Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)

1926-08-31 / 197. (1235.) szám

■f*

'PmSM-JV tASS líAR-HlRIiAíi

lüuO ítUgu^iHio íií, ácUU.

BgasasaMR^'gpgsmgaaBBMBamgBraaBBsana’mm^&SESsBKaiaaBMraa^vfiiiKa*^^

Milyen pályára lépj en a magya r ifjúság?

A Prágai Magyar Hírlap rsagy ankétja á pályaválasztás kérdéséről

Á magyar ifjak és a tanári pálya

Sok szó, néni egy üdvös tanács hangzik el hetek óta a P. M. H. hasábjain arról a kisebbségi sorsuakat érdeklő aktuális kérdésről, hogy milyen pályát válasszon a magyar ifjúság, — de annál a gondolatnál, — hogy ki fogja ezentúl az iskolák nevelői és tanítói hatásán keresztül az életbe vezetni egy uj jövő leendő magyarságát, — eddig még nem állapodott meg senki, s ezért talán nem lesz érdektelen ezt a témát is megvitatni és nem lesz céltalan fölvetni a kérdést: ha pálya- választásról van szó, miért kelljen éppen az itt élő, s kultúráját féltve őrző magyarság gyermekeinek leszorulniok a paedagógiai pályákról, mikor köztudomású dolog, hogy a jövő, és pedig nemcsak a nemzetiségek, hanem az államok jövője is a család és az iskola váll vetett munkáján épül s ebből fejlődik az emberi társadalom szempontjából jóvá, vagy rosszá. — Azért én azt ajánlanám a magyar, — speciáiiasan a magyar ifjúságnak, bogy tanulja meg jól az államnyelvet és lépjen minél nagyobb számmal a tanári pályákra.

Magyar iskoláinkat egymásután veszi el tőlünk az erőszakos, tehát tévúton járó politika, s ha már nem tanulhatnak a magyar gyermekek magyar lakosságú városok iskoláiban anyanyel vükön, — igazán nem mindegy az, hogy az állam nyelvén ki vezeti és óktatja és milyen szellemben neveli őket. — Trianontól még csali nyolc év időbeli távolsága választ el bennünket, ami többek közt azt is jelenti, hogy a közéletben még nagyon szeretnek dobálódzni a „győzők" és „legyőzöttek" egymást taszító fogalmával. A győzők elért céljuk fölötti örömmámorukban és mert tudják, hogy ők tartják kezükben a jelent és veié a hatalmat, általános emberi szokás szerint szeretnek és tudnak visszaélni hatalmukkal, s ez elbizakodottakká, sovinisztákká, ■egyoldaluakká, szóval igazságtalanokká és meg nem értőkké teszi őket. Ezzel szemben a legyőzöttek, fájdalmas sorsuk tudatában és ■mert nincs módjukban sorsukon változtatni, — nemcsak a jelenben élnek, hanem a múltban is, — keresik az okokat, amelyek őket a „legyőzöttek" szomorú sorsára juttatták, okulnak a múlt hibáiból, s mialatt kénytelenek sok kegyetlen igazságtalanságnak meghajtani fejüket, ezzel szemben nyernek lelkiekben, tehát kultúrában,, mert bár ragaszkodnak fajukhoz, nemzetiségükhöz és anya- nyelvükhöz, azért mégsem sovének; rájönnek, hogy élni, érvényesülni, az emberi kul- turfejlcdésnek munkájában résztvenni joga van minden nemzetnek úgy a maga összességében, mint egyénenként, s ez hajlítja lelkűket mindenkivel szemben igazságossá és megértővé.

A tanítói pálya ideális pálya, az emberiség Megváltója is ezt a pályát választotta földi hivatásának. A jövő társadalmának szempontjából nagyon is nem mellékes tehát az, hogy milyen családi nevelésben részesült ifjúság fogja ellepni a paedagógiai pályákat. Kikből áll ma Szlovenszkó társadalma? Győzőkből és legyőzőitekből! A győzők és legyőzöttek szelleme és mentalitása pedig megnyilatkozik nemcsak a közéletben, de a családban is. Ilyenformán ugyebár nem mindegy az, hogy az oly könnyen hajlítható és a felnőttek akarata szerint formálható gyerm ©kiélek milyen vezető kezébe kerül az iskolában? Olyanéba-e, akibe már szinte csecsemőkorában beleosepegtették a sovinizmust, tehát a gyűlöletet mindenkivel szemben, aki nem az ő anyanyelvét beszéli, illetve vallja a magáénak, s nem az ő fajtájából való, vagy annak a kezébe-e, akinek családi nevelését magasabb szempontok szerint irányították, vezérlő gondolatul adva meg neki ■élete minden megnyilvánulásaiban érvényesíteni az örökszép, de sajnos ma, Krisztus születése után csaknam 2000 évvel is oly kevesektől megértett és követett igazságot: „szeresd felebarátodat, mint len magadat!"

Nem légből kapott dolog, még csak nem is túlzás, hogy a szlovák intelligencia, mily magyargyülölő szellemű családi nevelést ad gyermekeinek. Egy szlovák vidéki városban lakó ismerősöm mesélte egyszer a következő fölötte jellemző, megtörtént esetet: Egy, a városka életében, vezető szerepet vivő és patinás múltú szlovák családban a gyermek magi.elégedett. Elhívták az orvost, akitől a Yiaayb)teli:gcnciáju úrnő hírnevének örvendő családanya, a szlovák nyelvű diskurzus közben, valamit valószínűleg azért, hogy a gyermek ne értse — magyarul is kérdezett.

A magyar szó hallatára a kis beteg, 5—6 éves' gyermek megszólalt és pedig a következőkép: „mamicenka rnoja (de ugye jobb lesz, lia magyarul folytatom), kérlek hagyd abba a magyar beszédet, mert mindjárt rosz- szabbul leszek!"

Jaj neked, magyar ifjúság, ha az iskolában ilyenek a pajtásaid, de százszor és ezerszer jaj neked, — ha a jövőben ilyen paeda- gógusok fogják irányítani szellemi, lelki sorsodat! Egy a szerencséd. Az, hogy ezeknek a patinás múltú szlovák családoknak a gyermekei nem igen fognak özönleni a paedagógiai pályákra. Mert ahogy én az embereket ismerem, — hát a szlovák úri családoknál manapság az a helyzet, hogy boldogságot és

„Ha fuldoklót látsz és tudsz úszni, ugorj utána és fogd meg a bajánál fogva. Vigyázz, hogy beléd ne kapaszkodhasson, mert magával húz; de ha mégis beléd kapaszkodik ‘és nem enged úszni, üssed ököllel halántékon, hogy elkábuljon és akkor kihúzhatod."

Ez az egész cserkészet. Sem több, sem kevesebb.

Van egy nagy folyó, Vagyis inkább tenger. Azt mondja róla Darkó István, hogy „nagyon csúnya, nagyon erkölcstelen, nagyon keresztényietlen":

ez az élet. Az innenső partján van egy liget: ez az ifjúság ligete, a túlsó partján vadregényes völgy: az igaz, egész emberek oázisa.

A ligetben apró kis vademberkék nevelkednek, mikor aztán 18—24 évesek lesznek, beleugranak a folyóba, hogy átússzak és eljussanak a túlsó part völgyébe. De a folyó rohan, elsodorja őket, egyik belekapaszkodik a másikba, hogy az húzza át s mind a ketten elmerülnek, aki halálrafáradtan a túlsó part elé jut, leáll és örökre beleragad az iszapba.

Itt a ligetben pedig folyik a készülődés: az életre. Hogy mennél könnyebben le tudják re mi a beléjük kapaszkodókat, tépni, rúgni, fojtogatni, öldökölni őket, egyszóval (készülnek az „életküzdelemre".

És mi az eredmény? Mindig több gyilkolás, halál, mindig vadabb elkeseredés és mindig kevesebb olyan, aki a völgybe eljut.

Végre jött egy ember. Úgy liivták: Baden Povell. Maga köré gyűjtötte azokat, akik még nem is tudlak ennek a folyónak, az Életnek a létezéséről és először csak beszélni kezdett nekik. Az mondta: „Messze valahol van egy völgy, ahol mind emberebb emberek laknak. Miért emberebb emberek ezek? Azért, mert

tudnak akarni, fanatikus, vad, rendíthetetlen akarással, százezerszer elbuknak, de százezerszer újra kelnek és újra kezdenek. Hisznek még akkor is, ha már milliók megtagadták a hitet, mernek küzdeni mindennel, amit más lehetetlennek tart is, ha a kapát letették, könyvet vesznek elő, úgy pihennek, van egy elvük, de csak egy van s ez a lelkűk közepén van s csak azzal együtt lehet kiszakítani."

A kis fiuk pedig azt hitték, hogy ezek valami héroszok, valami földöntúli lények. De az öreg tovább magyarázott: „Nem. Ezek is úgy néznek ki, éppen úgy, mint a többi emberek kívülről. Az egyik munkás, aki reggeltől estig verítéket gyöngyöző homlokkal ás, kapál, robotol. De, ha véletlenül a kezére üt, vagy megvágja magát, nem kezdi el, hogy hej azt a keserves..." — legfeljebb annyit mond, hogy: „Hü az áldóját! Nem hittem, hogy ilyen ügyetlen vagyok!" Ha hazamegy, megcsókolja feleségét, kisfiát, letörli az izzadtságot és előveszi a keresetét: ennyit kell a mindennapi kenyérre fordítani, ennyit a ruházkodás- fa. Ezt elteszem Jancsinak, mire iskolába megy, ezt pedig arra szánom, hogyha megkívánunk valamit, legyen megszerezni.

A másik hivatalnok. Szűk szobában reggeltől délig, déltől estéiig kötmöl. Aztán hazamegy, kisétál a kis kertjébe, megnézi, hogy milyen nagy már a hagyma, sok gyümölcs potyogott-e le a fáról. A kerítésen benéz egy kis maszatos pofa, olyan vágyakozva néz, ltogy a nyála csorog. A hivatalnok ránéz. Nem ordít rá, el sem kergeti, hanem leszakít egy szép, mosolygós almát és odaadja. Aztán boldogan megy be vacsorázni.

megelégedést sugározó tekintetű mamák, de | még inkább az apák, ezzel a felvillanyozó j gondolattal szokták a családi asztalnál gond-! talonul és szinte az uccáro kihallatszóan fiacskáikat végigmustrálni: „ebből a sikerült, drága „synácek“-ből, mire felnő, egészen biztosan miniszter lesz, vagy ha nem is miniszter, hát akkor legalább közjegyző!"

Nemcsak a magyarság jól felfogott érdekében s nemcsak államérdekből (csak a béke és a megértés lehet az állam létezésének biztos pillérje) hanem az emberiség jobb és szebb jövőjét munkáló eszme szempontjából is ajánlatos, hogy a kisebbségi sorsban élő magyar ifjúság minél nagyobb számban készüljön a tanári pályákra, hiszen minden egyebektől eltekintve ezen a pályán fog tudni elhelyezkedni is, mert a szlovák ifjúságnak az a része, amely őseire való hivatkozással protekcióra számíthat, nem igen lesz e téren konkurrense, és a protekcióra kevésbbé támaszkodható szlovákokkal felveheti a versenyt az elhelyezkedést illetőleg, annál is inkább, mert ez utóbbiakban inkább meg van a hajlandóság a jobb jövőt munkáló kölcsönös emberi megértés felé. Figyelő.

A harmadik nagy ur. Gazdag, tudós. Alig látni kint. Talán nincs is semmi gondja, dolga. Egész nap alszik, vagy eszik. Nem bizony! Már reggel beöltözik egy furcsa ruhába. Nehéz és vastag mintha ólomból lenne; abból is van. Bent, a laboratórium belsejében, egyedül, hallgatagon dolgozik. A halált melegíti, fagyasztja, olvasztja, párologtatja. Azért kell az ólomruha, mert, ha a halál hozzá férhet, vége van. Dohát mit akar a halállal? Le akarja győzni, hogy megvédje magát, meg azt a hivatalnokot, meg azt a munkást. Azokért dolgozik és ha ruháján egy hajszálnyi rés támad — azokért hal meg.

Vasárnap pedig, mikor a templomból jövet találkozik a munkással, felderül az arca és barátságosan kezet szőrit vele.

Ilyenek az emberek ott a völgyben: az emberebb emberek. De közben van egy nagy folyó, az élet, azon kell átúszni. Ám aki vízbe akar menni, annak bátornak kell lenni, annak úszni kell tudni.

Ennyi az elméleti kiképzés. A többit gyakorlatból tanulják meg a fiuk.

Gyakorlatból tanulják meg a fiuk, hogy a becsületes munkás, a becsületes hivatalnok, a becsületes tudós közt csak az a különbség, amit a kezük csinál. Más emberi különbség nincs.

Mindegyik lelkében ott van az alap: a jó, hü, kitartó, bátor, istenfélő, meg nem rettenő emberebb ember. Ezen épül fel a becsületes munkás, becsületes tudós, becsületes hivatalnok élete.

Nem szükséges mindezekből egy minta- példányt bemutatni a fiuknak. Sőt nem is lehet, mert mindezekből nincs is még minta- példány, mert bemutatni annak a regisztráló- tűnél finomabban felfogó léleknek csak a tökéleteset szabad, amin hiba már nincs, mert a beültetett hiba vagy elhatalmasodik, vagy megalkotódik rögtön a vélemény: „Hm! Szép kis mintaember, nem is káromkodik — mikor hallják, csak mikor nem hallják és igy tovább", de meg azt is gondolhatná a maga felfogása szerint, hogy pl. egy becsületes hivatalnok emberebb ember egy becsületes munkásnál, v^gy tudósnál.

Itt az a fontos, hogy az alapot megismerjék s azon aztán biztosan és erősen felépül a többi: a munkás, az iparos, a kereskedő, a tudós, a hivatalnok.

Ez az az alap, amit a 12—15 éves lélek olyan forrón magába szív.

De jön a „nő", az ital, az emberek rosszasága."

Hát az igaz, hogy ezek közt a legutolsó a legfontosabb, de azért a másik kettő mellett sem lehet szótlanul elhaladni, mert ezekkel kezdődik az igazi kamaszkor. Ez az első kicsapó hulláma az életnek, ezt kell felhasználni a gyakorlati tanításra. Ekkor kell megtanítani az úszást, hogy a hullámcsapásokban fenn tudja magát tartami a fejlődő lélek. Itt elbukni nem szabad, mert ennek következményei katasztrofálisak. Ha az az erkölcsi alap ebben a próbausrásban, ebben az előcsatározásban elbukik, posvány és iszap nő helyén, mely megfojtja a belé hulló szép- és jómagot.

Azt, hogy ebből a korból diadalra lehet vezetni a gyermekleiket, számtalan példa bizonyltja.

De most kezdődik a ligetben a legláza- sahb munka, utolsó lépések a felkészülődés felé s aztán diadal inas reménnyel bele az élet Vjába., a küzdő embertömegek közé. És

Hozzászólás a,cserkészet válsága-hoz

Komárom, augusztus 30.

igenis, a vezető megy legelöl. És mer.’ legelői megy, igenis, követendő példaképe lehet a rája szegezett tekinteteknek: mert legelső a sor elején és küzd 'azokkal a fegyverekkel, amelyekkel az utánajövőt tanította küzdeni. Hogy e küzdelmében nem mindig a legszerencsésebb, az még nem erkölcsi hiba nála.

Ha az ifjúság elé a ma emberét állítjuk, akkor szomorú képet lát maga előtt és még olyan sem lesz, mint az.

A jövő emberét kell elé állítani, aki nem elvont fogalom, hérosz, félisten, hanem ember, földi, küzdő, gyakorlatias szellemű, de egész és emberebb ember.

Mikor az életfolyó vizébe lép a 18—20 éves fiú, akkor törnek össze a szép ideálok, eszmék, remények. A pofonok hatása alatt? Hát ott is! De ott csak 10—20%.

Hiszen a cserkészet nem arra tanít, hogy legyél bábu, esetlen, ügyetlen, ahova dobnak, ott ragadj.

Azt neveli, hogy legyél élelmes, erélyes, jogodhoz ragaszkodó, de feltétlenül becsületes és igazságos. Védd meg, ami a tiéd és tiszteld a másét!

„Ha mégis beléd.kapaszkodik és ' nem enged úszni, üssed ököllel, hogy elkábuljon ...“

Ugv van! Ütést ököllel annak, aki a mélybe akar huzni, de nem azért, hogy belepusztuljon, hanem hagyjon bennünket dolgozni a saját megmentésén.

Hiszen az emberek nem gyülölségből akarnak a mélységbe huzni, de bennünk látják a szilárd pontot, reménységük partját és nem gondolnak azzal, hogy a mi lábunk alatt sem biztos még a talaj: az élet.

Nem vagyok naiv, hogy igy Írok. De kötelességünk az embereken segíteni, segíteni rajtuk pedig csali úgy lehet, ha nem félünk tőlük, ha szeretjük őket. Ez a szeretet parancsolja azt is, hogy, ha kell, ököllel mentsünk.

Nincs itt szakadás a cserkészet és az élet között, akármilyen szép az egyik és akármilyen rut a másik.

Az életbe átkerülő ifjú nagyjából készen van rá, mit talál maga előtt, amit az is bizonyít, hogy megpróbál küzdeni a hullámokkal, az élettel. Nem is a kapott pofonok, nem is a zűrzavar kábítják el, hanem más: az, hogy a régi gárda szétszóródott a világban, alig van mellette — ha ugyan van — egy, kettő, ni.—3 akivel vállvetve küzdjön, s mig három belékapaszkodóval küzd, másik három húzza lefelé.

Az öregcserkészet megvan, de szervezetien. Az egyetemre felkerülő öregcserkész lát maga körül öregcserkészeket, de azt sem tudja honnan való, milyen csapat tagja, mit kezdjen vele.

Pedig milyen könnyű lenne megküzdeni a gyilkos hullámokkal.

Nem is kellene valami világrengető munkaprogram, csak egy kis szervezettség ■és ez a nagy probléma magától megoldódna. Amint a külvilág diáksága, úgy az öregcserkészcsapat is alkosson magának egy külön társadalmat. Ez a társadalom vegyen részt az élet minden munkájában, de mint cselekvő egész, amely egy gondolatot lehel, egy célért küzd, egy akarattal tesz s ez az egy gondolat egy cél és egy

akarat a benne lévők összességének gondolata, célja, akarata*.

, így közös erővel, mint egy óriási köralaku mentőöv, át tud úszni a folyón és megbirja a beléje kapaszkodókat is.

De a kör közepe sem lehet üres. Itt kell megszületni és megérni a gondolatoknak, melyek kifelé tettekké válnak.

Az öregcserkészgyüléseken nem kel! pont cserkészügyeket tárgyalni. Mindig arról' legyen szó, amit a közös érdeklődés kíván, tudomány., művészet, i, ar, kereskedelem, sport, nagy emberi problémák, tervek, kísérletek, vagy akármi más, ami a csapatot érdekli, de az alap a cserkész- szellem legyen!

Az ilyen megbeszéléseken kezd kiforrni ■a gondolat, amely a mocsáron ingó emberi alkotások alá márványalapot emel.

Hogy néz ki egy cserkésszellemii suszterüzlet? — Ugye milyen nevetséges kérdés! Pedig aki ezen nevet, az nem tud rá megfelelni.

Az öregcserkészek tömörülése megóv még egy bajtól. Attól, lmg\ a cserbe ... let csak máznak tekintsek, de alatta sokan bármit csinálhatnak.

— Hisz a cserkészet nem aszkézis, mért