Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-01 / 172. (1210.) szám
1926 augusztus 1, vasárnap. 9 »M!MBmaBZBgBfiaBaBgi»twuiii*>a"Vw‘»«»taiMag Hajnali vendég Az Élet-barból mind haza mentek, Asszonyrajok és lányregimentek. Haza készülnek álmos barátok, Már asztalomnál egyet sem látok. Nagy álom trilláz a láradt muzsikán; Vörös szemekkel hunyorgat a cigány, Minden fogása vonóján már hamis, Bóbiskolok csak már magam is. Riadt lélekkel csak bámulok vakon ... Halál barátom benéz az ablakon. A dáridós Ma Tegnapra lordul... De jó kedvem volt a csók s a boriul! Csókot pezsgővel szolgált az Ifjúság, Fejem övezte szép rózsa s mirtuság. Vígan harsogtuk a szerelem dalát S táncolva rúgtak az Élet-bár ialát. Cigány is megy már. A csendet hallgatom . A Csontkocsis rám bániul az ablakon. Elmúlt az éji nagy dinem dánom ... Üres minden ... nincs borom, se lányom. Mit várok én, bús hajnali vendég? Itt a záróra. Már megüzenték: Jönnek seperni. Csak nézek én bután ... Uj vendég lesz már itt holnap délután. Az ablakon néz a nagy fiakkeres, Halál barátom engem keres. Pedig az este valaki voltam: Lányok fülébe csókot daloltam. Karcsú derékra karomat fontam, Nagyot kocintván asszonysereggel Vígan kurjantok: sose lesz reggel! A hajnal mégis már jő a bércen, Szivembe' Peergynt ködálmát érzem. Az ablakon át Halál nevet rám, Mint vén professzor komoly katedrán. Megyek hát én is. 3íár készülődöm, Mint Csokonai, az én vig elődöm. Kicsit diilöngve, kicsit köhögve Kibötoi'kálok a hajnalködökbe. Aranykupám de még egyszer felkapom, Köszöntni téged, utolsó, szent napom. Szent János-áldás... Még egy korty. Lenyelem. Uj ifjúságnak átadom a helyem. Nem bánva semmit, szép lassan elmegyek, Mint az Olympról a nagy, lump istenek. Kersék János. f\ játékszamár Irta: Tabéry Géza. Aki a viadukt alatt a város kültelkére léped, annak elsősorban egy vigasztalan hirdetőoszlop dermedt szeme elé. Mint égnek irányzott figyelmeztető ujidők iromba intelme uralkodód ez a ködszerü vashenger a szomorú tájon, lerongyolt, ázott papirköntösében. Körötte a házak egyik-másika már nem is tartotta falait meredek s függőlegesen. Rokkant vályograkásuk az alacsonyan vágott ablakok alól kihorpadt a keserves időből s ezek a düledezni készülő viskók ijedségtől térdbe- roggyanó lényekké elevenedtek a végzetes_ henger előtt. Tiz lépésnyire az oszloptól piszkos szatócs- üzlet homálybavont kirakata áporodott a járda fölé s hogy a havasesőcibálta téli szürkületben bátortalan világosság lobbant üvege mögött, cipőfűzők, lámpabelek ostorok s holmi egészségtelen és avas élelmiszerek társaságában cipónyi játékszamár moccant meg, nyühetetlen és primitiv rugókon. Egyetlen bánatos, egybefolyó, soha nem szünetelő folyamatban a játékszamár feje fel és le bólogott. — Hja, bizugy... Emlékezet óta darvadoztak egymással szemközt a kültelek mélabujának e lélektelen s tudatalatti lényegei: a szürke henger hirdetőoszlop s a játékszamár. Háború, forradalom, diktatúra véres papirle- pedői a kegyetlen élet karikacsapásos egymásutánjában tapadtak egymás hátára az oszlop dombom páncélján s méltán korunk válogatástól borsódzó lelkületéhez, békésen undorodva elődjéhez, októberi magyar életigénylés s a császár elmosódott napiparancsai. A játékszamár éppúgy bólogatott már az első mozgósítást elrendelő véres lepedőnek is, mint utóbb idegen nyelven kiragasztott rendelkezéseknek, amikről a kültelki házak fellobogózásúra harsogott le a hatalom szava. — Bizugy, hja, bizugy... Egyek voltak ők, a szürke henger u:rd(kőoszlop s a játékszamár. Egyek, elválaszthatatlan egészei a részletidőknek, egymás kiesésiről fkát a jó asszony és férj, a gyökér s a talaj, miknek kölcsönös viszonyán nem változtat az, ha felleg jár fölöttük, vagy kisüt a nap. Á'ellenében a néma kettőségnek Síét hete lakot: Pú er kapitány A hirdetőoszlopon diadalmas pliklt jelezte az* a napol, ami szédületes ívben Pétert s viadukton túlra repítette. Mivel azonban Péier kapitány kevó-íé volt ckmányozó fő, miit Sszíönember, nem sokat törődött a már beragasztott kiáltványokkal s az érzékelhetetlen vonatkozás, mi közte, az oszlop és a játékszamár között volt, egyszerűen valami emésztő, keserves akarat-bénulásra szorítkozott. Vitézséggel megtermékenyített jövőjét elvetélték vajúdó hónapok, következésképpen nem maradt hátra számára más, mint összehúzni magát, amennyire lehetett. Harci ménjének, egy Táltos névre fülelő szürke huszárlónak is akadt istállója abban a szemetes udvarban, ahol Péter kapitány megtakarított filléreiből s vagy három hóra szóló végkielégítéséből bérelt hitvány hónapos szobát.. II. Magasság, mélység ebben az időben takarodót fújtak Péter kapitányban a kevélység s az alacsony előtt. Pulya resiketés fogta el, valahányszor eszébe jutott, hogy egyszer — s rövidesen — ki- merülhet-kophat megrosszabbodott létformájából is s akkor azután nem lesz hova és nem lesz tovább. Napokon át gyötörte magát, tétlen heverve a oécsltíien szobásán, de láboson még néha ki- lóvagolf a havas mer/. Ilyenkor izii'nssült s i vágta ellenében sivó téli szellő valamint arcára i pírt, úgy csiholt ernyedtsége alól életerős elhatározást. — Cc — eresztette meg a kantárt Péter kapitány. a altos megnyúlt galoppban feküdt néki a szabad mezőknek s dübörgő patái felHő --lilékre tépték a tájak prémjét, amely alól sehol sem ütközött ki rög a láthatáron. Péter ráhajolt a lova nyílegyenes, kifeszüli nyakára, az ajkai csaknem Táltos füléhez értek s igy suttogott: — Merészen, Táltos, cc ... Nekivágunk. Nekivágunk. Majd keres a gazdád foglalkozást. Meg- leszünk, ne félj. Csakhogy a nyereg nem úgy nyiszorgott mint régen, a paripa sem bírta úgy inakkal, mint amikor még zabot abrakolt. Ügetőbe lankadt a nekilódult vágta, majd csöndes poroszkáli sbi, Hazaiéit?. Péter homlokára széles barázdák csíkoztak \lkonyi gondot, de azért még nem hagyta magát. — Kiálunk a bérkocsistrandra, — döfte sarkantyúját dühösen Táltos vékonyába, mire unt kocogásba kezdett újólag a ló. Egyik barátjánál csakugyan volt letétben így vénséges batárja, amit vagy háronszo- el akartak adni, de Péter mindannyiszor ragaszkodott az alkalmatlansághoz. — Kiállunk a bérkocsistrandra, — volt végső menedéke kinzott és életképtelen képzeletének. Hazaérkezve a sétalovaglásről, bekötötte jebb napokat látott paripáját korhadt jászola elé. Szalmával vegyes lóherét gyűrt orra elé s amikor Táltos szemrehányó nézéssel, kelletlenül fogott, silány tápláléka elfogyasztásához, Péter megveregette a szürke szügyét. — Ne félj, cimbora. Volt már rosszabb is a dolgunk; tudod, Lupkovnjál, tizennégyben, a Nyágó-tetőn. Akkor fenyőgallyat zabáltál és éjjel huszfokos hidegben beleroskadtál a tábortűzbe, szegény jó bolond. Onnan is kikerültünk. Hát, ha másképpen nem, bánja a fene, holnap kiállunk a bérkocsistandra. Bevágta maga után az istálló ajtaját és szobájába tért. Dolga nem lévén, az ablakpárkányra könyökölt. Fáradt munkások cammogtak hazafelé a viadukt felől. Némelyikük a Péter ablakával pontosan szembehivalkodó szatócsüzletbe szédült, ahonnan rövidesen könnybelábadt tekintettel s felmart torokkal, krákogva fordult ki. Péter kapitány szemlélődése lesiklott a kültelek csont-bőr nyomorultjairól a játék szám árra. őrlő egyhangúságban lóbálta aránytalan szürke fejét a fából esz- tergályozott, ostobán bemázolt állat. Csak a lélek- telenségnek van olyan irgalomnélküli, bénító hatása emberi kedélyekre, ami egyszerre ernyeszt, demoralizál, ejt mérhetetlen kétségbe és sodor örvényébe az egyensúlyvesztésnek. Pétert eleinte delejes rontással igézte az örök-egyforma mozgás hiábavalósága. Átadta magát altató bűvöletének, beleringott az egyetemes kietlenség ingaméla himbálószókébe, de később vigyorgó ismerősök rajzolódtak az összefolyt kirakatüvegre, amint az övénél kiméltebb sorsuk fölényében mosolyognának össze egymás között, ha a régi kapitányt, őt, a bakon fölfedeznék. És akkor ismét lemondott róla, hogy elszánt akarattal ragadja meg az életért való küzdelem makrancos szarvait. — Hát ökleljenek! — gyűlt csaknem kiáltani veszekedett kedve. — ökleljenek a szarvak, én nem vagyok gulyás, torrero, komédiás, hogy velük riaskodjam világ röhejére. Arra gondolt, hogy másnap bekopogtat valamelyik államhivatalba, hogy megbízatásokat vállal, hogy utazik, hivatalnokoskodik. Tüstént emlékezett azonban, hogy nemrég megaláztatásba fűlt egy éppen ilyenfajta kísérletezése. Semmihez sem értett és nem bírt elviselni megjegyzéseket. Gonután? Elviszik valami zsibárushoz a lopott dolgokat és magától értetődik, csak néhány rongyos garast kapnak értük. Magam is jól asmerem ezeket a vámpírokat! Maguknak óriási a rizikójuk, milyen veszélyeknek vannak kitéve, elfogatás, fogház, börtön, azok pedig kedélyesen pipáznak, csak ki kell nyújtani a kezüket és megkaparintják minden fáradság nélkül az oroszlánok prédáját. — Ebben igaza van — szólt igazat adó hangon. — Azt meghiszem — kiáltottam elragadtatásomban. Magam is azt hiszem, hogy igy áll a dolog. Ezek a vámpírok elvetemült kapitalista elveket vallanak, igen, a tisztességesen dolgozó munkások kárára élnek, rajtuk élősködnek. Értsenek meg, ha maguk valahová betörnek és kirabolnak valakit, nem okoznak annak olyan nagy kárt, mint amilyet maguknak okoznak ezek a vámpírok. Barátaim, embertestvéreim! Tiszta szivemből beszélek most magukhoz, ezek a dolgok nekem különböző okoknál fogva nagyon dr - gák, ébresztőóra nélkül holnap biztosan nem kelek fel. És maguk mit kapnak érte? Egy pár garast. Ostobaság. Hiszen az egészért nem adnak maguknak ötven rubelt. — Ugyan hol adnának? — hangzott fel keserű hangon —, örülünk, ha huszonötöt kiszorítunk belőlük. — Drága barátaim, látom, hogy már megértjük egymást. Otthon fekszik a pénzem, az igaz, 115 rubel. Nálam nélkül sohasem találnák meg. De én megmondom maguknak, hogy hol van. Elvihetnek belőle száz rubelt, tizenötre holnap szükségem van különböző kiadásokra. És menjenek szépen el. Nem jelentem fel magukat, nem lesz nyomozás, nem lesz vizsgálat. Ez teljesen a mi magánügyünk marad, amihez senkinek semmi köze. Rendben van? — Ez valahogyan nagyon csodálatos — jegyezte meg határozatlanul a tolvaj. Mintha látnám, amint a fületövét vakarja, a fületövét vakaró ember tónusában beszélt. — De hát mi már minden ezüstnemüt becsomagoltunk. — No, hát mit lehet tenni . . . hagyják úgy, ahogy van. Majd én elrendezek mindent. — De tisztelt uram — szólt most különös hangsúllyal a tolvaj —, mit szólna maga ahhoz, hogyha mi elvinnők a maga pénzét és ráadásul még a dolgait is? — Ugyan, kedves barátom, hát tulajdonképpen mik maguk? Vadállatok vagy mi? Tigrisek? Én tudom biztosan, hogy maguk mind a ketten nagyon tisztességes emberek a lelkűk mélyén . . , Ugye, hogy igy van, nemde? — De tudja, a mi életünk ám kutya egy életi — Talán azt hiszi, hogy én nem értem meg magukat? Istenem, nagyon igazat mondott, kutya. De én hiszek önöknek, értik? Hiszek. Tehát, ha becsületszavukat adják, hogy nem viszik el a dolgaimat, őszintén megmondom maguknak, hogy hol a pénzem. Csak 15 rubelt hagyjanak meg nekem belőle, mert holnap szükségem van erre az összegre. Beleegyeznek, mi? A tolvaj zavartan fölnevetett: Jól van, beleegyezünk. — És a dolgaimat nem viszik el? — El van intézve a dolog. Maradjon itt minden, de csak az esetben, ha nem csap be bennünket. — Hát köszönöm. Az Íróasztalomon van egy doboz papircsomagokkal, ennek az alján van a pénzem, négy darab 25 rubeles és három darab 5 rubeles. Vallják be, még álmukban sem jutott volna eszükbe, ebben a dobozban kutatni a pénz után. Nos, hát ne felejtsék el eloltani a villanyt, mielőtt elmennek. Ugy-e a hátsó ajtón jöttek be? — Igen . . . —Tehát elmenet zárják be mégis kulcsra az ajtót, nehogy betörjön valaki. Ha a lépcsőn találkoznak esetleg a házmesterrel, csak ennyit mondjanak neki: Elhoztuk a korrektúrát. Hozzám nagyon gyakran hozzák azt. Ez volna tehát minden. Isten velük. Szerencsés utat! — Hová tegyük az ajtó kulcsát? — Az utolsóelőtti lépcső alá a bal sarokba. Az ébresztőórát, ugye, nem rontották el? — Nem, rendben van. — Nos, hát akkor sok szerencsét, jó éjt! * Mikor hazaértem, az ebédlő asztalán találtam egy butyort a dolgaimmal, mellette három darab ötrubeles bankjegy és egy levél: „Az ébresztőórát a hálószobába tettük. A kabátjának a gallérját kiette a moly. Vegye feleségül a szakácsnéját és ne feledkezzék meg, hogy megígérte, hogy nem jelent fel betűnket. Kófic és Gazsi." Az összes barátaim egyhangúan kijelentették, hogy zseniálisan rendezem be az én mindennapi életemet. Nem tudom, de meglehet, meglehet . . . Orosz eredetiből fordította Tury Bersey János. Kedves vendég L Én. Ez akkor történt, a rajongások, a szent hitek és bátor akarások idején. Akkor történt, amikor a kacagó Múzsák, a színpad, a mámoros sikerek hívtak. Amikor Pusztai Béla, a kolozsvári nemzeti színház egykori jeles művésze, különös, misztikus dolgokról mesélgetet-t nekem. Egy uj életről, eszményekről^ egy más, kiváltságos, célosaibb életről. Hívott, menjünk együtt, a festett világ Ígéret- földjére. Én megtorpantam a kenyérrel kínálkozó földön. Ő egyedül repült... sietett és gyorsan feljutott a dicsőség diadalmas ivére, azokra a ragyogó hegycsúcsokra, ahonnan fiatalon szédült bele a békés® égés Nirvánába. Ez akkor történt, amikor Opál barátom elfoglalta az első tanítóm ester-i székét a sárosi kincses hegyek közt. A ranki, híres Anna-bál után hívott, legyek a vendége. Vendégnek mindenütt jő lenni, a szerény tanítói lak kecske-lábú asztalánál is. Az opálhegyek lucskos tövében is. Az utolsó valcer indított útnak. Zuhogó esőben, gyalogszerrel. Egy ugrás az egész. A hideg, súlyos esőcseppek egy pillanatig sem szűntek meg kísérni. Mindenütt patakos, kátyúé hegyi utak. A tánc, a bor mámora, a forró elmélyülések láza hamar elillant. Csak egy száraz födél alá, egy puha, illatos ágyba... Az esőcseppek inoseikedőn összenevetbek: fiatalság, bolondság. Futó víz, lankasztó fagy a remegő testeken. . A magastetejü, szalmafedeles iskola a falu szélén vénhedett... Mélyen iélekzett még az egész vidék. Csak minél előbb békés födél alá... Aludni. A tanító bezörgetett. Anyja, akivel együtt lakott, egy kövér sváb asszony, kiszólt belülről; i —ii i ' iiira^mg—anga—gi—be—«■ — Nem kell az ajtót betömi... Ki az? A fia megmondta. Az asszony kászolódott, dohogott, miközben többször hallottam: dasz isz a skandál! — De, anyám, egy kedves vendéget is hozok. Kassáról, Árpád. Az asztmás sváb asszony most már egész röviden azt kiáltotta: — Ká Platz! Aztán műiden elcsöndesedett. (A magunknak szánt ágyat az időközben betoppant lánya foglalta le.) A szalmaereszről lecsüngő esőcseppek megint összenevetbek, csúfolódtak: Ká Platz, nincs számotokra hely. Mehetsz, kedves vendég! De volt padlás, a padláson selyemszálu széna... Minit az édesanya keble, úgy elaltatott csu- romviz ruháinkban, nyakkendősen. És betakargatott a tizenkilenc éves fiuk álmainak mesefátyo- lával. II. ő. — Libamáj, libamáj... Egész délután ez aranyozta be akta-terhes Íróasztalomat. Álmodoztam -és a rímek aranypatakja zu-gott bennem. Rímek, szonettek a libamájról, meg a feleségemről, aki azt a konyhaművészet izes raf- fiinerdáival el fogja készíteni és szeretettel feltálalni. — Libamáj lesz vacsorára omlósán, fűszeresen, ahogy te szereted. Ezzel búcsúzott a feleségem. Hivatal után kinéztem a vasúti postára. Levelet adtam fel. Az oderbergi vonattól elszéledő utasok közül .egy tarkasapkás, izzadó, izmos ember ragadja meg a vállárnál: — Fiú, te már meg se ismersz? Ez az opál-ember, a tanító barátom, a kultúrának most már a trenoséni hegyek közt eleven hirdetője. — Hogy kerülsz ide, mester?, — Csak úgy... Vakáció van, gondoltam, megleplek. Nagy örömmel és teljes elszántsággal cipeltem haza az opálembert. Hangosan, lármásan kisértem be a lakásba: — Nézd csak, anyus, ki van itt? Egy keIvc-s vendég, emlékszel még rá? Hál igazán kedves, hogy megjöttél. Az előszobában a feleségem könyöke beszédesen megérintett. Ez a hirtelen haragú, gömbölyű könyök a következőképpen mérgeskedett: — Ahogy én Opált ismerem, itt fog maradni vacsorára. Jó, omló, drága libamáj kell neki? Abból nem eszik. Ez a libamáj csak kettőnké Nincs egyéb ... Ha mind megeszi... A kényelmesen maradozó opále-mber pusztító éhségről kezdett panaszkodni. Az egész utón csak füstölt ostyepkát evettFeleségemnek nem csak mérges könyöke, de jó, megértő szive is van. Feltálalta az illatos, finom libamájat. Az opálember az érkező utasok irigyelt étvágyával fogyasztott. — Megengedi, nagyságos asszonyom... még egy darabkát... igazán föls-éges... Étvágyam az aztán kitűnő. A feleségem kegyesen biccentettA cipője azonban a bokámat csiklandósra: mi lesz ezzel az emberrel? — Ti nem vacsoráitok velem? — engedé- kenykedet-t Opál. — Nem, nem, mi később .. aztán .. diétásán. — Az más, szabad még? — Csak parancsolj, komám, vau még, egyéb. A feleségem szemeinek és arcának csodálatos mimikájával adott fel lehetetlen kérdéseket. Én osak vadaimat vonogattam, ami azt jelentette: minden elveszett... Úgy is lett- Amikor Opál az utolsó morzsával is végzett, nagyot fuj-t: — Hát ez is megment. Örök dicséret érte a kedves háziasszonynak.
