Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)

1926-10-03 / 225. (1263.) szám

8 1926 október 3, vasárnap. át kellett táncolnom öntözőkannáiéinak per­metekre előtt, ami nem ment sűrű „Mojjn“ és „szgott“-ok nélkül. Egyszer igy búcsúztatott vásárlás után: „Frschn", ami „auf Wieder- schaun"-t jelent. Ezzel szinte leszerződtetett magához. Ha még azt is hozzáteszem, hogy a legyeket saját készitésii, Prager Tagblattból sodort légycsapóval üldözte a bolt falán, úgy a kép már teljes. Valami mégis hiányzott nekem ebből az arcképből. Hol? Mi? Ki nem találtam volna, ha egyszer megint levélbélyegért nem me­gyek s mialatt Herr Spitzbart bélyegemet ra­gasztja, tréfásan szóvá nem teszem, hogy sa­ját életnedveit (ja, de itt közkeletű Priess- nit: szó: ,,Körpersáfte“) fogyasztja leveleim­re. Herr Spitzbart szemeinél mosolygóra fu­tottak a ráncok s pergő rohammal tört ki be­lőle a vidám válasz: — ,,‘s tuínix, m‘ hatja v'was z'ersetzen. Sag‘ ma‘: a‘ Maszl Bia‘?...“ Ami kellő hosz- szuságra kinyújtva igy hangoznék: „Es tűt niclits, mán hat ja von was zu ersetzen. Sá­gén wir: ein Masz Bier? Akkor láttam, hogy Herr Spitzbart sze­mei kissé pirosak, úgy köröskörül, azon sze­mek párosságával, melyek gyakran néznek a kupák fenekére ... II. Mister Pst. Előbb Mister Pisszegheő-nek akartam ne­vezni, de aztán sajnáltam tőle ezeket a szép magyar betűket, meg történelmi nevek éke- sitőit. Elég lesz neki ez a három is: „Pst.“ „Kurgasf1, — görcsös igyekezettel az. Mindent előírásosan és buzgón csinál, min­dent megkövetel a pénzéért, a teremburáját! — Sűrűn látogatja a borbélyt, ahol sok bril­lantint fogyaszt, púdert is, de az álla en­nek dacára élénk piros és csak a szakáll- magok sűrű ültetvénye ad neki enyhe lila árnyalatot. Vállait idegesen szokta rángatni, mintha valami teher nem akarna róluk le­esni, kicsit szipog, de az nem baj, mert lakk­betétes szürke vászon Bata-cipője van, fehér nadrággal. Bejön a fekvőcsarnokba. Szorosra húzza a derekán a házikabátot: lila bársony, arany zsinórzással. Olyan, mint Hon Carlos jelmeze a karapács-horkai színpadon, vagy inkább olyan, mint a cirkuszigazgatók diszöl tönye az „ünnepi diszeiöadas“-on. Mister Pst. cézári gőggel körülnéz, kike­res egy fekvőszéket s előkelőén belenyekken. Lábain megigazítja a nadrágot, hátradől s mihamar elalszik. Röviddel ezután Két szó- lamu fugát kezd °zekkel a vezérmotivumok- kal: „Hrrrk“ és „Pffff“ ... Első a belégzésnél, második a kilégzésnél. Egyenletes, szolid ze­ne. Aki ideges, ettől bizony nem tud aludni Mr. Pst mellett. Üdítő álom után felébred, olvas. A társa­ság egy része félhangon beszélget. Egyszer csak éles sziszegés hallatszik a lila otthonka felől: — Pszszszt! Szóval ő csendet kér, nem, — követel! — mert ehhez mint Kurgastnak joga van, ki van irva kérem a táblára: „Strengste Ruhe!“ Legfeljebb a módon lehetne vitázni, ahogy valaki a csendet kéri. Hja. de aranysujtásos lila pizsamában másképp beszél az ember, mint a közönséges halandó. Öméltósága tudniillik újra aludni akart. El is aludt. S el is kezdte újra a kétszólamu fugát. Történt vala azonban, hogy mások is szundi tani szerettek volna s fuga ide, fuga oda. attól bizonv nem ehetett. Valahonnan felszisszent egy másik „PszszsztT‘ Mister Pst zenéje elakadt, mint a katona­zene, ha a tamburmaior leinti a vastag ezüst- bunkóval. Felébredt, ds nem tudta miért. Egv ideig forgolódott, aztán távozott aranylila mél­tósággal. Bizonyosan az orvoshoz ment pa­naszkodni, hogy ideg*es álmatlansága újból fokozódik. Kedves egészségére kívánjuk! III. Bubi. Sohasem kerestem nagyurak barátságát, de Bubival szeretnék jóban lenni. Nehezen megy. Bubi igen nagy ur, egész nap kocsikázik, a „Koppenwég“-en, ahol mások, még a leg­gazdagabbak is gyalog járnak. Kocsija sem ló-, sem benzin-, hanem sziléziai pesztraerőre van berendezve s párnákkal puhitva. Bubi azonkívül úgy lazán oda is van kötve a kocsi­hoz, ami azért célirányos, mert ha neki va­lami megtetszik — és gyakran és sok min­den megtetszik neki — utána nyúl s gondol­kozás nélkül utána is esnék, ha kell. Bubi nem ismer teljesíthetetlen kívánsá­gokat, mert ha valahogy mégis úgy esnék, ■ v,:rrr -w~ MaarrTVM~^m^'ncomnmmmmmmammmaamin i m m—g—Megjárna—Mammraan A legújabb angol uridivat A. Píreghasfea, j Praha I., Husová ti. 8. Telefon 31 590. 5585 Hitelképes egyéneknek részlet- fizetésre is. olyan éktelen visitásba kezd, ami az Altva- terig is elhallatszik. Ha ő valamire azt mél- tóztatott mondani, hogy: „Gya-gya ..an­nak az övének kell lennie. így lett övé a ka­bátom szárnya is, ezzel kezdődik a barátsá­gunk, Odaadtam neki a kisujjam is, de az nem nagyon érdekelte. A zsebeimben akart kotorászni, azt meg a pesztra nem hagyta,( mondván, hogy Bubi ilyenkor mindent elő-’ kotor és kihajigál. A tilalomból visitás lett, a visitás egy fenyőág árán csitult, melyet a kinyulhatóság határáig felágaskodó pesztra tépett le Bubinak egy fáról. Az nagyon tet­szett neki s azt mondta reá: „Aiii!“ És kérem, Bubi ilyenkor, ha nevet, úgy tud nevetni, hogy a magunkfajta fáradt, élet­tel szembenézett, jócskán meg is hasonlóit emberfia felneszei: Nini, ilyen öröm is van a világon? Ilyen jó élni, ezen a világon len­ni? Ilyen öröm a hajat borzoló szél, a leve­leit osörömpeítető nyírfa, a suhogó fenyő, meg a végtelenből titokzatosan, érthetetlenül1 reánk özönlő meleg mámor: a napfény? Mert Bubi mindezeket roppant élvezi s mi­nél jobban, annál több „i“-t tesz az „Aliid­hoz. Közben a biztonsági pántok ugyancsak megfeszülnek, hogy Ő-Bubisága ki ne poty- tyanjon. Aztán mutat. Legelő kecskét lát, rá­mondja: „Gye-gye!“ Mikor mutat, a kacsója egy kis szilvásgombóc, az ujjacskái reára­gasztott krumplinudlik. Amelyik nudli leg­jobban kalimpál, az a mutatóujja. De a többi ujja is löfötyöl a nagy érdeklődéstől. Istenem, hogy tudnak a gyerek ujjai érdeklődni! Bubi szöszi haját cihái ja a szél. A szeme kacag, égből lopott szine van. Búcsúzni aka­rok tőle, — rám se hederit. Más valaki megy arra, most az érdekli s a nudli ujjacska sür­getően arrafelé kalimpál: „Gya-gya!“ Bubi, te csalfa kis sziléziánus, hát ilyen szélkakas vagy? Ilyen gyorsan osztogatod a kegyeidet? Pá, szervusz, akkor én nem ba­rátkozom veled ! Tyn. Könyvek Juhász flrpéd: Úri Kaszinó — Regiény, Kassa, Glóbus-kiadás — Egy névtelen, tucat-kisváros társadalom és er­kölcsrajza Juhász Árpád regénye. — Porba és pletykába futó, megállóit élet, kicsinyes, céltalan tülekedés, pohos jólét, kispolgári szempontok. Éles szemmel meglátott fonákságok, irómüvészet- tel megrajzolt helyzetek és események. De ezen kivi'1 semmi más. Inkább egy groteszk novella- ötletnek regénnyé hígítása, mint valóban regény. A Kisváros egyhangú társadalmi életében nagyobb izgalmat vált ki az Úri Kaszinó alap­szabályainak miniszteri jóváhagyása. A Kisváros életmódjából folyik, hogy nem az az izgatott ér­deklődés oka, milyen uj élet kezdődik a Kaszinó révén, de — hogy ki lesz a Kaszinó gondnoka. Nő-e, vagy férfi. A kantársadalom (bocsánat a szóért, de a szerző beállítása szerint másnak nem nevezhetem), valami rosszul leplezett szexuális vágyból, vagy reményből kifolyólag egy csinos, fiatal özvegyet kivan, az asszonyok, élü­kön a Kisváros plébánosával frontot vesznek az erkölcstelen terv ellen. Persze a férfiak győznek s az uj gazdasszony bevonul a Kaszinóba. Ám a férfinép terve nem sikerül s rövid ideig tartó reménykedés, kárbaveszett ostromok és ezekből folyólag a kaszinóélet fellendülése után vissza szivárog a társadalom a korcsma-kávéházba, il­letőleg a bőszivü kaszirnő szoknyája köré, mert az erényes özvegynél minden hóditókisérlet du­gába dőlt. Van azonban az özvegynek egy nála fiata­labb, de szerelemre érett és éhes csúnya lány­testvére, aki áldozatául esüc a Kisvárosnak. A győztes nem a társaságból kerül ki, égy idegen­ből idecsöppent festő ejti meg, s a szerencsétlen teremtés fölött most már az irigységből egyszerre j erkölcscsősszé vedlett társadalom Ítélkezik, öngyil- .kosságba kergeti őt. íme a regény váza. A soványé s soványsá­gában is szétfolyó cselekvény túlzó színekkel van aláfestve, ami esetleg, mint karrikatura jogosult is lenne, de az a hibája, hogy ez a kis cselekvény is elvesz az — ismétlem — részleteiben élethűen, kitünően megrajzolt epizódok fűzésében. Az ala­kok közül egyik sem emelkedik arra az élesség­re, hogy a regény főhősének nevére igényt tart­hatna, csupa ködösen megrajzolt kisvárosi típus mozog a szemünk előtt. Jegyző, orvos, helyi-lap- szerlcesztő, mesterember, plébános, főispán, — szóval csupa tucat-alak, mintha nem az életből, de egy fotográfus reklám-kirakatából lennének kivágva. A regény beállítása s a cselekvény egyes moz­zanatai nem újak. A kisváros igazi tragikus re­gényét megírta a korán elhunyt, sokatigérő Írónk, Török Gyula, (A porban). A festő beleavatkozása erősen emlékeztet Herczeg F. Simon Zsuzsájára, de mig ott a cselekvény kiinduló pontjává s a to­vábbi bonyodalom magjává lesz, Juhász regé­nyében mint deus ex machina oldja meg a cse- lekvénynek —• nem csomóját, csak laza szövedé­két. A közönségességbe is hajló u. n. erős realiz­musnak Szabó Dezső igyekezett polgárjogot sze­rezni — nálunk — az irodalomban. De mig nála menti ezt az Ízléstelenséget a regény robusztus ősereje, addig Juhásznál marad öncélnak, egye­dül és szegényesen. Szóval Juhász f regényének témája nem uj, beállítása túlzó, kivitelezése sok helyütt Ízléste­len, szerkesztése laza, és mégis az Úri Kaszinót tehetséges irő müvének kell elismernünk. Az ő hibái a mai divatos irodalmi irányzat hibái, re­méljük, hogy további munkásságában nem a di- . vatnak fog szolgálni, de a maradandóságnak I dolgozni. (—yf—)• ü Prágai Magyar Hirlap olvasótábora a leg­nagyobb várakozással tekint kedvelt lapjának hatalmas újévi ajándéka elé, melyet ennek a hónapnak végén kül­dünk el mindazoknak a olvasóknak, akik öt koronát küldenek be kiadóhivatalunkhoz • az album portóköltsége fejében. Százával és százával jönnek a megrendelő le­velek, amelyek mindarról tanúskod­nak. hogy a Magyar olvasóközönség tudatában van annak, hogy nem vásári portékát, hanem úgy technikai kiállítás tekintetében mint belső tartalomban igazán értékes mun­kát kap, amely a szokásos hasznos tudnivalókon kivül nemes szellemi szórakozást is nyújt. Hírlap olvasóközönségünk az 'évek során meg­győződött arról, hogy a magyarság ked­velt fővárosi nagy orgánuma a modern újságírás legértékesebb fegyvereivel küzd kitűzött Nagy céljainak megvalósítása érdekében. Elsőrendű hírlapírói és írói gárdája Szlovenszkó és Ruszinszkó legkiválóbb erőit egyesíti, akik hatalmas felkészült­séggel, kifinomodott ízléssel s nemes önzetlenséggel működnek közre abban, hogy lapunkat a fejlődés minél maga­sabb fokára emeljék. Ennek a hatalmas munkának egyik kiemelkedő eredmé­nye lesz a Prágai Magyar Hirlap nagy Képes naptáralbuma, amely 192 oktáv olda­lon ismerteti az elmúlt esztendő válto­zatos eseményeit, közli a magyar iro­dalom legjelentősebb egyéniségeinek reprezentativ írásait. Olvasóink asztalára szeretettel s biza­lommal teszük le ezt a könyvet, mert tudjuk, hogy naptára lesz mindazoknak, akik hűségesen el­kísértek eddigi eredményes pályafutá­sunkon s akik most csatlakoztak tábo­runkhoz. Az annexi'ó Irta: Miskólczy Endre Az erősen zajló Tisza piszkos hullámai ha­talmas harsogással rohantak lefele; a februári esőzésektől meglazult, szétmállott jégtáblák saját­ságos susogással surlódtak egymáshoz, némelyik fenmaradt a part füzes bokrain, a többi csönde­sen, méltóságosan úszott az árral. A komp ele­jén fejszés emberek, munkától kipirulva vágiák azokat a táblákat, amelyek a komp orrához akar­tak csapódni, nehogy kárt tegyenek benne. A révész felcsavarta az első csigát, sietve átszaladt a másik vegére; a feljáró kishidacskát mindkét oldalon odakapcsolta a kikötő karikákhoz s gyorsan jelentette a parton tipegő? grófnak: — Siessünk kegyelmes uram, mert a jég nem vár — s intett a járó tetején váró kocsisnak, ki gyorsan fékezett s a kocsi erős 'zökkenéssel be­állt a hidasba. — Nem lesz baj, — kérdi a könnyű bundá­ban álló gróf a bizalmaskodva köszönő révész­től — miközben szivarra gyújtott? — Ne tessék félni! Jártunk mán a kegyeletes úrral nagyobb zajíáson is s mégis itt vagyunk. — Különben is feljebb B.-nél még áll a jég s ha most megin­dulna is, hamarabb átérünk, mint az ide .., se­bes folyása van most a víznek s gyors tempóban fellökve a korlátokat, a hosszú láncot csöröm­pölve behúzta s pár perc múlva már ki is kö­tő ok a túlsó parton. — Várnak-e otthon, János? — Meghiszem azt, kegyelmes uram! Tennap mán a nyiritházi bandát is átvittem; a brugós ka­lapját el is vitte a viz, úgy ment be haj sdon- füvel,... osztán meg... tessék nézni! .. Arra­felé mulatott, hol a Marosy grófok ősi Kastélya áll, melynek rézfedelű tornyán vidáman lobogott a családi zászló. Negyven év körüli szikár, szép ember volt a gróf, Őszbevegyült hullámos bajjal s a révész, — eltekintve a sártól s munkától durvult vonásoktól — feltűnően hasonlított hoz­zá, mint az már megszokott olyan falvakban, hol több századokon keresztül lakik egy s ugyan­azon úri család,... talán: mert a visel ős pa­raszt menyecskéknek elég alkalmuk van rácsu- dálni a köztük a közöttük gyakran forgolódó úri csemetékre,... vagy, mert talán ezek sem voltak sohasem túl finnyásak s túl arisztokraták azok­kal szemben?!... — Még egyet, János, — szólt a gróf, miköz­ben egy kortyocskát nyelt a bunda zsebből kihú­zott finom üvegcséből s mindenestől odaadta a révésznek —, tudod kit fogsz holnap átszállítani, hát vigyázz! Tudom?!... Hogyne tudnám?!... Megesnék bele, ha annyit se tudnék!... Hát aztat a sze­gény hegyikirályt, akinek sok az adóssága, osz­tán most egy darabot ád el országából a mi fel­séges király atyánknak... Tudom, hogy nem látott még szegény ekkora vizet, mert iánálült csak patakok vannak, de ha félni tanálna, be­kötöm a szemét, mint az ijedős lónak, de átvi- szem baj nélkül — Osztán — kegyeletes uram — folytatta szaporán pislogva, hordtam én min na­gyobb urat is, mint ü, teszem fel: a tornyai bá­rót, akinek lova is több van, mint üneki, a né­pe, oszt még se törött csontja. * Szédületes készültséggel várták a grófot a tiszagáti kastélyban. Ide szokott menekülni kü­lönben is a világi zajtól, itt öregbítette állam­férfim bölcsességét, innen repültek világgá azok a szenzációs politikai müvek, amelyek ne5ét egyenrangúvá tették a világ leghíresebb diploma­táinak neveivel, de itt zajlottak le azok a csöndes mulatozások is, amelyeknek egy-egy kiszivárgott piciny hirecskéjén, hónapakon át szívesen rágó­dott a főváros előkelősége, mint valami finom, pikáns csemegén. Családja ilyenkor egyik felvi­déki kastélyában, vagy fővárosi palotájában tar­tózkodott. Iit senki sem háborgatta sem őt, sem a sokszor inkognitóban utazó vendégeket, akik között nem egyszer fejedelmi sarjak is voltak, akiket részint a gróf egyénisége, vagy politikai érdekek, részint az itt élvezhető rendidvüliségek vonzottak ide. A fogadótermekben az utolsó csinositgatások: a márvátíy kandallók befüttetése, a velencei kris- tálycsillárokban a gyertyapróba, folyosók pálma- diszitése stb. mind pontosan rendben -annak s kényelmes nyugodt előkelőség sugárzott le min­den bútordarabról, amelyek némelyike csinos kis vagyont képviselt. Ide jön tehát ma a gróf, holnap a kis he­gyi fejedelem, megszokott szükebbkörü kíséreté­vel. A hegyvidék annexiója megtörtént, itt fog­nak még aláírni valami pótló szerződést, — job­ban mondva —: itt lesz az áldomás ősi magyar módra. A kastély éles-szemű, mindenható felügyelő­nője: özvegy Karikásné van még bent, teremről- teremre járva itt egy függöny redőjét igazítja meg, ott egy felgyüremlett szőnyeget. Három bá­jos leánykája — 15—16—17 évesek — elmarad­lak a kék szalonban, hol a fényképek között tur­kálnak, csintalankodnak. Erre;, Bzidi, a két ki­sebb, két eleven ördög, Margit pedig — olmélázó ie- kintetli, csaknem betegesen sápadt, de megle­pően szép leány — egy magas támlányu székben ül s a gróf arcképét tartva kezében, magába mé- lvedve gondolkozik. — Margit — kérlek —, szólítja meg a szói e- copfos Erzsi, — tedd le már azt az arcképet 5 in­kább beszélgessünk; pár perc múlva úgyis saját személyében gyönyörködhetsz a pacában. — Ugyan!... Ne beszélj ostobaságokat, — dorgálja a megszólított; igazán nem tudom, hol szedsz ilyeneket — s gyönge pir ömlött el hó­fehér orcáján. — Ostobaságokat.?!... No, talán nem <u- dom,... hiszen a verebek is csiripolják. — Csend! — kiáltott a közbelépő —, nem kérek a pörlekedésből!... Papa, nem papa, .. azt találjuk ki inkább, hogy mit kapunk n a tőle?... Mit? — kérdezte Erzsi bámulatosan jól si­került ajkpittyesztésses: — babát!... Biztosan tudom, hogy babát, még egyet a kilencvenkilenc­hez, de pukkan jak meg, ha nem azt fogam mon­dani neki: — Kérőt kegyelmes ur — kérőt, mert mi inár nagy leányok vagyunk s a komoly Margit rosszaló tekintetét látva, végig futott uj­jaival a zongora billentyűin s hatalmas trillát vágva ki, a folyosóra futott. E percben hallat­szott a feljáró elé .gördülő hintó dübörgése s nyomban a mama stentori hangja: — Erzsi! Szidii Margit! Kezet csókolni a ke­gyelmes urnák! — Isten hozta! Isten hozta ke­gyelmes ur — zengett fel kórusban s mig az inas lesegitette a gróf felsőjét, Erzsi odasugta Szidinek: — Te! A papa nem jól festette ki a baju­szát, egy egész folt őszét látok benne!.. . Mire azonban a gróf odafordult, a leghamisitatlanabb komolysággal várták a megszólítást, ami kedé­lyesen meg is történt ilyen formában: — Ejha! De megnőttetek pintyőkék! .. Nesz- tek ezt hoztam nektek: s homlokon csókolta mind a hármat, mig anyjukat szives kózszori- tással bocsátotta el. A zene sikongva csap bele a sötét éjszakába, a cimbalom zengő dübörgésébe lágyan simul a 'pikula érzéki hangja, valaki halkan dúdolja: csókolj, csak csókolj, ne kérdezd: szeretsz-e még“... a nagy terem levegőjében havanna s finom cigaretták füstje gomolyog; a karcsú, fi- nom-miivü ezüstpoharak rendetlen össze-vissza- ságban, köztük bemohosult, beszivárványosodott tokaji asszus üvegek, — nagy fényes tálcán, fi­noman metszett poharakban pezsgő gyöngyözik. —• Inas már nem szolgál, maga a házigazda veszi át a kiuálkozást, ki a bor és dicsőség mámorá­tól megfiatalodottnak látszik, szemei csillogva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents