Prágai Magyar Hirlap, 1927. július (6. évfolyam, 148-173 / 1482-1507. szám)

1927-07-06 / 152. (1486.) szám

■i^G5iíMA<stem‘Hnmffli> 1927 július 6, szerda. A nemzeigyuies munkája Firágia, julius 5. A képviselőhöz elnöksége csü­törtök délután 3 órakor ülést tart. A kezdeménye­zési bizottság ugyancsak három órakor ül össze. A szenátus alkotmányjogi bizottságát délelőtt ki­lencre hívták egybe. A szenátus 1 egközelebbi ülése héttőn négy órakor kezdődik. Az ülés napirendje: 1. az alkotmányjogi és költségvetés: bizottság je­lentése munkakolóniák létesítéséről szóló javaslat­ról, 2. a nemzetgazdasági és költségvetési bizott­ság jelentése a prágai mintavásárnak biztosítandó hitelgaranciáról. A szenátus klubelnökei héttőn délután három órakor tartanak összejövetelt. Tiberius császár eisfllyedt hajóját kiemelik a Némi-tóból Eórm, julius 5. A közmunkaügyí minisz­térium az újságok híradása szerint elrendel­te, hogy dolgozzék ki a végleges tervet annak a két hajónak kiemelésére, ame­lyik Tiberius császár alatt a Némi-tóban elsüíyedtek. 'Arról van sz<> hogy Némi-tót huszonkét mé­ter mélységre kiszárítsák. A vizet a negye­ken keresztül haladó mesterséges csatornán az Albanus-tóba vezetik- Ilye® módon a két hajótest a tó felszínére kerül. A hajókon lé­vő tárgyakat a Nőmi-tó partján építendő mú­zeumban akarják elhelyezni. Benes dicshimnusza a kisantant konstruktivizmusáról Paris, julius 5. A Le Esprit National revü Benes külügyminiszter tollából cikket kö­zöl a kisantant fejlődéséről. Benes a cikket a következő rezümével fejezi be: A kisantant feladata a mai belpolitikai viszonyok között más megvilágításban mu­tatkozik, f mint fejlődése első szakaszaiban. Kezdetben a kisantant kizárólag defenzív jellegű volt, a második szakaszban tapasztalni lehetett a defenzív és aktív elemek kiüt­közését, a harmadik fázisban pedig a konstruktív elem jut túlsúlyra. Ezen tulajdonkép­pen mindazon államok széles középeurópai összemüködése értendő, amelyek földrajzi és gazdasági okokból Középeurópa dolgaiban érdekelve vannak. H titulescu Chamberlain — roaán perMon? Perjmax azt állít ja, hogy a magyar-román konfliktusban Tittiiessai változtatta mag Chamberlain tárgyilagos álláspontját ^•BUMAUKéRy-UC-SPoL • KJW€$:UK0RG« R. p-r U -AOZNAVA­Mandarin • Cacao - DIó-Crémo - Cherry Triple-Sec - Curacao - Karlsbadi keserű „Ké»mirkí kUUiíiioo *mny éremmel Vitüntetre“ ,,A NemretkSei DuDmkiáUitáson arany éremmel kitűntél Genf. julius 5. A népszövetség iunius eleii tanácskozása alkalmával behatóain és ismételten foglal­koztunk azzal a kiábrándító momentummal, hogy a nénszövetséei tanács elhalasztotta határozatát az erdélyi magyar birtokperek­kel összegfüggőén keletkezett magyar—román vegyes döntőbíróság dolgában. Lukács György közismert interpellációja és Bethlen István grófnak erre történt megnyilatkozása nélkül is keservesen égető valami ez a ha­tározatlan genfi határozat. És nehogy csak egy pillanatra is elfeled­kezzünk róla, az Eeho de Paris hasáb­jain az olykor eléggé higgadt józanságra törekvő Pertinax megmagyarázza, miért maradt le a vegyes döntőbíróság dolgá­ban a népszövetség által delegált hár­mas bizottság az igazság szekeréről. Titulescu ragyogó diplomáciai sikere volt -a genfi határozat, állapítja meg az Ebho de Paris pompás tollú publicistája. És meg- állapitása során a dicséret glóriáját illeszti Titulescu feje köré. Aköré a Titulescu köré, aki tudvalévőén Románia delegátusa volt a vegyes döntőbirőságban. aki eddig Romániá­nak londoni követe volt s akinek nyilván genfi sikerét, honorálták azzal, hogy ime, most, a porából éledt Bratianu-kormányban Románia külügyminisztere lett. Chamberlain — a hármas bizottság elnöke — már-már a magyar birtokosok javára döntött — Írja a jólinformált Pertinax, —- ekkor azonban, mint a sorstragédiák deus ex muchioája, megjelent Titulescu és „visszarántotta Cham­berlaint a lejtőről". Jegyezzük meg jól: a „lejtőről", melynek esése az igazsághoz ve­zetett s amelyet sikamlóssá tett a Pertinax által elátkozott nagynevű francia jogászok segítsége. Azoké, akik nem átallották idegen érdekek védelmére kelni. Nemcsak nem tudunk hinni Pertimaxnak, de nem is értjük. Mily keyésre becsülhetik Párisban a nagyanían* erejét, súlyát, tekintélyét és igazságszeretetét, ha ennyire nagyra ér­tékelik a kisantant egy diplomatájának egyetlen gesztusát, amelyről azt kellene hinni, hogy Londonban és Parisban alig is veszik észre. És mily kevésre becsülhetik a béke- szerződéseket ott, ahol időnként, oly büszkén emlegetik e maguk müvét. — Chamberlain, Poinoaré, Briand nevét világszerte ismerik. És ime, előáll egy önérzetes, szilárd jellemű francia és mint bábszínház rendezője, egyet­len mozdulattal féíretolja a ma történelmé­nek színpadáról a nagyratartott. főszereplő­ket és helyükbe teszi a Benes—Marinkovics —Ti tu 1 escu-tr iász t. A nagy antant meghalt. — variálja a régi mondást Pertinax — éljen a kisantant! Lehető volna, amit Pertinax mond? Váj­jon mit szól a „párisi visszhang'‘-hoz Lon­don? Pertinax bántó „leleplezése" Páris, julius 5. Pertinax az Echo de Paris hasábjain Ti- tulescut ünneplő cikkben a következőket írja: A legutóbbi genfi tanácsülés alkalmával mindenki előtt, nyilvánvalóvá vált Titulescu befolyása. Az erdélyi magyar nagybirtokosok által Románia ellen indított eljárással kap­csolatban a magyarok azt kérték, hogy hagy­janak fel mindenféle földreformmal mind­addig. amíg a „trianoni szerződés fennáll". Ez a mondat, — írja Pertinax — elhangzott. Chamberlain már azon a ponton volt, hogy olyan formulát ajánljon, amely a magyar birtokosoknak mindent megad, amit kívántak, sőt még túl is megy azon. Tifulscu azonban mgállitotta a Foreign Office vezetőjét a lejtő szélén. Még azt is beszélik, hogy mielőtt Titu­lescu elhagyta Géniét,,. ChambeTlaitől írást csikart, ki, amely — minő változás! — elis­merd Titulescu kívánságainak jogosultságát. Titulescu épp oly biztossággal találja meg útját a népszövetség folyosóján, mint a Downing Streeten. Pertinax megdicséri Titulescu önzetlen­ségét. Egyben felbasznájla az alkalmat, hogy megtámadja azokat a francia nemzetközi jo­gászokat, akik idegen államok — többi kö­zött a magvar birtokosok — ügyeit vállalják el. A Benes—Marinkovics—Titulescu-triászt állítja mintának a francia államférfiak elé. Filkorn — a szlovenszkói érseki szék komoly jelöltje Pozsony, julius 5. A cseh néppárt szlovenszkói lapja, a Lúd óvá Politika, a Pozsonyban felállítan­dó szlovenszkói érsekségre uj komoly jelöltet ho­zott kombinációba. A lap szerint a szlovák nép­párt hivatalos jelöltje Fillkorn Jenő dr. Fillkorn közel áll a párthoz, amennyiben a Hl inka-párt pénzügyei az ő kezében futnak össze. Franciscy szenátor beszámo­lója Pogrányban Nyitra, julius 5. (Saját tudósítónktól.) Vasárnap délután nagyszabású népgyülést tartott az országos keresztényszocialista párt a Nyitra melletti Pográuy községben, melyen úgy a helybeli, mint a környékbeli lakosság nagy számban vett részt. A gyűlésen lelkes ovációban részesittet- ték Franciscy Lajos dr. kanonokot, a párt szenátorát, aki beszámolójában tárgyilago­san ismertette a poüíikai és gazdasági hely­zetet, rámutatva azokra a hibákra és bűnök­re, melyeket a hatalom a nemzeti kisebbsé­gek kárára elkövet. Foglatkozott az aktuális adókérdésekkel és a tető alá kerülő közigazga­tási reformjavaslattal, melynek célja a nem­zeti kisebbségek legelemibb önkormányzati jogainak a megsemmisitése. Példákkal illuszt­rálta azt a visszás helyzetet, melyet a reform teremtett. Foglalkozott a szlovák néppárt kormánybalépésével, melynek egyetlen kéz­zelfogható eredménye az lett, hogy az ősla­kosság tömegesen hagyja el a szlovák nép­párt zászlaját, mert érzi és tudja, hogy nem érheti el Szlovenszkó autonómiáját annak a pártnak a révén, mely elhagyta kitűzött cél­jait. A Szlovák néppártnak ez a lépéssé ter­mészetszerűleg hozta magával azt, hogy a szlovák tömegek is a keresztényszodalist/a párt zászlaja alá tömörülnek, mert csakis et­től, a kimondottan ellenzéki párttól re .él­hetik autonómista céljaik elérését. A nagy figyelemmel kísért beszéd után Énekes László körzeti titkár szépen felépí­tett beszédében a munkásosztály sanyarú helyeiével foglalkozott. A gyűlés után két kisleány a porányi magyar nők nevében gyönyörű virágcsokrot nyújtott át a melegen ünnepelt szenátornak, aki meghatva mondott köszönetét. ÍJ.-.náromi ciános ^Reménytelen szerelem legény (41) Hogy meddig tartott ez a gondtalan világ? Nyolc-kiltenc napig talán. Se akisem vette ott számon az időt. Jártunk saha-nem-taposott vadonban s Lenke-mamát és Hedvig-asszonyt úgy kellett kiemelnünk nemegyszer a tüskebozótból, amelybe mindenestül beleakadt. S ha si­került a kiszabadítás, nagyot mulattunk raj­tuk. Különösen Lóránt kötekedett sokat a fiatalasszonnyal... Első este a völgyszorulat távoli tisztásán ütöttünk tábort, egy elhagyott csorgókutnál s miután felállítottuk a két sátrat, vacsorához készülődtünk. Lenke- mama és Hedvig-asszony a kisebbik sátor alá vonult éjszakára, mi hárman a másik sátorban beszélgettünk még sokáig, mielőtt háttal fordulva egymásnak, álomra hajtottuk volna a fejünket. Előbb azonban tüzet gyúj­tottunk s annál pirítottunk szalonnát nyár­son. Fölöttünk, az összeszorult ormokon túl, csillagok lobogtak s mentek-mentek örök égi-utjaikon. É's ahogy múlt az éjszaka s hunyni kezdett a tűz, a szó is kikihagyott. Egyszer meg is jegyezte Hedvig-asszony, de kissé már álmosán: — Miért szeretünk úgy belenézni a tűzbe? Lóránt, aki átölelve tartotta az asszonyt, csöndesen szólt: — Mert sokezer esztendővel ezelőtt így nézhetett bele az ősapánk is ... Isten tudja, mire gondolhatott olyankor! Hallgattunk-haliLgattunk az áhitatos csönd­ben. Egy régi regét kezdtem mondani, me­lyet ezen a tájon hallottam gyermekkorom­ban, mikor mély őszi estéken kukoricát fosz­tottak az öregek... A földesur legényfiának nagyon megifájult egyszer a szive a tündér­leány után, ki a tóvilág legközepén élt s hol­das estéken, ha az ifjú legény kikönyökölt a kastély ablakába, a tündér — messziről lebegve a tavirózsák fölött — fájdalmas vágy- gyal csalogatta magához az urtfit, mialatt feléjetárta a két karját. Egy éjszakán, amikor telehold nézett le az ég tetejéről, lóraült a legény, de abban a pillanatban, amint a tündérleány felé kezdett vágtatni, szárnya nőtt a lovának s a föld felé emelkedve re- pült-repült a levegőben. A tündérleány pedig egyre távolodott tőle, a véghetetlen felé... Senki nem látta azontúl a legényt. Oda­veszett a lápvilágba. A tűz hamvadni kezdett már. Néztük- néztük a belehallgattunk a mindenségbe. Egyszer, de nagyon későn már, annyit mondtam: — Legnagyobb bölcsesség: szorongó szívvel belefigyelni a természetbe. Ezúttal már Béni bácsi sem volt fidélis. Merengve szólt, mintha a múlandóság dol­gain jártatta volna eszét: — Igenis... A természet néma vég­telenjében Isten van ... Tűnődve hallgattunk. Lóránt zavarta meg először a fülesenditő csöndet, mialatt a feleségéhez hajolt le: — Maga álmos már, kedves. Feküdjön be a ^sátorba, majd én betakarom. Jó lesz? — Jó lesz, — mondta készséggel a fiatal- asszony s szája elé emelte a keskeny kezét. Ez a nyolc-kilenc nap sokáig fel fog jár­ni hozzám az emlékeim között. Jártunk fenyvesekben, melyek örökös panasz-sóhajaira elköltözött kedveseink jár­tak az eszünkben. Olyankor rendszerint le­hever edtiink az árnyasban és mialatt suhog­va sóhajtoztak a . fenyők, a múlandóságra gondoltunk valamennyien. iH al lgatlunk-hall­gattunk... Máskor ujjongó hegyoldalakon kapaszkodtunk fölfelé, Lenke-mama igen sokszor meg-megállt s a Béni karját kérte segítségül, mialatt Hedvig-asszony úgy ha­ladt az élen, mint egy zerge és ha vissza­nézett ránk kigyult arccal s az urára mosoly gott, Lóránt büszke lett a feleségére. El­ragadtatva álltunk meg aztán a tetőn s nem jutottunk szóhoz a meghatottságtól. Minden csúcsról más volt *a kilátás s az égi csöndben hallgatagon néztünk a messzeség felé. Hol éles szögben rohantak föl alattunk a hegy- kúpok s a szakadékok mélyen zuhantak le, hol fátylakba-vontan szenderegtek a messzi hegy vonulatok. Egyszer láttam az eperjesi hegyláncot is föl-föl sejlő derengésben. Egy nagy hegy alatt nTintha kékes párák tetszet­tek volna föl: megéreztük, hogy az ott Kassa. S mindezeken túl, mikor egy délután acél­éles volt a levegő, kelet felé megpillantottuk a Pietroszt, hóban-csillogó hajával, alóla merengve néztek a síkságra a mármarosi bércek s északon, de a Vihorlát-Gutinnál is messzebbről, fölrémlett a Magúra, melynek ősrengetegein magyar katonák zászlóaljai feküsznek ős hallgatnak ijesztőn, miután meghaltak egytől-egyig... Egy délben a Sátorhegyek közül felszökő Magasormon áll­tunk meg olyan magasságban, hogy hátun­kon éreztük az eget' s akadozni kezdett a lélekzetünk, ahogy lenéztünk a szédült me­redeken. Alattunk, szörnyű mélységben, apró faluk feküdtek a lapos dombokon, kis tornyocskákkal, melyek harangszava elhal, mielőtt idáig vánszoroghatna föl. Azokban a falukban hagytam vissza egyszer a gyermek- ifjúságom s ma már csak hegytetőkről néz­hetek vissza Tájok... Ezer szépségre buk­kantunk mindennap s ha Béni bácsinak úgy jött a kedve, félkörbe sorakoztatott bennün­ket s megadván az alaphangot, feltartotta a két karját a akkor viharos kedvben rágyuj-, tettunk egy turista-nótára, ámbár Béni bácsi a hazafias dalokat kedvelte inkább. Az éj­szakák vagy sátor alatt mentek el, vagy itt- ottifelejtett vadászházakban ütöttünk tábort s forrásoknál mosakodtunk reggelenkint. Egy estefelé két várromot is láttunk a sziklás tetőről, a nap áldozó fényében: egyet nyugat felé, a másikat északi irányban. Rombás- tyáik vörösben égtek, mialatt köröskörül egymás hátába kapaszkodva rohantak föl a csúcsok, a zöldben ujjongó mélységek pedig oly ijesztő némaságba süllyedtek, hogy hal­lottuk a sziveink zakatolását. Az utolsó-előtti napon, estetájt, egy erdőőri házra bukkantunk, mely ottállt szé­les tisztáson, nehány körtefától környezve, magas hegyoldalban. Két apróság futkosott a ház előtt s amint a tisztásra toppantunk, elő­ször ránkmeredtek bagolyszemeikkel, mint­ha most láttak volna először idegen embert, aztány totyogva szedték előlünk a lábukat s be a házba! Egy-két pillanattal rá kijött az erdőőr, szerény fiatalember még s szives szóval köszöntött mindnyájunkat. Aztán ki­libbent a menyecske is, úgy tessékelt befelé. Lenke-mama és Hedvig-asszony be is nézett, édes-ki váncsiau: mint élhetnek az ilyen erdei-népek? Mi pedig kezdtünk lerakodni az egyik vadkörtefa alatt, mert az erdőőr ma­rasztalt, hogy töltsük itt az éjszakát. Sátrat vertünk hát. A két apróság — egy fiúcska meg egy kisleány — kimért távolságból leste minden mozdulatunkat s a világért nem mertek volna közelebbjönni. A két asszony odabent trafikált még a menyecskével, az. őr pedig nekünk segített. Lóránt azt mondta egyszer: — Igazság szerint úgy áll a dolog, hogy eltévedtünk kissé s nem tudunk tájékozódni pontosan. Merre esik a megyei székhely? folytatjuk.) * \ / 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents