Prágai Magyar Hirlap, 1926. november (5. évfolyam, 249-272 / 1287-1310. szám)
1926-11-16 / 260. (1298.) szám
6 1926 november 16, kedd. Magyar kincskeresők Pár szó a Szent György-Kor cserkész-vándorverseny döntése elé Rozsnyó, november. A Golf-áram valahogy melegebben ölelgeti a vén Európát e nagyon lehet, hogy mire e' sorok átrohantak a rotációs ördögmotoláin, mái újra ragyog a nap, de most a nappalok is éjszakákká váltak s a legkinzóbb novemberi ólomszürkeség fojtogatja az elkívánkozó emberfiát. Ezeken a legnehezebb napokon segítettek át a magyar kincskeresők, a mi drága, ifjú aranyásóink. Lélekben velük jártam s olyan gazdag lettem magyar örömmel, hittel és jövőlátással, amilyen csak a fiatalok ígéretes nekiindulása, munkájuk eredménye láttán lehettem. Egy cserkésznapló volt a jóbarátom november legsötétebb napjain s úgy tereragyogta a szivem, hogy még sokáig fog sugározni utána. Kemény fedelű iskolás füzzet „egyetemisták" is használnak ilyet jegyzeteik számára. Ebbe mindennél fontosabb tudomány jegyzetei kerültek: a magyar jövő mentésének, kincsei összehordásának, megőrzésének becses fejezetei. Belső címlapja is van: „A sasok vándorlásaA felirat alatt Duna-menti módival kötött arató-koszorú, eallangos kulacs, pörge kalap, sarló, szironyos dohányzacskó, sokat Ígérő fiatal kéz rajzolásában, csinos jelkép-csoporttá kanyaritva. Bent számtalan rajz, a rajzok között szöveg: illusztrált úti napló. Olvasni kell ezt a szöveget- és elnézelődni a rajzokon; ha azután a végére ért az olvasó, akkorára kipirosodik az arca s ezt kell mondania magában: Ha igy kezdték fiataljaink, igy is fogják folytatni. S ha igy folytatják áldott mívesei lösznek ők a magyar jövendőnek! Nem nehéz az ifjú magyar sziveket ismerni. Nem nehéz volt jól számi tanom, mikor arra számítottam, hogy a magyar cserkészifjuság a népművészeti gyűjtés munkájába bekapcsolva nagy értékeket fog összehordani Már ez az egy füzet is kincsesház. A többi, azonképen. S a Szent György Kör versenyére befutó vándomaplók összessége már országos összefoglaló értéket ad. S ha — amint egyik lelkes ifjú bajtársam irta: „... a fiuk állandóan fognak gyűjteni", — az ő mozgékonyságuk, szorgalmuk és lelkesedésük nagyrészben meg is oldja a feladatot. Az volna az igazi, ha most valami csodával a P. M. H. minden olvasójának kezébe adhatnám a Sasok naplóját Hogy böngésznének benne, mikor a regős Limbacher Rezső szövege elkezdi: „1926. augusztus 10. Gyülekező %7-kor. Pityu fogfájás miatt lemaradt. Indulnak: regős Nemesszeghy Jenő, regős Gálffy Zoltán, regős Limbacher Rezső." Pityu nagyon sajnálhatja, hogy az a fránya fogfájás épen akkor vetto elő. Mert de sok szépet láttak a fiuk, hogy fürödtek abban a délibábos mámorban, amely a magyar rögek fölött ejti rabul a vándort! És hogy zengenek-bon- ganak a napló szövegében a jónál-jobb helységnevek: Zonc-Torony, Egyházfa, Jóka, Nagyfödé- mes, Nemeskossuth, Vizkelet, Tallós... Nem tudom, én úgy vagyok vele, csak igy pusztán végigmondom ezeket a szépséges magyar neveket, s már mintha nehéz borral itatott volna valaki. A tanító, meg a biró rendszerint a fiuk első állomása. Ezekből vallatják ki a község érdekes hagyományait, regéit, történelmi múltjának büszkeségeit. És mennyi van, mennyi... Szegény ut- széli koldussal is elbeszélgetnek s a naplóiró finom érzékkel szentel több sort ennek a találkozásnak: „Az öreg koldus a szenvedésről beszél nekünk. Viseli a rája rótt keresztet. És tudja, hogy ezt a sok szenvedést kárpótolja a tulvilági élet. „A nagy biró Isten." „ő nem olyan kódis, mint a többiek, kiknek „nincs hová rétjük.“ Jókán Gregorovits Lipót nemzetgyűlési képviselő, plébános vendégei a Sasok. Naplójuk ezen lapján ott is van a szeretettel kért s örömmel adott aláírása. Aztán érdekes dűlőnevek, melyekkel megint úgy elharangoz az ember a magyar ■ szivének: Fövenyek, Sorompó, Pöröskert, Belsőzátony, Jegenyehid, Pangitó, Feketetelek... Meg hogy a kettős boltbajtásu kapuk érdekesek. Meg a baktemóta, — nem győzném mind idejegyezni. Szöveg közben a Sasok tehetséges rajzólójá- , nak, regős Nemesszeghy Jenőnek feljegyzései i örökítik meg képekben, ami arra való. Nehéz , ezüst mentelánc, ódon vasmives kilincsek, szél- ( kakasok, oromzatok. Tovább. Kátyúba akadt szekeret emelnek ki az izmos cserkészkarok. JV. Béla tatárok előli bujdosásának adatait jegyzik fel. Teknőből vitorlás csolnakot rögtönöznek és vígan vitorláznak: „Vitorlázunk, almázunk, szedrezünk, ebédelünk, majd Molnár uram kocsijával elszaladunk Nagy- i födémesre. Itt már vagy 120 gyerek, vászoncseléd vár, annak tartunk mesedélutánt a hűvös iskola- ] udvar embergyürüjében. A műsor: 1. Biő beszél. • 2. Bió elmeséli az Ezüstország mesét. 3. Kófic: - mesél a törpekirály palotájáról. 4. Nemes hegedül. 5. Bió elszavalja az Obsitost. 6. Nemes el- , mesél egy norvég halászmesét. 7. A cserkész- , indulót énekeljük." Drága fiuk, teknő-vitorlázás, almázás-szedre- • zés közben, vidám sihederes mókák közben nagy, szent, végtelen fontos küldetésben járnak s vé- ] geznek felmérhetlen becsű munkát Romok alól , mentik a magyar lélek aranyát, a amerre járnak, ( emlékezetesen hintik szerte a maguk ifjú hitét, fajszeretetét, az egybetartozás életujitó érzését. ] Van-e csak egyetlen is közöttünk, aki meghatottság nélkül gondolhat erre a képre: összesereg- , lett falunépe között, pelyhes hajú kis copfosok, ] gatyások között napsütött arcú magyar cserkész- fiuk, Ezüstország, Obsitos, csenkészinduló... és j annak a falunak népe soha el nem felejti többé, ( amit tőlük kapott. ] Hidaskürtön idegen kéz Jrása kerül a ] naplóba, ezt mondja: „Testet és lelket nemesen fejlesztő kedves cserkészifjuság megjelenése maradandó emléket hagy a szerényen működő é« visszavonult intelligencia szivében." Sok aláírás... Ök, a falusi intelligencia szomorú szigetlakói igy meg tudták ezt mondani. A falu egyszerű népe talán nem tudná, de annál mélyebben érzi. Mondák a láp szélén éjfélkor ébredő „tüzes emberről", az „iglic" szellemről. A „balálbárd- ról", a „bakterhagyományról", hogy a bakter éjfélkor bűvkört húz maga köré az ala- bárdájával, a rossz szellemek ellen. Újra mesedélután, vándorlás szakadó záporban, oda se neki! Tallóson népmesék halfarku tündérekről, viziemberről. Gazdagodnak a Nemesszeghy rajzai: rovott kapufélfák, oszlopok, rajtuk istenes írások is: „Isten kegyelméből építette..." És ős- magyar tisztaságú diszek drága zuhataga. Az apáca-szakállasi templom szószéke és feljárója, 1818-ből való munka, odavalósi asztalosmester kezéből, messze vidék páratlan kincse. Felírása Soha sem érintkeztem vele és mégis mennyi jellemző vonást rögzített meg bennem, érdekes és különleges egyénisége. Nyitra vármegye monográfiájához gyűjtöttem a helyszíni adatokat. Id. gróf Pálffy Jánosnál is be voltam jelentve, hires bajmóci várában, melyet a gróf teljesen újjá restauráltatok Évek hosszú során át folyt a szép vár restaurálása. A fáma azt tartotta, hogy ama bizonyos cigányasszony megjósolta a grófnak: addig fog élni, mig Bajmóc vára végleg elkészül. Hát nem is sietett vele. Fogaton jártam be a vármegyét és végre Privigyére értem, Bajmóc szomszédságába. Úgy gondoltam, hogy mielőtt bevonulok Bajmócra, jelentkezem a privigyei főszolgabírónál, információk beszerzése céljából. A főszolgabiró nagy örömmel fogadott, közölve velem, hogy napok óta üzenet vár reám, a főispántól, mely szerint id. gróf Pálffy János kéret, hogy bajmóci látogatásomat halasszam 20-ikára, a mikor 6 is Bajmócon lesz, mert ottani hires műkincseit személyesen óhajtja nékem bemutatni. Ez oly kívánság volt, mely elől nem lehetett kitérni Folytattam tehát körütamat, úgy intézve a dolgot, hogy pont 20-án délelőtt vonultam be a bajmóci várba. Egy inas fogadott és az uradalmi intéző irodájába vezetett. Itt megtudtam, hogy a gróf nincsen Bajmócon; nem is várják mostanában, sem eljövetelem esetére semmiféle intézkedést nem tett. Bosszantott a dolog, de hit nem tehettem mást, mint azt, hogy megkértem az intézőt, adjon mellém valakit, aki nékem a helyiségeket és az azokban felhalmozott műkincseket megmutatja, mert tovább kell utaznom és harmadszor már nem térhetek vissza Bajmócra. Egy örgegebb inas lett a kalauzom. A fogatom még a lépcső előtt állott; arról leemeltem fényképező készülékemet, hogy az inast kövessem, midőn ez azt kérdezi tőlem, hogy mit akarok azzal az apparátussal? — Hát fényképezni — mondám. — Azt a legnagyobb sajnálatomra nem engedhetem meg. A gróf ur távollétében és engedélye nélkül, itt fotografálni, szigorúan tilos. Felmentem ismét az intézőhöz és közöltem vele ez újabb akadályt. Nagyon sajnálta, de fo- tografálásra ő sem adhatott engedélyt. Tudatta velem, hogy ha itt a gróf beleegyezése nélkül valaki felvételeket készítene, a gróf valamennyi- üket szó nélkül elcsapná. Dühöngtem, de ebbe is bele kellett nyugodnom. Visszatettem tehát gépemet a kocsira, az inas kíséretében végigjártam a vár belső helyiségeit, unottan hallgatva az inas felületes magyarázatait. Azután behajttattam Privigyére, ott megebédeltem és délután folytattam körütamat; de előbb kívülről három oldalról lefényképeztem a szép várat. Kb. két héttel később ismét Nyitrán voltam. Elmondottam a főispánnak, miként jártam Bajmócon. A fejét rázta és csak annyit jegyzett meg, hogy „Ez reá vall". Azonban tudatta velem, hogy a gróf most Pozsonyban van. Jó volna, ha felkeresném, mert ez a vármegye monográfiájának mindenképen csak hasznára válna. A gróf érdekes várkastélyait, és hires gyűjteményeit nem lehet mellőzni, sem Nyitra, sem a szomszédos Pozsony vármegyében. Másnap reggel Pozsonyba utaztam, elhatározva, hogy azonnal jelentkezem a grófnál, elintézem vele az elintézendőket és a délutáni kétórás vonattal visszaindulok Nyitrára, hogy körütamat másnap folytassam. Tizenegy órakor adtam át névjegyemet a gróf komornyikjának, aki azzal jött vissza, hogy „Tessék helyet foglalni és türelemmel lenni, mert a gróf ur most el van foglalva". Hát igy is jó, gondoltam félkettőig van időm bőven. Az asztalon két pozsonyi hírlap feküdt. Egy magyar és egy német. Ezeket böngésztem végig, hogy az idő múljon. Hát mullolt. is. Egy őrá lett. A komornyik bejött és a várószoba asztalán, teríteni kezdett. Csak egyszernélyre. Mikor készen volt, egy tányér levest helyzeti az asztalra és megkínált, hogy fogjak hozzá. Caudálkozva, kérdőleg néztem reá. ezt hirdeti: „Az apáca-szakállosi kegyes aszazonyságok tulajdon költségeken tsináltatták tisz- töletes tudós Karika Pál prédikátorságban N N és Végh Pál és N N öregh Vendégh Péter curát- országában 1818-dik esztendőben Bátyai Péter asztalosmester által." Az őgyallal dalos bevonulás után elfogy a szöveg, csak a rajzok folytatódnak még, de mesélnek azok szöveg nélkül is. Kőbe, fába, vakolatba rótt remekek után a népviselet pompás darabjait is megörökítvén. Mire a füzet végére értem, újra az elejére kívánkoztam. Nem tudom, hányszor lapoztam át. Csak egyet tudok, nagyon határozottan: Szlovenszkó minden magyarjának Isten áldását kell kérnie ezekre a szorgos fiatal kezekre, a Biókra, Kóficokra, Nemesekre, a napégette, záporvert cserkészfiukra: a magyar kincskeresőkre! Viszonzásul a szép órákért, a novembert is beragyogó magyar derűért, ennyit akartam mondani utravalóul a versenyre induló cserkésznap- lőról, a Sasok könyvéről. Nem tudhatjuk előre, melyik csapaté lesz a pálma, de a mi szeretetünk egész bizonyosan és osztatlanul mindnyájuké. Tichy Kálmán. — Hát igen kérem, itt az ebéd ideje. Tessék csak hozzáfogni. Ez nálunk elő szokott fordulni, így könnyebb lesz a várakozás. — De hát én félkettőkor megyek az állomásra. — Vagy a gróf ur szobájába. Hiszen azért méltóztatott jönni! És ez a fő! — Hát hiszen, ha már igy van, akkor ez nem is rossz szokás. Elköltöttem a kifogástalanul kitűnő ebédet. Félkettő lett, midőn a gróf szobájának ajtaja kinyílt és egy elegáns ur távozott a várószobán át, anélkül, hogy felém nézett volna. No, gondoltam magamban, ez végre elment. Most már én kerülök sorra. Lekésem ugyan a vonatról, de legalább beszélek a gróffal. E pillanatban a komornyik lépett be azzal, hogy „Ez bizony pech!" — Micsoda pech? — kérdém tőle. — Hát, hogy a gróf ur elment. Ugylátszik, megfeledkezett Uraságodról. — Megehetné a fene! — tört ki belőlem. — Hát ez a gróf ur volt? — Bizony az volt — feleié a komornyik rezignátan. — Tessék azonban Pozsonyban maradni és holnap 11 óra tájban ismét eljönni Biztosan fogadja. Most már úgyis lekésett a vonatról. Bosszantott a dolog, de hát nem tehettem egyebet. Másnap a mondott időben ismét jelentkeztem és megmondottam a komornyiknak, figyelmeztesse a grófóot, hogy félkettőkor okvetlen vissza kell utaznom. Megismétlődött az előtte való napi program, azzal a különbséggel, hogy az ebédet nem fogadtam el. Pont félkettőkor távozni fogok. Délután Nyitrán kell lennem. Ismét félkettő lett. Dühösen a kalapom után nyúlok, hogy távozzam, midőn a gróf szobájából csengetés hallatszik. A kormornyik berohan, azonnal kijön és int, hogy lépjek be. Engem azonban már annyira felbosszantott ez a háromszori bolonddátartás, hogy most már nem akartam maradni, s igy szóltam a komornyikhoz: — Mondja meg kérem a gróf urnák, hogy most már harmadizben kerestem fel akkor, a mikor ő maga kívánta. Nékem egyébb teendőim is vannak s igy a legnagyobb sajnálatomra le kell mondanom arról a szerencséről, hogy a gróf úrral találkozhassam. Nékem utaznom kell! Ajánlom magamat! — Ezzel távoztam. Mikor ezt az esetet Nyitrán a főispánnak elmondottam, figyelmeztetett, hogy ezzel a gróf összes uradalmainak és kastélyainak ajtait a legalaposabban bezártam magam előtt. És erről magam is meg voltam győződve. Később Nyitra vármegyéből átcsaptam Pozsony vármegyébe. Itt Bazinba kerültem, ahol Masat polgármester vendége voltam. Beszélgetés közben összeállította a másnapi programot, és első sorban a bazini várkastélyét ajánlotta figyelmembe, mely id. gróf Pálffy Jánosé és tele van műkincsekkel. — No, polgármester ur — mondok. — A bazini várkastélyt én legfeljebb csak távolról és kívülről fogom látni, mert ha oda be akarnék menni, úgy dobnának ki, hogy a lábam sem érné a földet. Elmondottam néki a pozsonyi esetemet a gróffal. Masat a fogait szívta és megjegyezte, hogy ilyenformán bizony ilyesmi könnyen megtörténhetik velem. De majd ő hivatalos minőségben elkísér és igy a kidobás talán nem lesz tulerélyes. Másnap a polgármester befogatott és a várkastély közelében fekvő intézői lakhoz hajtattunk. Mindenre elszántan bemutatkozom az intézőnek. Amint a nevemet kimondom, az intéző örömteljesen félbeszakít. — Ah! Nagyon örvendek, hogy végre megérkezett! A gróf ur már régebben jelezte, hogy jönni fog, és bogy ez esetben mindenben rendelkezésére áljunk. Méltóztassék tehát nálam meg- szállani. Mindenben szolgálatjára leszek. Masat hangos hahotára fakadt és megjegyezte, hogy ilyen kidobatásra ő is vállalkoznék. Én elámultam. Erre igazán nem számítottam. Az intéző csudálkozó arcot vágott. Erre Masat elmondotta néki, hogy miért számítottam a legridegebb elutasításra és hogy ő is azért kisért. el. — Hja, a gróf ur néha kiszámíthatatlan — mondó az intéző. Talán éppen az akkori határozott fellépés imponált néki. Az intézőkhöz kiül* dött újítása a legmesszebbmenő előzékenységre szólítja fel ókét. A királyfai intéző is hasonló levelet kapott. A bazini várkastély szintén tele volt műkincsekkel. Az egyik teremben éppen egy rokkoko-korabeli remek kandollót állítottak feli. Megkérdeztem kísérőnket, ki intézi a műtárgyak elhelyezését, miután már Bajmócon is feltűnt az a szigorúan muzeális tervszerűség és rend, mely elsőrendű szakember kezére vall. Az intéző azután felvilágosított, hogy mindezt maga a gróf intézi. Kastélyai belső helyiségeinek pontosan lemért térfogati és falterületi rajzait állandóan magával hordja külföldi utazásai alatt A már elfoglalt falak, polcok, vitrinek, szekrények, és egyébb területek pontosan meghatárolt helyeit keresztülhúzza s igy tisztában van a még szabad helyekkel és területekkel. így azután, ha valamit vásárol és hazaküld, egyszerűen megírja, hogy azt pl. Bajmócon, mondjuk a „D“ terem falának 52 számú helyén helyezzék, el stb. így azután minden objektum a néki megfelelő helyre kerül. Mikor később hazatértünk, Masat gratulált a kidobatáshoz. Otthon azután egy jellemző esetet mondott el a grófról. Amikor a gróf Pozsonyba vagy Bajmócra érkezett, odacitálta uradalmi ügyészét is, hogy vele a folyőügyeket megbeszélje. Ilyenkor a gróf minden esetben meghívta ebédre. Egy ily alkalommal az ügyész ép oly időben jött, amikor az inas az ebédlőben terített. Odaszólt tehát az inasnak, hogy számára is terítsen. Azután bement a gróf dolgozószobájába, de a grófot nem találta ott. Leült tehát és várt. Csakhamar lépteket hallott a félig nyitott ajtón át és a gróf hangját, aki megkérdezte, hogy „kinek lesz a második teríték?" Az inas azt feleli, hogy „az ügyvéd nr érkezett meg". „És ki mondotta, hogy számára is teríts?" kérdi a gróf. „Maga az ügyvéd ur." Felelte az inas. A gróf belépett a szobájába és ügyvédjével kb. félóra alatt elintézte az elintézendőket, azután felállott és egy kis sétát proponált ebéd előtt Elindultak a vár parkjában, különféle uradalmi ügyekről beszélgetve, mig a park kapujához értek, honnan remek fasor vezet nyílegyenesen Privigyére. Itt a gróf megállóit. — Ugye- milyen szép ez a fasor, ügyvéd ur?, — Nagyon szép! — felelte amaz. — Nem volna kedve erre lefelé sétálni? —i kérdé a gróf. Az ügyvéd, hozzá lévén szokva a gróf bogaraihoz, habár a gyomra korgott, mégis azt felelte: szívesen. Erre a gróf kezével lefelé intve, fejével biccent és azt mondja: — No hát, ha kedve van, akkor csak tessék! Ezzel hátat fordít az ügyvédnek és a faképnél hagyva őt, visszasétál a várba. Néhány nappal később már nem volt uradalmi ügyész. És mindez azért történt, mert az ügyvéd, nem várva be a gróf meghivávát, önhatalmúlag intézkedett. További utamban azután még a királyfai kastélyt látogattam meg. Ez is a szebbnél szebb műkincsek és ritkaságok múzeuma volt A grófot általában még a saját emberei is, magyarán mondva, „habajkás" embernek tartották. Sokan rosszindulatot tulajdonítottak neki, sokan pedig nagyon jó embernek mondották. Gondolatvilágában nehéz volt eligazodni. Az bizonyos, hogy nagytudásu, eszes ember volt, de sok maliciával megverte és a kiszámíthatatlanságig eredeti és különc. Akik legjobban ismerték is, gyakran tévedtek benne. Vende Aladár. — Gályarab-ünnepély és presbiteri konferencia Komáromban. Komáromból Írják: Most tartotta meg a komáromi református egyházmegye a komáromi ref. templomban nagy gályarab-ünnepélyét. Heggel ünnepi istentisztelet volt, melyen Balogh Elemér püspök és Gyalókay László esperes imádkoztak mély hittel, áhitatos érzéseket váltva ki. Soós Károly e. m. főjegyző pedig ünnepi prédikációt tartott a gályarabok hitét méltatva, majd a presbiteri konferencia következett, melyen Balogh Elemér püspök mondott gazdag tudósra valló emlékbeszédet Végig vezette a tudós püspök hallgatóságát a gálya- rabok életén: megkapó törtéreteket mondva el a hithősök szenvedéseiből. Mohácsy János dr. e. k. ügyész sok tanulmányra valló beszédben mutatott rá az akkori s a mostani presbiter közötti különbségre. Gyalókay László nagyhatású elnöki beszédéhez' hasonló mély hatást váltott ki Tóth Kálmán esperes záró előadása. A két ősz vezér hivatalos hévvel és törhetetlen hittel tett le tanúbizonyságot arról, hogy ma is olyan hitre van szükség, mint a hitvalló vértanuk idejében. Az egyes előadások között ének- és szavalatszámok voltak, melyek nagyban emelték az ünnepély sikerét. A komáromi ref. énekkarok, Mókás Kálmán és Tóth István, valamint Kovács Alajos megérdemelt elismerésben részesültek szereplésükért — Nagy földcsuszamlások Walesben. Londonból jelentik: A heves esőzések folytán megduzzadt földalatti patakok Walesben nagy földes u szarni ások alt dk óztak. A Doen Fawr hegy Own városa fölött, össze Dudással fenyeget. Az Ebb folyó kitépett medréből és a város utcáin folyik. Húsz házat ki kellett üríteni ír————t——————^tt1imn— A bajmóci nagyur Visszaemlékezés id. gróf Pálffy Jánosra
