Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)

1926-09-26 / 220. (1258.) szám

— Micsoda anya vagy te, hogy fegyvert adsz a gyereked kezébe? — Fegyvert? — hőkölt vissza az anya. — Nézd, milyen komolyan játszik a pus­kával ... Céloz, élő emberre céloz, azt se tud­ja, hogy mit csinál, de élő emberre fegyvert emel és e mozdulat a vérébe nő! Az anya tűzhelyig hátrált, onnan riadtan bámult különös vendégére. Körülnézett, hátha az embere jön, hogy kimentse rettentő zava­rából. És szolt a vándor. — A kiöntött vér solisem marad meg- bosszulatian. .Azt akarod, hogy a gyermeked fejére szálljon vissza ez a vér? De az anya nem értette. Mintha valami szörnyű nyűg nyomná, megrázkódott és fel­kiáltott: — Hiszen csak játszik!... Az én gyerme­kem nem fog fegyvert emelni emberre! —így mondja minden anya... De miért van az, hogy egyszer mégis kitör a gyűlölet a gyerekből? Mert ti anyák, akik fegyvert adtok a gyermek kezébe, megölitek benne a jót! Az anya kezdte megérteni az idegent és felbátorodott: — A fegyver is kell, a védelemre kell! Miért akarod kicsavarni az ember kezéből? Kell, mert aki ma nem ellenkezik, azt leta­possák! Szolgát akarsz a gyermekemből? És a vándor felállt, lázas arccal közele­dett az anyához és rajongva szólt: — A csöndes és tűrő emberek munkájá­nak gyümölcse a megváltás. Nem a hango­saké, a fegyvert emelőké! Mindig a tűrő em­berek viszik előre a világot, — mert ez a fegyver minden fegyvernél erősebb: az igaz­ság szava szólal meg a némaságában. A min- í den anyákról szólok, az anyák fegyveréről: a jóságról, a szeretetről! Persze, mindaddig sivataghomokra kell a mag, mig ti anyák nem tápláljátok szeretettel a gyermeketek lelkét, amíg ti anyák nem fogjátok megér­teni, hogy az idegen, a francia, az orosz, vagy a néger árnyának is rettentő a fájdalma, amig az ö kinja a ti telketeket csakúgy nem tépi, mig könnye, jajja meg nem indít és nem markol belétek, mikor ő borul sirva a halott gyermekére. Az anya a gyerekhez ment, megsimogat­ta szöghaját és kivette kezéből a játékpuskát. Zavartan hallgatta a vándort és egyszerre felrémlett előtte, hogy nem idegen az, amit mond, — valamikor kuszán, homályosan járt már ilyesmi a fejében, a nehéz esztendőkben, amikor otthon, a felvidéki faluban hallották a távoli frontok ágyutüzéí és eszébe jutott ott küzködö embere. — ügy érhet téged ez a szomorú sors, amint azt az idegen anyát. Annak pedig nem lesz könnye, részvéte és elhidegült, közönyös szivében nem lesz szeretet és szánalom, — szólt a vándor. — Az én fiamra ne mondja senki, hogy az apja sanyarú sorsára juthat. Neki nem kell vérontás és háború! — felelt kiegyene­sedve az anya és nagy Ívben rácsapta térdére a fapuskát. A kisfiú sirva kapott eltörött játéka után. — Mit tettél? — pillantott a vándor szi­gorúan az asszonyra. — Az én fiam nem szívott gyűlöletet ma­gába az anyatejjel! — mondta az anya kemé­nyen és eltolta a szoknyájába kapaszkodó, siró gyereket. — Gyere ide, kisfiam, — hajolt le a ván­dor a gyerekhez. Az szipogva ráemelte köninybelábadt szemeit. — A puskám, ti gonoszok!... Adjátok vissza a puskámat! — fakadt újra sirva. — Miért tetted előtte? — fedte meg a vándor az anyát. Bő gúnyája ráncaiba nyúlt és egy narancsot húzott ki. — Harapj csak bele— unszolta a fiúcs­kát, aki csodálkozva, félénken forgatta ösz- szemaszatolt kezecskéjével az idegen jószá­got és már minden bánatot felejtett. Beleharapott a kesernyés héjba és éde­sen felnevetett. És a vándor köszönt és csendesen ki­ment. Az anya pedig soká nézett utána, el­torzult, rángó arccal, aztán lehajolt a gyerek­hez és kitépte kezéből a narancsot. — Veszek neked puskát, újat, szebbet. Na, ne bőgj! — szólt ingerülten a gyerekre. Még pattanásig méreggel volt tele. Ki volt a rongyos sehonnai, hogy leckéztetni merte? Hogy mért törte el a puskát éppen a gyerek előtt? Hát mert jónak látta! Kinek mi köze hozzá?! De valami nem hagyta megnyugodni. Ki­ment a kerítés elé és tenyerével beárnyékolt szemmel nézett a távozó után. Még látta, amint födetlen főve! az eső harmatától csil­logó rétnek tart, ahol sűrű sorban sarlóznak a lányok. Azok megpihennek a munkában, integetnek és soká néznek utána, mig rátér az alkonyuló nap sugaraitól elöntött mezei útra. És megy. — ki tudja hányadszor meg­ismétlődő mértföldkövek mentén— ki tudja merr01? Valami nagy békét és megenyliülést ér­zett. ahogy nézte. Visszament a konyhába, az összetört fapuskát elrejtette a szekrénybe és sóhajtva elővette az embere háborús fény­képét. Addig nézte, mig könnybomályos sze­mei elölt -zéloldódlak a vonalak. Aztán le­hajolt n Ltyjermehhez. ölébe vette és nagy túl­áradó ;/,e: étéitől ál ölelte és meleg ajkát rá- i ■pas'/l'itfa a sírástól még remegő apró gye­rekszájra. Kannibál-forradalom Irta Hamvas József Az emberevők szigetcsoportjában két kis sziget fekszik egészen a szélen. A nagy emberevő-mozgalmák hullámai ritkán ve­rődtek hozzájuk. így teíhát egészen ősi, egy­szerű formák közt ették az embert, amikor lehetett. Az egyik szigeten a délceg Fekete Kígyó uralkodott, a másikon az eszes, öreg Varjú- csőr. A két fejedelem hű kettős szövetségben élt. A két kis szigeten kívül nagyobb em­ber evő-szigetek lapultak a szemhaMron. Ezekről a szigetekről többször megtámadták hol a Fekete Kigyó, hol a Varjucsőr szigetét. De a támadót a másik sziget fegyveresei hátbatámadták és igy a külső támadások mindig kudarccal végződtek. Ezért az lett belőle, hogy a nagyobb szigetek hadi takti­kusai kikapcsolták ezt a két szigetet az em- be revo-f orgalomból. Ezek után a két szigeten jóleső nyuga­lommal gondoltaik arra, hogy nem fenyegeti őket a megevés veszedelme. Ezzel szemben nyomasztó gondolatként nehezedett rájuk, hogy viszont ők is meg vannak fosztva a harci lakomák lehetőségétől. Már hittérítők se jártak a szigetekre, őket se lehetett megenni. Nagyon szomorú lett a szegény embérevők élete. Kijártak a tengerpartra csigát szedni, az erdőből gyö­kereket, gyümölcsöt, nádmézet hoztak. így tengették az életüket. Mikor már nagy volt az elégületlenség, a fejedelmek kénytelenek voltak egy-egy nemzeti ünnepet proklamálni. Ilyenkor az­tán megsütöttek egyet a saját fajtájukból. Mert országos törvény volt arról, hogy ide­gent hétköznap is lehet fogyasztani, de hon­fitársat csak hazafias célra lehet megsütni és megenni. Ezek a néha-néha engedélyezett haza­fias ünnepek csak fokozták a nép étvágyát. A hangulat kezdett veszedelmes lenni. A nép maga talán nem is keseredett volna úgy neki, de a vén epés Görbe Dárda járta sorba a gunyhőkat és izgatta az embereket. Varjucsőr figyelmeztette a Fekete Kí­gyót, a veszedelemre, de a délceg fejedelem csak nevette Görbe Dárda áskálódásait: — Hyen embertől féljek? Akinek még a combjából se telnék ki egy rendes szelet? Pedig félhetett volna tőle. Mert egy me­leg, holdvilágos éjszakán, amikor lágyan mo- íajlott odakint a tenger és a bokrok között éjjeli állatok surrantak zsákmány után, a felkelők megrohanták Fekete Kigyó sátorát, a fejedelmet megkötözték, elvitték a falu kö­zepére, beledugták a megevésre szánt em­berek ketrecébe és nagy Öröm, boldogság tört ki az egész szigeten, mert Görbe Dárda azt mondta nekik, hogy most már megvan a szabadság. Hogy ezalatt Varjucsőr szigetén is ha­sonló dolgok történtek, az természetes. Mert az okos Varjucsőr nagyon jól látta, hogy mi történik a szomszéd szigeten és figyelmez­tette i:s a fejedelmet, de annyira már nem ment a bölcsessége, hogy azt is meglássa, mi történik odahaza a saját földjén. Aki jobban ismeri a saját gyengeségét, mint a szom­szédjáét, az vesse rá a legelső követ. így hát ketrecbe került mind a két fe­jedelem. Hamarjában nemzeti ünnepet pro- klamáltak, amelyen mind a két fejedelem megsiittetik és elfogyasztatik. Varjucsőrt azonban a ketrecben sem hagyta el a furfangos esze. Odahivatta ma­gához a hegyek öreg remetéjét, a Félszemü Bagoly nevű, csontvázzá aszott prófétát és sokáig beszélgetett vele. Aztán átment a Félszemü Bagoly a Fekete Kigyó ketrecéhez is. Itt is mormogott valamit a fogoly fejede­lemmel, aztán kiállt a piacra a remete és hangos szóval jelentette: — Jaj nektek! Elsötétül a nap fölöttetek és kutyák eszik le csontjaitokról a húst. A nagy Kék Szellem megjelent előttem és el­árulta, hogy aki a fogoly fejedelmek húsából eszik, szörnyű kinek között hal meg. Mert a nagy Kék Szellem nem engedi, hogy megöl­jétek a fejedelmeket. És ha mégis megteszi­tek, mérget lehel a húsúkba és aki csak egy falatot a szájába vesz, annak jobb lett volna meg se születni. így szólt a remete és kiballagott a he­gyek közé. Mert a fejedelmektől pontosan kapta a járandóságát és nagy kérdés, hogy az uj államforma kellően gondoskodik-e róla ? Lett erre elkeseredett néphangulat. Görbe Dárda beszélni akart a tömegnek, de nem volt jó szónok, csak a titkos konkoly- hintéshez értett. Az is a hibája, hogy minden ötödik szavába bel,ecsüklik/ Most is, hogy beszélt, a második csuklásnál kinevették, aztán egy kókuszdióval úgy találta valaki fejbe, hogy lefordult a szószékről. Ezzel a Görbe Dárda be is fejezte poli­tikai pályafutását. Ha egy csepp hús van rajta, biztos, hogy megeszik. így hagyták, hogy kifusson az erdőre. Akár sohase lássák többet! Zivatar Irta: ALterego Kint úgy harsogott a nyári orkán, mint ahogy- az állatkerti pavillon alacsony folyosóján velőnkbe ,,uak“-házik az elvesztett szabadsága után bömbclő berber-oroszlán. Kicsit megszeppenve húzódtam akaratlanul is beljebb a kopott kávéházi plüss­ül esek egyik meghitt szögletén, anélkül, hogy szé­gyellem volna Richárd előtt gyávaságomat. Hiszen ez nem gyávaság, nyugtattam meg magamat, már csak azért sem, mert a menykő elől úgy sem le­het menekülni. Csak valami ösztönös, meleg ösz- szebujásra bágyaisztó birka,természet vett erőt raj­tam, hogy annyira közelbujtam a piktorhoz, meg aztán hogy jobban halljam a sötét délutáni sarok­ból buzogó vallomását, ahol cigarettánk parazsa csak körmünk és orrunk hegyét világította meg, függélyes, vörös csikókat huzva két karcsú palack oldalán. Ez a két búiéira kezdte színezni azt a té­mát, amelyet Richárd ebbe a meghitt zugba osalt ma délutánra, amelyen a ránkszakadt zivatar adott misztikus keretet a szavaiból kitántorgó sze­relem szép és vad színekben pompázó képének. A kasszában Mici-tündér hangtalanul dadogta vacogó mialyánkjait. Szegényke, épp úgy félt a villám rémes pislogásától, mint duhaj vendégek kacsintá­sától. Jó ég tudja, hányadik megkezdett és ketté­ijedt miiatyánkját vacogta már, amikor piktor- barátom az ő bárokban, bálokban, de főképp képei eladásánál határozott csengésűre hazudott hangja helyett, méltó megdöbbenésemre, ezúttal az őszinte megil 1 etődöbtség lágy mekegésével tért rá az eddig elég flegmatikusán bevezetett tárgyra. Talán a bor? Ném, nem lehet. Fülelni kezdtem. Megszűn­tem birka lenni. — ... tudod, barátom, neked megmondom őszintén, de becsületszóra! ... Nagyon kérlek... majd meglátod __ Nos? ... Köszönöm. Ezért hív­talak. Adj, kérlek, tanácsot!... nem vagyok eszemnél... Te tudod, Mariska többször volt már lafidiémban azóta... az első portré óta. Azóta is történt néhány portré... inkább vázlat .. és... néhány csók is történt... hiszen tudod... meg­szerettük egymást Ekkor jött a nagy kép, amihez sohasem akart nekem aktot állni, pedig mi az? Ö okos lány... és mit nekem egy akt? Akt — akt! A fő, hogy nekem a képhez egy gyönyörű akt kell... egy olyan, amilyen az övé, mert ideális aktja lehet*, ahogy igy ruhán át meg lehet Ítélni, szemmel... vagy amikor ineg sin lógattam ... né­ha... és az a finom, kékes-fehér, bársonyos bőr... mBUMgjnirii i—• r- í ts—bbbbm mi iiihib——BaBasaan micsoda szinprobléma! Ez kell nekem ahhoz a kompozíciómhoz, hogy tényleg istennő legyen rajta a legszebb istennő! Az, hogy szeretem?... hogy ő íjs szeret?... Hát még ez is akadály? Sőt! Egy ilyen gyönyörű test... és szerelem... és te­hetség ... kell-e ennél több egy mesteri kompo­zícióhoz? Nem, nekem nem. De kevesebb sem! Barátom, tegnap volt egy hete... igyál!... mikor az afeliéban úgy sirtam neki, mint egy gyerek... mire... de becsületszóra! ... Mici! még egy toka­jit!... Soha miakacsabb nőt, mint Mariskát!... Pedig nagyon szeret, tudom ... Szeret ? ... sze­ret?... Igyál! Amig Mici a harmadik tokajit hozta, három­szor is beütött, harmadszorra egész közelben, a villám. Maga Mici hozta az üveget. Még félelmé­ben is kedveskedni akart ezzel Richárd nak- A ne­gyedik villámcsapás lila fénye a piktor kísérteties világitásu, sovány arcára esett- Két túlvilág! fényű gyöngyszem kanyargóit azon sietve keresztül. Zivatar, zivatar... — hallottam káprázé sö­tétből barátom valószínűtlen hangját s a bort om­lani, mikor csurig tölti valaki a poharat. — Mi ez ahhoz képest? ... Még sosem láttam Richárdot sírni s ez a vá­ratlan fordulat éhes és vad kíváncsisággal töltött el, ahelyett, hogy megdöbbentett volna. Mit bán­tam moist a könnyezését! Bánom is én! Mert csú­nyán fájni kezdett a szivem. Hiszen azt, hogy ennyire szeretik egymást, sose mondta! Csak azt hiszi most, hogy már mondta, merít még többet akar mondani! Pedig nem részeg! Jól tudtam, hogy az én alapjában donzsuán-bará tómat még a vudki sem tudná könnyekig elérzékenyiteni, as okot tehát logikusan csakis a szoknya-témában kellett keresnem. Dekát akkor?... Te jó Isten, mi történhetett köztük! Mariskát Ievetkőzé-sre mer­te leérni s ezt, ha sirva is, de megtette. És most — megint sir. Mint megveszett ló, nyargalt ereim­be az a perspektíva, amit a két könnycsepp s a Mariska aktija között elképzelt erotikus összefüg­gés fröccsented durva színekkel aimugyis káprázé szemeim elé. Most tudtam csak meg, hogy mégis szerelem azt a lányt. Ah, Mariska! Richárd konokul hallgatott. Poharamat, resz­kető unszolással, az övéhez koccintottam. Nos? — — ... tudod, barátom ... tegnap .. délelőtt ... egy ... hete ... ott ült... a Meditáció alatt... (mint Dunán a alapperek, oly lassan úsz­tak szavai a vallomás borzas folyóján! ...a vörös (fotellben ... szemben a nagy vászonnal... a Pária ... almája ... tudod ... még csak mozdulatkoin­Csodálatos, hogy milyen könnyen te­remnek politikai vezérek! Még a magjukat se kell elvetni. Csak idő kell rá, mint a gombára és egyszerre itt vannak. Alig söpörte el Görbe Dárdát a közfel­háborodás, lelkes fiatalok megalkották a népkormányt és titkos tanácskozáson meg­állapították, hogy kiket fognak megenni a vagyonosabb, jól táplált osztályból. A húst a népnek, a vagyont maguknak osztván. A forradalmak azonban csak addig von­zanak, amig a nép föl nem éli azt, amit a forradalom előtt megtakarítottak. De amikor kiürülnek a magtárak, a lelkesedés pedig nem tudja többé a gyomrokat megtölteni, egyszerre eszményien szépeknek látszanak azok a régi szép idők, amik alól a forrada­lom szabadította föl az embereket. A két sziget férfilakossága még csak meg lett volna valahogyan, mert. ezekben a szép forradalmi időkben minden igazi elvhü ember megélhetéséről a haza gondoskodott. Azonban az asszonyok neon nyugodtak bele ebbe a hazafias semmittevésbe. Köze­ledett az esős időszak, a déli éghajlat tele, amikor abból kellett megélni, ami otthon a vermekben és kamarákban van félretéve. Ezek a vermek és kamarák most üresek voltak. Az asszonyok elégedetlensége elviselhe­tetlen kezdett lenni. Az egyik ifjú forradal­már azt indítványozta, hogy meg kell enni az elégedetlen asszonyokat. Erre az indítványra megdöbbentek. Asszonyt enni? Aki asszonyhusból eszik, asszony! gyávaságot szed magába. Ki merne asszonyt enni? Akadtak erre szélsőséges gondolkozóik, akik kigunyolták ezt a babonát.' Azt mond­ták, hogy mire a bús a gyomorba kerül, hol van addigra belőle a gyávaság vagy a bátor­ság? Hát aki kakast eszik, kukorékol-e tőle? Hanem azért ezek a szélsőséges gondol­kozók se vállalkoztak arra, hogy asszonyhust egyenek. A forradalom pedig mindig jobban fel­emésztett mindent a két szigeten. A konzer- vativoknak mindig jobban érett a búzájuk. Már voltak, akik a ketrecből ki akarták sza­Újdonsághoz tagok gyűjtésére magas jay@«Saiiisasiss3l esetleg fix fasstéssel 5758 megbízható egyének Szlovenszkó minden helységében íelvétetnek. Unsár S. bankház, Bralislava, Ventur-utca 20. BMMMnaMMEHMMiiriniMiiwvm—mamaiii mi »>• vm pozíció az egész . . . vörös fölmázolás ... hat kvadrátmétereu. ... az se végleges ... eh, mit kínlódtam volna rajta, ha azt se tudtam, fog-e hozzá aktot állani? . . . Már úgy, de úgy beleél­tem magam . . . nem tudnám már nélküle, mond­tam neki ... de egyáltalán dolgozni se tudtam már, amig a testét . . . Igyál! . . . nem láttam, . . . amig az a test nem inspirál . . de látva! . .. látva, barátom! . . . hogy egész élelem, jövőm di­csőségét, Páris almáját feléje dobhassam! Mondom, kérlek, sirva könyörögtem neki . . . ( a szavak, minit veszendő csónakok a vallomás zugó örvé­nyén, kábító körben keringenek) . . . Mit szemé­rem! . . . mondom . . . álszemérem, mikor a leg­szentebb művészetről van szó . . . hogy nem a gyarló halandó szemeivel fogom végigku:a:ui, csiklandani a testét . . . hanem minden hajlását, domborulatát, mélyedését, színét . . . fényét, ár­nyékát . . . reflexét az áldott húsnak csak a lel­kem prizmáján szivárványra tört szemsugarak fog­ják hideg lelkesedéssel simogatni! Mariska, Ma­riska . . . mondtam. . érzem, egész jövőm, jö­vőnk függ ettől! S ha nem hiszel szavaimnak . . . igy tegezve mondtam neki . . . nem hiszel akkor szerelmemnek sem s akkor oda élet, oda piktura, oda minden! Szótlanul kiürítette poharát. Láttam. Éppen villám!ott. É:n is kiittam boromat. Tenyerem erő­sen izzadott. Meg kellett szorítanom a poharat, hogy ki ne csússzék ujjaim közül. — Nos, és beleegyezett? Nem ismertem rá saját hangomra, olyan re­kedt, idegen zörej érte fülemet. Sötét csend egy­két pillanatig. A rá fellobbant lila fényben halotti masak meredt rám. — Nem ... — hangzott színes körökre osztott sötétből Richárd pincehangja. — Azt mondta, hogy Sokat engedek meg magamnak. Mély sóhajjal töltöttem meg, találomra, az üres poharakat. Ha nem félek saját hangomtól, azt mondtam volna neki, hogy ezt a kudarcát becsület­szó nélkül is megőriztem volna. És már nyílt is a szám, mikor ijesztő hosszan nézett be egy újabb becsapás fénye, és láttam megint a túl világi fényű gyöngyszemeket. De már nem gördültek, hanem zuhogtak. Még a lélegzetem is elállt. — Tehát? . . . tehát még történ! valami? — Kint megint, dörögni kezdett. Fülem megérintette Richárd nedves .arcát, ugv előrehajoltaim.--- . . mikor . . láttam . . . hogy Mariska . . . mean ért meg . . . (skpperek a vallomás óceán Mié közelgő folyóján) . . . megtöröltem az 8 1986 26'Ta5árnap-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents