Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)

1926-10-17 / 237. (1275.) szám

•PÍRSGXÍ'iVyusfesa.HÍSfcSB 8 fl megromlott falu Istenem! Hogy fogok én elfutni innen ?! Jaj! Csak úgy a köpenyem félvállra vetve. Futva, ri hálva lapos mellkasain S helebujo'k a mindent eltakaró rengetegbe A szörnyű városba. Mert futnom kell innét! Hamar! Hamar! Miig nem késő! Mig a fájó sebemre újabb tüzes szurkot nőm önt A mindenmegromlás. Mert fájva kell el köny esnem a régi kis falum, Mert el kell sírnom a nagy eltemetett koporsó Az ő régi szent Síiirmáriaságat, [mellé Az ő megpiszkált érintetlenségét, Mert a bűnné torzult megromJottság, Mint elvetett mag kora nyáron, Nagy levelekkel burjámzik a szent falú határon. Látom már! Hiába jöttem haza. hogy a falu javit- Nem javít már, csak rontani tud. [són! Parasztlányok kemény teste megpuhult. Tüzes vérük baciHússal nyakig telve S ha megfogom késő este. poros utón A megmaradt régi szépet Öreg ember száraz kezét Panasz csordul az ajkáról: ..Elkárhozunk fiatal ur! Minden lépés ma egy halál S ha az ember megáll, Tárgyig áll benne a bűnben. Fiatalunk métmyezve, Embereink ellen-kézben Másnak az igáját húzzák Azok csörgő aranyáért. Lányunk népe el sere glett S neki ül a pusztulásnak A nagy hóhér: a világba hívás Legjobb lesz majd elpusztulni. Újra élni? Nem is vágyok.“ Elengedem gyűrött kezét Arcát pergő könnye mossa S a világ fut, szalad s a bűn Tornyokba testesülve Felettünk nagy Ninivét ül. Magyarády Zoltán. Pogány vagyok Pogányabb minden vad ölelésnél. Daloló ajkam imát nem ismer. Konoksagom pedig nem is végcél. — Pogány vagyok. — Belőlem fajom minden hitét kifosztották, S úgy állok mégis büszkén, vágyó szemmel... ..Pogány! pogány!" — csniolódva mondják. Pogány vagyok. Lelkem igv egyenes, megnyílt kapu, Hajrázó énem imát nem ismer, Én nem játszom a hittel, Nem fitogtatom, hogy van egy nagy-nagy Ur. Pogány vagyok. S ha van egy Isten, ki méltónak sejt magához, Akkor azért van, mert pogány, őszinte, Megnyílt lelkemen át bejön És megismer. Eleőd Anikó. Httsjabó ajalött Jtrsef Kítrnpl ataprína 1880-ban. Prag. j^alata „borulta, n miniszter Irta: Farkas István. Péter megállt a miniszter előtt. A ha* j taimas ur az iratuk között turkált és néha lopva, idegesen pillantott fel aí; előtte álló emberre. — Miniszter Ur! A szavak idegenül és mégis ismerősen zengtek fel a párnázott ajtó és tapótás falak sürü levegőjében. A miniszter felkapta a fé­lét. —• Miniszter Ur! Mi, nyomorúságos, ap­ró hivatalnokok eljöttünk Önhöz, az igazság apostolához. Ahány ezren csak vagyunk eb­bén az országban, ma idehoztuk minden ke­servünket, ma itt meztelenre vetkeztetjük úri nyomorúságunkat. A miniszter szemhéjai alól pislogott fel Péterre. Az ismerős vonásokat kereste ben­ne. — Nem kell sokat beszélnünk, beszélnek a tények. Mi rabszolgábbak vagyunk a rab­szolgáknál, őrszemekül kitolt cifra bábok, akiknek odavetik a garast és a lelkűket kí­vánják érte cserébe. — De kérem, — ijedt fel a miniszter a keserű szavakra, — de kérem. Péter rendületlenül folytatta: — A testünket is. Mindenünket a nagy molochnak adjuk, nem marad bennünk semmi egyéni. Gépek vagyunk, akiket rosz- szul olajoznak és keservünk felnyikorog ben­nünk. Önhöz jöttünk az igazság vezéréhez: segítsen és könyörüljön rajtunk. Adjanak életet! Kenyeret és jövőt! A miniszter idegesen turkált az iratok között. Már feszélyezte a három ember je­lenléte, de Pétert is felismerte. A gyakorlott politikus ügyességével már tudta, hogy mit kell tennie. Nem engedte Pétert tovább be­szélni. Ünnepélyesen megköszörülte a tor­kát. — Uraim! Én át vagyok hatva az Önök igazságától. Ismerem bajaikat, hiszen... én is az Önök sorából kerültem erre a polcra. Legyenek nyugodtak, ismerem a kötelessé­gemet. Mindent el fogok követni... A küldöttség tagjai egymásra tekinte­nek. Szemükben ijedt, apró lángok gyultak: Istenem, a miniszter kidob bennünket. Ez a Péter elvetette a sulykot... És néma meg­hajtással a kilincset keresték. Péter maradt utolsónak. Mikor az ajtóhoz ért a keze, a miniszter halkan utánaszólt: — Péter! A hang fájdalmasan jött. szinte meghu­nyászkodva. Péter visszafordult. — Tedd be az ajtót, kérlek, gyere visz- sza ... Ülj le valahova. — Tessék. — Te az előbb ... Ti az előbb valahogy azt gondoltátok, hogy én ... — Hogy ellenünk vagy, igen, azt gondol­tuk. A miniszter fáradtan tiltakozott: — De kérlek, én... hiszen tudod, hogy nem vagyok ellenetek. De belátod, hogy muszáj. Ahogy kimondta a hatalmas szót, meg­könnyebbülten lélegzett fel. Már nem félt, sőt valami erőt is érzett magában. — Én mindent belátok — mondta Pé­ter. — Azt is belátom, hogy igen nehéz a helyzeted. De engedd meg: mi százszorta kutyábbul állunk. Ha a te fizetésed is nyo­morult pár száz korona lenne, te is igy gon­dolnád. A miniszter elmosolyodott. Vidáman, bi­zonyos öntelt gyerekséggel emelte fel a ke­zét: — Ne beszélj! Hát nem együtt vacsoráz­tunk virslit húsz esztendővel ezelőtt? Nem együtt laktunk a külső Bécsi-uton? Péter szomorúan rázta meg a fejét — Hadd el, régen volt. Bár ma is ott lennénk. A miniszter Péter vállára fektette a ke­zét. — Nem akartam idekerülni. Te tudod, hogy nem akartam. De, Istenem, azok után az esztendők után, amit végigóltem, mégis csak szívesen jöttem ide. Te! El se hinnéd ___én még ma is ... még ma is... szocia­lista vagyok... Amilyenek akkor voltunk. Hiszen tudod ... Pé ter csodálkozva kapta fel a fejét: — Te még szocialista vagy? — Igen — felelte gyorsan a miniszter, de szeme nem állotta ki a Péter szigorú te­kintetét. — Nem hiszem. — Te nem hiszed? — Nem. Ne haragudj. Te... hogy is mondjam ... semmi se vagy. — Semmi?! — Semmi. Gép. Eszköz. A parlament eszköze. Báb. Amilyen én vagyok. Annál is rosszabb. Engem csak a kenyér tud meghaj­lítani, de téged minden. A cim, kegyelmes ur vagy! Autód van. Ezt nehéz lenne oda­hagynod. — Te rosszul gondolod, Péter — pró­bált mentegetőzni a miniszter. Először is én nem vagyok kegyelmes ur... — A miniszterek mind kegyelmesek — vágott közbe Péter — még Szovjetoroszor- szágban is. — No jó. de nincs autóm. Ez a minisz­tériumé. — A te rendelkezésedre áll. Te vagy az ura. — Nézzed csak, Péter! Én... megvédem az ügyet. A fizetésemelés mellett leszek! Tudom, nehezen fog menni. Az államkassza üres. — Komolyan beszélsz? — Én ... én becsületszavamat adom neked! Péter felállott. Igen melegen szorította meg a miniszter kezét. —Köszönöm. Mindnyájunk nevében. Ez illő hozzád. — És meleg szavakkal tette hoz­zá: — A Fánit vettem feleségül, emlékszel rája... A titkár bedugta a fejét: — Még nyolcán vannak odakünn. A levél Irta: Hamvas József. Tavasz végén volt a lakodalom. Mert ügy gondolták, hogy a fiatal pár elmegy egy kicsit Olaszországba, Svájcba, aztán hazajön, itthóu rendezkedik he, elrakosgat kedve szerint, éli világát, aztán ősszel elkezdi a gazdál­kodást. El kellett mennem a lakodalomra. A vőlegényt nemcsak rokoni kötelékek fűzték hozzám, hanem diák éveit is magas felügye­letem alatt kezdte. Hetedikbe jártam, mikor beadták az elsőbe és a familia erkölcsi kötelességemmé tette, hogy vigyázzak rá. A felügyeleti módszer igen egyszerit volt. Megfelelő számai hatalmas nyald evest helyeztem kilátásba, ha meghallom, hogy szekundára felel vagy valami gazságba ke­veredik. Nem tudni, hogy ez az Ígéret hasz- nált-e neki, vagy hazulról is már jó gyerek­nek jött föl, elég az hozzá, hogy jeles bizo­nyítványt vitt haza. A familia mindig hálás volt, hogy igy vigyáztam a Petikére. Most hát a Pétiké házasodott. El kellett mennem a lakodalmára. Mert még hozzá a kis szőke Katókát vette el, az aranyhaju Kata leányát. Aranyhaju Kata sihederkori ideál­jaim díszes csoportjában előkelő helyet fog­lalt el. Egy egész nyári vakációban hozzá írtam a verseket. És egy esős délutánon megenged le, hogy felolvassak neki Jókaiból. Csodálatos, hogy minél jobban mcgokosodik az ember, annál kevésbé találja meg az ilyen varázslatosan boldog délutánokat. Ennyi oka volt tehát annak, hogy elmen­jek a lakodalomra. Virágos, kedves ünnep volt az egész. Régi ismerősök találkozása. Jó hírek messzire került emberekről. Aztán, ha valakiről azt mondták, hogy nincs többe, egy kis -sajnálkozás, rövid, de őszinte. Nem mély, hazugságon megrendülés. Hiszen az özvegye virul, a gyerekei szépen boldogulnak. Az emléke is olyan, mint egy áhitatos kápolna­sarok a házban. Igv volt, hogy mikor erről-arról szó esett, valaki megkérdezte, hogy mért nem jött át Vargha Gábor a lakodalomra? Elhunytról tisztább szomorúsággal be­szélnek. Vargha Gábort olyan kedvetlenség­gel intézték el, mint valami izetlen ételt. Úgy látszott, hogy nem kellett ő már senkinek az élet asztalán. .Pedig Vargha Gábor gazdag ember volt. Nem, mintha valami nagyon dolgos, nagyon élelmes ember lett volna. De nem volt ötlete arra, hogy mire adja ki a rendes termés árát. Még a lovat se szerette. Annyira lélek nélkül való ember volt. Ez még nem lett volna baj, ha az asszony dolgot el nem hibázza. Igaz, hogy magának élt, mint a bagoly. Amióta az iskolából haza­került, még a szomszédoknál se fordult meg. j Egyszer aztán a postamester unokahuga került oda nyárra. Vargha Gábor belebolon- duit és elvette feleségül. Amikor már elvette, még a lomhán gon­dolkozó Vargha Gábor is észrevette, hogy elhibázta a dolgot. Tudatlan volt a szép asz- szony, ha olvasott, úgy böködött rá a betűre, botlott, sillabizált. Uram Isten, talán nem is tud irni! De ez még talán mind nem lett volna baj, mert az asszony hamar belenő a környezetébe. Hanem buta is volt az uj asz- szony és nem acél volt az esze, amit köszö­rülni lehet, hanem ólom. Ennyit tudtam meg róluk, igen apró részletekben, mert semkise beszélte az esetü­ket szívesen. Mintha mindenki úgy érezte volna, hogy le kell utána kefélnie a ruháját. Mert sokukat kedves régi emlékek is kötöt­ték a Vargháéit oszlopos kis kastélyához. Azonban, hogy másnap reggél enyhe bo­rús időre virradtam és lent az ebédlőben meg a verandán még dobogott a tánc, kiszök­tem a levegőre és most már komolyan neki­indultam, hogy átmegyek Vargha Gáborhoz. Csontos, mélák kölyök volt, mikor letette az érettségit. Milyen férfi lett belőle? A gyalogösvény az érviz mellett, a friss füzek alján egyenesen átvezetett a birtokára. Ezeken a páirszáz holdas birtokokon nem kell sokat gyalogolni, hogy az egyikből a másikba jusson az ember. A Vargha Gábor földjei rendben voltak, bár inkább paraszti gazdálkodás látszott kö­zepes állapotukon. A házat vagy ötholdas angolkert vette körül. A kert körül jegenyék álltak őrt. A gyalogösvény, amin jöttem, az ér part­ján a kert végébe vezetett. A kerten át in­dultam a ház felé. A fák között jókora füves, veteményes és virágos tisztások terpeszkedtek. Épen az ut mellett kertész!orma ember dolgozott nagy- karimáju szalmakalapban, hatalmas kertész­késsel. Igazán figyelemre méltó volt ez a nagy kés. Hajtásokat nyesni kisebb is meg­tette volna. Ennek az embernek a kezében úgy járt ez a hatalmas penge,' mint valami artista kezében a mutatványos szerszám. Megkérdeztem, hogy itthon van-e a gazda. Kaptákba vágta magát, a rengeteg bicsa- kot úgy fogta, mint a kardot, tisztelgett: — Nagyságos urnák jelentem alássan, itthon van. Egy kicsit meghökkentem, de most már még jobban érdekelt a nagy kés és meg­kérdeztem, minek dolgozik ekkora peneci- lussal. — A törvény okából! Most aztán igazán nem értettem. Meg­kérdeztem, hogy micsoda törvényt gondol. Erre is megkaptam a feleletet: — Amely vagyon az elevenek és holtak fölött. Amitől elevenné lesznek a holtak és holttá az elevenek. Ez a felvilágosítás tökéletesen megfelelt. 1926 oktőbw 17, ra.rárrn'tp. A miniszter legyintett: — Nem fogadok. Majd a jövő héten. Senkit sem fogadok. És hozzákezdett íróasztalán a nagytaka­rításhoz, mert megérezte, hogy ha Péternek adott szavát betartja, nemsokára máéik mi­niszter kerül a helyére. Takarékosabb... IMA Irta: Péchy-Horváth Rezső — Uram, aki kormányozod a habfodru, szer- teziláltan tovairamló bárányfelhőket az Albiskör- neli karcsú gerince fölött: vedd úgy ezeket a so­rokat, mint alázatos és térdenállva elmondott köl­teményt. Te tudod, hogy aranysárgán csillámló sugár- özönben fürösztve arcomat, szivárványom boldog­sággal szemléltem alkotásaid szépségét: a varázs­latos erdőt, a puha rétet, a virágmiriádokat, az eziistfényü, csacsogó patakot, a csendeskén szitáló nyári esőt — és minden-minden pompás remek­művedet. Ilyenkor a lelkem a magasba szárnyalt, mint a búgó motorral energikusan szállongó gépmadár és mint annak vakmerő lelkű kormányzója, ón is a ködfátyolos párázatokon keresztül néztem lé azuros magasságomból hitvány földi dolgokra. A lelkem az eget látta csak, a napfényben élt-für- dött, mialatt a testem idelenn vergődött, küzkö- dött, vesződött. Te tudod, Uram, hogy soha, soha nem láttam szebbet, ragyogóbbat, ékesebbet, életresarkalób- bat, mint a Te csodateremtményeid. Sem élő, sem élettelen lény, amelyet bús, meditáló társam: az ember alkotott, nem csalt hallgató ajakamra örömkiáltást. Csak a Te csodás erőd, végtelenül hatalmas teremtményeid sugárzó színeit habzsol­ták mohó, gyermeki riadozással csodálkozó sze­meim. A rét himes --virágesője között hanyattfekve, nedves szemekkel élveztem a kis madárkák egy­ügyű énekét. Méhek, bogárkák döngicsélésén vi­rágok szivárványpompáju szőnyegdiszén, csacsogó erecske duíuzsolásán, vad vízesés dörgő dühön­gésén, hóhegyek fehér csipkésszélü sziluettjén, kövér mezei illatok ózonján repeső örömmel mé­láztam. Túláradó szivemet szivárványos boldogság felhőzte körül, hogy a Te alkotásaidat, Uram, lát­nom, éreznem, hallanom, élveznem, csodálnom lehetett. ...De most, Uram, valami erő, amelyet a ml véges emberi eszünkkel fölfogni és elemezni nem tudunk, megütötte, megfogta és fogva tartja a lel- kemet. A szivem megifjodott, a lelkem átformáló­dott és bolondosán varázsos langymeleg nyári éj­szakákon a füleimben csodálatos muzsika hangja cseng-bong. A szivemet áradásos melegség hul­lámai öntik el és csupa színes mesét, színes ál­mot érez a lelkem. Most már nem k\p meg olyan varázslatot csoda-erővel az Albiskörneli karcsú gerince fö­lött úszó bárányfelhő, nem hat meg az égbeütkö- ző, hősipkás havas fensége, nem ragad magával a csodás természet ezernyi megdöbbentő vagy naiv szépsége, titka, kincse, bája — — — most hullámos selyemhajak szépségein méláznak cso­dálkozó szemeim, amelyek sötéted ők, mint a fjord vize, amikor utolsót pislant belé a hunyni ké­szülő napkorong arany sugárkévéje. Most csilin­gelő kacagáson üdül föl a lelkem az együgyű ma­m——h—aiiiwiffli'Bi’i^aafiiiiiiBW—n .................... Ez az ember bolond. No hát különös gazda leket az én Vargha Gáborom, ha ilyen em­bert tart a födele alatt. Megköszöntem a nagykésü kertésznek a szives felvilágosítást és elindultam a ház felé. Még hallottam, amint a kertész áldásként utánam mondja: — Férfi emberek lépését oltalmazza a jó Isten! Ez a derék fin se szeretheti valami ■nagyon az asszonyokat. Régi pajtásom, Vargha Gábor, az ebéd­lőben hevert a bőrdiványon és „A gályarab menyasszonya" oinrii harminckötetes pony­varegényt olvasta. őszintén és gyerekesen örült annak, hogy eljöttem. Bizony egy könnycsepp is csillogott a szemében. Bennem a régi világát látta, azt a világot, amibe jő volna még egy­szer visszamenni, aztán talán másképen kez­deni az egészet. örömében csak úgy hordta a pohárszék­ből a pálinkát, bort, szivart. Kínálta a szé­keit: a bőr, az jó hűvös, de a nád testhez simul, a párnás meg puha, különösen kelle­mes, ha egy kicsit el van fáradva az ember! Csak, amikor a beköszöntő diópálinkán túl voltunk, akkor csillapodott le egy kicsit. Mondtam neki, hogy ideát a Katáéknál vagyok lakodalmon és hogy átjöttem, mert szeretteim volna látni annyi év után, hogy van, mit csinál. — Semmit! Az ördög vigye el! - dör- mögött és haragosan mosolygott hozzá. — Azt hallottam, meghúzásod Iái. K érni elődve nézett rám oldalról és úgy bökte ki: — Meg. — Itthon van a feleséged? — Itthon a helye. Ha kíván, i vnjv rá. majd meglátod, ha előbb rr\ \\ ■ - ?<. f>rt [itt maradsz ebédre. Tűi. u. ' k rosszat hallottál rólam. De .. j . u; -Mákul,

Next

/
Thumbnails
Contents