Prágai Magyar Hirlap, 1926. november (5. évfolyam, 249-272 / 1287-1310. szám)
1926-11-14 / 259. (1297.) szám
8 1926 noyember 14, rasárnap. lóg látni, az Ady érzéseivel lóg érezni, az ő gondolataival fog gondolkozni ... Egy kis összehasonlítás — Pedig az én dolgaim az Adyéihoz mérve, maga az egyszerűség tökélye. Ady poéta volt, én csak ember. Én nem vagyok finom tollú, cizelláló művész, hanem nyugtalan feltaláló, — vassal, cementtel, üveggel dolgozó építőmester. — Azt hiszem, ezzel az uj irodalommal kapcsolatosan vette észre az ember a valóságos világot. Nem az irodalmi világot, amit a nagyapja elbeszélt, hanem a mai nyomorúságos életünket minden vonatkozásával. Kassák veireei nem szólnak semmiről és mindenről szólnak(!) — Ezért nincsenek az én verseim motiválva. Nem szolnak azok sem az anyámról, sem a szeretőm kisuijjáról, sem Leninről, sem a laktanyákról, hanem abban benne van mindenki, — Maga, én, Pest, Érsekújvár, Pária, álom, ébredés és mindenén nem tartom a kezemben a témát, mint a régi költők, vagy akár Ady, meg Babits, ugv, mint a gombolyagot, hogy aztán eleresszem. Az én verseim a legtisztább lóra. Nem szólnak semmiről és mindenről szólnak. — Hogy ebből khaosz keletkezik? Az élet is khaosz. De végső értelmében mégis szigorúan megkonstruált valami. Ha egy paraszt bejön a városba s meglátja a világváros szédítő forgatagát, elkábul. Esztelen khaosz lesz az ő számára ez a gondosan szabályozott forgalom . *. Ha khaoszt érez valaki a verseim olvasásánál, úgy ez a khaosz nem annyira a verseimben van, hanem az olvasó- közönségben, amelyben a meglevő, hagyományokon alapuló ismereteknek khaosza nem engedi az értelemig jutni az uj művészet tiszta egyszerűségét. — Azt hiszik, a verseim csak szavak... Babits Mihály verseméi százszorta megkomponál tab- bak, gondosabban felépít eltebbek... Nem a gondolatok logikája van meg a verseimben, hanem az érzések logikája. Kassáimé szaval... A szobában fel és alájárt, amíg beszélt. Szenvedélyesség nélkül. Időnként a feleségéhez fordult, aki hű tekintettel, de öntudatosan támogatta egy- egy közibeszőlá&ával férje megjegyzéseit. Kassákné Simon Jolán a varrógép mellett ült s valamit csendesen varrogatott. Mint egy szorgalmas polgárasz- szony. Talán stoppolt. De amikor a férjével a versek értihetetlenségéről vitatkoztunk, maga ajánlotta, szinte igazságának szenvedélyes meggyőződőtt-ségé- vel, hogy ő fog majd felolvasni néhányat férje versedből. Vájjon akkor sem fogom-e éTteni őket? Megtette. Valósággal deklamált. Szép, nemes orgánummal, sok hittel, sok érzéssel s sok magyarázni akaró igyekezetted. Nem értettem. Minden jóakarat megvolt bennem, de nem értettem. Azt kérdeztem, hogy vájjon nem tártjaié próbálkozásnak, keresésnek, áttisztításnak valahogy ezt a munkáját. Késznek érzi-e a költészetét. Pátosszal mondta: Vérátömlesztés Irta: Schmidek Rezső A pénzfejedelem viaszkbábos élettelenséggel hevert a szanatóriumi ágyon. Minden élet, megmegránduló, duspihéjü szemöldöke s döbbenet- felhőzte szeme köré tódult. A körötte szorgoskodó orvosok most a szobába lépő tanárt övezték körül s röviden informálták a történtekről: „A kegyelmes urat rövid félórája a mentők szállították hozzánk. Pár lépésről, valószinüleg orozva érte a golyó mely a háton behatolva a tüdőt szaggatta meg s a bordák közt fennakadt... A vérzés óriási 1 És ekkor a vérzés elfojtására tett hirtelen intézkedéseikről referáltak. A tanár a beteg pulzusát tapintotta, óvatosan megvizsgálta majd a háta mögött álló orvosokhoz fordult: „Vérátömlesztést kell alkalmaznunk! Tegyék meg az előkészületeket! Hozzák ide azt az embert aki legutóbb a vérét ajánlotta! De gyorsan uraim! Nincs veszteni való időnk! A betegágy felől ekkor halk nyöszörgés hall- szott. A tanár és az orvosok a pénzfejedelem ágyához siettek. A beteg iszonyú erőfeszítéssel tátogatta a száját de ajkáról hang helyett vérhab buggyant. Pillái tétova rebbenése megszűnt, szemébe uj kifejezés szökkent: ingerült tiltakozás ködölte a tekintetét. Annyira kifejező volt ez a szembeszéd, hogy az orvosok egy pillanatra dermedt zavarba tehetetlenedtek. De a tanár nyers parancsszava újból éberré zuhanyozta őket s hamarosan szétszéledtek, hogy a vérátömlesztést előkészítsék. Az emberért, aki a vérét ajánlotta két ötvös loholt. Az egyik meggondolatlan szelességgel a társához fordult: — Láttad, hogy feljött az öreg kegyelmes szemébe a rossz, mikor a tanár a vérátömlesztést proponálta? Tán az ember nem tetszik neki akit nem ismer akinek neve sincs, csak emberien érző jószive, ha ezért a lélektelen pénzmarta- Jócért feláldozza a vérét! — Pszt! Halgass! A falnak is füle van ha róla beszélnek — intette le táTsát az óvatosabb. Némán loholtak tovább. 2. Már minden készen állott a műtétre mikor az orvosok az emberrel megérkeztek. Pár pillanat és a sebtiben lemeztelenített karból, dús vér.zü rcf áramlott a pénzfejedelcn kivérzett tagjaiba. Az embert nem i« érdekelte ki az akit vér—Az én költeményeim állandóan változnak s amíg élni fogok, addig fognak változni. De egyenes utón haladok előre. Egész irodalmam összefüggő valami, egyetlen nagy zsoltár, — egy nagy kert, amelybe bármelyik kapuján be lehet lépni. És nem egy utca, amelyen végig kell menni. Az én könyvemet nem úgy kell olvasni, hogy elején megkezdeni s végigolvasni. Ettől holtra fáradhat az olvasó. Csak felcsapni a könyvet azon az oldalon, ahol felnyitódik. Adyról beszéltünk. Nagyon furosáka* mondott. Csak részben írom le: Ady Endréről — Ady és Petőfi közül Ady közelebb áll hozzám, de lényegileg Ady is nagyon messze van tőlem. Adyt tartom a magyar élet legszebb, leghatalmasabb kifejezőjének. Aki még magyar verset ir, az csak Ady-epigón lehet. A mi verseink már nem magyar versek, hanem magyarul írott versek. — De akkor, amikor Adyról elismerem költői rendkivül-i ségét, én nem a népszerű verseire gon- dlook. Az első évek versei, az „Uj versek", a „Vér és arany" vagy népszerűséget kereső kupiék, vagy duhaj kurjonga tások, amolyan szájaskodó magyar ur kitörései. Különben általában nem értették meg Ady géniuszát Magyarországon. Gőgös, önfejű, mgkapálóző magyar ur-tipust láttak benne, aki pedig ennek a rohadt életnek megtiprott koldusa volt. A költészetének tetőpontjára éppen akkor jutott fel, amidőn a barátai a visszaesésről beszéltek. Ady Endre a legnagyobb akkor volt, amikor „A minden titkok verseinek" beteg, fájdalmas, legnagyobb sorozata került a nyilvánosságra ... * Sok idegenkedéssel hallgattam ezeket a közléseket. Mint ahogy sok idegenkedéssel viseltetem az egész furcsa, zavaros költészet iránt, amit Kassák Lajos képvisel. Mégis megszólaltattam. Mert nem lehet semmibe venni azt az elhivatottságot eláruló, konokul fanatikus hitet, amellyel ez a lakatosinasból lett költő hirdeti merész forradalmát. Nem lehet semmibe venni azt a szinte mártirhajla- mos önfeláldozást, amellyel ez a kései intellektuell, aki tudott már nagy sikert aratott, komolyerejü regényt írni, — aki tudott már rendkívüli erejű, kötött versszakokkal megirt verseket imi s aki mégis visszatért — mint egy tiszteletreméltó rögeszméhez — ahhoz a költészethez, amely nem hoz sikert és nem hoz kenyeret és nem jelent nyilvánosságot, — hanem gúnyt és szegénységet... Ezt az embert akartam megismerni. Azt az embert, aki büszke, gőgös hittel hiszi, hogy ő a jövő költője s őt is épp úgy gúnyolja ki, épp úgy veti meg, épp úgy dobálja meg kővel a kora, mint a történelem során annyi és annyi nagy újítót... * Furcsa érzés: én nem hiszek Kassák Lajosban, de tisztelem öt. Sándor Dezső. R desztillált viz Irta: Lakács László Hárman ültünk a budai kis vendéglő kedves, intim terraszán: Petrov|cs, a kiváló ügyvéd és híres szónok, Ambrus Jenő, a kvietált katonai attassé és én. Csak mi voltunk hármasban. A többi asztalnál a főváros zajából és indiszkrét köréből kimenekült szerelmes párok suttogtak kettesben, halkan, titkosan, elfelejtve mindent és mindenkit. A pincérek nyugodt, közömbös tekintettel forogtak körülöttünk, a háromtagú zenekar bűvös, érzéki melódiákat zengett s a Duna felől lágyan, édesen hozott a júliusi éj valami különös, friss virágillatot. Beszélgettünk, ahogy három intelligens ember egy csodaszép nyári éjszaka, egy budai vendéglő kedves miliőjében beszélgethet. Ambrus és én néha összekoccintottuk poharunkat s lenyeltünk néhány kortyot a hamisítatlan, jó magyar borból, mialatt Petrovics málnaszörpöt szürcsölt. Ambrus és én néha rá-rágyujtottunk egy- egy cigarettára is. Ilyenkor megkínáltuk Pet- rovicsot. — Köszönöm. Nem iszom és nem dohányzóm, — mondotta és szép, finomvágásu férfi arcán valami kómikus gyermekmosoly vonult el, mely frappáns kontrasztot képezett hatalmas, izmos termetével. — Nézzétek ezeket a kis szerelmi párokat — intett szomszédaink felé a katonai attassé. — Látjátok, — ha ezekre nézek, amint minden realitásból kivetkőzve, családot, holnapot elfelejtve ide menekülnek, hogy. egy-két órát meghitt közelségben, zavartalanul eltöltsenek, akkor mindig arra gondolok, hogy a Kultúra megbukott, hogy az Embert boldogtalanná s rabszolgává tette a Társadalom, a Tudás, a Törvény és az Erkölcs fogalma. — Hogy-hogy? — vetettem oda szórakozottan, — mi köze a budai hegyekbe menekült szerelmeseknek a Kultúrához? Ambrus, ki vagyonától, fényes állásától megfosztva, szerény nyugdíjból és abból a morzsából élt, mit tehetséges napjaival, s egy-egy külpolitikai cikkével megkeresett s aki az élet minden hegyét-halmát és völgyet úgy ismerte, mint a tenyerét, csöndesen, tudákosan mosolygott befelé. — Egyszerű, barátom. Az erdő ősemberei boldogabbak voltak, mert ha szeretkezni akartak, nem kellett remegve, félve egy távoli zugba szaladniok, hol senkise látja őket. Ott volt a sürü, vad dzsungel árnyékosán, természetesen, tisztán. A kultúra épitett-épitett. Rengeteget adott, de boldogabbak vagyunk-e, nem szükek-e a határok- melyeket a kulturtársadalom oly okosan teremtett meg magának? Nem, nem és megint nemi Látjátok ezeket a fiatalokat? Hogy élvezik most a jót, ösztöneik szabad folyását, az ősember szabadságát ezek a Kultúra elkényeztetett, gazdag és boldogtalan gyermekei! A volt attasssé mefisztói kacajjal fejezte be testvérévé rokonit. A műtét alatt az orvosok zilál- tan-sürgető hangja vibrált a fülében: „Könnyed bágyadtság árán embertársát mentheti és ur lehet a halálon.'* Mosolyogva hallgatott és szive ujjongva dobbant. Az óhajtott megvalósulás megzavarta s a beteg arcvonásait alig alig látta. A pénzfejedelem apatikusan tűrte a műtétet. Alig lobbanó élete mind a szemébe gyűlt s téveteg pillantása az ember karjára esett. A kézfőt és a tenyért hepe-hupák barázdálták, az ujjak markosán szétterpedtek, a mutatóujjról egy iz hiányzott: baláligrobotoló emberkuli karja volt ez... A pénzfejedelem elhomályosuló öntudatába még döbbent látomásként dobbant: — Munkáskéz! Aztán lassan lassan eltávolodtak az emberarcok, a kéz lebegve fölemelkedett, a hangokat mintha irdatlan hómezők csendje tompává hangfogozta volna... A szürkeségen még áttört egy arc, orr-él, szemvillanás... Aztán csak szürkeség borult köré s végül semmi, semmi... 8. A vérátömlesztést követő ötödik napon a pénzfejedelem bággyadt mosollyal fogadta a kormány képviselőjét. A magasállásu ur örömmel említette, hogy a merénylőt a rendőrség letartóztatta. Szürkenevü tömegember — s a rendőr- főkapitány jelentése szerint — zavartagyu fantasz- tatipus aki a kisemmizetteknek vélt „szolgálatot" teljesíteni a gyilkossággal. Szertartásos jókívánságait újból kifejezve a magasállásu kjrmányhivatalnok eltávozott. A pénzfejedelem e napokban sokat volt egyedül. A láz még gyakorta környékezte s vi- ziós riadalmaiban minduntalan a munkáskézzel bíbelődött. Teltek a napok. A pénzfejedelem állapota lassan lassan jobbult, de éber állapotában is gyakorta elébeterpedt a munkáskéz. Látomása nyugtalanította. Magához kérette az orvostanárt és beszélgetés közben odavetőleg megkérdezte, kártalanították e azt az embert a véréért? — Sajnos jóformán köszönetét se mondhattam neki —< válaszolta a tanár. Az az ember felbukkant, vérét adta és eltűnt... Különben is zavarban lettem volna a kártalanitás összegét illetően. Mert ezért az áldozatért vagy elég a köszönet, vagy korlátlanul fölfelé kerekíthető pénzben az ellenértéke, aszerint hogy kegyelmes uram — h gy úgy mondjam — milyen összegűre becsüli az életét... I)e ez az ember ugylátszik a köszöuotünkre se reflektált.,, A tanár hangját halk megbatódás fátyolozta, majd valamilyen választ várna a betegre pillantott. A pénzfejedelem lehunyt szemmel hevert a párnákon. Elbóbiskolt — vélte a professzor és óvatosan lépkedve kiment a betegszobából. Az orvosok véleménye szerint a pénzfejedelem meggyógyult. A hir pár óra alatt szerterepült az országban s az emberek döbbent ámulattal lesték a betegszobából kiszivárgó híreket. — Már uj csatákról, szédületes pénzügyi manőverekről rebesgettek. Múlottak a napok és a csodákix még mindig nem robbant az emberek közé. Diplomaták, bankigazgatók, ügynökök rohamozták a szanatóriumot de egyikük se kerülhetett a pénzfejedelem elé. A kegyelmes ur még nem fogad! E semmitmondó pár szó volt a szanatóriumi személyzet válasza a már már betegessé burjánzó érdeklődésekre. A pénzfejedelem ezalatt kábán ténfergett szobájában. Teljes csendet kívánt s rendelkezését az egész szanatórium méltányolta. Napról napra halasztotta a távozását. Tudta, hogy nélküle összegubancolódnak a dolgai, tiszta koponyája, rátapintó rendelkezéséi hiányát sínyli az egész ország — s mégsem ment... Leglelkéig feloldódott a szanatórium er- nyesztő területenkívüliségében. Ez az elvonulás bástyaként védte az életzajgástól s önkínzó gondolatai dúsan terebélyesedhettek. Még mindig a munkáskéz kisértette, a tulajdonosa aki jött az ismeretlenségből, hogy vérével uj életre sarkantyuzza halódó szervezetét, és ismét alábukott az ismeretlenbe. A merénylővel nem foglalkozott. Ellenségei bőviften voltak s hogy melyikük aljasult orvgyilkossá pillanatig se érdekelte. Csak a megmentő megrázó áldozata nyugtalanította. — Fizetn/m kell a nyugalmamért! Fel kell lelnem azt az embert határozta el végre. Fel- villanyozottan tett-vett de hamarosan csüggedten abbahagyta. Érezte: úgyis hiába... Életét rapszodikus képekben visszájára pergette, hátha az elmúlt arcok sűrűjében felbukkan egy ember akivel életre szoló jót cselekedett. És aki hálából tán most megmentelte? ... De a maga elé vizionált múlt megrend.itette. Először a tízparancsolat kőtáblatorzőja meredt elé, amelynek tiltószócskáit rezzenés nélkül tördelte a porba... irónikus mondatát, aztán folytatni akarta, de most Petrovics idegesen ütötte fel a fejét: — Ugyan hagyjuk ezeket az agyonanatomi- zált ideákat! — mondotta, emelt, indulatos hangon. — Nő, szerelem, kultúra, ösztön férfidiskurzusok kinemfogyó öröktárgyai! Bolondság az egész! minden hiábavaló, minden percigtartó, konzekvenciátlan és célUlan! —Az egész Élet — fejezte be kifakadásul magyarázókig Petrovics. Egy percig meglepetésszerűen néztük a nemes, pirosragyult férfiarcot, aztán megértőén tekintettünk egymásra. Ambrussal: bármiről ia beszélj a sebesültnek, az mindig sebéről fog beszélni. Csöndesek lettünk, csak Petrovics beszélt élénk gesztusok között búgó tenorjában, szinte szavalva: — Tudjátok, én maga vagyok a Jóság, az Ig„zságérzés, és Idealizmus. Megláttam. Nem kérdeztem, hogy ki, hogy hívják, mi volt tegnap. Semmi sem volt fontos. Szerettem. Szerettem, megszerettem és akartam. Elvittem a faluból, az egyszerű kis tanítói házból — föl a fővárosba. Asszonyommá tettem, királynőmmé tettem, körülvettem fénnyel, pompával, gazdagsággal s az én nagy, tiszta s igaz férfiszerelmemmel. Csak szólnia kellett, nem, csak ajkát kellett kinyitnia hangtalanul, némán s én már leolvastam a kívánságát és siettem teljesíteni, mint a rabszolga úrnőjének, mint az apród felséges asszonyának. — - Forró, boldog-boldog évek voltak azok. Aztán egyszerre, mint a pokol tüze jött a pusztulás. Látjátok ezt a széles, izmos mellet — s kigombolt az ingén néhány gombot — látjátok? ez a mell beteg is tudott lenni. — Kórházba kerültem, élet s halál között küzködtem beteken át. Az orvosok már lemondtak, a tüdő feladta a szolgálatot — S a nő, kit öt évig bálványoztam, kit áz oltárra emeltem, akit a szegénységből, az egy- ügyü falusi magányból a főváros előkelő társadalmába emeltem, fel mig én lázas verejték s öv’ ’vületek között birkóztam a halállal, mig én értelmetlen beszédben az ő imádott nevét suttogtam, addig ő — ő megcsalt. Szeretője volt mindenki, ki útjába jött. Értitek? Aki akarta, annak odaadta magát, — bárkinek, — az én királynőm ... — Csoda történt. Az orvosok tévedtek. Az Élet győzött Visszatértem — s megtudtam mindent. — Kértem, hogy menjen, menjen, gyorsan hagyja el a házamat, ne tegyen gyilkossá is. — Eliment és leveleket irt. Először könyörgő, ri- mánkodó, aztán vad, szerelmes leveleket, hogy vegyem vissza. Nem, nem akar több lenni, csak cseléd a házamban. Csak a közelemben akar lenni. — Egyszer válaszoltam, azt, hogy a cselédi állás már be van töltve. Petrovics zugő-bugő hangja elhallgatott. Kis szünetet tartott. Én értelmetlenül néztem Am- brasra, ki nyugodt, természetes arccal szivta a cigarettáját. Petrovics felemelte lehorgasztott fejét, aztán folytatta: — Engem, kit annyi-annyi nő kínált meg a testével, a szerelmével s kiket én csendes, terMajd marcona arcokat látott. Kérgesszivü munkafelügyelőket, duhaj intézőket akik az ő parancsára lelketlenül morzsolták igába a robotos eraberezreket... ... Korbácsok villantak elé, itt ott egy bánya robbant s gyors' villanásban földön fetrengő, kinullázott özvegyeket látott... — Elég, elég! — nyögte iszonyodva, — sehol egy mosolygó emberarc, jóbarát, ki lehettél hát ismeretlen ember aki viszonzatlanul mégis adtál? .... Az iromba falakra meredt de egyhangú síkjaikon nem jelent meg a lángbetüs kinyilatkoztatás ... — Nekem nem kell az idegen ember alamizsna vére — jajdult fel panaszosan. Visszaadom annak akitől ő is kapta —- és sok éve most először loppal az Istenre gondolt... — De hiszen az idegen vérével mégsem ren- delkezhetem — zökkent fel benne a kétely. A jőtett gőgös sutbavetése még nem hála s ha öngyilkos lennék a jótett akkor is viszonzatlanul maradna!... Tépelődés izzősitotta idegeit. De egyszerre az övétől szinte idegen hangon, ajkáról kibuggyanó pár szó leglelkéig megzökkentette. „A jótettet csak jótettel egyenlítheted ki." Magábacsuklottan hosszú órákig gondolkozott. Majd hirtelen felderülve fel alá sétált a szobában. Később Íróasztalához ült és leveleket irt. Pirkadatkor felcsengette ápolónőjét és a legszigorúbb inkognitóban elhagyta a szanatóriumot. Az országban másnap lenyűgöző hírek robbantak szerte „A pénzfejedelem egész vagyonát jótékony célokra adományozta és ismeretlen országba utazott." A közvélemény fejcsóváló ámulattal állapította meg, hogy a nagyur elméje biztosan meg- hibbant s ugyanekkor egy istenbátamögötti faluban gondtala derűvel berendezkedő ember boldogan hajtogatta: „Emberré egyszerűsödtem. Emberré egyszerűsödtem. .. “ lIlrísjaluT sjatnn Jtiscf iUintpl alapitua lüüU-luu. iPalatü „Sun-ima,
