Prágai Magyar Hirlap, 1927. július (6. évfolyam, 148-173 / 1482-1507. szám)

1927-07-10 / 155. (1489.) szám

8 1927 julius 10, vasárnap. Védőbeszéd Gy. D. fölött Irta Sziklay Ferenc Úgy sr.ázesztendőyel ezelőtt irodalmi divat volt kitalált jogesetekben védőbeszédet írni. Ma nincs szükség erre a műfajra, elég érdekes jog­esetet talál ki maga az élet, a védőbeszéd jogászi munka s nincsen köze az irodalomhoz. Engedtes­sék meg nekem mégis, hogy egy kitalált, de an­nál lehetetlenebb irodalmi perben mondjak védő- beszédet, hiszen a vád, melyet egy tiszteletet követelő erkölcsi testület támaszt egy író ellen, mindjárt a büntetés fokát is megállapítja s ez egy irótársam létföH ét eleit érinti. A tényállás: 1926 decemberében, ha jól em­lékszem, 9-én jelent meg az „Újságírók Újságja" s abban Győry • Dezső tollából egy' cikk, mely Tompa Mihály és Ady Endre költészetének közös alaphangulatát, a borongős.. ősziességet egy közös forrásra vezette vissza. A sok ezer emberi beteg­ség közül egyre, az emberi társadalom rémére. Mellékes itt, hogy melyikre. Ha jól tudom, a cikk Írója akkor állás nélkül volt s az ő állástalansága. egyúttal azt is jelen­tette. hogy özvegy édesanyjának és fiatalabb test­véreinek sincsen biztosítva a kenyerük. Azóta eltelt .egy félév. Az iró egy politikai pártban ka­pott tehetségének és hivatásának megfelelő alkal­mazást. Alig lehet egy hónapja ennek. A cikk Írója fiatal, lázongó lelkű, de föltétlenül az igaz­ságot kereső ember, költő, akit rendesen avval ver meg a sors, hogy mélyebben érezze az em­beri bánatot, minden élettársánál, s arra szemel ki a végzet, hogy lelke fájjon más emberek he­lyett is. A cikk tehát több mint egy félesztendeje je­lent meg. És a tiszteletet parancsoló erkölcsi testület, a gömöri református egyházmegye, mely­nek a — mondjuk — öthónapi állásnélkülvalóság alatt nem volt szava a ,.halottgyalázás“ ellen, mély nem érnél te föl tiltakozó szavát akkor, mi­kór a kinevezés in petto volt, most, mikor a „sajtó utján elkövetett1' vétség' még a rideg tör­vény betűje szerint is elévült, mikor az illető- valószinüleg az alkalmazóinak legnagyobb meg­elégedésére működik egy hónapja. — észbekap és nem követel kevesebbet, mint azt, hogy vegyék él a kenyeret egy Írótól!, özvegy édesany­jától! s kiskorú testvéreitől a neveltetési lehető­séget, csak azért, mert Győry Dezső történetileg igazait tényeket mert írni egy régebben és egy újabban elhunyt köitőtársáröl. • akik közül az utóbbi véletlenül református pap is volt. Sok manapság a szomorúságunk s nekem, akit szintén írónak jegyzett öl a sors, mert ne­kem is érzékenyebb, másokért is fájó lelket osz­tott utravalóül erre a földi létre, nekem sincsen valami sók örömöm ebben :az összekuszált má­ban, de régen nem döbbentett meg valami- any­ámra-. mink ez a vád. ­Hát minálunk a közönség, — mert a vádló erkölcsi testületet annak kell vennem ebben az esetben — csak akkor szó1 bele' a mi szegény, jobb sorsra érdemes irodalmi életünkbe, ha abba is politikát lehet belekeverni, ha abban is botrányt szimatol, vagy minden áron botrányt akar kicsikarui belőle? Hát Győry Dezső, á „Százados Adósság" poétája, igazán nem érdemli meg a kenyeret, mert a legigazabb emberi rész­véttel, két értünk szenvedő és értünk fájó költő- társának iszonyatos kínjait akarta megérteni, meg­érhetni. emberileg közelebb hozni hozzánk? Hát igazán olyan-főbenjáró vétek Tompát Adyval egy sorba állítani, hogy azért a vakmerő szájától akar­ják elvenni a kenyeret? Oly diffamáló egy em­beri betegség. — bármelyik is legyen az a sok közül, — hogy annak diagnózisa halottgyalázás? Hát remélhetünk-e gyógyulást ebből a mi végtele­nüt szomorú életünkből, ha azt a bajt, mely min­den testi és társadalmi bajainknak legalább 50 százalékban közös forrása, elkendőzzük, valami romantikus .szépre-mázolási szándékkal letagad­juk azokról, akiket szeretünk? És. támadt bennem ezer meg ezer hitet sor­vasztó. kétségbeesett kérdés: érdemes-e itt jót akarni, érdemes-e 'szebb jövőt kívánni, ha nincs erő fölnyitni a szemeket a látásra s nincs . erő mélyebbre vinni az élet lényegét, T>da a szavak imögé. be az akarat világába, a szivbe, a lélekbe! r Mikpy nyilik meg már a magát legigazabb magyarnak tarló lársadalmi osztály szeme Ady iránt? Mikor látja meg már benne mindenki azt, aki igazán vofit: a mágyarság élő-fájó lelkiisme- fetfufdalása a milliók és milliók alvó lelkiismere­tű helyett. A magyarság önmagát keresztre, a szenvedés keresztjére feszitő messiása, aki a; szó- legszorosabb értelmében „magára vette a vi­lág bűneit". Mindnyájunk bűntudata, az egész magyarság minden fűmének megélője és kifejező­je. Az jnkarnált nemzeti és emberi fájdalom, aki fekete fáklyaként állt elénk s magát égette föl, hogy fájdalmas példája megváltsa nemzetét. Megtagadtuk. Engedtük, hogy kisajátítsák azok, akik propagálták azt az életet, melyet ő azért élt és mutatott meg a maga mezítelenségében, hogy elriasszon tőle. És mikor bekövetkezett a nagy. romlás, melyet vátesként előre megjósolt ahelyett, hogy bűnbánóan verjük - a mellünk s higyjünk végre igaz magyar szándékának, meg­tagadjuk sötét alapszínű, de világosságot követelő költészetének minden szépségét s Fejére olvassuk azt a pár sort, melyet kétségbeesésében „károm­kodott", vagy emberileg érthető cinizmusában JűtyőrészeU". Mikor lesz érzővé tompult lelki­ismeretünk s mikor látjuk meg végre mai hibáin­kat is benne és általa!? Van-e ilyen nagy, ilyen borzasztóan fölséges Tompa Mihály költészete? Olyan főbenjáró biin-e a ké: szenvedő lelket egymás mellé helyezni s rokon vonást keresni bennük? A hamis priidéria és a romantikus irodalom- történet korában volt valami meghatározhatat­lan, mondhatnám „irodalomtörténeti" betegség. Senki néven nevezni nem tudta, nem merte, vagy nem akarta. Ma sem szeretünk róla beszélni, pe­dig kell! Mert „iám proximus ardet Ucalegon!" Az emberiség sötét végzete, a legnagyobb lelkek alkotó erejének megbénitőja, a nagy, világzsenik életútjának félrecsusztatója ,,Ö“. A fekete rém, a gyógyíthatatlan métely. Vájjon igazán halottgyalázás ©'mondani, hogy pápák és fejedelmek. Írók és zeneszerzők, fes­tők és filozófusok, hadvezérek és politikusok, akik a világ megváltására küldettek közénk, azért nem élhették ki teljesen a zsenijüket, vagy azért zavarták össze a világ rendjét, mert meg­szállotta őket ez a világ-átka!? Bűn volt-e kikutatni, hogy a szellemi életünk nagyjai közül Harpe, Lenau, Heine, Murger, Maupassant, Daudet, Wild’e, Dostojewsky-költők, Beethoven, Schuhmann, zeneköltők, Schopen­hauer, Nietzsche filozófusok, Manet, Makart, Munkácsy, Gaugin festők, mind ennek a bajnak a szenvedői és mártírjai? Hogy Napóleon világren­dező zsenije miatta lett világrengető rémmé, hogy Lenin véres kezét beteg vére vezette, hogy Wilson nagy békeakaratát ugyanaz bénította meg s miat­ta lett a szép eszméiből a világ / szégyene? Ki tudná elsorolni mind azt a sók ezer nagynak in­duló életet, melyet ugyanaz i végzet tört de­rékba? Lehet-e erkölcsi testület annyira elfogult a fájdalmas igazsággal szemben, hogy halottgyalá- zást lát abban, ha valaki az emberiség okulására ezl a sötét, kétségbeejtő képet eiénk tárja, ha megállapítja, hogy a Cinquecento óta, amióta kö­zénk állt ez a rémség, kinek az életét rontotta 9 szlovénszkói magrarsás óleiének meg- [ szilárdulását. gazdasági térien nemcsak -a sa­ját emergiakifejtése, nemcsak az önbizalom­mal táplált, felfokozott erejű tevékenység és az itt is nélkülözhetetlen altruista szerve­zettség dönti maid el, hanem eldöntik azt •beleszóló egyéb és sajnos, nagyobb hatalmak is, mint az általános gazdasági helyzet meg­oldását kezében tartó állaorii hatalom, ezen­kívül -a favorizált faiok belátása, ökonómiai tapasztal'tsága. a kényszerítő közgazda-sági körülmények bel- és külföldön. Szlovenszkó csodálatosképpem — szemben a többi utód­állammal és Csehországgal is — az az egyet­len újonnan alakult, azaz felszabadult ország, amelynek egyik népe. tehát a szlovákság sem jutott, jobb gazdasági helyzetbe a válto­zás révén. Természetszerűleg igv van ez a szlovenszkói magyarsággal, amelv osztozott a többi itteni fajokkal és a megpróbáltatások ráeső százalékát, becsülettel vette magára. Csakhogy e,zt a százalékot az elvakult osztó kéz fölösmód megnövelte nemzetiségünk, nyelvünk, sajátos életb©rendezettségünk le- tiprását célzó udvarias intézkedésekkel. A szlovákság. — ha ugyan szívesen vesz ennyit! — szellemi téren azt teheti, amit akar! Leg­jobb erőit kifejheti, kultúráját táplálhatja, nyelvét és nemzeti lelkét bátram ne vélheti. A gazdasági fizetség egyen ér tekéül, az elni- veltált ipari élet, értékeiért legalább ennyit kapott. De a magyarság mindkét mezőben a földön maradt. Odasujtotta nem is a büntető Jószándék, hanem a pajtás-kicsinyek rossz­akaratú vicce, amellyel a közös játék, a rosz- szul elsült csinv végén hirtelen rámutattak. A nagyok pedig, a pedagógiai spártai elve alapján már csak azért is megbüntették a bűnbakot, nehogy a többi bűnös -közül egye­düli ártatlannak képzelje magát. Gazdasági létünk biztosítékai felosztva fekszenek a saját kezünkben s a velünk élő népek kezében. Szellemi életünk garanciái azonban nálunk vannak, felosztva a magyar­ság minden egyes tagjának kezében, akár érez felelősséget, akár nem. Kulturfölénynek szokás nevezni azt a potenciális szellemi energiáját, amellyel a szellemi élet minél több kérdésében, a tudomány és a művészet minél tágabb területein tapasztalatokkal rendelkezve az abdfcrlut igazságnak, tudomá­nyos. művészeti és tapasztalati tényeknek legmegfelelőbb vélekedést tudja nyilvánita- ni. Kulturfölénv az összehasonlítás ©setében a<z a kimutatható különbség, -amelv egv né­pet egv másik nép fölé azért emel, meir+. aiz ő vélekedései az etika, az esztétika és az ab­szolút igazság követelményeinek tapasztala­tok (az eltanult műveltség és a saját, elsőd­leges tapasztalatai) révén közelebb állanak, mint a másik, alacsonyabb kultúrájú népé. Kiváló egvedei minden népnek vannak. Viszonylag hasonló műveltségi fokon álló kö­zéposztálya ' is. De már a középosztály kultú­rájának a latltudóia fontos körülmény a fcul~ turifölóny megitéillésénél. És ugyanilyen fon­tos a nép nagy tömegeinek a műveltségi ál­lapota, mert egyrészt á faiok igazi erőkifej­téseit, a nép tolj]egei viszik véghez, másrészt meg s kit nem engedett az emberiség javára dolgozni egészen,, maradék nélkül, ugyanaz a baj és mindig csak ugyanaz? Válhatik-e szégyenére Tompa Mihálynak ez a névsor, melyet csak futólagos kivonatban ve­tettem oda s minden szerető rajongásom, mellyel Tompa költészetét értékelem, elfojthatja-e Jen- nem azt a megállapitást, hogy voltak nagyobbak is nála ebben a szomorú seregszemlében? És el­vesz-e csak egy vonalnyit is mindezek nagysá­gából, hogyha megtudjuk róluk, hogy társak vol­tak a szenvedésben, mert ugyanaz a végzetes sze­rencsétlenség szakadt rájuk? Nem inkább az lenne egy erkó.csi testületnek a feladata, hogy ezt a kétségbeejtő tragikumot, az emberiség égő veszedelmét igyekezzék elhárítani s a föltárt igazság rémségével segítsen ;;obt> útra terelni a jövő nemzedéket? John Stuart Mill szavait idézem igazam bi­zonyságául: „Sem a társadalmi, sem a testi beteg­ségeket nem lehet megakadályozni, vagy meggyó­gyítani, hogyha nyíltan nem beszélünk róluk"! Megdöbbentem és fájó könnyel sirattam meg egy hitemet a lehetetlen kicsinyes és indokolatlan vád -s annak prejudikált szívtelen Ítéletének ol­vastán! A hitemet... eh, nem mondom meg mi­ben, mert magamnak fájna legjobban a szó! A vád egészen különös és késői fölmerülése min­denki előtt azt a látszatot keltheti, hogy nem egészen nyílt és őszinte, csak ürügy s az elhall­gatott mellékszempontok jáíszák benne a fő­szerepet. Sok ilyen hitet eltemettem. De minden csa’ó- dásom és sok ezer kétségem között is maradt még egy kis bizalmam az elfogulatlanságban és a jó­zan belátásban. Hiszem, hogy a magyar nemzeti párt nem fogja vállalni a bíróságot ebben az ide­jét múlta pörben s nem fog komolyan törvényt ülni a „bűnös" fölött, mert nem lehet cél az értékeinket, akik amúgy is intenzivebb, fájóbban- fájóbb lelki életet élnek a kétségbeesés szélére kergetni, — nem félek előre kimondani, — ille­téktelen és igazságtalan ítélettel. az alsóbb rétegek szolgáltatják fel-emelkedés Tévén, a társadalmi fejlődés utján a maga­sabb és műveltebb oeztálvok utánpótlásait. Fájdalmas felmo-r-ajlás fogadta, — éppen, mert ez a belátás -minden nyílt magyar fej­ben ott, él — annak a magvar főrendinek a nyilatkozatát, aki a kulturfölénv hangsúlyo­zását. annak realizálását s az érdekében ho­zandó minél nagyobb áldozat-oka 1 szükségte­leneknek mondotta; Mindenünk elveszett, el­vesztek főképpen gazdasági javaink. Le sza­bad-e mondanunk arról, ami egyedüli va­gyonunk maradt, amely vagyonunk fölött, mivel -azok a befogadó ész s a kitárt lélek kincsei,' egyedül csak mi rendelkezünk?! „Amiről magunk mondunk le. az örökre elveszett!" De sokszorosan nehéz a kulturfö­lénv hangsúlyozása a szlovenszkói magyarság részéről, mert annak megőrzése érdeké bem nagyon csekély tényeket produkált a zsibba­dás fiz éve alatt. A kultúra nem roassziv, törhetetlen és romo-ihafatlan dolog, amelvet, ha egyszer valaki vagy valamely nép meg­szerez. szekrénybe zárva kincsetképező régi­ségképpen őrizhet. A kultúra romlandó, még pedig könnyen és gyorsan- megromlani szo­kott. olvadékonv és penészed© holmi, amely kellő kezelés, gondosság és tiszta levegő, szabad igyekvés hl-jján. egykettőre élvezhe­tetlenné válik. Sok szempontból erre a sors­ra jutott az egyetemes magyar kultúra Szlo- venszkón maradt letört darabja is. A kultúra csak áldozatok árán fejlődik. A fejlődés garanciái felosztva fekszenek. — miint mondottuk — minden szlovenszkói magyar kezében, tekintet nélkül arra a fele­lősségre, amelyet az érez. Határozott stagná­lásunk oka egyedül csak az, hogy ez a fele­lősségérzés éppen nem általános, A kultúrát a vitrinbe tettük, ahová a poroellánok. bur- nót.szelencék. nagv pipák és pecsétgyűrűk közé került, a némi ■eltentálMst egyidedg még tanúsát,ó ünneplő főkötők, párták és pruszli- koik mellé. Igv vált a kulturfölénv nálunk frázissá, amelvet már emlegetni sem me­rünk. Pedig, hogy megvolt, ahhoz kétség nem is férhet, A gazdasági alap pusztultiával megingott a beléje vetett hitünk is. Aki még áldozatot hozna érte, csak általános és mély-értelmű | okokért tehetné, de nem azonnal jelentkező, köz-méltánylást és esetleg anyagi előnyt hozó vá ll ver ege t-ésér t. Áldozatot csak aí tud hozni, aki annak a dolognak, amelyért azt hozni szándékszik, feltétlenül meg van győződve a jóságáról, hasznos és szükséges voltáról. Nemcsak anyagi hasznosságok vannak a világon. Erre a meggyőződésre még kulturáltabb közép­osztályunknak is kevés tagja képes. Pedig ezek a maguk életéin tapasztalhatták a szel­lemi fölény, az intellektuális energia és a magasabb intelligencia áldásait. Egv egész népnek az ályen tulajdonai pedig világotbiró hatalmat adnak a kezébe s ez a hatalom ku­tyába se veszi az ágvuk és puskák millióit Kultúránk érdekeinek, fejlesztése szük­ségességének a meglátását nem várhatjuk népünk töm egeitől. Áldozatot hozni a meg­Kisebbségi magyar élet — „Durbints sógor jó pipa../' — látott érdekekért, csak a szellemi értékek fej­lettebb belátásai megbecsülői képesek. A fa­lunak csak vinni lehet, játékos, könnvü, tet­szetős formáin és szórakoztató kultúrát. A városi magyarság szellemi élete is igen ki­csiny Szlovenszkóban, a szükségesség belátá­sáig. az áldozathozás spontán akaratáig itt sem jutottunk, hogv várhatnék a falutól?! Lokális nyilvánosságok bezárt köreiben a kultúra problémáiról több vita folyt mos­tanában. Az egyik azt bizonyította be. amit föntebb mondottunk: hogv a kultúra a vit­rin játékszereinek egyike, vagv pókhálós, de rosszul dugaszolt s igv ereiét vesztett bor leit városi népünk számára. A másik ilyen vita a falu kultúrája körül támadt és ennek folyamán az egyik cikkező elégséges humor­ral aposztrofálta a falu gyomrát, mint amely egyszerű fiziológiai tényező a leginkább til­takozik a mai magvar szellemi élet vezetői által inaugurált kultúra, vagv műveltségi ér­ié szí és ellen. Az igazság az. hogv a középosztály gyomra is ezt teszi. Csakhogy, ne feledjük, van rossz és ió étel. rossz és ió gyomor. Van kényelmes gyomor is. amelv a legegyszerűbb étkekkel is megelégszik., léhát nem feltétle­nül az az ok, hogy a kínált étkek rosszak vagv romlottak. A gvomor is lehet, rossz, vagy — ismételjük — mindössze csak ké­nyelmes, egyszerű, igények nélküli, amely­nek összetettebb ételek már nem kellenek. És igv sok városi gyomornak sem kell a ma­gyar kultúra. A faluról szólva, egy bizonyos: ott egész­séges materialista vágyak, az egyszerű gya­rapodás vágyai, a gazdasági javaikba ágya­zott nyugalom vágya vannak. A magvar falu most olyan bajokkal küzd. amelyeket azelőtt nem ismert. A határban álló keresztek fáját és kövét a valóság vérével elevenített© élővé az a sors. amelv igaztalanul látogatta meg a falut. Mert a falu népe az egyetlen, amelv semmiben sem hibás. Ha kiáltják, dolgozz: dolgozik. Ha kiáltják, gyilkolj: gyil­kol. Ha kiáltják, hali meg: meghal. Csak az nem igaz mégsem, hogy a falu kultúra nélkül is élhet. És hogy a kultúra után nincs is érdeklődés a faluban. Van. de csak a valóságos jólét, a valóságos nyugalom, a valóságos béke napjaiban. Minden után érdeklődő, ide-oda bekuk- kanó. tanulnivágyó. világjáró, ui dolgokat látó. humort teremtő és a groteszk vonáso­kat, gyermek módjára élvező, gúnyolódó, fö­lényes. elérzékenykedő, jóságos, de élénk- szellemű, mozgékony, éles és eredeti szen­tenciákat mondó: ez a magvar paraszt típu­sa is. fotográfiája. Göre Gábor bíró uram, akiért a jó Gárdonyi Géza állítólag aranyit; szégyenkezett. Nem volt miértig Mellette Durbints sógor, a jó pipa. aki a szűk látókörű, fejcsóváló, nem igazi, vagv legalábbis nem a kedvesebb magyar paraszt, a szintén élő. de nem a mi típusunk. Mégis inkább őt. emle­getjük, ő rá gondolunk, ha a faluról beszé­lünk. Addig, amig középosztályunk újra meg nem érti a rá várakozó, de megnehezült kö­telességeket, amíg be nem látja a kultúra területén ráváró. égető és halaszthatatlan fel­adatokat, amig el nem jut az áldozat-hozás önként jelentkező gesztusáig, addig a falu­hoz nincs ki közeledjen. És addig szaporodik majd a Durbints sógor és egyre fogy a Göre Gábor. Addig szórakoztatni rit.kás vasárna­pokon a falut lehet, de igazán kulturálttá nincs ki tegve. Megint csodálattal kell néz­nünk az ui magyar fiatalságra, amelv a falu szórakoztatását már csinálja is. Félős. hogy a másik, nehezebb feladattal addig kell vár­nunk, amig a mai fiatalok felnőnek. Darkó István. JUtlAJMMJIW ITSZSKWT.T Letartóztatták a meggyilkolt komáromi asszony férjét Komárom, julius 9. (Saját tudósitónk­tól.) A komáromi találkahely tulajdonosnő­jének kegyetlen meggyilkolása bűnügyében az előrelátott letartóztatás bekövetkezett. Az áldozat férjét, Szobolovszki Oszvaldot a ko­máromi állami-end-őrség a gyűjtött bizonyíté­kok mérlegelése alapján pénteken átkisér- t-ette az államügyészséghez, a nyomozást azonban nem szüntette be véglegesen. Az ál­lamügyészségen Moesz dr. állami vezető ügyész vette át a vizsgálati foglyot és indit- | vényt tett a vizsgálóbírónál a vizsgálati fog­ság elrendelése iránt. Pazsout Alajos dr. vizsgálóbíró a vizsgálati fogságot elrendelte, amely ellen Szobolovszki felifolyamodással él a törvényszék vádtanácsához. Szobolovszki egyébként állhatatosan tagad, bár az erős gyanuokok mellett több bizonyí­ték is ellene szól. A gyilkosság elkövetése után tiszta kézzel ment a rendőrségre, de a körmei alatt vér- nyomokat találtak, amit azzal okolt meg, hogy a felesége holttestét elhúzta a kaputól és eközben lett véres a keze. Két bankjegy, amit a házkutatáskor találtak, szintén véres volt. Ezekről azt állította, hogy egy mészá­rostól kapta. Szobolovszki már napok óta nem vesz magáihoz semmi ételt, ami lelki ál­lapotának teljes deprimáltságát bizonyltja. % 9

Next

/
Thumbnails
Contents