Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-17 / 212. (1250.) szám
6 'tf]^<£4T-7VVA<^A1í-HTBTiaT> 1926 szeptember 17, péntek. Drótsövény A lengyel mezőkön kifesziilt valami tiszta csend és jószagu délelőtti szél bugyborékolt a gyerekesre biggyedt szánkba, ahogy végigfutottunk illetődött emlékezéssel régi csatatereken. Közben guggoló falucskák jöttek és zsibongó kisvárosok szűk kis árkádok alatt a házakon elcsitult programok füstje szenny és szegénység, majd érckupolás, ó-szláv templomok, amiken szétragyogott a sárga nap és elvakult lengyel parasztok imádkozó áhítata. Mentünk, mentünk a zökkenős lengyel utón, tömegsírok és beomlott fedezékek elölt és kinyílt sok visszatérő rémület a szemünkön ... Rava- ruszka és a többi vérázott lengyel mező! Hadi- tudósításokra kellett gondolnunk, sok felkorbácsoló, ügyetlenül megnyugtató Röfer-jelentésre, amik végnélküli évek során megújuló borzalmassággal hajollak ki a hírlapok hasábjain. Aztán végignéztünk a mezők síkján, az enyhe lankákon, tömegsírokon és beomlott fedezékeken. Friss és zsenge rajtuk a fü, itt-olt sárgán hunyorít néhány megkésett virág és a régen vér- árolt gyepen fiatal kacsák legelnek. Zsabcsén láttam egy szelíd, giz-gazas kis falusi kertet. Olyat, amilyet meglelsz mindenütt, — aszott kis szilvafákkal és kinőit káposztafejekkel, — Tiszabesen, vagy Zsabcsén. És a kis kert körül, amelyik szelíd volt és nyugalmas, drótsövény állott, őrizőnek. Megmaradt a háborúból és az első lecsitult naptól kezdve magá- tólértetődő hűséggel szolgálja az utazéli kertet... Megfogott ez a groteszkség: a drótsövény és a jámbor, kis paraszti kert. Furcsák, derűsek és komolytalan voltak igy, együtt előttem az első pillanatban, de aztán megremegtem a hasonlatra, ami megfogott és lenyűgözött hosszú percekre. Mert megláttam, hogy mi mindnyájan, — akik elvetéltünk sok beidegzett vágyat és átvergődtünk nehéz napokon, — állunk, mosolygunk tovább szelíden, mint a zsabcsei kert és úgy difi a tiszta mosolyunk és mai elégedettségünk körül minden régi szomorúság, mint a zsabcsei szolid) kert körül a viharvert drólsövény... Ravaruszka, 1926 szeptember. Nagy Mid. Veszélyben a Notre-Dame templom vagyonokat érő ereklyéi Anarchista szövetkezet alakult a kincsek elrablására — .Villamossággal védik meg a kincskamrát Páris, szeptember 16. Rövid időn belül most már másodszor hívja fel a párisi rendőrhatóságok figyelmét egy névtelen levélíró arra a veszedelemre, amely a világhírű Nőire Dame székesegyház ereklyetárában őrzött ikinoseket fenyegeti. A névtelen levélíró már hetekkel ezelőtt figyelmeztette az illetékes tényezőket, hogy olasz anarchisták akarják elrabolni a templomban őrzött megbecsülhetetlen értékű emléktárgyakat és drágaságokat. A levélnek nem sok jelentőséget tulajdonítottak a párisi rendőrségen, de a névtelen levélíró most újból jelentkezett és eddigi állításait megerősítve, azt hangsúlyozta, hogy nem olasz, hanem orosz anarchisták szövetkezete tervezi kirabolni a székesegyházat Az ismeretlen levélírót kinyomozni ugyan nem sikerült, de a francia közigazgatási hatóságok mégis jónak látták a legszé- lesébbkörü óvintézkedések életbeléptetését az esetleges rablótámadás megakadályozása céljából, mert ismeretes, hogy a történelmi hirü székesegyházba már többizben merészkedtek vakmerő templomrablók, akiknek kétségtelenül sikerült is volna a kincstárba rérkőzniök, ha a templom folyosóin elhelyezett vészcsengők berregése nem figyelmeztette volna idejekorán az őröket. 1903-ban a betörők a székesegyház fűtőtestein keresztül furakodtak be a kincstárba. Fel is feszítettek ott két hatalmas fajládát, amelyekben nappal szebbnél-szebb arany- kelyhek és szentségtartók, valamint I. Napóleon császár aranyjogara voltak kiállítva. A templomrablók szerencsére üres kezekkel voltak kénytelenek eltávozni, mert a faládákban semmit sem találtak, miután a kincseket éjjel hatalmas páncélszekrényben őrzik. Ettől az időtől kezdve egyszer sem törtek be többé a Notre Dame székesegyház kincstárába, de a most rövid időközökben megismétlődő névtelen levelek arra indították a párisi rendőrhatóságot, hogy újabb óvintézkedéseket foganatosítson az ereklyék biztos megőrzése érdekében. Ezért a templom kincstárát önműködő vész- csengő-telcpekkel szerelték fel, sőt elhelyeztek két hangjelző készüléket is, amelyek segítségével az éjjel a székesegyházban állandó szolgálatot teljesítő őrök bármikor megállíthatják, hogy a lepecsételt kincstárban nem hallatszik-e gyanús nesz vagy zörej. Avpáncél szekrényeket, melyekben. a történelmi ereklyék vannak el- hn\vp/rvp,. ezenkívül erős dróthálóval vették körül, amely magasfeszültségű villanyárammal van telítve és amelynek érintése rögtöni halált okoz. Ilyen körülmények között kizártnak látszik, hogy bárkinek is sikerülhetne kirabolni a székesegyház kincstárát. A Notre Dame templom ereklyetára kincseinek értékét megbecsülni még csak hozzávetőlegesen sem lehet. A legértékesebb ereklyét kétségkívül az Üdvözítő keresztjének egy darabja képezi, amelyet szin- aranyból készült ládában őriznek. A kincstárban őrzik ezenkívül I. Napóleon császári |ggggggg^gg?iiB«TöB3Si,}35$!5u3ES5BgEi koronáját, arany jogarát és remekmívű koronázási palástját, továbbá egyházi kegytárgyakat, drágaköves szentségtartókat és kély- beket, arany- és ezüsthimzésü miseruhákat és egy gyémántokkal kirakott feszületet, amely a legenda szerint IX. Lajos francia király hagyatékából származik. A kincstáriban őrzik végül III. Napóleon császár koronázási jelvényeit is és magától értetődik, hogy a Notre Dame székesegyház ereklyetára, amelyben az egész francia nép nemzeti kincsei vannak felhalmozva, ez idő szerint a világ egyik legféltettebben őrzött gyűjteménye. A pápa előkészíti a nyugati és keleti egyház egyesítését A bencéseket jelölte ki úttörőkul — A magy ar kapucinusok kísérletét meghiúsította a háború Róma, szeptember 15. XI. Pius pápa azt az uj feladatot tűzte ki Szent Benedek rendje számára, hogy a Rómától elszakadt keleti egyház Rómához való visszatérésének útját egyengesse. Erre a feladatra* Szent Benedek rendje kiválóan alkalmas, mert már az egyházszakadás előtt is fennállott s tekintélye a Keleten igen jelentékeny. Az Antwerpen melletti Schooisnben uj bencés priorátust alapítottak; a Keletről jövő kispapokat itt fogjak kinevelni arra a speciális célra, hogy hazájukba visszatérve bencés kolostorokat alapítsanak s az unió ügyét előmozdítsák. Hogy a keleti bencések munkája könnyebb legyen, engedélyt fognak kapni a keleti liturgia használatára. Mikor a gö- xögkatolikusok elődei csatlakoztak Rómához, ők is részesültek abban a kiváltságban, hogy keleti liturgiájukat és szertartási nyelvüket megtarthatták és papjaikra máig sem kötelező a nőtlenség. XI. Pius pipa kezdeményezése nagyszabású dolog, e egy-két évtized múlva valószínűleg lesznek is eredményei. A görögkeletiek és a katolikusok között nem oly nagyok az eltérések, hogy az egyesülés lehetetlen volna. Az uniónak legnagyobb akadálya az, hogy a keleti egyházait mind nemzeti jellegűek és ragaszkodnak nyelvükhöz és szertartásaikhoz; amint Róma ebben a két pontban engedékeny, a dogmatikai ellentétek, melyeket úgyis csak a hittudósok értenek meg, a nép nem, — könnyebben elsimulnak, semmint a laikusok hinnék. Az ukránok egy része s a rutének majdnem mind, továbbra a régi magyarországi románoknak mintegy felerósze, s az örmények, szírek és koptok jelentékeny része már egyesült Rómával. A háború előtt nagyon közel volt már a megvalósuláshoz a bolgárok visszatérésének a terve is. Nagy Lajos király ideje óta a magyar franciská- nusok sokat fáradoztak ezen; Szófiában és Fi- lippoliszban a katolikus püspöki vikariátust igen sokszor magyar pap töltötte be. Pár évvel a háború kitörése előtt a magyar kapucinusok foglalkoztak azzal a tervvel, hogy az unió tervei elősegítsék, és budai rendházakban neveltek ki néhány bolgár fiatalembert. A háború után azonban minden terv dugába dőlt, mikor a bolgár nép a katolikus FeTdinánd cárt elűzte, abban a téves hitben, hogy ő vitte bele népét a világháborúba. A katolikus egyháznak az unió kérdésében erős versenytársa az anglikán egyház, mely hatalmas anyagi támogatást kap Amerikából ana, hogy a keleti egyházaknak az anglikán egyházzal való egyesítését elősegítse. Az ortodox pátriárkák, s a püspökök egy része a segítségre való készség és a figyelem minden jelét tapasztalja az anglikánok részéről, gyakran viszik őket Londonba, sőt Amerikába is, mindenképpen kitüntetik őket s egyházaikat és iskoláikat támogatják. Amerikában az anglikánok hitbuzgősága (mely leginkább pénzadományokban szoko't megnyilatkozni), Angliában pedig az ország politikai érdekéi is elősegítik ezt a nagy barátkozást, mely- lyel Rómának nem lesz könnyű felvennie a versenyt. Egy évtizeddel alighanem előbb kellett volna kezdenie Rómának az unió felkarolását. A katolikus egyháznak XIII. Leó óta egyetlen nagy politikusa, Mercier bibornok még nagyobb dolgot kezdeményezett, mint XI. Pius pápa: 6 az anglikánokkal való uniót készítette elő és már annyira előre vitte az ügyet, hogy anglikán püspökökkel többizben tárgyalt egy asztalnál az egyesülésről, s az anglikán egyháznak egy része e tárgyalások hatása alatt a római rítusból oly sokat vett át, hogy istentiszteletüket a laikus már-már alig tudja megkülönböztetni a katolikusokétól. Teológiailag már annyira tisztázták a a vitás pontodat, hogy végül már csak két ütközőpont maradt: a pápa elsőbbsége a püspöki karban, s a papi nőtlenség. Ez utóbbi pontban bizonyára engedne Róma, de a pápai priorá- tust nem engedheti el lényegének megtagadása nélkül. Mercier bibornok halála beláthatatlan időre visszavetette a katolikusok és a rohanóknak unióját, pedig ha ez meg lett volna, nem lenne többé számbavehető akadálya a keleti egyházakkal való uniónak sem s az egyház közelebb jutna az „egy akol, egy pásztor" ideális állapotához. Vajdasági mozaik A Szkupstma alelnöke a moaíecarlói Kaszinóban — Árverezik a pénzügy igazgatóságot — Mohács — A szerb Vajdaság Ennek a kis pletykasorozatnák az a furcsasága lesz, hogy mindjárt az elején nem a Vajdasággal kezdi, hanem elvezeti az olvasót Európa leggyö- nyörüségeeebb pontjára, Monté Carlo örök tavaszába. A hőse ennek a kis históriának Dragovice Mi- Min, a szkupstina volt alelnöke, aki elutazott a Riviérára, hogy meglátogassa vezérét, az ott üdülő Pasics Nikolát. Dragovios Milutrn ószerbiai paraszt- ember, aki állandóan háziszőttes barna ruhában, booskorban, szóval sumárdiai népviseletben jár. Dragovicsot már az olasz határ átlépésekor jól megnézték, hiszen nem mindennapi dolog egy első osztályon, elegáns bőröndökkel utazó „paraszt", Monté Cáriéban azonban — egyszerűen nem engedték be a Kaszinóba. A portás ragaszkodott hozzá, hogy frakkot öltsön, Dragovícs viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ő, aki külföldi fogalmak és címzési mánia szerint kegyelmes ur, úgy mehessen be, ahogy neki jól esik. Hosszas pourparló után mégis bejutott, ott azonban, a ragyogó termekben más baj kerekedett Dragovícs látni akarta a játékot, ehelyett valamennyi játékos otthagyta a zöld asztalt és őt bámulta: „quello egzotique!" az egész előkelő nemzetközi társaság. A vége? A vége az lett, hogy Dragovk* Milu- tin egy csepp roulette-et sem látott, ellenben kénytelen volt megszökni a tapogatózásig kiváncsi ladyk, miss-ek és társaik elől. Az államot végrehajtani nem lehet, mondja egy 1870-ben kelt királyi ukáz és egy néhány évvel később kelt törvény — Szerbiában. „ Ezzel szemben a Vajdaságban (például Zentán) bizony lefoglalták az adóhivatalt, a pénzügy igazgatóságot, a vasútállomást, az állami iskolákat, hasonlóképpen foglaltak, sőt árvereztek Horvátországban, Dalmáciában és Steierben is. Mert Jugoszláviában az a szokás, jő, vagy rossz szokás, hogy az állam hónapokon át, nem fizet a szállítóinak, azután elfelejtik a jövő évi költség vet ősbe felvenni a tartozásokat, „budgct“ nélkül pedig fizetni nem szabad, van tehát néhány száz állami szállító, aki évek során tönkrement a kamatok miatt. Viszont a hitelezők már rájöttek, hogy foglalás után, állami javak, vagy pénztárak sommás lefoglalása után azonnal fizet az állam. Egy belgrádi vállalkozó tehát le akarta foglaltatni a szabadkai járásbíróság által megítélt követelése fejében a szabadkai pénziigyigazga- tóság pénztárát és felszerelését. Ebből paráze vita támadt, a pénzügyigazgató ellentállt a legfentebb említett ukázra és törvényre való hivatkozással, már pedig, ha a járásbíróság újabb döntése a vállalkozó-felperes ellen fog szólni, akkor — akkor senki, soha többet az államnak nem szállít, nem lévén biztosítéka arra, hogy a követelését meg is kapja. Azonban, variálva a Nagy Frigyes-korabeli paraszt mondását: „vannak még bírák Szabadkán". Budapesti újságírók jönnék nemsokára Jugoszláviába, a kormány vendégei, akik a nevezetes és őszinte örömmel fogadott „mohácsi beszéd" alapján kapnak meghívást. A jövőt ezer fátyol takarja, de egy bizonyos, Magyarország és a magyar nép sorsában a „mohácsi vésszel" egyenrangú, de talán ellentétes, áldásos hatású lesz a „mohácsi beszéd". 1526 augusztus 20. — 1926 augusztus 29. „János fővételo napjából könnyen lehet János főtétele." Ezt még az a furcsa eset 6em akadályozhatja meg, hogy a legújabb tankönyvek elsikkasztják a kisebbségeket a Vajdaságban, de még a hoTvátokat is Horvátországban, Dalmáciában, Boszniában. Amúgy is általános tankönyvkáosz van az egész országban, mert mindenféle tankönyveket engedélyeznek, de arra még nem volt eset, hogy akár a legsovénebb tanférfiu is azt tanította volna, amit egyes legújabban kiadott és hivatalosan is használatra ajánlott könyvek szerzői cselekedtek. Ezek az urak egyszerűen a „szerb Vajdasági" Írnak és megállapítják, hogy a Vajdaságban csak szerbek élnek, se bunyeváook, se magyarok, se németek, se bolgárok, szlovákok, románok. Ebből ennyi elég. Díc.zok • I. Kocsárdy professzor a jogbölcselefcet adta elő az egyetemen. Szigorú ember hírében állott. Az ő előadásai legalább mentesek voltak a tüntetésektől, közbeszólásoktól, komolytalanságoktól. Megkövetelte, bogy hallgatói pontosak legyenek, s ne utána, hanem jóval előtte gyűljenek össze a tanteremben. Csaknem minden órán katalógust olvasott, s nem fogadott el igazolásul akármilyen léha mentséget. Büszke volt arra, hogy hallgatói az egyetem legszorgalmasabb diákjai voltak mindig. Aki hozzá iratkozott be, az már néma vallomást tett arról, hogy nem a dákó kezelésében, hanem a tudományokban kiván kitűnni. Nagyszerű előadó volt. Csakúgy pergett ajkáról a szó. Szerette a képeket, a színes szavakat, melyek akárhogy ragyogtak, mélységet is kaptak mélyen szántó ekéjétől. Csend fogadta, mikor belépett, s csend kisérte, mikor csengetés után kiment a teremből. Visszavonult életet élt, csalt a fiával lehetett látni néha az utcán. A fia huszárön- kéntesi évét szolgálta, s egyetlen gyengéje volt a ridegségig komor apának. A fiának megbocsátotta a zivataros éjszakákat, az érettségi szekundát, a pezsgős számlákat, s a szabótól jött fizetési meghagyást. A köd és a napfény volt egymás mellett az apa és a fia, s a ködöt boldoggá tette a napfény tavaszi ragyogása. Régen beletörődött abba, hogy a fiából ne legyen tudós. Nem tömte sohasem elméletekkel, s nem ült soha katedrára, mikor vele beszélt A fiú katona akart lenni, beleegyezett. Látta, hogy a katonák nyugodtan, díszesen, tiszteletben élnek, s gallérjuk csillagaiban több-kevesebb boldogság is ragyog. — Légy, ami akarsz, — mondta nagy gyengédséggel. Légy katona. Csak vigyázz magadra és maradj meg nekem. Mikor ezt mondta, rég elhalt feleségének aranyrámás arcképére nézett, s hagyta arcán végig gördülni meghatottságának könnyes jelét. II. A harmadik emeleti tanterem megtelt egyetemi hallgatókkal. A csengő már megadta az órajelt. A diákok helyükre telepedtek, s várták Kocsárdyí. Sokan füzetet böngésztek, könyvet lapoztak, mert ma kollok- válniok kellett. Alig balt el a folyosói csengő éles szava, Kocsárdy besietett. A fogasra akasztotta könnyű kabátját, fekete kalapját, a sarokba állította vékony sétapálcáját, leült a katedrára. Körülnézett, végigjártatta tekintetét a zsúfolásig megtelt padokon, végigfésülte pillantása a dusfürtü fejeket, s vógigsimogatta a fiatalságtól fényes arcokat. v Szokása szerint kivette mellényzsebéből óráját, maga elé tette, egy pillanatra felfelé tartott két kezébe temette kopaszodó homlokát, s ép szólni akart, mert a moraj egészen elült, amikor kinyílt az ajtó. Szokatlan látogató lépett be. Mindjárt az első pillantásra meg lehetett róla állapítani, hogy nem egyetemi hallgató. Ismert egyenruha volt rajta, a mellén szám, s a kezében egy alázatos félelemmel tartott vörös sapka. Hordár volt. Mély hajlongások között a katedrához ment, s a zsebéből kivett levelet átadta a tanárnak. A tanár felnyitotta a borítékot, végigfutotta a sorokat és sorról-sorra sápadtabb lett. — Bocsánat, uraim, — mondta felugorva — el kell mennem. A kollokviumot a legközelebbi órán tartom meg. És elsietett. A padok újra megelevenedtek, az ifjak összeálltak, tanácskoztak, s részben örvendeztek is, hogy a vizsgáig még van egy kis idejük a tanulásra. Egy csapat az utcára tódult a napsütést élvezni, egy másik csapat az egyetemi körbe ment. Voltak természetesen hazafelé igyekvők is, akik a hónuk alá szoritott könyvekkel a tudmányba temetkezést áhitotlák. III. A legközelebbi órán újra megtelt a tanterem. Kocsárdy szokott pontosságával jött be, de mielőtt az asztalhoz ült volna, megszólalt : — Kérek valakit az urak közül, legyen szives, álljon az ajtóhoz, s ne engedjen be senkit. Még hordárt sem. Egy nyurga ifjú az ajtóhoz ugrott, í magához szorította kilincsét.
