Prágai Magyar Hirlap, 1926. november (5. évfolyam, 249-272 / 1287-1310. szám)
1926-11-28 / 271. (1309.) szám
>* APFAGAIMAGVARHIRLAPIRODAIjMIMELLÉKLETE II mi««uumiraii IMIM ~~*—~~~“"**—WW—f—— rm——— —————» — unni m ■——— ■ —— n in n *• Ili------------nnnii iiummiMH iir r~nnim-rn r" ■ -nr i Urá nia® fl HÍD* Irta: Jankovics Marcell. Szédítő mélységben, jéprsel zománcozott sziklafalak között haragosan tombolt a határ- fplvó. Az olajosán sürii, moha-zöld víztömeg erőszakosan kereste útját a iégcsapokkal megrakott szirttömbök és kótorlaszok közt. A hó hangtalanul ereszkedett alá, mint a vé- geíogvhatatlan csipkefüggöny. v A sziklába vágott keskeny ösvény peremén megállót! a didergő pár ember és az üveges hóba helvet taposott magának. Néztek jobbra, néztek balra azután soká a fagyos mélységbe. — Ha itt lehetséges volna! — szólt az egyik — akkor megrövidülne a távolság Róma és Berlin meg Kopenhága között vagy fél nappal és meghosszabbodnék ezrek meg ezrek élete ugyancsak egy fél nappal... De itt... ezen a ponton, ezen a folyón keresztül lehetetlenség... — Exoellenciás Uram! A földgömbön nincsen lehetetlenség. Az emberi akaratnak és tudásnak csak olt van határa, ahol kigyulladnak a csillagok. A sziklákat porrá tudja morzsolni az akarat. Ezt a kis patakot meg — s a széles, vad folyóra mutatott le, — könnyen átöleli a tudás, az acél! — Jól van, mérnök ur! ön sokat akar és még többet mer. Próbálja meg... A folyó tombolása elnyelte a szavakat. — — — S nem volt sem éjjele, sem nappala. Hónapokig gondolkodott, számitott és rajzolt. A hógátak lassan leomoltak a habzó hullámrohamokba. A iégcsapok zizegve törtek össze. A folyó déli partján lassan emelkedett a karcsú hidpillér, mint a fehér obeliszk. Az északi oldal alagutia felől napról-napra tolódott előre a minimumai bevont acélszer- kezet mintha a sziklabarlangból óriás sárkány nyúlna a másik part felé vörös karmaival. Száz és száz halovájiy ember verejtékezett, mig megvirrad ott a nagy nap. Az első luxusvonat lassú méltósággal, nagvokat fújva gördült ki az alagútból a csodahidra és megállóit a déli hídfőnél. A nemzetközi bizottság kiszállt. A feketeruhás, rendjeles urakat boldogan vezette át a hidon gyalogszerrel a számok és az acél művésze. Napsütéses tavaszi reggel. A levegő hi deg és kristálytiszta. A folyó a Giulia hóhe- gveinek téli palástját megolvadva hömpö- Ivögtette az Adria felé. A kőtömbök által kettészelt víztömegek gyémántkövekké törve zuhogtak a mélvbe. A tompa zugás egybefolyt, mint a végnélküli ünnepi harangszó. Először megálltak a déli hidvégnél a kél hatalmas gránitoszlop között. Az egyik oszlop domborművé néhány nyers vonással az észak emberét ábrázolta. Csak az arc látszott: alakja beleolvadt a fehérszürke kőlömegbe, mintha behavazta volna a tél. A másik oszlop a dél fiát jelképezte. Göndörfürtü ifjú, övig meztelenül, magasra tartott karral mutatott felfelé- Mintha kiáltaná: — Süt a nap. Niké! Niké! Az északi hidbejáratnál, mert közvetlenül az alaguthoz kapcsolódott nem voltak kőoszlopok: csupán a sugár módra felszökő, két óriás, párhuzamos acéliv között az összekötő vasgerendán látszott két kovácsolt kéz, egymásba téve. Ez az acélba vert kézszoritás hirdette: összetartunk, mert testvérek vagyunk. Minden az ő terve volt, Minden - az ő miive. Mindenki őt emlegette, az akarás és tudás katonáját. Az egész társaság szinte áhitatosan bámulta az ezüstösen csillogó vakmerő acélivet, mely száz méter magasban szárnyalta keresztül a halár zaiomgó Lethe-vizét. — Ah — rnondá az egyik konzul — c'est harc en oiel d’argent! Ezüst szivárvány. A diplomata szava szálló ige lett. Ezóta ez vc’t a híd neve. És éi el-nr.ppál ott rohannak keresztül a vonatok. Viszik napfény országába Pompeji * Mutatvány a szerző: „Az udvari bolond'* c, élt szfjlé&’cötetéből. Fámulusává tett a tudomány, rám adta komoly, fekete talárját, kézen fogott é« elvezetett a Mtndenség sötétlő, ködös birodalmába. Komor, kanyargó ösvényen vitt az ut, zajló folyón, örvényen, szakadékon át. Eloltottam a gyermekűit ragyogó mécsesét, csak a tudás tolvajlámpája pislogott: rabolni jöttem én is, az Alkotónak rejtett titkait,. Kegyetlen, kutató lombikba zártam az Élet százíelé futó parányáit g gondoltam, a holtnak hitt anyag fölött gőgös zsarnok lehet az emberi erő. Ember voltam, most látom megszégyenülve. Ki tudna törvényt szabni a lázadó anyagnak s ki merné meghúzni egyetlen vonallal a csillagok mérhetetlen iveit? Vem kell fekete köntösöd, Tudomány. Miért bámuljam vaksi szemmel a dolgok rendjét, ha célt és okot úgysem találok? Érzem, hogy csattogó szárnyaim vannak, és e szárnyakat a hit adta nekem; a hit: szépségben, jóban, megváltó csodában s nijásztilető, teremtő önmagomban. Alkotni, habár torzó lesz a miiből: e z emberségünk isteni része, a végtelen élet pillanatnyi lobbanása. * A ,Múzsák" c. ciklusból. romjaihoz, Sorrento narancslugasaához, Szent Péter lábaihoz a boldog gazdagokat, kik fáznak otthon. Viszik a dél fiait a germán gyárakba. A végtelen tehervonatok kattogva, nyikorogva gurulnak keresztül és hordtak az alpesi fenyvesek jegenyeszálait árbócoknak, a rónaság felől meg lassan ki- gvózmak felfelé és hordják északnak a carra- rai márványt, a narancsok a selymet Szép volt és jó. — Hívjátok be azt a hidembert! — parancsolta száraz hangon az őszbe csavarodó osztrák generális. Az utolsó szót alig lehetett hallani, mert egyik ágyudörgés a másikat követte. A fiatal százados piszkos csukaszürke ruháidban katonásan lépett be a fenyőga- 1 vakkal leplezett n vöm örült fa viskóba, hol a tábornok térképeire görnyedve várta. Be- póivázott kezét melynek kötésén átszikkadt a vér tisztelegve emelte borotválaflan arcához. A tábornok vizsgálódva emelte fel bozontos ősz szemöldökét és parancsolt: — Százados! Ön magához vesz annyi legénységet, amennyit szükségesnek tart. Azután felrobbantja a vasúti hidat A tiszt megingott lábain. Alig hallhatóan mormogta maga elé: — Miért éppen én?... A tábornok kitalálhatta gondolatát, mert felállt és végignézte: — Előre, százados ur! ön, úgy látszik, azt hitte, a háború csak afféle kölcsönös udvariaskodás... Aki szentimentális akar lenni. az már születése előtt válassza meg sorát és szülessen asszonynak! A százados sarkon fordult, magához vette embereit és szinte futva ment le a híd északi pillérjéhez. Csak ne gondolkozni! ezért futott Az élet igazi drámáit csak úgy tehet túlélni ha gyorsan éljük át Remegő kézzel helyezte el az ekrazitot. Távolodlak. Fülsiketítő dördülés rázta meg a sziklafalakat, mintha lulkiabálná az ágyú- dörejt. És látta, hogy a füstgomolvagban és porfelhőben a karcsú oszlop kissé emelkedik, meginog és derékben kettétörik. Azután hosszú recsegés-ropogás. Az „ezüst szivárvány" ott fekszik a mélyben, lebukva, elgörbülve. A tomboló, kavargó vizben látta mé<? kissé kiállani a két, egymáshoz szorító acélkezet aztán a felgyülemlő hullámok végigsöpörtek felettük, mint az árvíz az egymásba kapaszkodó fuldoklókon. A déli pillér két kőoszlopa állva maradt, de az „északi ember" fejét leütötte a vasszerkezet és leMágasba vittek fürge szárnyaim, által a hazug vásári lármán, ádáz kicsinyek tülekedésein. Az egetverő ormokról köszöntöttem harsány dallal a felkelő napot. Meglengettem lobogómat a hajnali szélben s a képzelet csillogó bástyáiról diadalmas, ifjn erővel vertem vissza a zord valóság martaióc hadát. Ámde lankadni kezd a szárnyam, porba hajol a büszke, veretlen zászló, melyet szivein vére festett pirosra, s dermedve látom: céda kezek rongyokká hasogatják a költészet makulátlan tiszta selymét... Hozzád jövök, megtörve, bűnbánó vallomással. Rideg tudás, csapongó képzelet, a féktelenség és a gyújtó ifjúi tűz miind elmerült a múlandóság tengerében. Te maradtál számomra csupán sebet gyógyító, halk emlékezésül. Szemed ragyog — se villanó sugárban nincs kósza, földi, törpe szenvedély. Nézz a szemembe, tekintetedben megtalálom az isteni s emberi lényeg harmóniáját, & Szépséget, az örökkévalót.- ölvedi László. lökte a meder egyik sziklatömbjére. Ott a habzühatag sodrától lassan Jejebb csúszott a simára csiszolt, maszatos kőlapon és végül kattogó hörsréssel az arc is be-lefordult a loccsanó habokba. ő még ott üldögélt az annemonás gyöpön a karcsú tiszafák alján és nézte, azután bámult a semmiségbe, mintha világtalan volna. Mintha som mi köze sem volna ahhoz a végzetes gyilkoláshoz, mely körülötte megy végbe. Egyik bajtársa, a szelíd kapitány hozzálépett és vállára tette kezét. Éppen akkor két férfikönny gördült végig napégette, kormos arcán. — Mit siratsz, bajtárs? A hidat? A te müvedet? Ne bánd! Csak az ember annyira gyarló, hogy nem szereti a saját alkotását elpusztítani, csak a másét... Nem felelt. — Nézd, az Isten egvebet sem tesz, mint elpusztítja, amit imént alkotott. Szemöldökének egy mozdulatával eltüntette a legszebb őserdőket és engedte, hogv kőszénné váljanak ... Nézd ott a Giulia havas hegytetőit... Múlnak múlnak. Isten önmaga pusztitja el őket a te ekrazitodnál gonoszabb erőkkel, mert őrli a sziklaosucsokat a nap, a jég, a vihar. Itt lent ez a vad folyó a tenger fenekére hengergeti a köveket, melvek ölelkeznek vele a hajnallal meg az esti pirral. Nos és nem semmisít meg az Isten maga mindennap százezer müvek melv kilönb a te „ezüst szivárványodnál, az emberi testeket? Nem pusztul-e emberronccsá, az ut porává az a sok nótás vig fiú és nem hervad-e otthon kórévá a sok otthagyott leány meg özvegy? Nem felelt csak bámult az összetört „ezüst szivárványára — a béke éleiének összetépett idegeire. Pár óra múlva a tábori kórház ágyán föl éje hajolt az orvos és azt mondta az apácának : — Ezt az embert a legközelebbi vöröskereszt-vonattal a front mögé kell vinni. Nincs sebe, de mintha egy gránát szele legyintetté volna ... Szolid, kedves úriemberrel találkoztunk rendesen a folyó partián. Föl és alá járt.' Meg-megállt és halkan, zavartan kérdi ismerőseit: — Nem tudjátok, hol lehet itt keresztül- memni? Nem találom azt a hidat, mely összekapcsolja a világot és átvezet a szédítő mélységeken — nemzetek között... Fejét csóválva megy tovább, mert ezt senki sem tudja neki megmutatni. Csehszlovák államdijak irodalmi, drámai és zenei kiválóságok részére Széljegyzetek a jutalomdijak kiosztásához Ilyen is van, kérem szépen. A köztársaság minden születése napján, október 28-án az előző év irodalmi, drámai és zenei megnyilatkozás legkiválóbb képviselőinek 5000—5000 korona jutalmat oszt ki a legfelsőbb elismerés kifejezése mellett. Ezrdén mind a bárom csoportban 6—6 (majd arra járt a nyelvem, egy-egy féltucat) irő és költő, drámaíró és színész, zeneszerző és karmester kapott ilyen „Allerhöchste Belohnungot" és 5—5000 koronát, összesen tehát 90.000 korona került szétosztásra. Mindegyik csoportban egy- egy öttagú zsűri végzi a kiválasztást nagyjából a következő szempontok szerint Az irodalmi csoportban jutalmazásra kerülhetnek költemény- kötetek, regények, novellás, essay- és memoire- kötetek irói. Azok a drámai termékek, melyek az előző évben előadásra kerültek, ki vannak zárva az irodalmi csoportból. Jutalmat nyerhetnek cseh vagy szlovák nyelvre való fordítások is, ha azok irodalmi értéke oly nagy, hogy felülmúlják a periódus eredeti müveinek értékét. Alapföltétel, hogy a jutalmazásra szánt műnek a köztársaságban kell megjelennie. Ha elegendő jutalomra érdemes mü nem jelent meg a periódusban, az előző periódus fölöslegéből is lehet válogatni. Az államdijat egy szerző legföljebb háromszor kaphatja meg, aki harmadszor kapja, az a díj háromszorosával, tehát 15.000 koronával jutalmazható. A drámai dijakat kaphatják drámaírók, színészek és rendezek is, énekesek csak akkor, ha előadásukban a drámai reprodukálás különösen kiváló. A zenedijak kioszthatók zeneszerzőknek, teoretikus zeneiróknalc, énekeseknek, instrumentális művészeknek és karmestereknek. # Ezidén az irodalmi államdijat: Tornán Karéi költő, Benes Bozsena, Krejci, Hrusovsky Jan, regényírók, Nejedly Zdenek essayiró és Stasek Anion memoárirő, — a drámait: Hilbert Jaroslav, Srámek Fránya, Bartos Jan drámaírók, Dostal Karéi, Karén Bedrich rendezők és Stepá- nek Zdenek színész, — a zeneit: Novák Vitezslav, Zich Otakár, Levoslav Bella operaszerzők, Jirák Karéi dalszerző, Helfert Vlad'mir elméleti író és Ostrcil Otakár karmester kapták, # A beszédes nevek úgy hangzanak, mintha itt nem államdijról, de cseh nemzeti díjról lenne tulajdonképpen szó. Tudtunkkal a republiká- ban van másnyelvü irodalom is, szlovák, német, magyar, ha a dij államdij, amit az állam az ösz- szes adózó p ’gárok, tehát a nemzeti kisebbségek adó — nem filléreiből, de száz és ezerkoronásai' ból statuált, méltányos lenne talán a kisebbségeknek is juttatni egy-egy jutalmat — alamizsnaképpen. Milyen nemes és kibékítő gesztus lett volna ez a republika nyolcadik születése napján! Valóban knlturcselekedet lett volna így, mig amúgy a kisebbségek szájában keserű iz gyűl meg, nem az irigységtől, de kinullázottság m att. Hogy ez nemcsak az én magánbenyomásom, hadd bizonyítsa a Prager Tagblait kommentárja a nagy di szürethez: „A kitüntetés ideális értéke, írja —, a díjkiosztás inflációja következtében sülj-edő tendenciát mutat. Hisz évente ennyi meg ennyi íróból, muzsikusból, színészből, akik díjban részesülnek csak rövid ideig futja, amíg be nem telik . a mérték. A zsűri-kollégiumnak könnyebb lett volna a dolga, ha cédulákra kiírják a. tekintetbe jöhető neveket, kalapba teszik s egy árvagyerek kihúzza őket az évforduló napján. A német irók ki vannak zárva a jutalomhuzásből, mert bár a statútumok nem mondják, hogy" a ju- talmazandók csak csehek lehetnek, de az a rendelkezés, hogy csak belföldön megjelent könyv jutalmazható, kizárja a német könyvek jutalmazását, mert Csehországban nincsen oly Iradcvál- lalat, ■ •1y nagyobb olvasókörre számifő, irodalmi értékű müveket adua ki, a szudéta-német irók bécsi, vagy németországi kiadókra vannak utalva. (Ez a megjegyzés a magyarságra nem áll, mert szlovenszkói iró kénytelen itt kiadni müvét, hisz Magyarországról be nem hozhatná ott megjelent könyvét!) Kiemeli a kommentár a cseh és német irodalmi, zenei, színészi már létező cse- reviszonyt s furcsának találja, hogy a jutalmazct- tak. közt egyetlen egy német iró, művész sem található. Még a kormány félhivatalosa, a Prager Presse is sok kifogást- emel a jutalmazás módja, statútumai ellen, kifogásolja a túlsók jutalmazást s a német irók kizártságát a díjazásból s l::<vjti, v j e ** ‘ r» W¥ ® W W 1 !!£']£% W S Es a Sáp a b?». I anraisrc.j|j 1 || p || || ij| 1 ^ ||j ||j|| É I I |jp || || ®\J|j ms lí 28'©i riat. _É»'tícbJ€cfölc a ÉJ I ál Jt já W Ifi I! I ivS fJ, IJf Ét fj- m íik'ba5 ^é^keblzomné..—.....— 13 J....^ I
