Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-12 / 208. (1246.) szám
n > ♦ APRAGAIMAGYAI^IRLAPIRODAIiMI-MEIl.EKLETE ♦ < 4 Elet és irodalom Irta: Sziklay Ferenc. I. Az élet és az irodalom kölcsönös viszonyát figyelő szemek, megállapították, hogy a két szorosan együvétartozó léttényező nem mindég halad egy vonalban egymás mellett. Ha az élet vonalát egy egyenesnek képzeljük, az irodalom vonala egy hullámgörbe, mely az élet vonalából indul ki, majd alá ja merül, majd újra találkozik vele, majd meg fölfelé emelkedve tér el tőle. Az életbe való élni erülést nevezhetjük naturalizmusnak az élet fölé emelkedést idealizmusnak. Amióta az élet irodalomban nyilvánul meg, az irodalomnak ez a hullámzása megfigyelhető' és fog tartani, arnig csak szellemi életet él az ember. . Idealizmus v.. Az élet vonala Az irodalom vonala Naturalizmus Ez természetesen nem általános érvényű fázisrajz, minden korban élnek és írnak mindkét irányban dolgozó írók, költők, a séma (mint minden séma) csak bizonyos korok jellegzetes irodalmi irányát határozza meg. Az irodalommal, mint a tudományos vizsgálódás tárgyával foglalkozó elmék, — de maguk az írók is, munkásságuk Hánya szerint, — örök harcban állanak egymással, s lehetőleg a két irányú kilengés legszélső álláspontján állva vitatják vagy a naturalisz- tikus, az életet ábrázoló irodalmi irány igazát, vagy az irodalom magáért valóságának az u. n. „Fart pour Tart" elvének egyedül üdvözítő voltát, örök a harc, amint az élet és irodalom örök, „grammatici certant — amint Horátius mondja — et suib judice lis esi",— a tudósok vitatkoznak, de eldöntve a kérdés Rózsabokor a domboldalon ■ Vándor vagyok, széltől kergetett jó, hogy )ui itt-ott pihenhetek. Fejem alatt tarisznyás gondom, hátamon heverek a dombon. Aránylik a nyírfák levele, aranypénz hulldogál lefele ... Tavaszt, fényt, örömei ízleltek: örömért arannyal f izetnek ... Fák felett őszi szél fujdogdl, fák alatt kis húgom járdogál: rózsabokor a domboldalon, süldő álmok nyílnak sok galyon. Bimbózz csak, bolondulj rózsafa, anyád is ilyen volt valaha, nyírfaként fényt vett a tavasztól — s most hajlik sóhajtól, panasztól. Megfizet ezüsttel hajában, ébennel bujában-bajában... Megfizetsz te is majd kis húgom.... Hol leszek én akkor, nem tudom.. . Mécs László. Az idegen szalon varázsa Martin Rázus Különös varázs csábítgat ide minket, hiába, Ormok fiait, mint madarat fogóba s ha kába Félszeg lépekkel a szalónba lépünk s a ház úrnője Legszebb mosolyát adja nekünk és kacsója hője Melengeti ujjunk, elégedett gyönyör száll meg minket S oly jó, hogy a parkett fénylik s lágy szőnyegbe rójjuk lépteinket S hogy ruhájából árad a parföm amint szól s csicsereg; Szemünk elsiklik az ébenfabutorokon s a kerek Festmények olajába merül s márványszobrocskák tükörébe Hunyorít s mi édesbágyadton hullunk a fotöj ölébe; Lobognak a csillár gyertyák és sustorog a kandalló Chrisantémek hava a porcellánvázákban; rózsálló, Fénylő edények tükre az arcunk tükrözi vissza; Ezüstökön csemege, almahegyek, szőlő, bor a borissza Vendégeknek, mert vendég jő vendég után S ott ül egy nagy énekesnő melléit egy híres titán; Meleg hangulat lengedez s valaki szaporán Szélvészsebességgel végigsiklik a kis zongorán; Valaki formás beszédet vág ki, pózba vágva magát. És Madame diszkréten kérdezi: Kávét vagy teát?-El kell ismerjük e varázst, hiába... de a mi korlátoltságunk, Hogy minden másutt-látottat otthon is bírni kívánunk, S vakon majmol mind, ha egy szalónt bajjal berendez; igen, Higyjétek: az idegen szalón varázsa, hogy — idegen. Gömöri Jenő. nincsen. Koránt sem akarom vindikálni a döntés jogát, sőt úgy érzem, hogy a vita teljesen meddő, mert egy megváltoztathatatlan, szinte . lélek-élettani jelenségről van szó, csak egykét illusztráló tényre akarom fölhívni az olvasó figyelmét arra vonatkozólag, hogyan tér el az irodalom vonala az élet vonalától. A mai irodalomnak két örök alapforrása van, a biblia és a görög költészet. Mindkettő az életből indul ki, mindkettő realisztikus alapvonásu. Hisz a biblia is, meg, — hrond- juk,- — Homérosz is, a görög irodalom gaz- dagerü folyamának kútfeje, alapjában történelem. (Ne vegyék ezt a megállapítást a biblia profanizálásának, hiszen e helyen csak mint irodalmi jelenséget s mint az irodalom forrását nézem!) Az akkori élet lelki gazdagságának, kincses széptartalmának s az akkori szabad, gondtalan jólétben élő ember képzelő erejének köszönhető, hogy ez az alapjában naturalisztikus jellegű két ősforrás egyformán táplálja úgy a naturalisztikus, mint a l’art pour Fart irodalmi irányt, sőt talán ez utóbbit még inkább. Aki pl. Homérosz olvasása közben visszahelyezke- dett a vele egykorú életbe, olyan helyekben, mint amikor a húsz évi bolyongás után kol- dusgunyában, sebekkel borított testtel hazatérő Odysszeuszt osak a szemétdombra kivetett, elaggott kutyája fogadja szívesen, az Homéroszban a naturalisztikus irodalom megalapítóját tisztelheti, viszont a tömérdek abszolút költő szépség, mely a mai, vagy minden kcrbeli, változott életben, önmagában is szép maradt, ma is élvezhető keresetlen egyszerűsége, tisztasága miatt, jogosan mondathatja az emberrel: „nekem a szép élvezéséhez nincs szükségem a hétköznapi, piszkos élethez való kötöttségre, a szép magában is szép, a szép önmagáért való”. És éppen ebből az utóbbi megállapitás- ból folyik a naturalizmusból kiinduló irodalom-vonalnak eltérése a másik irányba.. Homérosz évezredeken át példakép maradt. Százan és ezren utánozták a „ciklikus” költőktől kezdve egészen az éposz haldokló koráig, a múlt század derekáig. Közvet-, lenül is, de közvetve is, tanít ványainak, —* VergiHúsnak, Daniénak, Tassonak, Zrínyinek stb. hatása alatt. Nemcsak az eposz; de á dráma, sőt a lira is befolyása alatt állottak. Csakhogy ez az ősforrásból táplálkozó, — nem mondhatjuk utánzó, — költészet, hiszen vannak közöttük világ — nagy költők is, — jobbára nem abban vallotta mesterének Homéroszt, amiben ő igazán nagy volt: az élet és irodalom összekapcsolásában, de az élettől elvonatkozott, „abszolút” szép alkotásában, másszóval nem Homérosz eljárási módját, a költészetének metódusát, vették példaképnek, de munkájának eredményét. így távozott el a költészet az élettől, igy lett hovatovább elvont szellemvilág, mely nem az egykorú életből táplálkozott, legföljebb úgy került ismét egy szintbe az élettel, hogy hatott rá eszmei hatalmával s a maga képére teremtette az uj életet. (Renaissance.) Az élettől eltávolodó, szinte kikristályosodó irodalmi élet természetszerűleg dekadenciára vezet a legtöbbször, mint ahogy elhervad a gyökeretépett virág. Sokszor egészen a rideg formalizmus dekadenciájáig fajul, a költészet szinte tudássá, mesterséggé válik s ily korokban tagadásba veszik a latin közmondást: „poéta non fit, séd nascitur”, minden tanult ember poétává lehet, mert a költészet lefokozza önmaga iránt való igényeit, csak a kifejezés csiszolt érdekessége lesz értékmérővé, nem a belső, az eszmei tartalom. Ezért lett vérszegénnyé az egész világot fejlődésbe lendítő renaissance későbbi fejlődésében. És a Fart pour l’art irodalomnak ez a vérszegénnyé válása okozza mindenkor az irodalmi forradalmakat, a szakítást valami „kiforrott” irodalmi irányzattal. És minden 4(lök minden irodalmi forradalma a Fart pour Fart irodalmi elv ellen irányul, a naturalizmus jegyében kél, az élethez való visszatérést sürgeti, s az itt is konstatálható tehetetlenségi nyomaték következtében csap .a másik túlzásba, hogy ettől megtisztulva haladjon fölfelé a tisztultább élet s azontúl ismét az uj színekkel gazdagodott idealizmus é's az’ elvérszegényesedés felé. A naturalizmus olyan, mint Antheus földresujíottsága. Talán fájdalmas, talán el- sározza az irodalom köntösét, a külső formát, de uj erőt olt a lesujtottba az anyafölddel, az élettel való érintkezés. A naturalizmus, mint a klasszicizmusokra való reakció mind szélesebb és szélesebb nóprétegeket von be az irodalom élvezésébe, kiterjeszti az irodalom hatókörét, szinte demokratizálja az irodalmat, míg a klasszicizmusok, éppen elvontságuknál fogva az irodalmi alkotást s az irodalmi élvezést elarisztokratizálják, föltételt szabnak a költészet templomába való belépés elé, ünneplő ruhát a lelken: tudást, műveltséget. Az élet vonala, maga sem abszolút egyenes (föntebb csak a könnyebb érthetőség kedviért ábrázoltam úgy), benne is meglehet figyelni a realisztikus és idealisztikus irányba való hullámmozgást. Ez természetes, hiszen az irodalom az élet szülöttje s viszont irányítója is. Azonban — éppen az irodalomnak ebből a kettős szerepéből kifolyólag — ez a két hullám, az élet és irodalom fázisa nem jár együtt. Az irodalom mindég az élet előtt jár, az irodalomban és általában a művészetben mindég a következő körök életeszméit lehet megfigyelni jóelőre. Ez is természetes. Az élet is kiéli magát s a kiélés alkonyán a megváltódás vágya támad a lelkekben, előbb mint tudat alatti vágy, melynek csak az elhivatottak, a váte- s e llt mernek hangot adni, a jótehetetlen tömeg maga csak később eszmél arra, hogy az ő leikéből beszélt az, akit bolondnak tartott, vagy keresztre feszített. Ezernyi példát lehetne ennek a ténynek illusztrálására felhozni, de ez nem lehet feladata egy újságcikknek. Talán igy is túl elméleti volt az írásom az olvasótábor uagy részének, de úgy érzem, el kellett ezeket mondanom bevezetésül szinte a tulajdon- •képeni mondani valómhoz, a mai élet és mai irodalom viszonyának fejtegetéséhez. Juró Padur csodálatos útja Irta: Egri Viktor. I. Hosszú sorban jöttek a robotból- Hajnaltól hordták és törték a köveket a várudvarban, félig pőrén, barnára pörkölt háttal és agyontikkadva a forrőságtól. Délben egy falás kenyeret és valami savanyu levest osztottak ki köztük a szolgálólányok, aztán újra suhogott a korbács és a sajgó gerincek tovább görnyedeztek, mig óriásárnyéka nőtt valamennyi falnak és a F]csák bükkösein ellán- gplt az utolsó napsugár. Amint a belső cselédség összegyűlt a konyhák köré, kihajtották őket az útra. Elcsigázva topogtak a hegy oldalába, tapasztott viskóik felé, de a kanyarodónál, ahol a lanka repedésein mocsaras tób* gyűlt egy forrás vize, beszorultak a szittyókba. Vadász- sereg közeledett, elől két vendégurral rozsdabarna ménjén a várnagy, mögötte pirosbu- gyogós, zöldzekés ijjasok és kopófalkáikkal a pecérek. Amint sebesen jöttek, a várnagy lovaglóbotjával rácsapott egy féllábu öregre, aki nem volt elég fürge, hogy utjából kitérjen. Az öreg véres fővel elbukott és a szolgák röhögve megrugdosták. Percek múlva el- kavargott a porfelhő a lovasok mögött és a robotosok kimerészkedtek az útra. Juró Padur ekkor már ott volt az öreg mellett, vizet merített és ölébe fogta vérző fejét. Az öreg magához éledt és Padur is felállt, nehéz gondtól, nehéz munkától felszántott arca sötétté komorult, erős nyakát előreszegezte, ugv nézett a várba lovaglók után és öklét emelte. — Hagyd el, Juró, — nyögdécselt rémüldözve az öreg. — Már nem fáj, hidd el, csöppet sem fáj... Ne emeld az öklöd, meglátja a velkomozsnij, — ezer szeme van. Juró visszafordult, a szeme lobbot vetett és odaállt az emberek elé, súlyosan és ke- vélyen — Mindig igy lesz, mert igy van rendién, amig husángért köszönet jár. Az emberek félve hátráltak és Padur haragja' nőtt és a sötét úton, á fórró éjszakán megnőtt félelmessé a hangja is és verté a remegéstől megszálltakat. — Bot és ostor kell ide, rogyásig robot és járom a nyakatokba! Nincs bennetek vár és gerinc? Megfuttok, megszaladtok: itt az Úristen nem segít __Lenn délen szabad a nép é s halál, meg égetés jár az olyan kegyetlen urra, mint a velkomozsnij, — Jaj, elhallgass, tömlöcbe vetnek, — sirt fel az öreg féllábu. Padur megragadta az öreg remegő kezét és ráhajolt: — Inkább ott rohadok elevenen, mint ilyen életet élni. Mondd, sztarec. mi örömöd volt? — Asszonyom volt, szép fehérbőrű asz- szony, szőke és magas és gyermekeket szült nekem. — Hol az a gyerek, sztarec? A lányod az ő ágyasa volt, a velkomozsnijé és most a csatlósok hálnak vele. Röhög rajtad, ha egy korty vízért elepedsz a robotban- Ez öröm ? És hol a fiad, sztarec? ... A föld alatt. — Jaj, ne kisérts ... Jóra fordul minden, ha eljön a inilostyivi. Oh, tudom, idén eljön és igazságot teszen. A sztarecsek elhallgatott és a rekettyés földig bókoló bokraiba meredt, — két szem parázslóit fel a sötétben, alattomos hiuzsze- mek, egy arc suhant el és a békák vártyogá- sába valami sipiíó hang szólt bele, csufondá- ros, sziveímetsző. Az emberek az utón keresztet vetve futásnak eredtek és Padur sötét fejjel indult utánuk. II. A forró éjszakán felriadt füves vackán s kábán bámult a felhők közt rohanó holdraA sztarit láttam, az apámat, megjelent álmomban és intett — költögette az asszonyt. Térdre hulltak a földes padlón és imádkoztak hajnalig. Jó volna futni innen, asszonnyal és gyerekkel bemenekülni az erdőbe, messze északra, fel, fel, egészen a havasokig futni fel, megbújni egy bacsónál, őrizni nyájat, küzdeni farkassal, medvével, vagy délre menni, a Duna mellé és eljutni messze, ahol most búza reng a rónán, izesebb és édesebb a kenyér és a Pán szava nyájas. Padur rohanó gondolatai megtorpantak. Bűn az, amit a fejében forgat. Halál vár arra, aki innen mozdul! Haj, intett a sztari, — hőit emberrel álmodni vészt hoz! — Imádkozzunk, asszony. Uj reggel ébredt. A sík felől, már folyt á derengés opálos fénye és beszüremlett n viskó rozzant falán. '
