Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-01 / 223. (1261.) szám
.................. ... ... ■n aft-af . . ...._^ ^aa:M— 19 26 október 1, péntek. i———bsl i iinm—— Velence haldoklása Velence, szeptember vége. Velence pusztul, sorvad a szemünk láttára. Hiába a szépségek tengere és hiába a tenger maga a stilizálásán és hervadhatatlan örök szépség, — Velence ijesztően, lehangolóan néptelene- dilc. Annyira, hogy ma kevesebb lakossága van, mint ötszáz évvel ezelőtt a Dogék korában. Ennek a sorvadásnak az okát a romantikaölő technikában, a gondola-pusztító motorcsónakokban, a benzinszagu amerikánizmusban keresni hálás és olcsó dolog, de teljesen hamis. Az igazság éppen az ellenkező oldalon található meg. Mert én elismerem, hogy az emerikánizmus benzin- és kőszénszagu dolog, azonban — legyünk objektívak — a romantikának, a patinás szűk utcáknak sincsen valami olimposzi illatuk. És hiába a huszadik század igényes és kényelmes emberei, ha százszor olaszok és ha ezerszer velenceiek is — nem hajlandók többé múzeumok, templomok és festői romok között denevér életet élni. A festői helyek nagyon szépek, de csak festői távlatból. Bennük élni halálosan kényelmetlen és deprimáló. Megbolygatni nem lehet és nemszabad — az intelligencia lassan kivándorol. Siralom vóvig- hajókázni a Canal Grandén. A gyönyörű bizánci, mór és gót motívumokból egységes stílusúvá gyúrt csipkés, cirádás házak legnagyobb része világtalan szemekkel, lefüggönyözött, csukott táb- láju, sőt igen gyakran deszkákkal beszegezett ablakokkal kihaltan, élettelenül bámul a lagúnák szennyes vizére. A színpadias, szinte kulisszaszerü San Marco- téren az esti koncerteket hallgató közönség bábeli nyelvzavarába alig-alig keveredik olasz szó. Az embernek az az érzés, hogy ebben a városban talán már nincsenek is bennszülöttek. hajával, mámorosán mosolgyó arcával olyan volt, mint Bacchus isten földi helytartója. Hanem van még valami a velenceiekben és általában az olaszokban, ami borzasztóan meglepett és magával ragadott s ez az életnek szinte öngyilkos optimizmussal való szeretete. Nem tudom minek nevezzem ezt, a jövőben való vak bizalomnak, vagy a jövővel való bohém nemtörődésnek, (hiszen a kettő igen hasonló) de annyi bizonyos, hogy ezek az emberek feltételek és skrupulosok nélkül akarják és imádják a gyermeket, — a sok-sok nagyon sok gyermeket. Mindenki tudja, hogy Velence jövője a lassú haldok- doklás, hogy a jövendő generáció .felének ki kell vándorolnia, de nem baj. Azért csak hadd jöjjenek a gyermekek, hadd nyíljanak meg a jövő kapui! Aztán lesz ahogy lesz. Sehol annyi gyönyörű gyermeket nem látni, mint itten. Kis aranyba és bronzba mártott angyalok seregeitől nyüzsögnek a vaporettók, ezek a megfontolt járású motoros propellerek. És milyen angyali türelemmel, micsoda szeretettel bánik a közönség ezekkel az örökké nyugtalankodó, rakoncátlan- kodó kis csibészekkel. Meglett férfiak, idős asz- szonyok felállanak, helyet adnak nekik, fiatal lányok az ölükbe veszik őket. Láttam egy kis velencei bakfist, akinek, — miközben csillogó szemeivel öt felé szórta a kacér pillantásokat, még mindig elég ideje és szive maradt arra, hogy öt kis testvérét állandóan szemmel tartsa. Ha valamelyik nagyon kihajolt a vaporettő korlátján, rögtön abba tudta hagyni a legkellemesebben léha fecsegést gavallérjaival, hogy visszahúzza a korláttól a kis I vigyázatlant. Az égjük kis fiúcska az ölébe má- I szik, maszatos kezecskéivel gyűri, piszikolja a leányka szép selyem blúzát. És a leánynak nincs egy türelmetlen mozdulata, de még egy arcrándulása sem ez ellen a gyermeki zsarnokság ellen. — Csak gyűrjetek, piszkáljátok össze, tépjetek széjjel kicsikék! Hiszen az én szépségem csak arra való, csak úgy van értelme, ha széjjel tépik, hogy boldog kacagásu gyermekek fakadjanak belőle... Az olasz leány kacérsága sohasem öncél. Ez az, ami az olaszoknál megdöbbent,'amit sehogyan se tudok megmagyarázni. Mert a népek nagyjában kétfélék. Az .erős fiatal népek dolgosak, szorgalmasak, szaporák, gyermekszeretők — de szükségszerűen nyersek, barbárok, izléstele nek és elviselhetetlenül rossz modornak. A régi kultúrájú népek finomak, Ízlésesek, kellemesek — de szükségszerűen dekadensek. Annyira túlteng bennük az egyéniség, hogy már nehezen tűrik el a gyermek betolakodását az életükbe. A velenceiek, az olaszok csodálatosan egyesítik magukban ezt a két szélsőséget: Egészségesek barbárság nélkül és kulturáltak dekadencia nélkül. És Velence mégis agonizál. * Hogy utoljára beszippantsam ennek a bájosan halódó városnak a levegőjét, gondolán a Dogé palota elé vitetem magam, a vizi koncerthez. Lampionos csónakban gitár és kasztanyettó kiséret mellett egy törékenyhangu kis színésznő énekel. Másfél tucat gondola veszi körül a zenélő csónakot. Egy nagyhaju fiú konferálja az énekszámokat. — Seminola, indián foxtrott and intermezzo. Sent Isten! Gondoliere! Gyerünk gyorsan tovább! Nem, itt még sem akarok jazz-bandot hallgatni. P. H. L. Az európai levéltárak titkaiból Bécs udvari levéltárának legjobb vevői: az antant-államok — Franciaország politikai célokra, Amerika az olvasók szórakoztatása céljából vásárol az archívumból — A máméi csata Moltke megvilágításában Pedig vannak. Sőt Páris kivételével, nincs még egy város, ahol ilyen erősen ki volna fejlődve a lokálpatriotizmus, mint itten. Ha az ember végigmegyen a szűk és nyüzsgőén eleven Uerceria rengeteg tavernája, tratto- riája, rsteriája (itt három neve is van a korcsmáknak) és gyümölcsös-bódéja között, mint valami állandóan visszatérő refrént, minduntalan ezt hallja az ember: „I Veneziani, női Veneziani“. A velenceiek, mi velenciek. A velenciek ezt nem tűrhetik. A velenciek igy, a velenciek ugj-. Éjjeli egy órakor a fülem hallatára igy köszönt el egy korcsmáros egyik törzsvendégétől, valami szatócsféle embertől: — Buona nőtte cavaliere! (Jő éjszakát lovag)! Lovagok ezek egytől-egyig. Már pedig sokoldalú lovagok. Művészek, színészek és kalmárok egy személyben. Bár a kereskedési konjunktúrák erősen aláhanyatlottak az utóbbi időkben. Ugyanis Mussolini erélyes keze egycsapásra megszüntette a csicserónéskodást, koldulást, lazzarónés- kodást, az antik tárgyak nagybani gyártását és el- sózását, szóval röviden és pestiesen szólva: az idegen-palizás iparát. És ezzel megadta a kegyelemdöfést a velenceieknek. * Velence haldoklik. — Bizony uram,- nem lehet itt már megélni — mondta egy este a Murano velencei üvegmüvek egyik alkalmazottja a Sóhajok Hídja mellett és sóhajtva vágta bele cigarettáját a lagúnába. — Velence a művészek városa. A mi üvegünket, a mi csipkénket és ékszerünket az egész világ bámulja és mégse tudunk megélni idehaza. Nincs munkaalkalom. A 250 ezer lakosú Velencében közel 40 ezer a munkanélküliek száma. Legjobb munkásainkat, legképzettebb iparművészeinket se bírja már eltartani ez a város. Lassan mindnyájan kivándorolunk, szétszéledünk. Nem marad itt más, mint ezek a kövek, ezek az átkozottul szép kö ’k, amelyek kczé már csak halni jár a lélek. * Pedig kár ezért a népért, mert hallatlan kedvesség és közvetlenség van benne. Ez a velencei közvetlenség még a Lidóra, erre a modern és roppantul előkelő fürdővárosrészre is rányomja a bélyegét. A Lidó legparádésabb sétányán, a Gran Viale di Santa Maria Elisabettán végesvégig ott piroslanak és zöldéinek a görögdinnye- árusok bődéi. Vékony szeletekre vagdalva árulják a szép dinnjTéket, amelyeket kés és villa nélkül, istenadta villogó, fehér csont „evő-eszközeikkel" fogyasztanak el a velenceiek. Láttam uria- san öltözött, selyembarisnyás szép velenciánákat, amint a világ legtermészetesebb arcával harapdál- ták a görögdinnyék piros húsát. De micsoda bájjal harapdálták! Vagy három deszkaszerü, nevelőnőarcu angol nő gúnyos, érdeklődő pillantásokkal lomyonozta az egyik dinnyeevő leányt. Úgy bámulták ezt a jelenetet, mint valami exotikus, félig balkáni látványosságot. Nem1 vették észre, nem érezték meg e szerencsétlenek, hogy minden etikettjükkel, kínosan rezervált előkelőségükkel és baedekeres műveltségűkkel együtt közönséges nörszök, bonnok, guvernantok, vagy legjobb esetben nyárspolgárok ehhez a dinnyeharapáló velencei nőhöz képest. Kétezer év kultúrájának lenyügő finomsága és bája hatja át a velencei ember minden gesztusát. Egy estén a keskeny Rio terra San Leonar- i£on keresztülfeküdt egy részeg velencei és nagy horkolással elaludt a kövezeten. És senki se háborgott, nem jöttek a durva öklü rendőrök. Ellenben egy arra sétáló fiatal fiukból és lányokból álló társaság nagy gaudiummal táncolta körül Dionizosznak ezt a kései papját. Szerenátá- kat énekeltek az alvó fülébe, majd a lányok virágokat hintettek a fejére és kacagva tovább szökdécsellek. A részeg ember ott maradt a földön, egyedül. Senki se háborgatta. A járó-kelők tisztelettel kikerülték. Virággal telehintett, bozontos Bécs, szeptember 30. Poros levéltárak poros okmányai között turkál a kiváncsi történelemiró. Gpndosan őrzött emlékek, meg nem fejtett tjtkok kerülnek napvilágra s a hét pecséttel lezáil múlt szent ereklyéit szemérmetlen kézzel dobálja a nyilvánosság piacára, csemegéül a szenzációéhes publikumnak — a durva indiszkréció. A levéltitok szentségével egyenlően értékelhető levéltártitok megszegésében vezetőszerepet játszik a legmélyebbre szegényedett, legpénzéhesebb Ausztria. A Kaiser-Ar- chiv nemosak Bécs, hanem úgyszólván egész Európa levéltára lett századok folyamán. Az összes európai uralkodóházakkal keresztül- kasul házasodott. — Tu felix Austria nube! — A Habsburgok félezredéves családi múltjának s az ezzel százféleképpen összeköttetésbe jutott európai múlt annyi titkos, bizalmas, örökre eltemetve vélt emléke, levelezése, családi és politikai okmánya lett a bécsi archívumban, akárcsak egy lezárt mauzóleumban felhalmozva, 'elraktározva, amennyit mennyiségileg, de minőségileg Európa ösz- szes udvari levéltára együttvéve sem volna képes kimutatni. S „Gescháft ist Gescháft" — mondják Ausztria uj urai, — ki ad többet érte?! — a legpatinásabb, legszentebb levél és okmánytitok is kapható, a kérdés csak az, hogy mennyiért? „Ki ad többet?" Császárok, királyok, főhercegek, udvari emberek családi botrányaiban turkál, kéje- leg a nem is csak a történelem, főleg a pillanatnyi szenzáció számára habzsolva kutató „kiváncsiskodó“ s szállítja — ismét csak garmadával — ki ad többet érte? a nagy könyvkiadó cégek asztalára á felcsipegetett udvari piszkot. Soha annyi hangzatos cimü könyv, röp- irat, levélanyag nem került ki nyomdafesték alól, mint 1918 november 1-e óta. Jedemző egy bécsi nyugalmazott udvari tisztviselő vonatkozó mondása: Elég soká őriztük a Habsburgok szennyesét, legiőb biüEje, hogy nagymosást tartsunk benne. Pláne mikor a felhasznált szappan árát arannyal fizeti a bolond külföld. Kétféle pompás kundsaftunk van e téren, akik mindegyike egymásra licitál az árban, ha valami igazán finom csemegét kotortunk jri a levéltárakból. Az egyik az antant, főleg persze a franciák, a másik — s ez a megbízhatóbb, reálisabb vásárló cég — Amerika. A kettő között az a különbség, hogy az antant politikai célra vásárolja a kiásott titkokat s esetleg sokáig nem is használja fel, csak „vár“ a megfelelő jó alkalomra, amikor majd ütőkártyának dobhatja bele megint a háborúra uszító sajtóba. Amerika ellenben nyíltan és őszintén megmondja, hogy igenis, újságolvasói szórakoztatására van szüksége e szenzációkra, mert elvégre örökké csak a prohibicóról, a Klu- Klux-Klanról s Henry Fordról nem irhát, időnként, valami különleges európai de- szeríre is vágyik napról-napra finomabb ízléssel biró olvasóközönsége. A mayerlingi titok örök rejtély marad A bécsi udvari levéltárat — különféle árban szabott belépődíjjal — elárasztják a kutatók. S akárcsak Déi-Afrika gyémáintmezőin, lázas buzgalommal igyekeznek egymás orra elől elkaparintani a lehető legnagyobb, csillogóbb köveket a kutatók. A minden bécsi gyémántkereskedő legfényesebb álma, a legnagyobb szenzáció, a „botrány-Kohinoor" nyomára azonban mindeddig nem tudtak ráakadni. Rudolf trónörökös halála, a mayerlingi tragédia részleteit, igaz történetét nem sikerült eddig minden kétséget eloszlató hiteles formában megállapítani. A népszerű királyfi s a sötétszemü szépséges Vecsera Mária bárónő közös halálába vonatkozó minden okmányt, feljegyzést idejekorán vagy megsemmisített valamely Habs- burg-hü udvari ember, vagy pedig olyan kézben, helyen őrzik, ahová még arannyal kirakott utón sem juthat el emberfia. Ez a nagyértékü kincs, akárcsak az „Attila kincse", az utódok számára ugylát- szik örökre elveszett. A már elhalt s még életben levő egyéb Habsburgok összes kiemelt titka azonban százfelé hever már a boncoló asztalon s ha olykor orrfaosaró bűzt is terjeszt a már erjedésnek indult botrány, orrukat betartva a legnyugodtabb lelkiismerettel dolgozzák fel jólfizető kundsaftjaik részére a botrányhullát a bécsi „éhen-kotorászok“. Németország ellenben több érzékkel bir történelme hagyományai, múltja, nagyjainak nyilvánosságra nem szánt szent ■ emlékei iránt. Kutatja, rendezi a titkos levéltárak anyagát, de csak házi használatra, nem árupiacra szánva. Ami közérdekkel bir s esetleg történelmi múltjának látszólagos hibáit igazolhatja, megfelelő formában nyilvánosságra hozza. A marnei csata előzményei és elvesztése A német birodalmi levéltárból kikeresett okmányok és levelezések alapján finomabb részleteiben eleddig ismeretlen okokra vezeti vissza újabban a német hivatalos beállítás a világháború sorsára oly végzetessé vált „Marnei csata" előzményeit, elvesztőnek okát. Helmut von Moltke 1906-ban került a német vezérkar élére. Előzőleg történelmi nevezetességű hasonnevű nagybátyja, később a császár katonai magántitkára volt. A nagy- tehetségű, de gyenge idegzetű, érzékeny természetű katonaember a váratlan korán kitört világháború megindításának izgalmait nem bírta megfelelő fizikai erővel s miután 1914 augusztus 1-ón súlyos konfliktusba keveredett a német hadsereg felvonultatásának kérdésében a császárral, idegsokkot kapott. Idegsokkos vezérkari főnök igazgatta tehát hat héttel a marnei csata elvesztése előtt a nagy német hadsereg mozdulatait. Feleségének küldött egyik levelében írja: „...olyan érzésem támadt, mintha a Dr. Szabó és dr. Gödény Jogi szemináriuma Tanulmányi ügyben díjtalan tanácskozás. Jegyzetbérlet. Előkészítés bármelyik egyetemre és főiskolára; jogi, ügyvédi, bírói vizsgákra, államszámvi- telre, államvizsgákra, kettős könyvvitelre is. 10 havi részlet. Központi intézet: Budapest, Károly-kor- út 4. (Telefon: L 963—50.) szivemnek kellene meghasadnia ... Lehetetlen akkori hangulatomnak halvány képét is adnom. Hazakerülve össze voltam törve, szememből a kétségbeesés könnyei peregtek ..“ Önbizalma rendült meg, mely állapotát elősegíthette, hogy testileg-lelkileg meggyengülve indult már a nagy harcba. Báró Lynoker tábornok, a katonai kabinetiroda főnöke 1914 augusztus 10-én, még Berlinben vette észre a változást s szükség esetére gondoskodni akarván Moltke helyettesítéséről, megkérdezte Falkenhayn hadügyminisztert, hajlandó volna-e, ha Moltke végleg összerop? panna, a vezérkari főnöki állást vállalni. Moltke levelei feleségéhez Moltke megérezte, hogy az első, látszólagosan sorsdöntő győzelmek, a franciák teljes leveretését még nem eredményezhetik és hogy a német hadsereg még igen súlyos feladatok előtt áll. — Örülök — írja augusztus 29-én feleségéhez intézett levelében, — hogy nem vagyok e percben a császár közelében. Beteggé tenne az udvarnál folytatott sok fecsegés. Szivettépően szomorú, mennyire nincsen a császár a helyzet komolyságával tisztában. Halálba kergethetne az a bizonyos „Hurráh“-hangulat, amely ott most már úrrá kezd válni. S ekkor indult meg a marnei csata. A vezérkar Luxemburgban, messze a front mögött ütött tanyát. A még akkor a küzdő csapattestek vezetőivel hiányosan felállított összeköttetések lehetetlenné tették a teljes tájékozódást, a bizonytalanság s a félve sejtett sikertelenség érzete iszonyú leverő hatással voltak a vezérkar amugyis megrendült egészséggel rendelkező főnökére. Szeptember 6-án Joffrennek egy napiparancsát fogták el a németek, melyből az eleddig nem is sejtett nagy ellenoffenziva megindulását kellett tudomásul yenniök. Vilmos rideg parancsa Ebben az időben a legsötétebb kétségbeesés és teljes reménytelenség hangján irta naponként leveleit feleségének. Teljesen nélkülözte ekkor már önbizalmát s az állásához szükséges karaktererőt. A császárnak visszavonulást javasolt. Szeptember 7-én kelt jelentésére a császár ridegen csak ennyit vála-^ szolt: „Egy lépést sem hátra, ameddig csak lehetséges, — támadni!" A kritikus szeptember 9-iki napon tanácskozás volt a császárnál, aki a leghatározottabban visszautasította Moltkénak a hadsereg visszavonulására vonatkozó javaslatát. Leirhatatlanul forró hangulat kerekedett. A jelenlevők össze-vissza felvetett javaslataiból egyetlen célirányos idea sem fakadt. A vita. hevében Moltke a rendkívül haragra gyulladt császárt csillapítani akarván, kezét nyugtató- lag karjára tette, ő maga volt azonban a legkevésbé nyugodt. Minden összeesküdni lát- szot ellene, senki sem volt már a pártján. S a másnapra halasztott döntő tanácskozáson egyhangúan állást foglaltak visszavonulási terve ellen s nem is sejtették, hogy ugyanakkor a legfelsőbb hadvezetőség megbízásából a frontra utazott Hents ezredes parancsára a visszavonulást, — különösebb kényszerítő okok nélkül — máris megkezdték. Szeptember 12-én Moltke személyesen sietett a frontra, ahol a beállott helyzet foly-* tán, a császár előzetes hozzájárulása nélkül kellett a visszavonulást végleg elrendelnie. Huszonnégy órai zuhogó esőben folytatott rettenetes utazás után, lelkileg összetörve érkezett vissza a főhadiszállásra. A kabinetiroda főnökének javaslatára Moltkét lemondatták, helyét Falkenhayn hadügyminiszter foglalta el. De hogy a lemondást ne hozhassák a visszavonulással összefüggésbe, Moltke, bár hidegre állítva, a főhadiszálláson maradt. — S igy minden hatalom, minden tevékenységi kör nélkül ott kellett lebzselnem a főhadiszálláson. Nehezen értheti meg ennek a rettenetes helyzetnek a súlyát bárki is, — Írja egyik levelében Moltke. — Ám magamra vettem a mártirságnak ezt a keresztjét is s nevemmel fedtem a a további szerencsétlen operációkat. Sokáig azonban nem bírta egészséggel, novemberben súlyos betegen hazaszállították, ahol nemsokára meg is halt. Milyen más világításban mutatják be a német birodalmi levéltárból kiásott adatok e nagy név örökösének jellemét, melyet ereje éppen akkor hagyott el, mikor nemzetének legnagyobb szüksége lett volna reá. Elkerülhető lett volna-e a marnei vereség? — eddig még nem volt megállapítható, de hogy 1914 szeptember 12-én a központi hatalmak sorsa végleg meg volt pecsételve, azt legfeljebb II. Vilmos nem hiszi el még ma se. Hungaricus Viator.
