Prágai Magyar Hirlap, 1926. december (5. évfolyam, 273-296 / 1311-1334. szám)

1926-12-25 / 292. (1330.) szám

19 1926 december 25, szombat ^i^<l^i-AW5íar-hírlae Milyen a halál? Irta: Palásthy Marcell Hová bújjak el?. Nem lehet elbújni előle! Az élet a legveszélyesebb valami a földi dolgok között. ■Ez járt reggel óta az eszében megint. Ezzel a kényszerképzettel kínlódott1 már évek óta. így élt, ezzel a szörnyű lakótárssál, ha ugyan egyáltalán életnek lehét nevezni a; övét. A hónap elején végre azt hitte, hogy ezentúl j óbban fognak menni a dolgai. Annyi előszó tiázó óra után, melyeket délutánonként az orvosoknál töltött, végre' megtalálta ■ a neki való, — „igazi orvost". Ez nem rendelt sem porokat, 'sem kanalas orvosságot. Egyszerűen és komolyan, —"ahogy ez illendő is intelligens emberrel slemben —meg­győzte, őt, hogy nincs sémrai baja. .< — önnek Íróvá kellett volna lennie. Túltengő és magát kiélni nem tudó fantáziája gyötri önt. Ennyi az egész!... Próbáljon talán írni. ügy, a maga mulat tatására. Könnyed dolgokat persze. No mélyed jen el az élet problémáiba. Meddő dolog ez és fölösleges Önkinzás. Az életet úgy kell véntíi, ahogy adva van. — Csak aludni ' tudnék legalább, doktor ur! — sopánkodott ő akkor, meggyőződve már félig, de még ragaszkodva a panaszaihoz. — Erős sétákat tegyen,... sportoljon ..Ez. kell magának. — Egy kis luminált olykor talán mégis sza­bad volna? — próbált alkudni. ­— Cak semmi narkotikumot, — uram!... Az a gyává menedéke s ön kéménykötésii férfi... Ez már tetszett neki. Hogy ő ’kéményköté- sü ... Ez már igen ... A baj csak abban volt, hogy az orvos ezt mondta neki búcsúzéra: — Egy hónap múlva keressen fel újra, hogy elbeszélgessünk egy kicsit közös ügyeinkről... Erre a biztató távolságba helyezett meghí­vásra aggodalmaskodva kérdezte: :— De ha addig valami baj volna velem?... — Értse meg — hangsúlyozta válaszában sza­vait az „igazi orvos". — önnek csak akkor tör­ténhetik baja, ha tégla esik a fejére. Ez pedig nem valószínű. így szólt, kezet rázott vele és valósággal kituszkolta az ajtón, hogy a következő beteg jöhessen sorra, mért még sok Lázárja az életnek várakozott az előszobában. ... Ha tégla esik a fejére!... — Igen! Éppen ez az! De ezt már nem mondhatta el az orvosnak Ékkor... ... A véletlen baleset! Ez egyik rejtelmes részlete annak a feketé­vel feketébe rajzolt mozaiknak, ami annyira le­köti érdeklődését és epét kever már reggeli cso­koládéjába, végig gyötri ébrenlétének minden óráján és álmait is gyakorta megzavarja, hogy felriadva, verítékező homlokkal órákig meredjen kábán a süketsötétségbe, mig rémült szive ha- lálmarsot dobol... Az életét valahogyan át kell csoportosítania. Efelől nem volt kétsége. Azt a gondolatot, hogy az irás munkájában rejtőzzék el az élet borzalmai elől, már elej­tette ... Régen tisztában volt azzal ugyanis, hogy az iró szenved, amig alkot s hogy az olvasó hely­zete százszor irigylésreméltóbb, mert készen kapja az élvezete tálcájára azt, ami kínokban termett: a művészetet. Olvasni fog hát sokat! De mit? A jő könyvekkel bajok vannak, mert nyugta­lanítók. Ami meg nem ilyen, arra kár időt po­csékolni. Hiába! Az élet teli van rémekkel! Az öngyilkosságok, például... Igen! Ezeket kell legelőbb kii’ekeszteni gondolatainak köréből. Újság nélkül nem lehet meg a modern em­ber. A házmester fiát, egy fiatal medikust, szer­ződtette tehát sajtótitkárjánák. E fiatalember reggelente végig olvasta az újságokat, amelyeket járatott és kinyírta belő­lük az öngyilkosságok, balesetek és szerencsét­lenségek hireit. Két napig nagyon meg volt elégedve ezzel az újítással. Hiszen ez tisztára Kolumbus tojása volt! Érthetetlen, hogy erre nem jött már rá régen! A harmadik napon azonban már nyugtalaní­totta az ujságoldalak falába vágott sok ablak. E réseken át farkasszeraet nézett vele az élei retfenetessége, ez a komoran közömbösarcu báb­játékos, akit hidegen hagy marionettjének min­den tragédiája. Pedig éppen e borzalom elől akart elbújni. — Hát ennyi történik? Ily sok?... Lehe­tetlen, hogy e rémségek pergőtüzének egy szi­lánkja egyszer ne találjon el engem is! Mert hiszen én is az örökös csatatéren vagyok. El kell bújni az ellenséges élet elől. De hogyan?... Nem lehet. Legalább a mások tragédiáját ne lássa hát. Nem olvasott többé újságot. De a. postát nem tilthatta ki az életéből. ... Félig ájultan hanyatlott vissza párnáira s a gyászjelentés, melyet az imént hozott a pos­OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOGOOGOOGO I Jogászok! I ^ Katona Artúr doktor % & jogiszemtaárfunta, o | Budápssí ÍX., Raday-utca 41. sz. p Előkészítés az összes jogi vize- 6 c\ gákra—Jcgyzetbe'rlet — Dijta- 0 ti len tanácskozás levélben is Ö ő <j^;000c<x50-;v30^0<300000000000000t.' •tá», a paplanra hullott. Mint a hAjál bágyadt . és komor lepkéje. Pár nappal belőtt még találkozott ezzel a csupajókedv barátjával, akiről szól a hióbposta. Az ö sirámaira akkor még halhatatlan ke­déllyel, felelte: — Ugyan, eredj! ,Nem is biztos, hogy meg­halunk! Amig élek, erősen fcizoni benne, hogy hátha ép vagyok az első, akinek már egyáltalán nem is kell meghalnia. Él lehetett neki hinni, az erős, szálas ember­nek, ahogy mondta. És mégis elment s milyen hamar. Amikor megtudta, hogyan történt ez a homlokon sújtó szörnyűség, — az külön tőr U'►és volt á szivének. Autókiráaduláson a soffőr váratlanul élájult. A gazdátlan kormánnyal imbolygó, kocsi lezuhant égy szakadékba és maga alá temette őt. Igén! Ezek azok a kiszámiihatatlan esetlegek. Az élét csapdái ezek. :, A mozdonyvezető megőrülhet s a mozdony j ezer élettel belerohan a katasztrófába... A pilótát j gűtaütés éri s a gépmadár a nászútasokkal lezu-. han a pokolba,.. A győgyszriész elvéti az üveget és orvosság helyett halált iszik a beteg... Az or­vos a műtőasztalnál, mikor már föl van nyitva az elaltatott beteg {.este: ez a véres gondtalanság... Be sem merte ezt a gondolatot • fejezni.... S az ember még.Í3 felszáll a vonatra, a repü­lőgépre, bizalommal veszi be a. gyógyszert és hit­tel adja magát az orvos kezére... Fejjel megyünk valamennyien a falnak és — állandóan. vMindez borotválkozás közben jutott az eszébe. A barátja temetésére elkeltett mennie, hát rá­szánta magát, hógy megborotválkozzék. Ezt pedig soha sem szerette, napokig járt in­kább borostás szakállal, csakhogy ne kelljen le­ülnie a borbély székébe... Miért? A fél arca már levolt borotválva és a fürge kés percegve, harsogva és csiklandozva táncolt a nyakán... Pontosan a főütőér fölött... Eltolta magá'ól a borbélyt... Felugrott... Letörülte a félarcáról a habot... Válámi pénzt dobott a tükörasztalka lapjára és kirohant a bor- bélyíeremből. Ott künn lihegve és a lidércnyomástól meg- .szabadultan állt meg, hogy kifújja magát... Még mindig rémülten, de serkenő boldog érzéssel. Mint aki ez egyszer még megszabadult. Szakállat fog növeszteni! ........Hiába parancsolt rá az orvos,..hogy egy hó­napig . maradjon nyugton és.' igyekezzék, gondta­lanul élni, — érezte, hogy* azonnal föl keli keresnie. Ebből áz. egészséges,; erős, energikus férfiból szinte árad a megnyugtató szuggesztió. Föl kell, keresnie az utóbbi napok Szenvedései után, hogy megmentse magába* el lent állás ez acél- .fürdőjében..... * " , • . , • Óvatosan, a falak .mentén,, hogy rá ne zuhan­hasson a magasból valami ártó holmi,.— az utea- kereszteződéseknél percekig várva, hogy csökken, jen a forgalom, —. elindult az orvoshoz. . Gyalog ment föl a palota második emeletére, — mert, hiába, gyakori liftszerencséflenség! —■ .s az ajtó előtt tanakodva állt meg. Azon az.e/ső mondaton törte a fejét, amellyel közli, hogy miért jött; anélkül, azonban nem tűnik ki túlságosan a gyávasága. Mert tudta ugyan, hogy nem tehet érről, de mégis szégyellő, hogy gyámoltalan pipogya fickó­nak láttassák ez irigyelt, erőé és egésrséges férfi szemében . • Kissé késő volt mán: az idő.. Ennek örült, mert legalább a rendelő órának már végé. , Csak otthon, találja-az, orvost. Kell, hógy ott­hon találja, mert szüksége van rá. Igen, de -hogy kezdje a mégokolást, hogy ilyenkor zavarja? ;■v ■ Csengetni akart.végre s ekkor észrevette, hogy az előszoba ajtaja csal. be'van hajtva. Ez jó igy, mert az inas nem utasíthatja él az­zal, hogy a doktor már neih rendek óvatosan besurrant az ajtóm Az előszoba Üres ,vök. Remek! Odásettengett a rendéloszoba ajtajához. Hal­ka. opogott rajta, azután benyitott és beleseike- dett az ajtót •fakátó .'szonyegkárpiton. Már köszönni készült az orvosnak, aki magá­nyosán a szobában műszeres üvegsiekrénykéjeelőtt állott az ablak mellett. — de torkán akadt a szó. Felig a világosság' felé .fordulva fáradt és szo­morú arcával s háttal az ajtónak állott az orvo3 és valami furcsa * foglalatosságba volt nagyon el­merülve. Balkarján fel volt tjizve az ingeujja. Mit csinál ez az ember? Az istenért, mit mü­vei ez a hős? Higyjen-e a szemének? Mit csinál ez.v. ez, aki két hét előtt olyan energikusan és öly fölényesen mondta neki, hogy még e percben is visszhangzik benne a kategori­kus parancs:, „Csak semmi narkotikumot, uram... Az a gyávák menedéke.. ő mön’dta ezt! •■>.< Ez, áld most a pra vaz-fecskendő tűjét mé­lyeszti karjának fehér husáha! ' ■ Igen! Kétségtelen! Ez morfiumot fecskendez a .karjába. Lám, hogy reszket a keze és lám, mi* lyen boldogan sóhajt föl, mikor a kiürült fecs­kendőt visszateszi a helyére!’ A KOLDUS A hídon ül; körülötte vadul tülköl az autó, csörömpölve zug a villamos; a renőAr sípol, . , dörögve torlódik a zsivaj gö ember áradét, v selymes dáma, kis cseléd, munkás, katom, diák (feslö rózsa, hervadd virág és száras falevél): a mindent elsodró élet rabjai. A koldus csak ül; .. ,- w nézi üvegesedé, vaksi szenté vel a gyárba, robotba, szerelembe tántorgó világot. , ’ Ö a világon kívül áll, számára minden immár elvégeztetett. Múltja, jelene, jövendője mind elmerült a kínok fekete zuhatagában. Az ö óráján megállt a mutató: éjfél kondul szüntelen. Ajkáról döbbenetes csöndjével sikolt a nyomor; — belefakul a déli napsugár — éjszaka van, vigyázzatok emberek. A mellén érem; a nemzet „szive-virág ámk‘% „hősnek“ hívták a vérengző háborúban. . ■ . Vakon rohant a gépfegyverek öldöklő füzébe, parancsra gyilkolt $ gyűlölte a földre zuhanó másikai. Most: itt ül, kiverve, testvéri elenül. Fülében még a lövészárkok véres borzalmai zúgnék, hallja még a süvöltő golyókat, érzi a régi, szörnyű gránát szelét — s rángató ázva remegnek tagjai. [ Fis látom: '■ ■ \ ..... • >•;>••• y; me gtört szemének ivén uj világ ragyog, ■ beteg szivén már ott dobol , . - o . ■ minden zúzott embersorsnak riadója [ < ■ 1 Szavára dübörögve felvonul ’ jiJ'­és számonkér mindent , . a béna, vak, sánta kolduslégió. , Már jönnek az utcán, . , ■ - . .< • . .. 1 láthatatlanul — '' 1 ■ ■*., . . félelmetesen zörögnek a mankók miUiói ' , L ■ ' ■ "■■■ s a néma kórus azt harsogja: elég! ■ , ■ , " " ■; ^ elég a vér, nyomor, a gyűlölet, ff hazugság és a gyilkolás, . , , . ,, , elég a halál! , , í A koldus csak ül a hídon, ' ' 1 ' 'iv : t két üveges szemével a végtelenbe néz, -'-y ' és dirigálja " ; ' 1 \ ' ." >' -• í a nyomor jövőbenézö indulóját* ' •/ .. ... " ' frisse. .oummat. ,..; 1 A beteg óvatosan eresztette el az ajtó szőnyeg- kárpitját. és szédüléstől émelyegve, — teljesen le­sújtva támolygott végig, az előszobán és le a lép­csőn ... ki az ellenséges világha, amely ellen nin­csen már többé semmi védelme... Nincsen, mert az egyetlen bálványáról, —. ar­ról, amelyben hitt,— irae kiderült, hogy törékeny agyagból való és épp úgy ménekül a?; élet szen­vedései elől, mint ő maga. Irigység és szánalom különös keverékével nézte az i...,'án vidám gondtalansággal sétálókat, vagy ki- c§iny és együgyű céljaik felé loholőkat s azokat, akik autóikkal őrülten suhantak.tova az úttest for­gatagában, amelyre leszáilni kezdett az esti ked / Irigységgel; hogy ennyire mernek élni és szá­nalommal, mert vakok az élet kelepcéivel szemben. — Vígak, mint a dongó a légyfogóban. Ezt mondta maga elé-és mégis szeretett • volna cserélni velük. . . . Útközben . egészen ösztönösen betéri "gy patikába és egy tubus luminált vásárolt. Hazaérve aztán bevéti egy pasztillát... Ké­sőbb még egyet;., azután ismét- .. Valósággal Ízlelt neki,- mint gyermekkorában a prominclicuj-íor. Ártatlan altatószer ez valójában ... Gonoszság tőle, hogy ő elfillotía ettől is . . ő, az az embér, aki pedig morfiumfnal vétkezik! — No, még egy pasztillát! Tudta, hogj- lassan hat hala ez a szer. nv- ,-t megszokta. ‘Mit árthat, ha kissé fokózza az adagot? Hányat is vett be eddig? ötöt, vagy hatot?... Ej, annyi baj legyen! Feküdt a pamlagou és Várakozott. Tíz perc múlva kész a vacsorája. Abból fala­tozik, még, mert jó étvágyat érez és általában oly jó most itt igy... Aztán egy- óra múlva.—'huss! — átrepül pár órára Az álom öyugodalmába. Milyen jó ez igy most! Nincs benne semmi, ami nyugtalanítaná és milyen kéjesen kényelmes minden. Hátha még átférne egyszer <5 is a morfiumra. ...Valaki bejött most a szobába és eloltotta a villanyt. Mint ahogyan a fukar alsómislyei pap szokta vacsora után a gyertyát, — azt. mondva a vendé­gének: ", — T, is ismersz engem, én is ismerlek téged. Minek égjen a gyertya? Éldiskurálhatunk jól a sötétben is. ' Igén ám,. csakhogy ő még nem vacsorázott... Vagy talán mégis? Ez sem volt többé bizonyos... Csak az talán mégis, hogy ez is fukar volt, mert a sötétségben avas. bölcseségek marádékát tálalta föl neki: — Szégyen, —- mondotta a jövevény, — hogy ennyire félsz az élettől. Egy kurta-furcsa vasúti utazás az egész. Unott, mert túlságosan ismert ál­lomások mellett halad el az ismeretlen végállo­más felé, mely ott van, túl a iunnelen. Miért félsz éppen attól* amely csodálatosan és izgatőan uj megismeréseket nyújt bizonnyal?... Szegyeid ma­gad, hogy gyáva vagy oda utazni, ahová milliárd és milliárd ember megérkezett már .. Képzeld el azt a délibáb metropolist, az egész földkerekségé­nél nagyobbat: a Lelkek városát!... A boldogság fővárosa az, ahonnan nem tért még vissza utazó, mert az a paradicsom, fáradt életek pihenője,, ahol legislegjobb leírni mindörökre... Képzeld el ezt is, ne félj tőle! Vágyakozz inkább oda, balgatag földi bogár! De ő tiltakozott: — Nem! Én nem akarok!...' És te nem is értesz engemet... Én nem attól félek; — az élet­től irtózom, mely kelepcéket állít, hogy lenyúzza azután a bőrünket és nyers tusunkat savakkal önti le és gyötrelmei félelmek marószereivel... Ez uzsoráskodó orwadásztól irtózom, aki a kis maréknyi öröínért, a boldogság kortynyi italáért oly áíjas módón fizétteti meg magát... Erre fe­lelj: miért állít gonosz csapdákat az élet és miért gyötör torturáző eszközeinek százával? Az idégeó nem felelt. Talán fel is oldódott a sötétségben, mely go­nosz lényétől áradott bizonnyal. Ki volto? A szörnyűség pribékje, aki tanácsok formájá­ban kérdések horgait akasztotta a vergődő ember zsigereibe, hogy elevenen marcangolja őt szét?... A kínoktól Csák félt, — ettől a süket és konok hallgatástól azonban, amely móst, a mellére ült, —■ irtózat töltötte el. Lázasat táncoló kezeivel elfödte arcát Sirt, zokogott és üvöltött végül, — vadul dobálta magát a gyötrelem vonaglásában. Soha sem érezte még így. mennyire elhagyta mindenki. .. . És ekkór egy asszony hajolt föléje és hom­lokára tette a kezét Csak ennek a kéznek selymes és delejes érintéséből, amely meleg volt és rüégis hüs ényhületet hozott; — csak ebből tudta meg. hógy aésZony az, aki mélléje lépett, gyárnolitani afearva Őt gyötrelmeinek kinpadján. Ósak ebből tudta meg, mert valami erős és Vakító fény áradt most szét körötte, amelytől nem látótt többé semmit. Csák a bangót hallotta, mely lágyan és isme­rősén zengett szivébe. Aligha nem ai édesanyja hangja volt... — Szörnyű éz, — szólált meg a hang, — Itógy te igy félsz, igy kínlódsz, igy vergődsz,, kisfiam... Valamit tenni fogunk... Meséljek neked, vagy csak simogassam a homlokodat, miig elszállnak fejedből a fekete dárazéak? ... IHrisjabD sjalnn Jtrscf ÜHtmpI ■ - i afaj,utoa 1880-íwi falnia „jRotmia,

Next

/
Thumbnails
Contents