Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-24 / 243. (1281.) szám
8 1926 október 24, vasárnap. TH^^v/v^Aísmii-HnaiaK nynww mhti .... ■mii— A forint Irta: Péchy-Horváth Rezső. mosván a szezonnak. A Király-Színház esté- röl-esfére telt ház előtt játsza Kálmán Imre operettjét, a Cirkuszhercegnöt. Az operettek tartalma a Vigözvegy óta mindig ugyanaz, Becsben csak a miliő és a dekoráció változik. A Cirkuszhercegnő tipikus, sőt sablőnos bécsi operett, amelynek ezúttal orosz levegője van. Ez úgy a színpadi dekorációnál:, mint a zeneszerzőnek bőven szolgál motívummal és támasztékkal. Kálmán Imre ki is használja ezeket a lehetőségeket és az ő zenéjénél talán csák a Király-Színház .kiállítása gazdagabb. amely a második felvonásban egy orosz népművészeti muzeum káprázatosságávat hat. Kitünően illik bele ebbe a keretbe Lábas Jűoi dekoratív jelensége. Orosz Vilma iz gató és érdekes frisses-ege és eredeti gro- ieszksége. Halmav és Latabár legjobb formájukban vannak. A mag var előadásnak külön szenzációja Berky Lili és Rátkav Márton bámulatos emberformáló művészete, amely a darab harmadik felvonását külön élménnyé avatja. A szezon tehát gazdagon, eseménvtelje- sen indult el. Vannak már bukásai és sikerei is. Lehet, hogy nem marad el az a nagy irodalmi eseménye sem, amelyet a múlt évben Herczeg Ferenc szinmüve, A híd reprezentált. A közönség szeretettel várja ezt a nagy eseményt, a szerencsés igazgató türelmetlenül. Kállay Miklós. VERS Oly hosszú idő óta ez lett az első Terseim. Ez lett az első nóta, hol rágjat kopott szóval — parazsat gyönge hóval — busán összekevertem. Me-rt nem fog már a toltam, nem ir már olyan szépen, mint irt egyszer azokban a napos esztendőkben, mikor ifjaTÁ nőttem s az életbe kiléptem. Akkor mindent szerettem és nem bántott még semmi. A gond elszáll ott felettem, nőm ült le a vállamra, nem Toltam elfáradva, de szerettem heverni. A napok szépek voltak és oly rigak az esték. Szememre fátyol* vontak ai aranyfiisfös órák, antik lényüket szórták s farsang zenéjét verték. És nem volt életemnek rejtett, becézett célja, mint komoly embereknek. De volt dal a Művemben, mikor korzóim mentem s tréfáimban rakéta. Rég volt bizony. Azóta nem Íródott több versem. Már hajlóm komoly szóm, már küzdők pálmaágért, fészekért, boldogságért.. de véoülten, leverte®. Alterego. Az özvegy ispánné másodszor jutott keserű özvegységre. Az első ízben az ispán ur halálozott el, a drávámelletti kis puszta bangosszavu kormányzója. Azután meghalt a veje, aki az ispán ur jobb keze volt évek óta és annak elhunyta után a hivatalt örökölte. Az özvegy tehát — noha valóság szerint a második ispán nem volt a férje — ismét özvegyen maradt. Ezt úgy tessék érteni, — minten titokzatos gyanúsítás kikapcsolásával, hogy a fiatalabbik ispán ur évekkel ezelőtt özvegységre jutván, a háztartás gondjait az öreg ispánné látta el. Ezt nem kell szó szerint venni. A derék asz- szonyság csak ideig-óráig törődhetett a sok keménységet, sok erólyességet követelő pusztai háztartással. Az ura halála után nem sok idővel ágynak esett. Hátfájás, derékszaggatás, szédülés kínozta. A lábai megragadtak. Ilyenformán nem sok hasznát látták. De mégis ott maradt. A leánya elköltözése után meg ő lett az egyedüli asz- szony a háznál. A cselédek benne tisztelték a ház úrnőjét. Az ispán ő hozzá tért meg, ha hazakerült sártól súlyos csizmáival, a határ megkerüléséből. Nála ette meg a sietős ebédjét, vacsoráit, (a reggelijét, a kis kupica szilvóriumol, még az ágyban hörpintette ki). Tőle köszönt el, ha mezei dolgai után indult, avagy a szomszédba kocsizott. A kétszeres özvegy a reászakadt ormótlan csapás suhintása után a városba költözködött. A tisztilakban nem volt már keresnivalója. A jó- illatu helyre, kis lakás kellett az uj ispánnak, az idegennek. S öreg szemének homályos üvegein, mindig könnyező lelkének busongó érzékenységén át nézte meg mégegyszer a háztájat, a mogyoróbokros kertet, a sáros, limlomos gazdasági udvart, amikor távozóban a cselédség a hintőra emelte. A szive megfacsarodott az égő fájdalomtól, a harmatozó szeme pedig Öntudatlanul, érzéketlenül simitott végig a Mecsek távoli, rozsdabarna gerincén. Közel a kedves, ódon négytornyu templomhoz vett ki magának lakást a városban a két ispán özvegye. A tágas mezőkre tűző pillantásai most egy vitathatóan tiszta hónaposszoba divatjukat múlt bútoraira, fakóságtól sárga képeire és dohányfüsttől barna kongré-függönyeire láttak, meg az ablakokkal szemközti udvarrészletre. Ez irdatlan kőkockákból, sárgaszürke mészkövekből emelt falbástya volt, a város sok évszázadot megélt kőfala, amelyből éppen az özvegy ablakával szemben szökött ki egy kerek torony. A hajdani felvonóhíd csonka, tömpe őrtornya. Lelketbénitő, gondolatokat fojtogató élet szakadt itt az özvegyre. Évtizedek hosszú során át gyakorlott teljha- talmusága helyett a hőnaposszoba nyomasztó levegője az elhagyatottság, a megtürtség, az alkalmazkodás, a jövőtlenség szomorúságának láthatatlan, ködből szőtt lepedőjét terítette szelid lényére. Akinek kezében eddig tucatnál is több személy testi és lelki gopdjai futottak össze s a nagy háztartás bonyolultsága gyerekjátékká egyszerűsödött: most reszkető szorongással eszmélt arra, hogy egyedül maradt. A régi ismerősök: a megszokott arcok, a régi bútorok között ezt nem érezte, de az idegen, hideg, sok-sok elődje testének- holmijának illatát őrző és kilehelő szobában annál inkább. Az özvegy ispánné csendes eirdogálással üldögélt nap-nap után a kis ablak üvegpáncélja mögött. Nehezére esett öregségének uj arcokhoz, uj környezethez, uj természetekhez szoknia. Nehezére esett, ha hivatlanul beállítottak hozzá és órákig kiverték elméjéből legszebb és legizgalmasabb szórakozását: a színes múlt alakjainak idézgetését. Bántotta az üvegajtón túli emberek késői hazatérése, tulhangos beszéde, fütyülése, éjszakai társalgása s az a maró dohányfüst, amely az ajtó hasadékjain keresztül az ő szobájába özönlött. A füst megülte a mellét és a torkát szorongatta, mint valami alattomos, ismeretlen ellenség, amelynek hatalma van láthatatlanná tenni magát. És bántották a pocakosra megnövekedett, egészségtelenül felhizott számok. Mint valami idegen világ érthetetlen, hadarós nyelvével, úgy állott a pénzek soknullás számaival szemben, amelyek olyanféle benyomást tettek reá, mint valami gúnyolódás vagy személyes sértés. Szó sincs róla, a pusztán is fogott néha pénzt a kezébe. De leginkább csak megőrzésnek adták át neki a rengeteg számjegyű, mocskos papirosokat. Fizetnie soha semmit sem kellett. Az árakról, a tárgyak mai értékéről, az árucikkek, szövetek, élelmiszerek, ruhák mai vételáráról fogalma sem volt. Ha néha szót ejtettek ilyesmiről előtte, — ez ritkán esett meg az ő félreeső szo- bajaoan, — talán komolytalan, érthetetlen beszélgetésnek ítélve a dolgot, oda se figyelt. Be- legyökerezően, értelme mélységéig nem hatoltak le a mai őrületes nagy árak, nagy Bzámok. Ha hallotta is, nem lévén pénzzel sohasem dolga, rögtön elfelejtette a szörnyű újdonságot. Ámde, itt, ahol nyolcszázezer koronás havi kegydijából a szoba bérét és az ellátás cimén a háztartásbeli kiadások felét viselnie kellett, minden nappal, amellyel többet élt meg, növekedett és terebélyesedett a bánata. A nyolcszázezer koronát valahogy nem találta tengernyi pénznek, de ha cukorért 15.000 koronát, a husért 20.000 koronát, az újságért ’3.000 koronát, a cipőtalpalásért 70.000 koronát kellett adnia, az halálos bánattal szorongatta a szivét. Ezt bénitó bánatnak vette, amin félnapokat sirdogált el az ablak tövében. Mert ő még a forint megnyugtató és szelid légkörénél tartott. A csendes, rögszagu pusztáról egész világot hurcolt ezüstös hajával a városba. A megszokott, egyszerű értékmérő, a józan pénz néhai világát, amelyen átgázolt a háborús átok durva csizmája. Az özvegy nem ismerte a koronát, főleg pedig nem a papírpénznek azt a fellegekig feldagadt, szennyes áradatát, amelyet a lázasan dübörgő bankóprés okádott naponta az emberek közé. Neki a „pénz" a forint volt g ha pénzről gondolkodott, pénzről beszélt, ez a név nélkül is mindig forintot jelentett. S aztán, minden átmenet nélkül, egyszerre fejbekólintotta őt a méla krajcár és forint helyett a korona-tömgg. A pár krajcárba kerülő holmikért rengeteg koronákat szabtak meg s úgy dobálóztak előtte az ezres számokkal, sőt a tízezresekkel, a százezresekkel, sőt — uram bocsánat — a milliósokkal is, hogy azokat forintra átszámítva, az értékeknek olyan hihetetlensége alakult ki előtte, ami az emberek józanságába és épelméjüségébe vetett minden hitét megingatta. Nem tudta felfogni, ő, aki koronában soha életében nem számolt, miként merészel valaki egy liter petróleumért 2.500 forintot követelni, hogyan lehetséges, hogy egy darab szappan ára 5.000 forint, a kenyér 1.500 forint, a szobabér 100.000 forint!... Százezer forint a rossz lábú székeknek, a keshedtszagu ágyneműnek és a kiforduló ajtajú szekrényeknek, ezért a hátsóudvari, nyirkos falu mii" urnáért, holott nemrégen még sok ezerholdas birtok járt ennyi pénzért... Kegyetlen sorscsapásnak érezte ezt a gyötrelmet, amit a mérhetetlen számok robbantottak rá s ami ért történt, mert elhagyta korábbi élete 'színterét. A lelkében mély bánat szántott, mint elhagyott pusztája kövér televényében a benzines tr: ktor s a bánat, a töprengés, a szünetnélküli sirás, a holtjai hivogatása és az örökös halálkivá- nás hetek alatt vénebbre és ráncosabbra öregitet- ték, mint amilyen rettenetes csufságura festette Hans Baldung hires festményének: A négy életkornak aggastyán némberét... És alkonyaiként, amikor az ezerforintos újság fekete betűi hamvasszürkére fakultak az őrtorony okozta félhomály miatt, az özvegy jajongó lélekkel hagyta abba az olvasást. Az újság lekonyuló madárszárny gyanánt, fáradtan terült el az ölében. A szemeiből pedig langyos patak eredt meg és barázdált alá. A dupla özvegy fátyolos, nedvességben úszó szemei feltartóztathatatlanul siratták a múltat: a barátságos, patriűrkális egyszerű múlt időt, a — forintot. Dienes László: Művészet és világnézet Vihar után... Valami történt. Tízmillió hulla hitet adott a nihilhez érkezett uj generációnak. A hömpölygő szennyes vér mégis szent, mert uj felismerések partjára vetette ki a szenvedő embert. Valahol meg kellene köszönni a tízmillió emberi hullának, hogy vérüket nyújtották az uj Épület malteréhez. Elébe kellene borulni Valakinek, aki kezével a lelkünk felé mutatott... Fájdalmas jajok között omlik össze a régi világ. Eddig: az élet halott volt, mert a művészet elvesztette kapcsolatát az élettel. Az Újkor még jobban kiszélesítette az Ember és Világ között levő szakadékot, amivel a középkor hasította él a lelket a mindenségtől. Csakhogy: a középkor az anyagi világot tagadta, az Újkor teknikai kultúrája pedig a szellemet béklyózta le. Mert eddig olyan világrendben éltünk, amelyben nem az ember, nem a lélek fontos, hanem a termelés, a proMozi, jelenetezés nélkül Irta: Szombathy Viktor A rendőr feltartja a kéziéit e a fehérkeztyüs jel intés az egéez kocsisornak. A roppant forgalom most hirtelen megtorpad és csak a motorok elégedetlenkedő halk robbanásai puffognaík. Kótlovais tar3zekér próbál izgágáskodni az útban. Az ellenkező irányban, a keresztuton hosszú, párhuzamos sorokká nyúlik a forgalom rendje. A várakozó négykerekű masináik, a lovak, a rohanó emberek kőzett egyetlen valaki áll nyugodtan: a rendőr. Aztán derékszögben megfordul s a másik kocsisort engedi el maga előtt. De az előbbiből, mint túlfutó tej a lábosban, kitör egy izgágáskodó kocsi és szelesen, vissaa- taxlózhatat'lanu'l rohan egy kereszlbeszáguldó autó elé. Egy pillanat. A másikban pedig már a négyszögek szabályos rendje összekavarodík, ijedt eür- géz-íorgás hatványoznánk, kavarog, zavarodik, bonyolódik a fehér keztyü által eddig feltartott keserves rend. A kocáig a birtelenkedé ló gazdája vérző fejjel, hullaként terül el a kis sportautó sárhámyója előtt. A ló egykedvűen topog, kapkod a lábával s próbálja egyensúlyozni magát a felborult kocsi rúd ja mellett. A kis kocsi sofTőrje, egy szürke pulloveres, bayufcCialan fiatalember rémüilten és tanácstalanul forgatja a balálthozó kormánykereket. A rendőr messzire tartja két kezét. Most mind a négy oldalon megszűntök a nyüzsgés. Türelmetlen, lármás tömeg furakodiCk a színhelyhez. Nagy, fekete, csukott autóból magas férfi tör uí-tt. Kelletlenül válik szét a tömeg.-- Orvos vagyok! — mondja mintegy igazolási! a rendőrnek s lehajol a sebesülthez. Megla- pogttja. Barna keztyüjém megcsillan valami ned- w--í’g Vér. Azonnal ivgMeni kell rajta. Percek alatt ■ g-. }f VVy'érn a lakásomra, de az irif.wzc rDgym Hol a legközelebbi őr szoba ? — A következő utca sarkán. De nem tartózkodik benne seniki. — Ne>m baj! Gyorsan fel az autóra a sebesültet. A kocsit félreállitják, ami mellett a ló még most is szomorúan tűnődik. A forgalom megszorított. csomóit egy-kettőre feloldja a fehérkeztynis kéz. Később erre halad az öntözőkoosi is és elmossa a kanálisba egy ember elpergetett vérét. Az orvosprofesszor leugrik a gépről. — Hamar! Hamar! Még lélekziifc. A mentőőrszoba hiányos asszisztenciáját és felszerelését csakhamar pótolja egy sopánkodó bábaasszony s a szomszéd drogéria. Valamennyire segíteni lehetett. Pillanatnyilag. A sebesült kocsis feje, mint egy káposztás- dézsa: szivárog. Karját megnehezíti a reábugyo- lált vattacsomó és a síin. — Telefont gyorsan! — Itt a másikban, a másik szobáiban. — Igen! Halló!.'.. Igen, te vagy kérlek?... Készítsetek egy ágyat a fórfikórteremben. Súlyos sebesültet viszek... — Tessék? Azonnal jönnöm kell? Mi baj? — Az az öregasszony? Hisz tegnap lázmentes volt. Nem tudja senki közülietek elvégezni? Hogy magamnak kell jönni, nem vállaljátok a felelősséget? Azonnal megyek. Igen, pár perc múlva ott leszek. Készítsetek elő mindent. Éterrel állatunk. Igen, csuk telefonálok haza, hisz csupa vér vágyóik. Legalább tiszta mellényt s inget kéretek a klinikára ... Igen, szervusz! A sebesült kocsis felnyitja a szemét. Tompa fájdalom nyomja a teáiét. Nem lát. Hörög és mozgolódik tudat nélkül. A professzor inogta pirítja Az il terét. Újabb telefon. — Halló! Halló! Lakásomon vagyok? — Tge n, én! De ki az ott? ] Egy férfihang a telefonban! — A feleségem hol van? Újból e férfikariig felel. A doktor arcán piros rózsák ülnek ki. Az lehetetten! Előbb hagyta el a lakását s azt mondta a felesége, hogy az édesanyjához megy ő is. S most otthon van mégis. Nem ment el. Egy férfi van nála! Ki lehet az a férfi? Ismerős a hangja. Hol találkozott vele? Hirtelen, mint vilkuylámpa, gyűlik ki emlékezetében egy frakkos, monoklis férfi, akit akkor is ellenszenvesnek talált s némi maláriával nevezte el frakko® hiénának. S akkor egéez este a felesége mögött tett lovagi szolgálatot. Hires fiatal szépség-felesége mögött. Ugyanaz a hang! Mégegyszer beleszólt a telefonba. Kiáltott. — Hello! így, angolosan szokta szólítaná a feleségét. Feszültien várta a férfihangot Pár pillanat. Azt hitte: vizionál s a feleségét ott látja összeölel- kezv© a fraktoos hiénával, a szócső előtt. Fejéhez kapott. Lüktetett benne a fájás. Mást halk, szinte zavart hangon a felesége szólalt meg. — Ki van ott még? — kiáltotta ingerülten az orvos és füléhez szorította a kagylót, hátha kettős hangot, hallana suttogni. — Ki volt ölt az a férfi? Az asszony szintén kérdezett. Nem felelt. Újra kérdezte: ki volt, s újra nem adott erre választ. Zavartan szélt a telefonba. A professzor nem faggatta tovább. Szárazon mondta el, miit kér. Lecsapta a kagylót. Még hallotta benne csengeni a felesége hangját. Mint valami tüosökrirpelós: mászott ki e hang a kagylóból. Újra felemelte. — A klinika? —- kérdezte, miután a telefon - központ idegesen kapcsolgatta az állomásokat ide- oda. — Sürgős? Halászi hatatlan? Mennem kell? — , Hogy miért? ... Cisak ... Dolgom lett volna. Fontos. De mennie kellett. Kiét emberélet függött kezében. Ki lehet az a férfi? Különös izgatottságát nem bírta palástolná. Mindenkinek feltűnt, die tapintatosan el mellőzték a kérdést a klinikán, hogy kiugrott a kocsiból. Keze is remegett kissé, ahogy a késhez nyúlt a műtőasztalon. De rutámrozott készsége nem hagyta cserben. A veszélyes vágást biztos mozdulattal hasította meg. Ki lehet az a férfi? És... Az ő felesége? Nem lehet!... Sietni! Sietni! Idegesen nyúlt a csipeszek s a tamponok után. Összeharapta a száját. Nem szabad elrontani! Nem ezabed! Még ha a felesége is! De itt egy emberélet. Hát az ő élete? Az kutya?, Közben, a sebészálarc mögött, halkan adta a parancsszavakat: /— Pausz... pensz ... tampon ... müző.... Különös hangja volt. Ismerős. Ha ezzel a leessél... Csak úgy, egy kicsit... A kár-idegét, amivel ölelni tud, szorítani amivel akarja az asszonyt! A beteg megmozdult. — Altatni! Tovább! Édeskés étergőz szállongott a fehér teremben. Ha a telefonkagylóiba étert, lehetne tölteni, míg odaát az a másik b©lebeszél... Vagy kloroformot. Ki ram kdnzóbb kim pádon, ő maga-e, vagy a beteg? Sietni. Lázasan ment a munka. Egy öltés, két tilt ■<.. 4 Kész! ... Ledobni a köpönyegeket, a keztyütRiadtan nézett utána az asszisztencia. — Majd délután bejövölt s megnézem. Kiszaladt. — Elhozták a ruhámat otthonról? — Igenis, professzor ur. — A soffőv álljon a kapu elé. Most nem rendelek, dolgom van.
