Prágai Magyar Hirlap, 1927. március (6. évfolyam, 49-75 / 1383-1409. szám)

1927-03-06 / 54. (1388.) szám

ÍBMÉSAl-MACtkAfc Ú » l* * 1&27 március G. vív;..' .vfcap. . —Hl— —IIIIII Ilii I IMI 1 !■ tudtak bejönni, helyesebben nem mertek, a Potemkin-filmmel, de Csehországban, mint tud­juk, színre hozták á. filmet) Hogy a Potemkin-filmre visszatérjünk: elte­kintve most már a filmben lévő túlzásoktól (ami­lyen például egész bizonyosan a „Potemkin-i'or- radalmat" előidéző husférgesség fantasztikus tu- iozása is) és történ.elemhamisitásoktö], amelyek- ,ről már szóltunk, kérdjük: Mi köze vájjon mind­ehhez épp a szovjetnek? Mi joga van épp a szov­jetnek erkölcsi felháborodásra? A szovjetnek, amely milliónyi orosz 'paraszt nyugodt álmát, és milliónyi orosz intellektuális ember életét zavar­ja és pokolitja évek óta. milliónyi orosz életét mérgezte és gyilkolta meg, a szovjetnek, amely évek óta féreggel lepett lelki húst mér egész nagy Oroszországnak? Mi jogosultsága van éppen en­nek a terrorizmusban tobzódó, gyilkolásban ké- jelgő, lélekmérgezésben bujkáló terrorista szov­jetnek (amely még ax egészen baloldali szocia­lista Dr. Mox Adier bécsi professzor legújabb könyve szerint is — Dr. Max Adier: „Politische ©dér soziale Demokratie" — terrorista), arra, hogy felháborodjék a másik terroron, a cári ter­roron, amely különben is minden bizonnyal csak haJovány árnyéka volt a szovjetterromak? Mi joga van rá, hogy e film formájában közölje a. kuífurvílággal felháborodását; és erkölcsi kama­tokat. zsebeljen be egy erkölcstelen tőke után? (Mi joga ahhoz, hogy kipécézze, de csak ahhoz is, hogy egyáltalán bemutassa a világnak az együgyű, gonosz, egyrétü cári terrort, amelynek őrökét a szovjet átvette és amelyet a szovjet sokrétű és .raf­inált művészetté fejlesztett? És végül minden­nek a tetejébe kérdjük, mi jogosultsága van a szovjetnek egyáltalán „művészetet csinálni", a szovjetnek, amely — és ez korántsem tartozik az u. n. „szovjethazugságok" vagyis a szovjetről ter­jesztett „rémhírek" közé, —- millió orosz művészi terméket, millió könyvet, sok-sok orosz zseni el- mulhatatlan alkotását égettette el és nem engedi oda az orosz néphez, csak azért, mert. ötven, vagy száz évvel Lenin előtt még nem prédikáltak le- niöizmusról? És vajjón mi joga van ennek a szov­jetnek például a militarizmus ellen átkozódni, amikor a napnál is világosabb, hogy a ínilitariz- mus és a „szovjetmilitarizmus"' között még haj­szálbeli különbség sincs és a militarizmus és a szovjetterror között mindössze annyi a különbség, hogy' a miütarizmusban az őrmester parancsol, a szovjetterror egy kis hányadának segítségévei1, míg a szovjetura lomban a kommunista párt-őr­mester a parancsoló, de a militarista őrmester- terror kövérre hízott és raffinált művészetié fej­lesztett ostorával? Persze, hogy' a. propaganda, amit a szovjet a Potemkin-filmmel űz, elsőrangú, jól átgondolt, zseniális propaganda és nem bántja a szovjetet, bármennyi rubelbe is kerül. De hangsúlyoznunk kell, hogy ennek a propagandának a megnemtü- rése vagy megakadályozása a kapitalista államok­ban, egyáltalán nem a szabadság, a gondolatSza- hctdság. a gondolatterjesztési szabadság elleni me­rénylet; az egésznek semmi köze a szabadsághoz: »z egész ügynek kizárólag az önvédelem fejezeté­hez van köze. Mert vájjon mit szólna a szovjet és beengedné-e Oroszországba ezt a propagandát, ha például az amerikai kapitalizmus, az amerikai trösztök, egy filmben e kapitalizmus, e trösztura­lom áldásainak, avagy pláne a szovjetgazdaság hátrányainak képét akarnák világgá bocsátani? Nemcsak a polgárságnak, de még a dogmák labi­rintusában és éjszakájában nem egészen eltévedt és nem elvakult szocialistáknak is tiltakoznipk kellene az ilyen irányú filmpropaganda, ellen. De nemcsak a szociálisták nem tiltakoznak és nem teszik lehetetlenné ez! a. propagandát, hanem az európai államok polgársága is jórészt gyenge. és tehetetlen és ahelyett, hogy eJtenfümeket csinálna, hagyja a másik reakciót, a. különféle államokban különféle nevek alatt virágzó íascisiákat ..tilta­kozni", akiknek szintén semmi erkölcsi jogosult­ságuk sincs a tiltakozásra. A polgárság annyira tehetetlen, hogy. például a bécsi polgárság —- óh. nemcsak a .szocialisták 1 — egyenesen rajongássá! és egy valóságos pszichózissá váj’, émelygős eső- déláltál fogadták a Potemkin-íilme'. Egy bécsi Üft-egiernngsmt például, egy n kapitalista állam­hoz és berendezéseihez leikével, testével, vérével odanőtt konzervatív ember, a film megszemlélése után rajongással jelentette ki nekem, hogy e.?t a filmet az egész eV ágon terjeszteni kellene! Becs­ben általában hetekig és hónapokig valóságos: Po- temkin-pszichőris tombolt. Hiszen ha a Potemkin-filmnek csak tenden­ciája volna! Ha csakis a rárizmus önkényének, avagy a militarizmus kinövéseinek bemutatására szorítkozna! De a filmben ezen felül, sokkal több van. És ez a lényeges pont. Mert a filmben mind­ezeken felül egész világos propaganda is van. Mondom, ha csak c(rrizmus és xnUitarizmua-os- íorozás lenne! De osztályharcra-bujtogatás? De a, kemmúnista reakció fölhimnu.föózása? Mi köze vájjon ennek még a tendenciához is? Ez a lénye­ges: Elválasztani, n tendenciát a propagandától. Egy művészi terméket, amelyben tendencia is van, föltétlenül engedni kell terjeszteni. De egy művészi terméket, amely csak propaganda, nem szabad válogatás nélkül terjeszteni, és terjedni engedni. Ismételjük, ez nem szabadsigdr.tgdó?, hanem kizáróan önvédelem-kérdés, művésze?*- és. irodálom-fífczitágág kérdése. Schiller ..Wilhelm Teir‘-jében is van tendencia, de nincsen propa­ganda! Senkinek sem lóg eszébe jutni, józan em­bernek. hogy bármilyen irányú, bármiféle ten­dencia ellen csak egyetlen <zó‘ *s emeljen Sőt a propagandát is, válogatásiad, tűrni vagy engedni lehet. Ha például a Potenjkin fűmet úgy bocsá­totta volna útjára a szovjet, hogy úgy makkor egy hasonlót nagy művészettel megrendezett filméi ké született volna, amely a szovjet terrorját, gyilkc-s- »ágait és flélekmérgezéseit mutatta volna be az ezeket a dolgokat szerencsére csak messzi távéi­ból ismerő és c borzalmak nagyságát közelről sem sejtő kulturvilágnak és ha ezt a filméi miiien moziban a Potemkin-film után, egy műsoron be­mutatták volna, akkor valóban semmi kifogást sem lehetett volna tenni a Potemkin-film propa­gandája és előadása ellen, a kapitalista államok­ban sem. Sőt esetleg akkor is útjára lehetett volna bocsátani a filmet a kapitalista államokban is, ha a film lepergése előtt a lepedőn vastag betűk­kel iudlul adja volna a szovjet a miisemsejtő pu­blikumnak, hogy ezt a filmet a szovjet csináltat­ta és propaganda célokból terjeszti. De művészet ostyájában, művészet örve éis ürügye altat pro­pagandát csinálni, ez mégis sokkal több annál, amennyit, egy kapitalista, polgári állam megen­gedhet, sőt annál is több, amit a művészet • és iro­dalom tisztasága szempontjából meg lehet enged­ni. Lehetséges volna-e például, hogy Romániá­ban egy Románia ellen irányuló filmet adjanak? Ugyebár lehetetlen volna. Nos és egy egész csomó európai polgári állam tűri és engedi, hogy benne a polgárság léte ellen irányuló szovjet-propagan­dát űzzenek! Újra ismételjük, az egész ügy nem egyéb, mint önvédelmi és önf eltartási és müvé- szettiszlasági kérdés, amelynek semmi köze sincs j a szabadságjogok kérdéséhez. És ha még szabad­ságjogokról is lenne szó, akkor is a szovjet lenne a legutolsó, amelynek erkölcsi jogosultsága lenne fölháborodni a szabadságjogoknak és speciálisan a gon,dolat,terjesztési szabadságnak . ilyetén meg­sértésén; a szovjet, amely például nem átallotta az egész kultúrvilág szeme előtt és a kultúra és a szabadságjogok elvének szégyenére Katz Ivánt és társait, többek között Freidlandernét, a német birodalmi gyűlés kommunista tagjait, szóval uem is ellenpártbelieket, hanem saját párt-belijeiket, internálni, (Oroszországból Németországba való visszatérésüket egy jó darab ideig megakadá­lyozni), őket a legkülönfélébb módon terrorizálni, csak azért, mert nézeteik nem mindenben fedik a szovjet hivatalos dogmáit. . # f A Potemkin-film körüli harcokból • tanulhatna a tehetetlen polgári Európa. Nem akarjuk azon­ban .tagadni, sőt hangsúlyozzuk, hogy Eisenstein úrtól, a Potemkin-film zseniális rendezőjétől, vi­szont szintén tanulhatnának az európai és ame­rikai filmrendezők: művészetet és rendezést. Gömöri Jenő. Quentin Metsys Queutin Metsys XV. századbeli Mre« femmsaard festőművész, az ant-werpeaii is­kola megalapítója. Legbecsesebb nwia- kája egy firiipáytkoji, mely Krisztus leté­telét. a keresztről örökitii megrázó lcoto- pozáriöban. —- Van Vriedt nagy nevű. ferramand' festőművész a XV. században, ilieghtiíreiseíbb vásznai közé táiPtoaÉk „Az angyalok bukása" cámü alilegórtSkus képe. A legenda minden áron rokoni kapcsolat­ba kényszeríti a két nagy géniuszt. Kezéből kiírni lóit a pöröly, izzadó homlo­kát fáradt, lankadt mozdulattal simította vé­gig ■ és nagyMrtelen bizonytalansággal be­lemarkolt a levegőbe. Ismét rájött az a rette­netes elsz-édülés! — A kovácsmühely kormos falai széditően forogtak táguló szemei előtt, a nyitott tűz lobogó lángja együtt keringett a hatalmas fajtatéval; minden forgott, hanyatdült körülötte s ebben a körforgásban, ő rogyado­zó térdekkel kereste az egyensúlyt. Halovány arca egy árgyalattal még sápadtabbá vált s a vöröses világításban kísértetiesnek látszott. Erasmus mester vaskarjába kapaszkodott s botorkálva vánszorgott ki a műhely forró ko­hójából — a Schelde partjára indult. — Ami­óta ez a gonosz betegség gyötörte, szívesen el­hevert a víz partján és nézte a torlódó bárká­kat, a messze idegenből jött vitorlásokat. Órá­kon át el tudta nézüi a víz zöldeskék színét s ilyenkor mindig a gyermekkorában hallott me­sék elevenedtek meg a szemei előtt. A hullá­mokból ott látta kiemelkedni, a legendás ten­geri, rabló, a gonosz Donon Antigon. óriás alak­ját. Látta hatalmas kardját, mellyel feltartóz­tatta az idegen bárkákat, amiért az Ö vizére merészkedtek. Látta a víz véresvörös színezé­sét a sok levágott kartól, melyekét az a gonosz óriás olyan vérszomjas kedvteléssel metszett le a szerére?,étien idegen hajósok testéről ... Majd izmosán, merészen tűnt elő a legendák ködéből Brábó Silvius, aki megbosszulta a sok ártatlan áldozatot, lemetszvén tőből a. gonosz óriás jobb karját — s azt hatalmas ívben ha­jította bele a Schelde vértől piíoslö vizébe... Ang.cJ.ust harangoztak és Quentin össze­rezzenve eszmélt fel látomásaiból a harangjá­ték lelket zsongitó melódiája olyan fájóédes dobogásba ösztökélte a szivét -- azt az ő be­teg szivét amely a tavalyi húshagyókedd óta még betegebb lett. Akkor látta meg először •lelke üdvösségét, szive imádságos szerelmét — a szépséges Alytot A nagy carillon kezdő­dött éppen, mikor a székesegyház kapujában meglátta az öreg Van Vriendt csodaszép leá­nyát, - azóta még betegebb, mert a felébredd nagy szerelem vad hullámzásokban gyettgitj, amúgy, is gyenge szivét és a vágyak, álmok — tüzesvás' forróságával égetik a leikét . . . Alyt m ö imádsága. Alyt az ő élete és Alyt lesz az ő halála is — mert Alyt nem lehet az övé- aki csak szegény kovács-legény. Hűvös esti Szellő kapaszkodott a haran­gok csengésébe, Quentin lassan lápászkodptt fel a kövér fü buja zöldjéből és fáradtain in­dult vissza a ti mátok utcájában lévő kam­rácskájába. A lelkében felajzott vihar azon­ban nem engedte megpihenni. Mintha valami szörnyű varázslat ejtette volna meg minden éjszaka lopva osont a kovácsmühelybe és itt a durva, idomlalán vasrudakba kalapálja a Irénné tomboló szenvedélyekét, az Alytot köve­telő vágyait, szerelmes szive álmait, lelke gaz­dag kincseit • . . C s ad á 1 a fos ka rest i g ág i1, cif ra os ri op öt ská fe~ bán. végződő, villogó szőlőkarókat varázsol elő a kalapácsa s az oszJopocskákra csipkefinoín- ságu szőlő!évéi koszorú borul. . Az oszlopfe- jekre furcsa vademberek szobrocskáit kalapál­ta ki a bűvös kalapács, a ráspoly pedig szerel­mesen egymásba ionodé szőlőindák és szűzies liliomok leheletszerű finomságát reszelte bele a legfelső ivoszíopokba — melyekre a Schelde parti rnerergései jó ismerősét, a remekbe ka­lapált Donon Antigént helyezte. fos elkészült a lázak, a nyugtalan vágyak vajúdásából az a csodálatos szépségű kút, me­lyet a nemes magisztrátus megvásárlásra mél­tónak Ítélt és a fiatal kovácslegénynek 100 florint fizetett ki van Coukereken, a város kincstárnoka. Quentin felcsillanó reményekkel állította fel remekvüvét a Handschoener Markion — hiszen most, most már ő is mű­vész, müvészkovács ós megkérheti a nagy festő leányának üdvötrejtő kezét. A híres apa azon­ban. kegyetlen büszkeséggel válaszol: — „Godt verleent tyn sele den eeuwighe vrede (adjon az Isten telkednek örök nyugo- dalmot), de az én leányomat meg nem kapod — te vakmerő kovácslegény!" Quentin reményeit, vaksötétség és halálos hideg fojtogatta, mikor a reá várakozó, türel­metlenül remegő Alyt lábai elé rogyott. Sós árban egyesültek a két szerelmes patakzó könnyei, az a lesújtó Nem — vasmarokkal marcangolta az egymásért dobogó sziveket. Eb­ből a fájdalmas ájulásból Alyt tépte ki magát elsőnek és valami glóriás erővel ölelte magá­hoz szerelmesét: „Quentin, vedd ezt a matyói, ecset és fes­ték van benne. Menj haza és reám gondolva, szerel műnkbe® bízva — keresd a festéket és használd az ecsetet. Szent Lukács könyörögj érettünk!‘ Oh Szerelem! Te, földi életünk legpaza- rabb ajándéka, Te — aki szárnyakat adsz a bénának, színeket varázsolsz a világtalan sTe­mekbe, virágos szavak özönét csalod elő a né­ma ajkak mögül —Te, aki koldusból királyt csinálsz és a legbüszkébb koronás főt térdre kényszerítőd az egyszerű pásztorlányka előtt — a Te hatalmad a legtitkosabb természeti erő, a Te hatalmad — csodatevő! A reményeit, boldogságát temető Quentin, egy alvajáró öntudatlanságával talált liaza sze­gényes kamrácskájába s a mindenétől meg­fosztott koldus kétségbeesésével ölelte magá­hoz szerelmese ajándékát — az ecsetet tartal­mazó csomagot. Vouagló fájdalmában vadul keverte a színek bársonyos ibolyakékjét, az érett kalász hamvas szőkeségét, a csókos bí­boros meleget, a basadó rózsa piruló hamvas- ságát . . - Halálos szomorúsággal kapta kezé­be az ecsetet, és lemondó kétkedéssel simogat­ta vele a kif eszi tett vásznat. Gondolatai visz- sz^szöktek — a tőié oly kegyetlenül megtaga­dott szerelmeséhez, körül ölelték azt a szép­séges leányzót, aki nélkül nincsen több napsu­gár, nincs meleg, nincs élet . . . Gépiesen mozgó keze engedelmesen jak­fa fel a színeket a. szomorú szürke vászonda­rabra, melyről nemsokára Alyt szeretett vo­násai mosolyogtak reá. Felocsúdtam dörgölte a szemét, babonás félelemmel keresztet vetett magára: — Öli szent Lukács segíts! — A színektől megelevenedett vásznat reszkető kezekkel íar- tofta oda a pókhálós kisablak sovány világos­sága felé. — Semmi kétség többé, a kép, az Alyt képmása és a képet ő festette, oh szent Lukács csodát, növeltél! Hetekig dolgozik lázasan, ébredő remé­nyek és tépelődő, aggódó kétségek között, hát­ha megszűnik a csoda? — De a keze alatt ál­mok színesednek, szépségek születnek, most mái* ö parancsol az ecsetnek — az ö akarata hajlítja a vonalakat harmóniát nemző szinpom- pás életbe . . . Tehát ő :is művész? Nem mü- vészkóvács, akitől megtagadják a boldogságot, hanem az ecset, a színek művésze, mint a dölyfög Van Vriedt . . . Az öreg van Yriet mester gyérvilógitá- su műhelyében egy hatalmas darázs dongása kellemetlenkedik s a belépő Quentin megeről­tetett szemekkel néz széjjel a rozoga festőáll­ványok között. Az egyiken ott feszül az öreg művész megkezdett vászna: „Az angyalok bu­kása". A sárkány hét fején még égiszen friss Az öreg mester bizalmatlanul* visznozta a ledobott nedves ecset — Quentin egyedül van. A várakozás perceiben szórakozottan veszi ke­„flsszonyi alázat" Pár szó Mollinánj Gizella verseskönyvéről (Budapest, 1927, a szerző kiadása). Olvasom ezeket a sorokat a tettenértség meg­lepődésével újra és újra, — ezek a sejtelmek, ezek a, furcsa pillanatok és révületek és várások és rátalálások bennem is megvannak és Benned is, és érezzük mi is egész mélyen valahol az ön­tudat izzó homályában, de az eszünkkel csak most veszünk tudomást róla, riadtan és csodálkozva... hogy igen ... milyen egyszerű az egész ... és ez az ismeretlen asszony ad tartalmat és alakot dolgoknak, melyek oly határozatlanul ködlenek mind annyiunkban, mint az ösztön rezzenései, ö fogja meg egy megtalált szóval a legmegfogha- hatlanabb mozzanatokat, ő idézi a ki nem mon­dott szavunkat, ö bogozza ki relytélyeinket egy félbehagyott és kérdőjeles mondatával, ö benne látjuk meg váratlanul arcunkat, mint egy átlátszó folyó tükrében és meghökkenve nézünk farkas­szemet magunkkal és kérjük: „Ezek mi vagyunk tényleg?" Már mosolygunk is, megszokva ezt a lelep­lezést és hallgatjuk soraink üde hullámverését, hogy csobog és folyik friss habokkal, s úgy érez­zük," Mollináry Gizella nagyon-nagyon rokon, meleg lábomló lírája nyílt és ösztönös, mint a Gyermek és közös, mint az Anya. B. Bulidat Boris. Jack London: fi farkas fia — Athenaeum kiadása, Budapest — Az elhunyt amerikai nagy mesemondó, Jack London, egy újabb könyvével kerül a magyar oiT Vasó elé. Áz állat világ szenvedéseinek és szenve­délyeinek bravúros festője, az ember elemi !küz- ködéseinek oly utánozhatatlan érzékeltetőge ebben az ug könyvében, A farkas fiában, is drámain pergő eseményeket hoz, gazdag epikai lendülettel1, mély­ben sajátságos lírájának zamatját is megtaláljuk. Jack London, a kóbor lélek, nyugtalan hőseit me­gint áthajszoífjia Alaszka jégmezőin, a Jukon folyó kietlen szír tjein, az északi tengerek veszedelmes magányán, ezer kaland közt, örökké betöltetlen vágyakkal arany és nő után. A farkas fia az Alaszkát meghódító fehér em­ber, a pénz ördögétől, vad indulatoktól mégszát- ! lőtt, kíméletlen fajta, szemben a Holló fiával, a földrész régi uraival, a pusztulásra átélt, elkorceo- eulf rézbőrüekfcelu A nyugat söpredéke rolian és kínlódik itt a megváltó és bűnbe kergető pénz után, kalandorok, élelmes spekulánsok, köztük néhány kivételesen, tiszta jellemű fehér férfi, kik­nek szívj ósága nem dermedt meg az észak rettentő fagyában és egy-két indiánasszony, a fajta- ősi szépségével, sziiivósságával: az uij utód anyja. Nem regény ez a könyv, a fejezetek különálló novellákból állnak, az író gazdag fantáziájával erőteljesen jellemzett közös alakokkal, körös hő­sökkel. Egy szorosra fogott egységes cselekmény helyett Jack London világának mesteri couTeur localija adja meg a regény izét, melyben a termé­szet mindenhatóságának di'csőitője szinte kifogy­hatatlanul néhány újabb színnel tudja költőivé tenni éhaényeit E. V. Szomorkás és vidám visszaemlékezések... Áz első fele asszony! naplóba való érzelgée, a másik fele magában, elég folyékonyan megírt anekdota, de még nem „lapérett", mert nincs meg a for­mája. — Táncosnő és szobrász. Ez az eiibesröltése nem sikerült úgy, mint a többi. A főalak lelki ví­vódását neon tudja kellőleg érzékeltetni, mert csak különösen képzett szavakkal próbálja meg, ame­lyek gyakoriságuk következtében elvesztik hite­lüket az olvasó előtt s modorossá teszik a stílust. —Egy ólomködös éjszaka. Különös áhnom vnb. Újabb vertsei után is, minden tiltakozása ellenére is, állom levélben megírt kritikám minden sorát Amíg igazi nevét meg nem írja, további írásait olvasatiamul! dobom a papinkosárba. Ez nőm ma­kacsság, de szabály, amelyföl el nem térhetek. —- A sors. Soka t haladt, csak itt-o tt fog „gikszert", •mint mikor a--hegedűs ujja alól kiszalad a húr. - Miért...? Szeress!... Van tehetsége, vannak gondolatai, csak igyekezzék levetkőzni minden modorosságot. A köfltészet alfája a szüztisztJa — őszimf eség! Szerkeszti: S z i k 1 ay Ferenc d r. Kéziratok a szerkesztő elmére: Kosice­Kassa, Éder-utca 9, sz., küldendők. zébe az ecsetet és amig a szeme megértő él­vezettel gyönyörködik Szent Mihály szépségé-, ben, Mária liliomos anyaságában — keze ön­tudatlanul, hatalmas darazsai festeget az egyik bukott angyal combjára ’ . . A csosszanó léptek zajára ijedten éjiétie le az idegep ecsetet, de már nem volt uic.je eltüntetni a combon ülő darazsat. Az örg mester bizalmatlanul viszonozta t köszönését, éles szeme azonnal észrevette a képen ülő darazsat és gyors mozdulattal he-.e geti el onnan — hiszen milyen kellemetlenül dong . . . de ni, nem mozdul — ah hiszen ez oda van festve! Valaki az imént festette oda? Quentin ujjain áruló festékfolt szir-esedett és a kérdésre szorongó, remegő igennel vála­szolt Az öreg mester pedig csak nézte az éle­tet lehelő darazsat és azután — széles, meleg öleléssel szorította keblére választott vejét, a megsejtett tehetséget — az isteni szikrával ! megáldott, jövendő nagy művészt. Nagpié Barényi Sára.

Next

/
Thumbnails
Contents