Prágai Magyar Hirlap, 1926. december (5. évfolyam, 273-296 / 1311-1334. szám)

1926-12-25 / 292. (1330.) szám

12 ^K®SM-.A\\<il£AR*HIRLAIJ 1926 december 25. szombat ■IIIWH amely egykor az Olajfák hegyén a Legnagyobb vattaira nehezedett és Bach kezei reszketni kezd­tek. Mert nagy volt a feladat, nagy és súlyos, hiszen az Olajfák hegyének nagy tragikumát kel­lett eljátszania. Nem merte a kezdetet megkez­deni s egy kis szünet állt be. .4 miséző pap már bevégezte monoton litániáját és az orgonának fel­keltett volna búgnia, de Bach habozott. . És a habozás eme pillanatában megnyílt az ég és Bach odafent az égben Orfeuszt látta lanttal a kezében. Barátságos nemtők, az C ■ ■- nem­tői vették körül és hallotta a lan ~ ■ Ottrusz as örömet játszotta, mig Bach ült az orgona előtt és a lent térdeplő ! ■ • • ­szivei megismerték a dallamot, zene isteni küldetését. Nem volt e.U- ily balzsamszerüen varázsolta .volna dokká és dallammá az evangéliuma:, most ez a fiatal orgonista tette. A meg,. : ■.: vekből eltűntek a fájdalmak, az öröm és a . l.- solygás vonult be ezekbe a szivekbe és az 01 agák hegye felé hatalmasan iveit fel az uj hajnal ra­gyogása. Bachol kinevezték a Tamás templom orgo­nistájává s ettől a pillanattól fogva egyebet nem telt, mint azt, hogy számtalan változatban az öröm szimfóniájának szelíd és magasztos dallamát ját­szotta el a. hívőknek: Az Orfeusz dallamát. És a Máté Passzióban, élete legnagyobb alkotásában az öröm lebirja a fájdalmat s az Olajfák hegyének sötét éjszakája fölé szökik a krisztusi szeretet hajnalhasadása. Bach sohasem jött rá arra a gondo­latra, hngy Orfeusz és Máié között tér és időbeli különbség van, mert mindig csak az örömei és a szereletet zenélte. És egy kis párisi színházban, a „Bouffes Pa- rí$iennes“-ben a zenekari pulpitus előtt egy kü­lönös ember ült. Hosszú orrán a humor és a szel­lem csipteiője: Offenbach. Offenbach, aki meg­értette Bach örömzenéjét és aki ezt az örömet, amely csak a mennyországban otthonos, az alvi­lágban is felfedezte és ebbeli örömében a két irányi felcserélte egymással. Mikor az alvilágban Or­feuszt fedezte fel, megnyílt előtte az ég. Akkori­ban Parisban (a 19. század első felében történt) az ég a kevésbé mulatságos dolgok közé tarlózott és az emberek szórakozni akarlak, ha még az al­világ árán is. Mert az égben misem történt és az emberek unatkoztak. Ezért a Bouffes Parisiennes- be jártak szórakozni, hogy életfajdalmukal a napi örömökbe fojtsák és vigyorogva ütlek a parkéten, ha. Offenbach csintalan és haszontalan élcelődései­nek zsilipjeit megnyitotta előttük. Mennyi szív, gondolta . Offenbach, mennyi egymástól kylönvál- tan dobogó szív! És ezek mind az én ütememre fognak dobogni. Látta ezeket a sziveket és hallot­ta dobogásukat. A jók és a rosszak keresztül-kasul dobogtak, mint az órás üzletében az órák... és a Bouffes Parisiennes színházában úgy volt, mint a Tamás-templomban Lipcsében. Offenbach meglátta a vigyorgás álarca alatt m emberek szenvedését és az embereknek az öröm menyországát akarta elhozni a földre, hogy megvigasztalja őket. De az emberek azt felették, hogy a menyország unalmas. Offenbach, a zenei csavargó, nem tudta ezt megérteni és mert azt mondták neki, hogy Bach az ég dalnoka, meghall­gatta a Málé-passziót. Mikor hazajött-, megírta az alvilág meséjét: Ott nevettek, örvendtek, dacára annak, hogy megint istenekről volt szó és így is jó véget ért minden. Bach és Offenbach: ég és alvilág és középütt a föld. A fölA mindkettővel verekszik, mert sötét és nem érti sem az ég, sem az alvilág örömét és kacaját. De hiába a verekedés, hiába a harc, az ég és alvilág öröme a föld felé nyúl, nevetve él- vetődve és szeretettel öleli magához a sötét golyót. És bebizonyosodik, hogy nincs nagyobb áldás an­nál, amit ez a kettő-a földre küld, a dériig mosoly­nál és a szeretetnél. Ég és alvilág helyeiket a föl­dön gyakran föUserélik és a föld nem érti ezt a cserét. És csak az, aki a cserél megérti, érti azt is, hogy Bach és Offenbach, a két ellentét, egysé­ges egyet jelentenek: az örömleli szeretetisle'nnek egységéi; aki feltámadd, hogy a földön az ég és az alvilág mosolyát meghonosítsa. Neubauer Pál. Férfi- és n&i ruhákat mérték : szerint a legolcsóbb és lég- ' maü&vmshh kivitelben készít: • Maréi Jelinek, . Praha II., Hybernská 32. ■ Ölíönyíazoa 350*— Ki. Kosztüm fazon 300'— Ki. 59821 SALVATOR természetes gyógy- és asztali viz. Vastól mentes. Vértíszíitó. Sav© Idó. S Emésztést elősegítő. \ íj A bor ízinét ftem változtatja mcj'. f SALVATOR-FORRÁS j bczdfaAge KÓFICÉ. Meditáció Mikor az Est vasfüggönye aláliull, Szobám megnő, bús, négy fala kitágul. Elfúl belőle a rideg Jelen, S én, ki a kandalló mellett mélázva Lehunyt szemekkel nézek a parázsba. Átlépek transzba bűvölt énemen. Az álom büszke szárnyait kibontja, Elfin az ég nagy, csillagos plafoné ja, Ott kint December színpadot csinál. Á bőrfotelbe’ hagyva földi énem, Átbújok, mint madár a kertsövényeai, Mely az istennek himnuszt tarainál. Kitágul a mélység és a magasság, '.tagiként süt az árnyéktalán Igazság, Átfog' a negyedik dimenzió. Eltiin az Élet, völgyek és a partok. És szállva uj, jövendő korba tartok ... Sok harc után nyugodt, kis penzió. A Sors gépmadarán világcsodákon Leiörpiü mindem földi ákom-bákom. Utói nem ér a nagy dob s éret ülök. A bolha népek mind elmaradoanak, A tudás fáján összemarakodinak: Én mosolyogva nézem s repülök. Fcrditott távcsőn kurta lett a távol: Fent a Nap ragyogó isten arcából A sártekére gunyköny esepereg: Hanem azért oly gondtalan rohannák, ’ícgkritizál;:'lan semmit se hagynak Sok apró senki, kis Gulliverek. Felülről nézve mindem óly parányi, Az ember mégis, hogy tud kiabálni, A vágya űzi minden poklon át. Sátán tarlóin fiai a gőgnek, Amíg röhögnek s tülekedve bőgnek, Vadul hajtják uj Istenek nyomát. Fejem lehajtom. Jaj, ha sírni tudnék, S tudnám hová, a végtelenbe futnék, Hová nem érnek emberbánat ok; Hol betakarná bűnbánó alázat E hencegő, sárból gyúrt testi vázat, Melyet magamról le nem rázhatok. A földgolyó csak rothadt Iának odra, Mennék belőle egyre távolodva. Mennék, repülnék árkon-bokron át, Ahol valóra válna lelkem álma. Ahol csak az Igazság dirigálna S nem Sátán fújtat minden orgonát. Ki csurgatott a földre annyi rosszat? Boldog az ember, ha ölhet, orozhat. Üres fantom minden szép délibáb. Én is közöttük már lerongyolódom, Sodornak engem hány a-veti módon Uj eszmék uj ösvényeken tovább. Kardom szorítom bns szikár kezembe: Forradalom áll vélem szemtől szembe, Megfenyeget sok fiatal ököl. ..Testvéretek vagyok44, — hiába mondom, — ..Kain apátok óta a porondon Testvér testvért még mindig öldököl?14 Pedig innen dohos szaga a város. Ropogni kezd a kandalló parázsa: Kis hangyaboly, Temetővel határos ... Az Élet lelkem eszméletre rázza, Születnek, halnak; mind, mind úgy siet. Nyitom szememet álmosan, sután. Mindennek itt is, ott is egy a vége, A végtelenből halkan visszalépve, Mindent elnyel az álló égi Béke, Mint a madár, mely ráragadt a lépsre, Blernyedt -izmot, bús szemet, szivet. Sírok a vesztett szabadság után. K e r s é k János. Joliaoin May 0r, az ar ti sí a, csonkán került haza a nagy háborúból. A jobb lábát vesztette a gyűlölt franciákkal való hadakozásban. Addig csak elvolt valahogy, amiig kórházról kórházra küldözgették, kenyérről, ruháról nem kellett gondoskodnia, zsoldot is kapott valami keveset, de hogy vége lett minden­nek, a lázárétteket kórházakat likvidálták, mint gyógyulta! őt is szélnek eresztették. A megalázott óriáson, a súlyosan sebesült „Vaterlandon" a forradalom sebláza dühöngött át, a háború nyomorékjaival ki törődött, volna? Mikor kilépett a kórház kapuján, mint 50 %-os rokkant, elvesztett lába helyén csikorgó mülábávail, akkor meredt elébe elő­ször a kérdés: Mi lesz most? Mihez kezdhet egy 50%-os artista, aki egész világéletében mást nem tanult, másra nem is gondolt, mint a „művészetére4*. Olyan „all round“ artista volt azelőtt mindenhez értett, ha szükség volt rá, egy egész műsort ki tudott tölteni. Az apja erő- müvész volt, súlyemelő, lánctépő ciklopsz, akinek meztelen mellén követ törtek. Tőle örökölte a nagy erejét. Ám Joharrn Mayer nem volt az a robusztus, tömérdek ember, mint apja, arányos, apailói termete nem árulta el a benne lakó iszonyatos erőt, izmai nem hajókötelek voltak, de acélszalagok, melyek szinte elvesztek a lányos gömbölyü- ségü karjában. Végtelen mozgékony, ügyes volt az a lest, anyja öröksége, a/ki amerikai volt, a „The Sisters Blues14 néven ismert „Három Hulló Csillag" trapézmüvésznő cso­port feje. A három „kék testvér" ugyan úgy sodródott össze a világ három sarkáról, a két fiatalabb közül az egyik cserkesz rabszolganő lánya, a másik spanyol származású volt, csak a közös mesterség, a hagyományos, arany csillagokkal kivarrt égszínkék trikó, az. egy­színűre festett haj és a smink simította el a különbséget köztük. Az ő anyja volt az, aki lábfejével a gyürühinlába akaszkodva, foga közt tartotta a trapézt, melyen a másik két nő nyaktörő mutatványokat végzett. Soha más mesterséget csak nem is látott a jó Johann 'Mayer, ott született a kerekes kis házban s az aréna fürészporán nőtt föl. El sem tudta képzelni, milyen a világ a ponyván kívül s hogy mivel keresi az a sok millió más ember azt a pénzt, amivel az ő művészetüknek adózik. És most örökre száműzte őt az az ostoba francia gyolyó a ponyva viliágából, kitaszitolta az eml^rreogeldgbo, egyedül állt a nagy világban mint egy leégek fűrésztelep árva kéménye az erdő közepén. Egyedül és . cél-j halamul. ■ Ha nem lenne német, azért az egy' golyó­ért is oka lenne halálig gyűlölni a népe és az ö rnegrontóját, a farneiát. De gyűlölt minden­ki mást is, a saját fajtáját is, az orvost, ak; hagyta elüszkösödni a sebét, s ha már hagyta, minek mentette meg az utolsó perc­ben az életnek, a nygtmornak,, hiszen igy, Iecsomkitott lábbal egy artista élete rosszabb a halálnál! — Mit kezdjen avval a recsegő pótlábbal? Gúnynak, az élet kegyetlen szatí­rájának érezte a gépezetet, mely automatiku­san hajlik be térdnél ha fölemeli, szóval „tökéletes protézis", — s melyet szinte fize­tésül adtak neki a „haza védelmére ontott véréért". Haza! — Azelőtt sohasem érezte ennek a szónak a jelentőségét. Hiszen. egyformán aratta a tapsokat Kairóban és Helsingfőrs­ben, s a -művészkényér egészen egyforma, hol édes, hol keserű izü volt Londonban *és Péteirvárott. Otthona sohasem volt, vagy az egész világ otthona volt. Csak akkor, mikor Bukarestben megkapta a behivót, mikor rövid kiképzés után beállt ő is a végtelen ember láncba, egy másik emberiébe elé s látta, hogy a telefon huzalokon és parancso­kon kívül valami más is egy akaratra hajt száz- és százezer embert, akkor kezdte érez­ni, hogy annak a szónak mégis van valami értelme, mélységes, igaz tartalma. Meg­történt vele, amiben sohasem hitt, meggyőző­désből védte a hazának nevezett földet, mely szülőföldje sem volt! Keserűség fojtogatta a torkát, hogy az a megszeretett haza mást nem tudott adni el­veszett kenyere fejében, mint azt a mülábat, melynek semmi hasznát nem tudja venni, de haragudni rá mégsem tudott. Minden gyűlölete az ellenségre fordult, mert az vele együtt, tönkretette a hazáját is. Egyszerű Ír * .e ilyen keserű gondolatokon tépelődött, mikor felemás lépésekkel céltalanul ődöngölt Berlin utcáin. A tépelődés logikusan az öngyilkosság gondolatába sodródott. Mit gyötörje magát tovább? Akinek nincs helye a földöii, az táguljon innen. Túlad azon a pár garason, amivel végki elégi! ették s aztán? Ugyan ki sírna utána? Egy kávéházba tért be. uzsonnát rendelt. A pincér csupa szokásból egy öluyi képes­lapot tett ölébe, amiig, elhozták az ennivalóját,; szónak óz oll^n turkálni kezdőit benne. És mintha itt is gúnyolódni akarna vele az élek egyszerre kezébe ragadt a „LTnternational j íArtiste" legújabb száma! — Könny szökött a szemébe, mikor meglátta a tarka-barka reklámokkal telenyomlatiott fedelet. A ked- , vés az egyetlen élet utolsó üdvözlete! — Valami melegség áradt el lelkén, ismerősök neve szökött elébe, futó viszonyok emlékei támadtak föl, mikor egy-egy pompás asszony- példány fényképét nézegette. És mindennek vége! — Aztán, szinte önkénytelenül, — mint anoyi sokszor, ha kondíció nélkül volt s igy, kávéházéletre kényszerült, — a hirde­tési rovatra hibázott a szeme. De az is csak több keserűséget okozott most. Fényes föl­tételek, csodakereslet, — ha meglenne az az egy lába! — Már én csak odaát kondiciózom, — sóhajtotta reziguáltan, mikor szemébe szúrt egy különös hirdetés: „Egy ballábát veszteit all round akrobata keres hasonló sorsra jutott tár­sat biztos sikerű attrakcióhoz. Föltétel: jobb lába tőből hiányozzék. Nemzetisége mellékes. 170 cm.-esek előnyben. Cim: „Ketten teszünk egy embert" jelige alatt minden artista világszövetségi expozi- turában." Mi .ez? Az élet keze mégis melléje nyú­lik? És éppen az a megélhetés föltétele, ami miatt meg akart halni? Ketten is tehetnek egy embert? így is lehet? Az élet felujongott benne, még szégyenkezni is elfelejtett örö­mében, hogy ez neki nem jutott eszébe. Sietve megitta a kávéját s rohant az artista szövetség ügynöki irodájába. Már nem fájt a felemás lépése, már büszke volt arra, — amit szégyell azelőtt, — a mlilába kat­togására. Csak kint a ködös, óimos-esős utcán' nyilai!!: egy uj kérdés a szivébe: — Mi lesz, ha francia?... Tehet-e két ellenség is egy embert? * * * Az artistaszövetség ügynöki irodájában nagy örömmel fogadták az artista körökben világhírű „művészt". Előleggel látták el, útle­velet szereztek neki, mert leendő társa Svájc­ba kért találkozót Johann Mayer csak neűL'-' tudott örömre melegedni, lelkében ott paráZs- • lőtt a kérdés: Mi lesz, ha francia? H-ogy fog- ' jón kezet avval, aki hazáját tönkretette? Hogy társuljon halálos ellenségével az élet­re? Közös elválaszthatatlan életre, nem is testvéri, de ikerviszonyra, hiszen sem az ■ egyik, sem a másik egymaga nem tud meg­birkózni a sorssal, ketten tehetnek egy em­bert! -- Valamikor híres volt a leleményéről; mestere volt a különböző trükköknek, most azonban el sem tudta képzelni, mit akarhat az a másik félember. Hogy tudhat boldogulni két nyomorék azon a pályán, melynek lényege a tökéletes emberi test. Az art itta­sig a testi szépség és erő kultusza, nem lesz-e visszataszító a' megcsonkított; ember, nem fogja-e a közönség taps és siker helyett kigunyolni a merész vállalkozást? Ilyen gondolatok kavarogtak a lelkében, mig vonaton ült, hogy elébe, menjen az uj életnek. — Végre ott állt a szövetség berni irodájáuak épülete előtt az utcán. Nézte a cégtáblát sokáig, viaskodott magával, föl- menjen-e? Még visszafordulhatna. Ha egyszer fölmegy, nincs visszatérés. A nemzetközi artista levegőben nagyon groteszkül hatna, ha a feléje nyújtott kezet nem fogadná el német voltára hivatkozva. — Vissza megy! — , Elindult... Egy pár lőné? után megint ész­revette a biccenő járását Mintha azt mondta volna a két különböző lépése, az egészséges, lába és a recsegő müláb: „Dummer Kert! Dummer Kéri!"... Mi vár rá otthon? Nyo­mor. vagy halál. Legföljebb koldulni ülhet, ki a Sieges-AHé-ra az első, a diadalmas fran­cia háború elaggott, féllábil veteránjai közé. Élet, vagy halál! -- Fölsirt benne a fiatalság és életet követelt. Minden áron! — Hátha nem is francia? — csalta meg saját, magát. — sietve visszafordult, rohant föl a lépcsőn és égő arccal nyitott be az irodába. Már vártak rá. Az ügynök egy embert mutatott be neki: Philip Uubois. Tökéletes emberpéldány, csaik a bal lába helyén gépláb. Szives, nyílt tekintettel, mosolyogva nyújtotta feléje a kezét a másik: — Isten hozott, testvér! — Mert ugye, testvérek leszünk. Ikrek. — Sziámi ikrek. — IInőnemű Rádika és Dódilka. Hahaho! — Jókedve ráragadt Johnon Meyerre is. erészen, megfeledkezett, elhatározásáról: a bemutat­kozás színészi pózáról. Igen ugv tervért*, ha francia az ajánlkozó, megszégyeníti: — Uram. hogy gondolja, hogy bezárni ellenségével aki elvette fi épem kény .-rét. az én kenyerem megkeresésére társulok? — I § -á § i «■* qp eredeti amerikai telüdit-dezinficiál — Megvéd a garat kellemetlen kiszáradásától — I íÉf li M Ü rnttem Íj ^ JSL mm « ■ Megakadályozza a fogkövek keletkezését, — Mindenütt kérhető! I H fi fi I t I i 1 % fiQOClU üt I ~ Csehszlovákiai vezérképviselet: I % I 11 %>la. kt I WJkT, XÜ:, E. FRANCOUZ et Co.. WEINSERGE 1321- . R kétfejű rendőr Irta: Sriklay Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents