Prágai Magyar Hirlap, 1927. április (6. évfolyam, 76-99 / 1410-1433. szám)

1927-04-17 / 89. (1423.) szám

1927 április 17, Tasárnap. ^Í^<íMtA^ASKÍÍARHÍRM2 17 ssajövet megállt a kis pkieeMIlk© előtt, nem volt berni© semmi dolga, azéirt csak benyitó#, bele­nézett. Bent a műhelyben tett-vett ©gyet-irtást, az- után fáradságot érezvén az inában, leült a gya-lu- padra. Magas volt a pad, két lába lelógott. — Meddig oda vaji az a kölyök!... azóta két­szer is megjárhatta válna az utat... de igaz is, minek siessen, nincs dolga, ami van, az a kis má­zolás, avval elkészülhet délutánra is, reggelig megszárad vígan... biztosan elcsatangoüt valia- merre és csak déltájhau fog híizavetődni. Eltűnődött Sárady, állót az öklébe támiasz- tattá, pópasaeim© a homlokára csúszott. Hogy is hávjáik?... igen, doktor Szenes... huncut lyány .Tudat, helyén van az esze, azt niem kell félteni- Újságíró, még hozzá szerkesztő... A Néplap jó lap, sokan olvadók, munkások, szegény embereik, átoknak a lapja. Ha ő egyszer-láp szerkesztő le­hetne, haj, de megmutatná, hogy mit kell csi­nálni. Mert a munkáisember nem gondolkodik, a munkásnak vau egyéb dolga, megkívánja, hogy helyett© más gondolkodjék. És a tömeg, a műn- kástcnreg olyan, mint a vaj, úgy kenheti az em­ber, ahogy akarja a kényén-© -.. igaz, néha a vaj is megkeményedik hidegen, de akkor is kenyérre lehet kenni, csak tudni kell hozzá. Izgatottan ugrott fel ültéből, végigsétált a műhelyen. Már két mapja benn© van valami, de csak most kezd fel világosodná előtt© teljességgel. Benne volt bizonytalanul, mint a kod a mezők felett, vagy mint a hazugság az asszonyban, ami­kor tilos útra indul. Végigsétálta a műhelyt egyszer, kétszer, tíz­ezer, azután hirtelen megint leült. Nem nézte, hova ül, fejét két tenyerébe hajtotta. .Futkostok benn© a gondolatok, össze-viesza képek folytak ©1 a szeme előtt, kábuílít lett az agya tőle. És a gon­dolat ért benne, rémit© gyorsasággal ért és ami­kor felvett© a fejét a tenyeréből, a műhely meg­sokasodott, a falak széttáguíltak, gyiaiupadok áll­tak egymás mellett, legények álltak a gyakipadok mellett, folyt a munika, csengett a kalapács és a gyalupadokon mindegyiken egy-egy koporsó fe­küdt, sima deszkakoporsó és ö megtelt nyugalom­mal járkált a koporsók között, figyelt az emberek munkájára. A műhely közepén nagyra dagadt a dobkállyha, nagyobb volt, mint a hordó a pincé­ben, az inas egyebet se tett, mint a fodrócoi tömte belé éis a kályha tetején nagy üstben fortyogott az enyv. Széles kerek nagy üst volt, smnűi'tóg tele folyó enyvvel, a legények csak oda mentek és belemeri tették a kanalukat. Kinézett a pincébe is, ott tágra nyílt a pince szája, ki-tárulit a hordó lyuk-ja és a szép vörös bor folyt, folyt, bő, lassú, egyenletes folyással. _ A felesége ült le melllé, a felesége, aki négy 'éve, hogy meghalt. A fej© most is be volt kötve kendővel, száraz, beteg arca most is sápadt volt, d© a szemében nrindanégyüik fájdalma gyűlt össze. — Mit akarsz? — Semmi't, Gyuri, csak eljöttem egy kicsit. — Hát ülj le akikor. Leült az asszony, elébb nem talált semmit, amire üljön, d© azután egy csomó deszkára ült. — Azért jöttem csak, hogy egy kicsit körM1- aiézzek. Mit csináltok? — Látod... megvagyunk... halló, azt a hár­mat vigyétek már, mert a gondnok ur sürgeti reggel óta. Károly megkapott egy koporsót és a vállán vitte az udvarra, ott feltett© a kétkerekű taligára. Már muszáj berendezkedni jobban, Károly ruem győzi szállítani a sok készárut Jó volna ián lovat venni, meg fédoresszekeret, azzal jobban győzné. De ahhoz kocsist kel len© tartani, avval meg sok a baj, egyelőre jó lesz igy is. — Hál Judit miit csinál?... a kedvenced, afkit jobban szerettél, minit nwndnyá junlcatt együtt, hol van Judit? Sárady az asszonyra nézett, ott ült mellette, csakugyan, ha kinyújtja a kezét elérhette volna. Judit, igen, ő jó helyen van, neki nem lehet oka panaszra. Édes Intenem, hiszen nem lehet minden magától, tenni is keli valamit, hogy legyen via- .larni. Károly jött be a műhelybe, letett© a firuáj- szos kannát, visszaadott a pénzből SáradynaJk. A nagy műhely eltűnt, a falak összébbhuzöd- tak, a dobkályhiátoan kialudt a tiiz és a töröltíülü kis lábosban hidegre alvadt az ényv. Sárady fel­riadt: — Mi... mi az?-- Itt a flraájsz, mester ur. . Felállt, kinyújtóztatta tagjait, mintha nagy fáradtságot akarna elűzni belőlük. Bágyadt szemét kitörölte a tovérével és a pápaszemet visszalga- zliotta a szemére. — Jól van, tedd le, azután láss neki, hogy be legyen festve a koporsó. * — Apa, kész az ebéd. Eszter szólt 1© a lépcsőről, Sárady elindult. — Hagyd most, ráérsz ebéd után. A lépcsőről még visszanézett, kérést© a sok segédet, aki az imént még a gyalupadok meMiett kalapált.. Nem volt egy se. Ebédnél szeretett volna beszélni Judittal ebéd után már úgy volt, hogy szól neki. Mégse szólt Várt estig. Est© a műhely ablakából látta, hogy négy láb megáll a kapu előtt, látta, hogy olt áll egy darabig. Kicsit tapickolt a négy láb, de mégse vált széjjel, hanem mind a négy betért az udvarra, a kapu alá. Jósoltára ballötte, hogy a konyhaajtó csapódott. Mikor vacsorára hívták, Károly el akarta ol­tani a fiámnál, de Sárady rászólt, hogy hagyja. Hiszen el©1'háttá volna, mert csak egy csavarin- tásba kerül és már megint ég, d© maira se tudta volna okát adni, hogy miért maradjon égve a lámpa. FtMís vacsora volt, nem maradt délről eem­• írni, így hát Eszternek friss vacsorát kellett készí­teni. Vacsora végeztével intett Juditnak?, — Gyere. A műhelybe mentek le. Eszter és Károly összerézett. Mi lehet az, amiért az öreg Judiiot hívja? Lent a műbél yber Sárady nekidőlt a gyaliu- padnak pápaszemét a homlokára tolta fel. — Judit! — Tessék? A lámpa fénye bágyadtan szórta be a mű­helyt, a sarokban, a fáinak támasztva frissen má­zolt száradó koporsó állt — Ma megint az az ember kísért haza? — Igen. Nem volt faggató a Sárady hangja, szemre­hányó se volt. Csak éppen kérdezett. — Miinek jöttetek be a kapun mind a kelten? Gsókolöztat-ok? Judit szemébe ijedtség ugrott, de az ijedtség­nél több volt az ámulás. Az ő apja kérdi 'ezt, aki még azt *e vett© észre, hogy a játszó-babája a pad­lásra került? Mert tulajdonképpen Eszter nevelte, mióta az anyja meghalt, Eszter, aki két évvel volt idősebb, de sokkal-sokkal öregebb. Kicsi kemény mellét megrázta az ijedtség a blúz alatt de ez is elmúlt hamar, amikor az apja arcára nézett, ahol nem volt harag ée nem volt büntetés, csak kérdés. — Igen. A gyalűpadon széjjel volt a szeg, Sárady ösz- szeszedie, fodróc is maradt az egyik sarokban, azt leseperte. Közben Juditot is nézte, a tizieu- nyolcéves fiatalságát, pattanó, jóizii szépségét. Mint az anyja, amikor megismerte. Az is ilyen volt, csak szellndebb, együgyűbb, ez olyan, mint a tűz, lobog és világit. És melegít, mert forró és meggyullad az. aki közel megy hozzája. — Csak azt akartam mondani, hogy ne ücsö­rögj senkivel a kapu alatt. Ha már úgy vagy vele, akkor mondd m-eg neki, hogy bejöhet a házba is, nem harapja le senki az orrát Soeben kommtdas Wiener Schiff Mikor hajó hozta a híreket Pozsonyba — A szabagságharc, amig Pressburgig eljutott — Nagy idők — nagy emberek — Arad és Komárom eleste a kis napihirek rovatában.;. —- Seyfried brünní hóhér 60.000 pengője Pozsony, április 15. Régi, elsárgult ujságfolián s-okat lapozga­tok. Kerekem bennük a történelmet. Merr, hisz általában azt mondják, hogy az újságíró történelmet ír és az események, amelyeket lázas sietségében papírra vet, egykor törté­nelmi adalékokká válnak. Pozsony és a régi Magyarország egyik legrégibb újságja volt — tudjuk — a ma is fennálló „Pressburger Zeitung". Az 1848— 49-iki szabadságharc, az utána következő ab- szolizmus talán a történelemben sincs olyan pontossággal, sok jellemző színnel megírva, mint ezekben a régi, elsárgult papirhegyek- ben, amelyeknek minden egyes kötetét meg­találjuk a pozsonyi városi és az egyetemi könyvtárban. Százlia-tvannégy esztendő nagy idő, százibatvannágy évnek történelme vau lefektetve a jó öreg Prassburger Zeitungban. A meginduláskor egész kicsiny formá­tumú, kétihasábos beosztású a lap, féltve őr­zött kincse a kiadóhivatalnak és a könyvtár­nak. A magyar szabadságbaroot megelőző időben szürke, unalmas közlöny ez a régi Pressburger Zeitung. Az első oldalán a ve­zércikk helyén kongregációi értesítések, az­után az országgyűlés száraz tudósításai, há­tul árverési hirdetmények, egy-két félénk hirdetés. A negyvennyolcas, időkben kezd eleve­nedni a kap. • ' • - _ y Felütjük az 1848 március 15-iiki lapszá­mod Bizony még szele sincs a forradalom­nak. amely ekkor már Budapesten javában viharzott és Petőfi a „Talpra magyar“-t sza­valta. Másnap, 16-án semmi. Pozsonyig tehát, még nem jutott el a fairé, vagy ha el is ju­tott, a lap lemaradhatott vele. Már­cius 17-én a Pressburger Zeitung, amely ak­koriban „Stádtiscbe Pressburger Zeitung'* volt, háromhasábos vezércikket ir ezzel a magyar szavakkal kezdve: „Éljen! Éljen! Éljen!" Alatta nagy betűkkel Pressfreiheit. A. cikk írója, a lap akkori szerkesztője, Neustad-t Adolf, aki büszkén alá is irta nevét a sajtó­szabadságot üdvözlő vezércikkének. Lent lapzárta után a következő nagybetűs beje­lentés: „Soeben komin t das Wiener Schiff, lialb 7 Uhr. Die weisse Fíagge zeigf die Insclirift: „Unsere Wünsche sind ertcili Mínister sál­ién sein: Batthyány Laj„ Deák Fer„ Kossuth Lajos, Széchenyi István". (Magyarul: Éppen most jön a bécsi hajó, fél hét van. A fehér zászlón ez -a felírás: Kí­vánságaink teljesültek. Miniszterek legye­nek: Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István...) A bécsi hajó hozta akkor a híreket. Nem volt még rádió, a táviró is nehézkesen mű­ködött. Pozsony ebből a birből tudta meg, hogy mi történt. A Pressburger Zeitung szorgalmasan közli is a további eseménye­ket „Wiener Brief“ formájában. Bécs, a csá­szárváros közelségénél fogva látta el már ak­kor is a pozsonyi sajtót híranyaggal. Persze, nem voltak ezek az utókor számára is szen­zációs események zsurnalisztikailag feldol­gozva. Nein volt. modern nyomdatechnika, kiemelés, behúzás, kövér betűs szedés, ami a „Ma" lüktető-törtető emberének figyelmét leköti. Csak szürkeség volt még a világszen­zációkban is és talán a régi „pressburger" pógárnak igy volt jó... Március 18-iki számábau említi a lap el­sőnek Petőfi Sándor nevét, hogy valami Pe­tőfi nevű magyar költő nagy lelkesedéssel szavalja Budapest utcáin saját költeményét, amelynek refrénjét a PressburgeT Zeitung is leközli magyarul, de persze sajtóhibával: „Magyar Istenére esküszünk Rabok többé nem leszünk!" Nagy magyaT volt akkoriban a Pressbur­ger Zeitung, de annál jobban megváltozott az abszolutizmus korában, amikor az eigyét­ién hivatalos hirdetmény-orgánuma volt Haynaunak, a véreskezü tábornoknak, aki Pozsonyban a primáspalotában székelt és in­nen vezette a hadjáratot a levert szabadság- harc után. Fordítsunk egy egész évet. 1849 október havának 6-án, az aradi tizenháromnak szomorú emlékezetes napián a Pressburger Zeitung még azt írja, hogy aradi utasok beszélik, miszerint nem igaz a hír, hogy Aulich és Kiss táborno­kot kivé?:esték volna. Ellenben igaz az, hogy a két tábornok tíz másik magyar generálissal, az aradi vár bör­tönében van elfogva. A várudvarban sétál­nak, sőt még billiárdoznak, kugliznak is. Pén­zük van bőven. Aradon 80 vidéki asszony, gyerek tartózkodik, a bebörtömöttek hozzá­tartozói. Október 12-iki számában rukkol csak ki a nagy szenzációval — liadbirósági Ítélet, alapján. Elsőnek Kiss Ernő 49 éves ezredes nevét közli, akit golyó általi halálra Ítéltek, mert a ,.RebelIenregieruug"-nak engedel­meskedett- A vértanuk közül Batthyány és Aulich pozsonyiak, tehát Pozsonyt főként e két név érdekette. Október 7-ikén Pozsonyba várják a ki­rályt. Október 13-ikán egy szerény kis hir je­lent meg, amely szerint Pesten azt beszélik, hogy Csányi volt miniszter is Batthyány sorsára fog jutni. Nyári Pált már „bevitték". Október 8-ikán az „Überblick dér Tages- ereigrűsse" rovatában azt közli a lap, hogy Klapka György, a fölkelő csapatok főpa­rancsnoka. miután Komárom várát fel­adta, Pozsonyban időzik és szombaton végignézte a színházi elöadásk amelyen nagy feltűnést keltett. Háromszáz komáromi emigráns — köz­tük Klapka, Zichy Ottó —- elhatározták, hogy Amerikába mennek ki és már október lo-án Hamburgban adtak egymásnak találkát. A komáromi védősereg — Írja egy lap­pal odébb — részben szárazon, részben a vi­zen rendben elvonult. Ugylátszik a védősereg jól volt ellátva, mert a benyomuló csapatok 600 darab hízott disznót és 800 darab hízott ökröt találtak, amit árverésen adtak el. Görgey Artúrné — írja ugyanebben a lapszámban -- audiencián jelent meg októ­ber 5-én Radeczky generálisnál, hogy férje számára a külföldre való utazást kieszközöl­je. A generális barátságosan fogadta a tá­bornokáét. „Pest tele van a komáromi „Besatzung"- ból odaérkezett tisztekkel, akik civilbe öl­tözködtek és békés családi otthonukba vo­nulnak vissza". (Október 14.) „Október 4-én — írja október 9-én ~ Komárom felől Komjáton át egy hadoszlop orosz érkezett Nyitrára és másnap tovább folytatta útját Galícia felé. Az oroszok 22 nap alatt érkeznek vissza Galíciába. Kassára Lembergből érkeztek oroszok — 1700 ember — és tisztelegtek Rüdiger tá­bornok előtt. Néhány jő évfolyammal később, 1858 no­vember 13-ikán jelenti bizonyos mélabus re- zignációval a lap, hogy bizony az aradi vár­ban még mindig vannak politikai foglyok az emlékezetes 1848-ból kifolyólag. így említést ítész NeumayeT Mickael bécsi illetőségű ker­tészről (Neumayer családfája később Po­zsonyba került) és Koslovsky Lorenz lengyel állampolgárról, akik dacára minden hivata­los jelentésnek, az aradi vár kazamatáiban sínylődnek... 1869 január 18-ikán a magyar szabadság- harc egy epilógusát írja meg a régi Prear.- burger. Eszerint Seyfried brüuni hóhér, aki­nek Aradon olyan végzetesen szomorú sze­rep jutott a tizenhármak kivégzésénél (hisz Leiningent sem sikerült megmenteni! — jegyzi meg zárjelben), január 15-i.kén Bmail­ben meghalt. Hagyatéka csekély hatvanezer pengő forint volt, amiből az látszik, hogy a régi világban jobban ment a hóhéroknak, mint ma, ^ Rehorovszky Jenő. A piros tojások Elbeszélés. Irta: Rácz Pál. Berci megzörgette a ablakot. — Eszti! Ideje vóna má felkelni, mert a hasadra süt a nap! A Leány kidugta fej/,1; a muskátlik kö­pött és úgy hunyorgott a legényre: — Régebben talpon vagyon én, min kend! Nézzen ide, la, a réklim is azonmód gyüretlen. És megfordult a legény előtt, aki egy kis­sé felágaskodott, hogy jobban belátha json az üvegen át, a muskátlik közölt és szemíigyre veh? -se a leáuy hajladozó derekát. — - Na, hát ha fenn vagy, gye c ki egy szóra ... A kuniéi várlak . . . A leány boldogan mosolygott, de a. ért el­lenkezni próbált: — Má hogyne! Még csak akkp>e, hogy a hídnál várjon . . . Még mit nem gondn kend? Jöjjön bé, ha beszélni akar velem! A legény szétveíette a lábát, kéjét a nad- rág/sebébe sülyeszteíte. Kerek, fekete ka­lapja mellett rozmaring száí libegett, a bubi­jának három felső gombja, szabadon volt s igy kilátszott fehér, sima inge. Hol a sarkára, hol a lábujjhegycre állott úgy hogy fényes szára csizmája szabályosan recsegett teste súlya alatt. Fejét félrebiilentve mosolygott be az ab­lakon és úgy ingei’keclett.: — Ügyi félsz, Eszti? ügyi, hogy j&sJsz? Ped'g nagy szégyen vóna, ha én most bemen­nék hozzátok . . . Husvét reggelén műiden jánynak kút mellett a hejje . . «, Eszti bentröl ellenkezett. — Má, améknek! A legény visszafelelt. — Annak biztosan ott, akit én szerelek... Eszti durcásan legyintett belülről. — Menyen már kelined, csapódár . . . A legény nem hagyta magát: — Oda ni ék, ahol szívvel fogadnak- Na Isten ál gyón meg ... Ha ki nem jössz a kut- ho, hát csak maraggy benn, mint a városi vi­rág, améket üveg alatt nevelnek . . . Máj ke­resek én másat, akit kedvem szerint megön­tözhetek .Nem a világ! Legfeljebb két pi­ros tojással lesz kevesebb a zsebemben . . . Ahogy beszélt, nem is vette észre, hogy Eszti már a tornácon áll, kezében vederrel és csiklandóson kacagva nézi öt. — Na, Berci, itt vagyok ... Ne gondol­ja, hogy holmi várost virág vónék . - .Deliem a'zér hozom ezt a vedret, mintha nagyon kel­letném magam a húsvéti viz alá, de mert víz kell az édesapámnak • • • Berci tempósan lépett a tornác elé. Ismét szótvetette lábát és úgy kötekedett a leánnyal: — Gyere há közelebb! Ahun a kút, huzd meg azt a vedret! Vagy azt akarod, hogy én húzzam meg neked, mi? Meghúzom, add csak ide . . . aki lelke van . .. A veder után nyúlt, de a leány a háta mö­gé kapta. Nevetve ingerkedett: — Haggya csak, haggya! Megtudom éu húzni magam is! Azzal fürgén ugrott le a tornácról és a kút felé iramodott. Berci lassan követte. Mint a macska, mikor már az egér hatalmában van. Mire azonban a veder leszaladt kutostor vé­gén, a viz fenekére, Berci már fogta a rudat és úgy biztatta a leányt; — Majd én felhúzom . . . Jobban bírom én azt . . . Kettőt, hármat lökött az ostoron és- a ve­der a kút kávájához ütődött. Nagy csorgassál ömlött vissza belőle a felesleg. Eszti utánakapott a fülének, de már késő volt. Berci kihúzta a kulcsot és most már kit­ten tartották a vedret, szemben egymással. — Engedd el, Eszti, máj beviszem. A leány, ahogy igy közvetlen közelről né­zett szembe a legénnyel, valami kellemes bó- dulást érzett. Áttetsző orriempái kitágultak szakgatott lehelletétől. Erősen markolta a ve­der fülét, de érezte, hogy a legény felfaló te­kintete alatt elolvad jeges tartózkodása és ö s husvét reggeli napfényben boldog semmivé lesz a legény karjai között. A küzdelem kevés ideig tartott. Az Eszti így fiatalít és szépít a t fiorail-créme Coralí-puder Corall-szappan !■ alerakat r, £. S. R. részére: ' Vörös Rák győgytár, Brafislava. J

Next

/
Thumbnails
Contents