Prágai Magyar Hirlap, 1927. szeptember (6. évfolyam, 199-223 / 1533-1557. szám)

1927-09-07 / 204. (1538.) szám

■ ^M<Mi^ASítoíi.mRIiAE ivzí szeptenmer vasárnap. A halálraítélt Técsőn, végig & csehszlovák-román határ mentében Ag ffaOas — &fool nincs lelkész és nincs orvos — Hogy tettek tünkre egy virágzó üveggyárat? — A técsőiek szenvedésének könyve — ötödik közlemény — Técső, augusztus vége. Ha egy élő organizmust megbontanak, annak mindenegyes része lassanként elhal. A técsői vivisectio egyaránt megbéniiotat a Tisza jobb- partjának s a Tisza bálbartjának vérkeringését. Egyaránt szenved a csehszlovák területen levő Técső s a hozzá természetszerűleg csatlakozó 13 község, valamint a balparton, Romániában fek­vő Kistécső, Farenc-huta, Remete, Szaplonca. Ez a négy község régebben Técső gazdasági környezetéhez tartozott. A técsői piacra hordták .be terményeiket, csak a hídon kellett áthajtaniok s ott voltak a központban, ahonnan pompás vasúti kapcsolatuk is volt nyugatra, Huszt irányában s keletre, Máramarossziget felé. Ma ez a terület közlekedési vákuum, hiszen a vasút csehszlovák államterületen van, Máramarossziget pedig 30, Szatmárnémeti meg éppen 70 kilométerre fekszik ■el tőlük. Ilyen módon a Tisza balpaxti falvak tel­jesen kikapcsolódtak az életből, mintha a senki szigetén lennének. Ma a virágzó gyár beszüntette üzemét, szélnek eresztette munkásait, mert nem tud termelni Csehszlovákia az üvegáruk elől magas vámmal védi határait, amely a ferenchutai áru verseny- képességét lerontja s ha a vámok nem is lenné­nek, ott vannak a csehszlovák vasút magas fuvar­tételei, amelyek a szlovenszkői és ruszinszkói ipart is tönkreteszik. Mit is kereshetne a ferenc­hutai áru a csehszlovák' piacon? De Románia területén sincs mit keresnie, hiszen Ferenchutának nincs vasúti kapcsolata a belső piacra sem. Az üzemet tehát le kellett sze­relni s a kenyér kiesett a munkások kezéből. # Ilyen az élet a túlsó parton, a sorompó mö­gött. És milyen Técsőn? Nem sokkal különb a helyzet. Técső lakossága az uj viszonyok következté­ben elviselhetetlen terhek alatt nyög. Hiszen nemcsak a csehszlovák, hanem a rámán kincstárnak is kell adóznia. És ha az itteni adókat is jócskán mérik ki az el­keseredett adóalanyokra, mennyivel súlyosabb és rendszertelenebb az adóztatás a román fiskus fenhatósága alá tartozó területen! A técsőieknek román területen levő ingatlanaiért olyan abszurd | adókat kell fizetniük, amikről nekünk itt sejtel- ! műnk sincsen. Négy korona földadó mellett 36 ko- : róna a községi pótadó. A túlsó parton levő há- j zaik, gazdasági épületeik után, melyekben senki sem lakik, szintén borsos az adó. Fizetniük kell a románoknak mindenfajta egyéb községi adóne­met, útadót a soha nem rendezett utakért és isko­laadót is azért az iskoláért, amelyben évenként két hónapon keresztül tanitgat a daszkál. Fizetni Kistécső régebben nem volt külön közigazga­tási egység, az alig 30 házból, 200 lakosból álló kis telep Técsőhöz tartozott, hiszen öt percnyi gyalogsétára van a községtől Az egész életük Tócsőn folyt le, ott dolgoztait, ott keresték nap- (számukat, gyermekeiket az ottani iskolákba küld­ték, istentiszteletre oda jártak át, csak étkezési és alvóhelyük volt Kistécső. , és ma? Ma nem járhatnak át munkára, bezárult előt­tük a sorompó, az élet lehetősége. Hihetetlen nyomorban tengődnek. Olykor-olykor átszöknek a határon, hogy egy pár koronát keressenek, de az ilyen kísérlet veszélyes és kockázatos íb, mert ha a román határőrök rajtakapják, botbiintetés jár érte. A gyermekek nem járhatnak át az iskolába 6 meg vannak fosztva a műveltség elemi megszer­zésének lehetőségétől. Kistécső lakosságának több­sége is református magyar s néhány ruszin család van közöttük. A román hatóságok — tessék-lás- ■sék — csináltak részükre egy román tannyelvű elemi iskolát valamilyen fészerben, de ez csak két hónapig működik a tanév folyamán. Elképzelhetjük tehát, minő eredménnyel terjeszti a kultúrát a tisztán magyarajku gyermekek kö­zött. És amint a kistécsőieknek anyagi és szellemi kultúrájuk veszendőbe van, úgy fenyegeti lelki életüket is a veszedelem, mert templomuk nincs és a rendes templomjárás Técső faluba leküzd- hetelen nehézségekbe ütközik. Az Isten igéivel nem vigasztalhatják, erősíthetik magukat szenve­déseik közepette. A konfirmációra nem engedik át őket, a búcsúkra menőktől pedig a román ha­tárőrök vámokat követelnek. És az emberi élet legszomorubb pillanatában, (mikor halottjaikat siratják és temetik, kétségbe­esett életükbe akkor :s belemarkol a rideg való­ság. Kistécsőnek nincs temetője s halottjait Técsőn kell temetni. A határőrök azonban végigmoio'zzák az egész temetési mene­tet, a gyászoló családtól is és jó, hagy még a halottat békén hagyják koporsójában. Csoda-e, ha a kétségbeesés és elkeseredés lett úr­rá a Tisza partján a lelkekben? Lelkészük, aki a nehéz órákban megvigasz­talja őket, nincsen. Orvosuk, aki betegeiket gyó­gyítsa, nincsen. Gyógyszertáruk nincsen. Ha vala­ki súlyosan megbetegszik közülük, orvost nem hív­hatnak hirtelen s amire végül a técsői orvos sok nehézség után átjöhet, a segítség sokszor későn érkezik. A múltkoriban történt egy megdöbbentő eset, ami külön megemlítést érdemel. Egy súlyo­san beteg asszonyt akartak hozzátartozói átvinni az orvoshoz, de román ünnep volt s a román ha­tárőrök semmi könyörgésre nem nyitották ki a rácskaput. Cinikusan azt tanácsolták, hogy szál­lítsák szekéren a súlyosan beteget a 71 kilomé­ternyire fekvő Szatmárra. Ezen az utón az első falut 20 kilométerre érik el a kistécsőiek, mire a beteggel odáig jutottak, a szerencsétlent szen­vedéseitől megváltotta a halál. .©• Ahol ezelőtt a munka lázas üteme dübörgőit, most a halál csendje honol. Ferenchuía. Még egy évtizeddel ezelőtt virágzó üveghuta, amely négy­száz dolgos embernek adott munkát és kenyeret. pedig kell, mert a román hatóságok átüzennek a községi birónak, hogy doboltassa ki a faluban, fi­zesse meg mindenki pontosan az adóját, különben .senkit át nem engednek saját földjeire. A vámokban, amiket a román határőrök ki­rónak, semmi rendszer, csak egyetlen princípiu­mot tartanak meg becsületesen, mindent hatalmasan megvárnotok Fizetni kell mindenért. Egy asszony egy üveg hu­tai borvizet akart átvinni Técsőre az egyik isme­rősének. Vám nélkül ezt a palack vizet sem en­gedték, mire kénytelen volt a vizet a hid közepén kiönteni. Román János técsői gazda a saját föld­jéről a saját használatára három darab kutágas- nak való tölgyfái akart hazahozni. Az egyiket át­engedték, a másik kettőt nem, le kellett raknia a szekérről s még most is ott fekszik a parton. Pedig Román Jánosnak a hosszumezői román földhivatal adott engedélyt a három kutágas ha­zaszállítására. Dehát „a hivatal messze van s a granicsár az isten!" Vám nélkül nem hozhatnak át a técsőiek egyetlen szálfát sem, amely a négy méter hosszúságot 9 a 25 centiméter vastagságot meghaladja. # A saját erdejükből nem hozhatnak át fát s marháikat nem legeltethetik a saját legelőjükön. Az idegen marba ellenben ott legel a técsőiek földjén, nemcsak a legelőn, hanem az azelőtt gon­dosan ápolt gyümölcsösökben is s tönkre rongál­ják az ültetvényeket. A kincstári, közbirtokossá- gi, községi és magánerdőket az idegenek tetszés szerint irtják s viszik magukkal a técsőiek fáját. Barbár kezek ötven darab viruló gyümölcsfáról hántolták le a kérget. Ezen a nyáron a técsőiek egy 400 darabból álló juhnyájat hajtottak át legelőjükre. Egy éj­szaka a remeteiek rátámadtak a pásztorokra s a védtelen emberekre fegyverrel lövöldöztek. Az egyik pásztort súlyosan megsebesítet­ték. így akarják a lécsőieket elriasztani saját legelő­jük használatától. Amint ilyenkor történni szokott, a hivatalos vizsgálat úgy a csehszlovák, mint a román ható­ságok részéről megindult. (Vége következik.) Az ultramodem festőművészet mindenütt kudarcot vallott A szepesi festőművészek poprádí kiállítása — A modern festészetnek nincsenek támogatói — Magyarország pikturájának mai helyzete — Közös magyar cseh kiállítást kellene rendezni — Beszélgetés Katona Nándor festőművésszel Poprád, szeptember 2. A szülőföld iránti vonzalom és szeretet igazi mintaképét találjuk az ősrégi, a Kárpá­tok vad regé nyes völgyeiben elterülő Zápser- föld szülötteinél. A zipserek, bárból is éljenek, mindig egymásra találnak, összetartanak s amikor csak tehetik, meglátogatják kis hazájukat, ahol életük legszebb éveit, a fiatalságot el­töltötték. Minap, ki tudja már hányadszor, újból fölkerestem Poprádon a Kárpátmuzeumot, amely összegyűjtötte a Szepesség, főleg a Tátra völgyének összes etnográfiai, geológiai stb. nevezetességeit. Örömmel konstatálhat­tam, hogy a Kárpátegyesület évről-évre fej­leszti a múzeumot, nagyobbitja az épületet s a muzeum ma nemzetközi viszonylatban is nagy értéket reprezentál. A muzeum jó hír­nevét igen emeli az is, hogy újabban külön­böző kiállításokat rendez. A fényesen sike­rült tavalyi vadászkiállitást, ez évben a szepesi festőművészek tárlata követte. Régi, elsőrendű márkák mellett lá­tunk újakat, fiatalokat, uj úttörőket. A köz­ismertek közül ott láttuk Katona Nándor, Boruth, Kőszeghy-Winkler tájképeit, portréit, továbbá az ősz Forberger Vilmos tanár raj­zait. Mellettük pedig tájképeket, rajzokat, festményeket uj, fiatal nevekkel, igy Sima, Henl, Sovánka, Polónyi, Vitéz Mátyás, Kintz- le, Kiss Viktor, Alexander Ágnes és Bruck- ner Valéria képeit. Nem akarok kritikát gyakorolni a kiál­lított képek művészeti értékéről, mert arra nem érzem magam hivatottnak. De mint lai­kus örömmel állapítom meg, hogy ez az első alkalom, amikor a szepesi fes­tőművészek, a nagymesterek és az ifjú gárda kollektív kiállítását sikerült meg­valósítani. Maga a kiállítás még nem képez teljes egészet, kevés a kép s bizonyára hiányzik még sok név is. Azonban ez az első kiállítás alkalmat ad nekem arra, hogy fölvessem á kérdést: Vájjon nem volna-e célszerű és helyes, ha a Kárpátmuzeum fölállítaná az összes szepesi festőművészek állandó képtárát? Milyen szép és örök érték volna az a Zipserföld számára, ha az összes zipser fes­tők egy-két képe csoportosítva, külön terem­ben, nem alkalmilag, hanem állandóan a poprádi múzeumban volna. Nem hiszem, hogy ezen terv megvalósítása különösebb nehéz­ségbe ütközne. Ismerve a zipserek honszere- tetét, tudom azt is, hogy maguk a művészek is minden áldozatkészen hozzájárulnának a terv sikeres keresztülviteléhez. A jelenlegi kiállítás megtekintése alkal­mával tudtam meg azt is, hogy Katona Nán­dor, a késmárki származású világhírű festő­művész jelenleg Poprádon tartózkodik. Az al­kalmat felhasználtam s fölkerestem őt Pop­rád legmodernebbül berendezett Európa- szállójában. Szinte lehetetlen, hogy egy ilyen kis városkában, ahol egy évtized óta teljesen pang a fejlődés, olyan kényelmes szállót ta­lálunk. Ez a város egyetlen kétemeletes épü­lete s berendezése, ami a modernséget, ké­nyelmet illeti, bármely fővárosi szálló szín­vonalának is megfelel. Itt találkoztam Katona Nándor mester­rel. Rokonsága körében volt. Azt hittem, tel­jesen ősz, megöregedett férfit találok, mert hiszen egészen fiatal gyermekkoromban már nagy mester volt Katona Nándor, még isko- lásfiu voltam, amikor hallottam, hogy a kés­márkiak ünnepük hírneves gyermeküket, aki már 25—30 évvel ezelőtt mesterképeivel a nagy aranyat nyerte a budapesti nemzeti ki­állításon. Kellemesen csalódtam azonban, amikor már szemben ültem Katona Nándor­ral. Haja ugyan már ezüstfehér, de fellépése, beszéde és minden mozdulata még teljesen friss és fiatalos. Lelkében örökifjuság lako­zik még s mint ő maga is mondta: Még na­gyon fiatalnak érzi magát, amellett azonban büszkén mondja, hogy 1882-ben mászta meg először a késmárki csúcsot. Katona Nándor prototípusa a zipsergyer- meknek. Roppant szerény, magáról és művé­szi sikereiről nem akar nyilatkozni, de annál bőbeszédűbb, amikor az általános művészet témájára térünk át Bejárta úgyszólván az egész világot, jól ismeri a külföld sok szép helyeit, mindamellett mindig visszavágyódik szükebb hazájába. A felejthetetlen szépségű Magas Tátra állandóan vonzza. Nincsen év, hogy meg ne látogatná a Tátrát. Hiába tör­téntek határváltozások, ő ma éppen úgy jár haza, mint régen ... Beszélgetés Katona Nándorral Az Európa-szálló különtermében ülünk kettesben és jóétvággyal fogyasztjuk a szállo­da kitűnő konyhájának még jobb ételeit. Az interjuvolás csak nagyon nehezen indul meg. — Mi a véleménye a szepesi festőművé­szek kiállításáról? — volt az első kérdésem. — A Szepesség festőgárdájáról nyilatkoz­ni — felelt a mester — nem érzem magam hivatottnak. A kiállítás maga olyan szükke- retii, hogy erről nehéz is volna véleményt mondani. Borulhat és Kőszeghy-Winklert már régebbről ismerem. Boruth a legjobb és leg­előkelőbb portrétisták közé tartozik. Eminens piktor. Boruthnak legszerencsésebb művészi oldala az, hogy nem ragadtatta el magát a modern festészettől s igy képei ma is igen értékesek. Kőszeghy-Winkler művészete igen respektábilis. Olyan tájképész, aki a Tátrát uj oldaláról könnyedén, poétikusan mutatja be nekünk. Egyszóval: igazi művész. A szepesi festők állandó képtára — Nem tartaná helyesnek, ha a Kárpái- muzeumban a szepesi festőművészek állandó képtárát rendeznék be? — Az eszme igen jó. Miután a múltban, a régi időkben igen sok ügyes szepesi piktor volt, nagyon üdvösnek tartanám én is, ha a Kár- pátrouzeum ezt az állandó képtárt felállítaná. A gondolat nagyon helyes, most már csak a muzeum vezetőségén muük, hogy azt meg is valósítsa. A festőművészet fejlődése — Mi a véleménye a modern festészet­ről? — A régi pikturáról egy interjú keretén belül nem lehet lényegeset mondani — felelt a művész meggondoltan. — A modern festé­szetről viszont nem mondhatok semmi jót. Az ultramodern festőművészet mindenütt óriási fiaskót szenvedett. A müértő publikum erről már tudni sem akar s ma már szünő­• félben is van. Parisban régen elintézték, egyedül Németországban éli még virág-kor­szakát. Csak egyes emberek személyes érde­ke, hogy fentartsák még a modern művé­szetet, amely különben is nem uj dolog. Egy olasz dúsgazdag ember festészettel is foglal­kozott. Képeit sehol sem akarták kiállítani. Erre ő bosszúból maga köré gyűjtötte a fia­talságot és saját pénzéért kiállításokat ren­dezett. — A világ művészeinek és müértő kö­zönségének túlnyomó része a leghatározottab­ban elfordult az ultramodern művészettől. Ezzel természetesen nem mcndon azt, hogy az úgynevezett modern művészek közül nem volnának igazi művészek is, igy például Mo­net, Manet és még néhányan elsőrendüek és még ma is nagy tiszteletben részesülnek... A magyar festőművészet — Engedje meg, Mester, hogy még a magyar festőművészet mai helyzetéről kikér­jem a véleményét. — A magyar festészet kiállítási módja, nemzetközi viszonylatban is pártját ritkítja. Magyarországnak r igeteg talentuma van. A művészi nivó — mondta a mester — sokkal magasabb, mint más kulturországban. A Benczur-társaság — Magyarországon — folytatja — több csoport létezik. Az egyik a Benczur-csoport, egy másik pedig a Szinnyei-Merse-társaság. — A Benczur-csoport az értékesebb éa ott a magyar festők elitje foglal helyet. Leg­utóbb önállóan vett részt az olaszországi nem­zetközi kiállításon s mondhatom, óriási si­kere volt. A külföldi, de különösen az olasz sajtó valóságos dicshimnuszokat zengedezett. A Benczur-csoport, ellentétben a Szinnyei- Merse-társaságtól, mellőz minden reklámot és kizárólag a tiszta művészi kvalitásával jutott arra a magas fokra, amelyet — nemzetközi szempontból — a mai napig elért. A Szinnyei-Merse-csoport — Az úgynevezett modern magyar festé­szet egy embertől van félrevezetve, kinek művészi körök előtt ismert és tudott okokból eminens szüksége van arra, hogy sok embert maga köré gyűjtsön. Tiszta személyes ügy, nem pedig művészi meggyőződés. Miután tisztán üzleti szempontból harminc éven ke­resztül a legkonzervatívabb iránynak volt a hive, most teljesen elfordult tőle, amennyi­ben a beállott körülmények másként paran­csolják ... — A Iegsajnálafo9abb azonban, hogy ezen körülmények következtében legalább egy év­századra tönkretette a magyar festőművésze­iét. — Ne gondolja azonban, kedves szer­kesztő ur, — mondotta Katona Nándor — hogy ez talán csak az én egyéni véleményem. Sző sincs róla! Magyarország piktorai ki­lencven százalékának és a művészkörök kö­zönsége óriási részének a véleményét vallom a magaménak is. Ez a kérdés magyar művész­körökben napivita tárgyát képezi. — Nem beszélhetne erről részleteseb­ben? — kookáztatom meg a kérését. — Nem! Ma még nincs itt az ideje, hogy a nagy nyilvánosságot foglalkoztassuk - ezzel a problémával. Közös magyar—cseh kiállítás — Mi a véleménye a cseh festészetről? — Véleményt nem mondok, de megraga­dom az alkalmat arra, hogy egy szerény tervvel álljak elő: Kívánatos volna és bizo­nyosan óriási érdeklődést váltana is ki, ha a magyar és cseh festőművészek egyszer közös kiállítást rendeznének Prágában vagy Buda­pesten. Kölcsönös kiállítást rendezni, Prágá­ban külön magyart és Budapesten külön csehet, nem tartok helyesnek, mert a két nemzet festőművészei csak közös kiállításon mérhetnék össze erejüket, tudásukat és mű­vészetüket .... Már hajnalodni kezdett, amikor búcsút vettem a Szepesség nagy festőművészétől, aki az itt leírtakon kivitt még sok-sok igen érde­kes dolgot elmondott, amelyeket azonban ma leközölni mejcr nem lAhet . - . Knnnar Miksa. %

Next

/
Thumbnails
Contents