Prágai Magyar Hirlap, 1927. augusztus (6. évfolyam, 174-198 / 1508-1532. szám)
1927-08-21 / 190. (1524.) szám
8 1927 augusztus 21, vasárnap. ÚTI JEGYZETEK rja BÁRDOS ARTÚR — Dolomitok — 'A mélyzöld, fenyőkkel csipkézett tiroli hegyekben állandóan valami friss, könnyű és vidám légáramlat — vagy hangulat? — kíséri az embert, amíg el nem ér a Brenner- Ihágóig, ahol, szemmel láthatóan és tüdővel érezhetően, más világ kezdődik. _ Valahogy' elnehezedik a levegő és a friss, hideg, zöld színek sárgába melegednek, az érett szolid sárgászöldje édesedik el az egész tájon, nemcsak a rengeteg szőllő- kerten, hanem a gyümölcsösökön, a kevés szántóföldön és a hegyeken is, mindenütt a bőségnek ez a nehéz színe és nehéz szaga, hőségtől lellánkadt, álmosan pihegő természet, sürü, összezsúfolt, alig elbírható isten- áldás..^ A természet itt éles határvonalat húz, határozottan más felvonást kezd, teljesen uj díszletekkel; de ezúttal az emberek legnevetségesebben kiagyalt komédiája, a világpolitika ás jó helyen eresztette le a függönyt: a háború óta éppen itt kezdődik az olasz világ, idehelyeződött az osztrák-olasz határ. Máshol az ember csak mosolyog az országhatárokon: más ország, de éppen olyan : ■zöld, innen is,, onnan is, a fü, éppen olyan a legelő’ marha, sőt a dolgozó ember s.em mutat valami nagy különbséget... De itt, az uj ‘ olasz határon csakugyan cezúra van, uj vi- Mg kezdődik, szemlátomást különböző. Vájjon olasz világ? Különös. Mikor -a , régi osztrák időben itt jártam, mindig az ] volt az érzéseim, hogy ez már olasz világ, a fj házak, az' emberek, a levegő, csupa olasz l motívummal tele. Ha akkoriban néha nem ^ tudtam eljutni Olaszországig,- akkor ezzel a c majdnem-olaszsággal vigasztaltam magam ' és örömmel bukkantam rá minden újabb r olasz vonásra, elkeseredésre... Most pedig, j amikor itt ténylegesen Olaszország van, lép- a ten-nvomon az az; érzésem, hogy- valami erő- j. szak történt; olasz katonaság, de német nép, olasz kaszárnyák, de német lakóházak, né- ■ met nevek a kis boltok fölött s német szó, 'amerre c£ak elhal adunk, I .sí? r? :■■ l Vasárnap van: ’ kiöltözött parasztok álldogálnak a falusi utcákon. Majd megélénkül a kép, az utca népe vidáman köszönget: tömött szekereken, felpántlikázva, rezes bandával, legények érkeznek, a ziöld kalapjukon széles piros • szalag, vidáman jódliznak ... szeretem a primadonnákat és mindig jobban vonzódom a fölfedezetlenekhez, a szunnyadó tehetsegekhez. Mindenesetre, ezt az outsider hegységet őszintén ajánlhatom a figyelmébe azoknak, akik az arriváit Dolomitokat felkeresik. Az autók százai robognak fel és le a Dolomitok merészen kanyarodó utjain, apróbb összeütközések, holmi kis nézeteltérések, melyek egy-egy szembejövő autót ösz- szekoccintanak, elkerülhetetlenek. A sárkányok kicsit behorpadnak, az autóvezetők egymásra kölcsönösen egy kis szellemi sarat hánynak... 'és robognak tovább. Az ut közepén két üres autó, összevisszatört sár hányákkal. Ez már tekintélyesebb karambol lehetett. Az autók mellett vagy 8—9 ember össze-vissza, agyarkodva, fog- vicsordtva kiabál. Félig olaszul, félig németül folyik a „társalgás"; az egyik autó olasz, a másik német. Ezt kiélvezzük. Leszállunk. Most ránkrohan ,az egész társaság; biráskod- junk: melyikük tért ki rosszul? Kiabálnak. Nyomokat mutogatnak az ut porában és nyomokat a sárihányóikon. Nyilvánvaló, hogy a németeknek van igazuk; tudjuk tapasztalatból is, hogy ezek az olaszok tébolyult iramban hajtanak és a tülkölés intézményét nem ismerik. Eléggé óvatlanul, de szerényen, a németek pártjára állunk. Most az olaszok rohannak ránk. (A háttérben egy szép, bronzsizinü olasz nő finom, festett ajka gúnyosan megvonaglik; szemmel!áthatóan élvezi a him-marakodást...) Kiabálás, fenyegetőd,aés. Végre az egyik olasz kivágja a végső tromfot. Nem akarok hinni a fülemnek. Megkérdezem — és ezennel tanúnak jelentem be — utitársfimat, Hans Rehfischt, i jeles dráma-forradalmárt. Csakugyan, jól nállottáim. Az olasz ezt mondta: , J' — Nevetséges! Nem azért nyertük meg a háborút!.., * Valóban. A háborút megnyerték. Este érkeztünk tegnap az osztrák határra. A határrendőrség kunyhója sötét, hiába kiabálunk, tülkölünk, nem mozog semmi. Végre valahogyan sikerül felráznunk egy mélyen alvó határrendőrt. Félálomban düny- nyögi: csak emeljék fel a sorompót és menjenek ... — De nekünk aláírás kell, meg bélyegző, kénytelenek vagyunk szegényt kirán- cigálni az ágyából. Odaát, az olasz határon nem kunyhó áll: hatalmas kaszárnya. Ezek ébren vannak! Vagy öt, állig fegyverzett katona állítja meg a kocsit. És a vámnál leszedegetnek, kinyitnak minden podgyászt. Végre mehetünk tovább. Megint kaszárnya. Aztán temérdek katonasátor a szabadiban. Csak úgy hemzsegnek a derék ber- sagliérik. Éjjeli gyakorlat. Ha az ember onnan túlról jön, nem értheti meg ezt a harcias képet. Odaát egy ájult nép alussza rezignált álmát. Ezek meg itt álig fegyverben. Azt leéli hinnem, hogy, merő testvéri érzésből, az osztrákok álmára vigyáznak... * A csendes, munkás nép, gyerekek, asz- szonyok, férfiak, felfelé fordított tenyérrel, fascista-módon üdvözölnek bennünket. Lejjebb, az igazi Olaszországban nem is látni ennyi buzgó fascista-üdvözlést... Ezek a derék tárollak még régi, patriarkális szokásból köszöngetnek a kocsin ülőknek és minekutána most olaszokká vedlettek, hát a régi kalapemelgetést kézfeltevéssel helyettesítik. Kicsit szimbolikus szegényeknek ez a buzgó hands-off-ja. És el kel csodálkozni a nagy Rendicsinálón, akinek fekete ábrázatát patronnal odapingálták mindenhová a kis házak falára, alája írván, hogy: „V. V, il duoe!“ Valóiban, itt fegyelem van és rend van, meglepő rend, a Tégii, idilli Olaszországra alig lehet ráismerni. A régi határ-koldussal kezdődött. Most nem látunk koldust az egész utón, semerre. Nem, ezek aligha olaszok! r * A' Bozentől Cortináig terjedő hegylánc — az úgynevezett Dole mátok — a hegyek primadonnája. Mióta, nagyszerű robbantásokkal, autók számára is,, hozzáférhetővé tették az utat, fel, egészen a harmadifélezer méter magas csúcsokig, azóta minden épkézláb autó nekiifenekedik és nagyon • lenézett tagja az autók társadalmának az, amely a Dolomitokat még nem mászta meg. Természetes,-hogy a divat nagy kultúrát is vonzott ide fel, a félelmetes, színesen kopár csúcsokra; lépten-nyomon, félórányira, finom kis : hotelek,- pompás vendéglők, francia konyha, olasz bor és angol kényelem. É's minden hotel előtt nemzetközi autópark. Az autótulajdonosok ugyan főként egymást szeretik .látni, . de a Dolomitok sem egészen mellőzhető látvány. Igazán nagyszabású, sárgában és vörösben Izzó kulisszák köröskörül, azazhogy a színpad egyik oldalán — és ez.adja meg a kép finom pontejét — zöld hegyek és havas hegycsúcsok... igazán gazdag és megkapó színjáték. De idejöv-et mindjárt a Brenneren túl, Goss-ensass és Bozén között, egy hatalmas vihar nyomán, a hegyekből lezuhanó víztömeg fellépte és autó számára járhatatlanná rongálta az utat. Meg kellett fordulnunk, hogy, alapos • kerülővel, Meránon át • közelítsük meg Bozent és a Dolomitokat. És itt — pontosan Sterziny és Mórán között — van,J egy hegyi ut, amely szebb, mint a Dolomitok! Megkapóbb, lélekzetvisszafojtóbb, gazdagabb. Méreteiben és arányaiban — felejthetetlen. És az ut minden szakasza újabb meglepetést hoz. Egyszerre csak beszorul mögöttünk teljesen a hatalmas panoráma és előttünk megnyílik egy másik: még szebb, még gigantikusabb. És az előbbi eltűnik, teljesen, láthatatlanul... Ez az ut már a rómaiak idejében megvolt (most ismét a rómaiaké), de, ugylátszik, most nincs divatban. Alg-alig találkozunk autóval, akkor is csak olasszal, nyilván innen a környékről. De nekem ez a Jaufen-Pass többet mond a híres Dolomitoknál. Nem hiszem, hogy csak azért, mert - ősi elleekezésből - nem Nagyőr, augusztus. Mintha angol könyv illusztrációiból elénk tűnő ódon skót várkastély állaná az idők múlását. Szürke, komoly és mégis barátságos, évszázadok nemes patinája úgy füstölte be lassankint, hogy még az is tisztelettel áll meg az ó várkapuban, az ólomkeretes ablak alatt, avagy a várudvar kerekeskutjánál, akiből már kiveszett a tradíciók iránti érzés, s aki érzék- teleniil robotolja végig a ma lázas és emlékeket pusztító napjait. A Poprád rohanva habzik alatta, fölötte a Tátra ködük, lábánál virágos, ősi fákkal megültetett park: igy áll a kastély, mióta csak a vitéz szigeti kapitány, Zrinyi-előd, Hor- váth-Stancsics ólomkarikába foglaltatta üvegre festett címerét. Az oromzatán azok a lengyel-reneszánsz párkánydiszek, amik még ma is ott ülnek minden szepesi város harangtornyának tetején, udvarán kerekeskut, emeleti folyosói árkádosak, hűvösek, zöld zsalugáteren széttárva és az ablakokból muskátli mosolyog az utcán járókelőkre. iMednyáns zk y-k a st álly á lett |a Horváth- Stancsicsok után, ma Czóbel tulajdon. Mint egy múltból megmaradt élő emlék, igazi, százszázalékosan urtiszlikus, leghamisittatlanab- bul valódi, szinte mustrául szolgáló ősi magyar várkastély. Manapság minden megyében már alig akad egy-két hasonló: elkor- hasztotta a többieket az idő, köveit szétszedték a később jövő méltatlanok és belső kincseit antikváriusok mutogatják újgazdagoknak. A múlt és a jelen találkozása Ebben a kastélyban minden ajtónak, minden széknek megvan a maga története, itt élő valóság az, ami másutt csak felhalmozott mn- zeumhistória, itt becsülete akadt minden ko- váspisztolynak, ember, kő, bútor, könyv, ékszer és emlék úgy forrtak, nőttek össze, mint ' test a lélekkel szokott. Czóbel István, a ház tiszteletre méltó, , tudós gazdája ma élő mintaképe a tudós ma- i gyár urnák. A Kazinczyk és Gvadányik lelke j szállong itten, de csak a nemes művelődésre j hajló lélek, mert a tudomány az ódon falak ( között is friss lélekzethez jutott és Darwin ép- i pen olyan befogadott elme itt, mint a mo- i dern biológusok s ha a ház gazdája este lám- i i pát gyújt az íróasztal fölött, hatalmas filozófiai müvekbe írja bele gondolkozó énjét. t Mednyánszky-képek Azt kell látnom: valami különleges harmóniában lélekzik itt minden. A várkastély, ami talán muzeum is lehet, de mégsem az, mert lakótermek egymásutánja, a benne lakók, akiknek életük, tradícióik és filozófiájuk adoptálódott, asszimilálódott a kastély leikéhez; sehol ellentmondás, mindenütt őszinteség, nemesség, az újnak és a réginek mindég ügyes és szellemes egybekapcsolása. A régi családi képek mellett, a kardos, mentés, merevnézésü lovagok és bágyadtan mosolygó dédanyák mellett a zseniális festő Mednyámszky László képei: frissek és levegősek. Itt élt, ide zarándokolt vissza a báró, valahányszor bolyongásait relatív nyugalommal óhajtotta felcserélni. Itt vázolta képeit, itt olvasztotta önmagát eggyé az őszi tájjal, vagy a téli reggellel, hogy a hideg napsütés alatt féligkészült munkáját csenije kohójában tovább forrassza és megalkossa a műtermi tájképek száz és száz változatát. Fejlődésének egész galériája felvonul a termek falán: a nyolcéves Mednyánszky megszégyenítő rutinnal készült „Kovácsmühely“-e, az olasz földön utazó ifjú hideg akvarelljei s a már-már halódó művész robusztus, mindent magán át szublimáló téli vázlata. Soha sem pihent és soha nem ismétel- te önmagát. Uj utat keresett, ameddig csak ecset volt a kezében, a konvencionalizmus emez örök antipódusa. v A toronyszoba titkai A kastély köveinek, berendezésének minién egyese: családi muzeum. A toronyszoba, amelynek ablakában még ma is ott díszeleg a örökverő Horváth-Stancsics tarka címere, homályos, mint egy vallatóterem. Az is volt va- aha. Nagy ajtaján tüzek és festett lángok unlékeztetnek kegyetlen uraságokra. A falakon a legutolsó .udvari bolond sapkája és kobza. Finomművű nyergek, na- )oleom francia kurasszir vértje, karcok s puskák, kandalló, amelyben igazi tűz ég. Kerek, itokzatos toronyszoba; minden darabja csalá- li relikvia. És ilyen a többi terem is: a finom- nüvü, festett bőrszékek, a bútorok] az almá- iomok, a vitrinek kincsei: Teleki Mihály piaija, egy régi Horváth bajusza, szakálla: sód-! , A kastély múltja — A hagyomány szerint a honfoglaláskor Bors vezér építkezett itt. Mindenesetre: avar sáncokat már találtak a kastély körül, amely a Tátra alól Sáros megyébe vezetett. A falnak két kapuja volt: a nagyőri vár és Sóvár. A kazárok felgyújtották az erősségeket, a magyarok kivesztek innen s abban az időben a Tátra alatt elterülő Fekete Erdő senki tulajdona sem volt. Rés nullium a lengyelek és a magyarok között. Ezidőtájt hozták be aztán a szászokat s élnek itt azóta ma is. A kastély és környéke minden bizonnyal magyar volt. A tatárjárás után a templáriu- soknak jutott, akik földalatti folyosókat ásat- tak s akiknek gazdag rézbányászatuk virágzott akkortájt. A kastély mostani alakját a törökverő Horváth-Stancsicsok adták. Később a kastély, és a birtok a Palocsay-Horváthoké lett, azután a Szirmayak kezére került, később á Mednyánszkyaké lett, most pedig a magasmü- veltségü Czóbel István lakik benne feleségével, aki Mednyánszky báróleány s leányával, aki szintén örökölte nagybátyja tüneményes festői készségét s jeles festőmüvésznő: a kastély képeinek nem egy darabja őt dicséri. * A jelen Most a tudós házigazda súlyos német munkáira kerül a sor. „Die Entwickelung dér Religionsbegriffe", — „dér Schönheitsbe- griffe", — „dér Socialenbegrebnisse" — csupa nagy fölkészültséggel megirt alapvető munkái a kérdéseknek. A hatalmas ódon könyvtárteremben sorakoznak egymásmellé' a kéziratos foliánsok és a modern tudomány eredményeinek friss kötetei s magyar tudós urak utódja, Czóbel István, csendesen, filozófusok módján vitázva a jelen nem lévő ellenfelekkel, kerek; szép filozófiai előadást tart. A déli nap megbújt az ólomkéretes ab- ak körül, lent a Poprád zug és aratók Urnájával vegyül, — itt bent minden olyan hü- rös, nyugalmas, előkelő lelkű, mintha soha- lem változott volna semmi . , . Szombatiig Viktor. Syfilldologe Dr. Kolb ezelőtt a prágai, frankfurti ás berlini bőrklinikák tanársegédje áe másodorvosa Práifta II. VodICIcova 3g „ánli Wassermann vizsgálat! így fiatalít és szépít a Ml -créme Corall-puder Gorall -szappan Főlerakat a Ő. S. R. i írnia s; Vörös Rák gyógy tár, Bratislava. Egy régi kastély Látogatás Mednyánszky Lászlónak, a festőművésznek régi kúriájában rótt erős fonat, kilőtt szárkapocscsontja. üvegek és porcellánok, fegyverek és gyűrűk. A bolthajtásos, keresztives és dongaboltozat komolyan, megértőén borul a képekkel, könyvekkel elfedett falakra. Zrínyi Miklós kézírása A ház nagyon kedves kalauza, Czóbel István, most egy olyan könyvet vesz elő kegyelettel, aminek láttán minden bibliofil ember megreszket. Talán egyike a legbecsesebb családi kincsnek, monográfiák emlékeznek meg róla, de csak kiváltságosok láthatják. S ez: egy közepesnagyságu könyvecske, bőrbe kötött pergamenlapokkal, különös nagy érték. Horváth-Stancsics Gergely németországi emlékkönyve, a protestantizmus virágzó korából. Barnára edződött írások szakítják meg az egész oldalas minitajirüket. Bibliai képeket festett bele valaki, tudós festő s naiv lelkű ifjú. Komoly és mulatságos, színes és finom képei között pedig nem kisebb férfiak emléksorai és aláírása, mint a szigeti vértanú Zrinyié, Bouilloni Vilmos La Marckáé, a hugenották vezéréé, Rimay Janus Panno- niusé, Rotterdami Erazunné: csupa kiváló nevek, jeles gondolatok, gondosan odavetett betűk. Ez a Horváth Gergely volt, akit katolikus püspök gyámiapái küldtek Némethonba, tanulni, de ott megprotestánosodott s mire hazajött Késmárkra: luterár^us papnevelőjén bői árasztotta el az országot protestáns papokkal. S migi nagy kegyelettel nézzük a ritkaságot s forgatjuk azokat a lapokat, amiket Zrínyi pecsétgyürüs keze bizonnyal markosab- ban szorított, a házigazda beszél is:
