, mint a jómodorhoz szoktatott cselédek, akik gazdáik nyugalma érdekében köhögni sem szoktak. A pincében néha valami kopá- csolás hallatszott, — a vincellér próbálgatta a dugókat, de ezt is csak olyanformán, mint az éjjeli őr, halkan megnézi a lakatok zárjait, hogy odabent az alvók fel ne riadjanak. A kastély előtt rózsafák, virágos-köröndök, pázsitok mutatkoztak vagy négy magyar holdnyi területen, mintha mindig a régi Esterházy hercegnéket, vagy grófnőket várnák, akik a Balaton e részében szerettek fürödni, ahol a vadludakon kívül senki nem láthatta őket, igaz, hogy nagy munka volt kiirtani gyökerestől együtt, az évezredes nádast, amelynek gyökerei azért minden tavasszal előbukkantak), de annál mulatságosabb volt a kastély mögötti kert, ahonnan a borsók, paszulyok és egyéb bojtos növények megver égették az ablakokat, amikor & kalendáriumban a napjuk 6 fy é ' - « "!f r 1 • * r 7 r e r • •/ 7 r§ <7r, ■7'? . - ■ iyyj é -*■ —. —. fc- i a* „V /«-' -A. U-í. ^ _■ . V w'* « L íi i-3. . cJ\ VilCljJ ^iylZ-OL Eszterházy-ki síéig
