Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-26 / 193. (1231.) szám
4 04M«iAl*iV tAfcYAR-HIRIiAE 1926 augusztus 26, csütörtök. A fUDOMANY UJ KÉRDÉSEI Modern Földrajzi Szeminárium Népszerű cikksorozat a modern földrajz problémáiról XXVI A vulkán kitörése Utánnyomás tilos Azok a bátrak, akik a kitörés kezdete előtt felni ereszkedtek a kráterig, nem sokáig maradhatnak ott. Roppant meleg kezd lenni, mind dühösebben és mogorvábban kezdi szórni a kráter a tüzes köveket és izzó lávacsöppeket, roppant sürü füst tódul felfelé. Végre az embereknek menekülni kell. D~ itt is az ideje. Dörgő robbanások, sistergő zugás kíséretében pokolivá fejlődik a tünemény. Oly sűrűn száll a koromfekete füst, hogy elsötétíti az eget és vastagon hull a földre. A szép üdezöld szőlők, a citrom- és narancsligetek tele vannak szürkés porral, amit hamunak szokás nevezni. Lassankint megterheli a házak tetejét annyira, hogy a beszakadástól kell félteni. Egy darabig csak kotorják le, osak söprik az utcáról, de lasmi lett a kedves tájból! Ahol nem bontott be mindent az ölnyi hamu, ott meg a láva takarta el minden szomorú emlékét annak, hogy itt hajdan emberi kezek dolgoztak. — Majd évszázad múlva kiássák a maradványokat s meglelik annak a szegény asz- szonynak a hulláját. Azaz csak a helyét. A keménnyé vált hamu megőrizte a szerencsétlenek alakját, de hullájukat rég kioldotta a csendesen szivárgó talajvíz. Ügyes emberek kitöltik az üreget gipsszel s azután leássák körűié a kemény hamut. A gipsz megőrzi a vonagló ember megmerevedett alakját s most ott láthatjuk a múzeumokban. Pompeji és Herculaneum pusztulásának képe volt most előttünk, amíg a vulkán kitörésének rendes lefolyását elmondottuk. Már ebből is megérthetjük, hogy a két római város pusztulását nem okozta valami különös tünemény, hanem egészen normális lefolyású vulkáni kitörés, amely azonban olyan hosszú pihenés után jelentkezett, hogy emiatt készületlenül találta az embereket. Pompejit hamu és rapilli, Herculáneumot láva öntötte el. Láttuk tehát, hogy a vulkán mindenféle kőzettörmeléket, lávaanyagból álló apróbb- n'-^yobb köveket s végül lávát hoz napvilágra. Ezekből az anyagokból építi fel a vulkán a kuphegvet. Nem valami feldudorodása a földrétegnek, hanem csakis a kráterből kitódult anyagoknak a felhalmozódása. (Folytatjuk.) san nem birnak vele. Eget-földet rázó dördülés után most már sűrűn hull a hamu, helyenként még egészen forró, itt-ott tele van apró kövecs:ékkel, amit lapil- linak vagy rapillinak neveznek. Ez már gyújtogat is, mert néha egész izzón hull alá. Menekül, '’ki teheti. Egy darabig még el-elkapja a szél a vészharang kongását, azután nem hallani mást, csak a hamu és rapilli zúgását, meg a háborgó hegy gonosz dörgését. És alig lehet menekülni. Az utakat már vastagon beborította a hamu, amelyben térdig sülyed a szegény menekülő. Ha tudnák, hogy még micsoda utat kell megtenniük ebben az infernális sötétségben, a sürü, süp- pedős hamuban, tévesztett utakon, talán meg sem próbálnák, hogy tovább előre jussán#:. Felgyulladt épületek rémes világánál, menekülő állatok és emberek közt mit is keres ez a gyönge kis csapat? Holtra fáradva rogynak össze, megfojtja őket a forró hamu s olyan gyorsan betemeti a szürke szemlédéi, hogy alig látni a nyomukat. Ki keresné most őket, amikor mindenki a maga életét igyekszik menteni? A feltolakodott magma végül olyan suly- lyal nehezedik a hegy oldalára, hogy az valahol megreped és kibuggyan belőle a forró láva. Mint valami pokolbeli patak, sisteregve, gőzfelhőbe burkoltan kezd az izzó-fehér folyam lefelé tódulni. A kihűlt láva felszíne néha rögös, máskor olyan, mint a tészta, sürü furkókban ke- ményedik meg, de felszine minden körülmények között fekete, élettelen sivatag a hajdani virágzó kertek helyén. Siralom nézni, A Prágai Magyar Hírlap hasábjain sok szó esik mostanában a cserkészetről. És csodálatosan minden cikk egyetért abban, hogy a cserkészet valami üdvös „uj élet, uj társadalom, uj ember", a cserkész „a tiszta életnek és könyörtelen erkölcsöknek lovagja, a maga egészében nagyszerű gyermekpéldány és növekedésre indult plántája egy jövendő férfinak". így és hasonló himnuszokban zengenek a cserkészmozgalomról azok, akik maguk .:s jó- néhány évvel ezelőtt cserkészek közt éltek s mint vezetők dicséretesen megálltak a helyűket. És mégis, mégis ők vetik föl a kérdést, hogy „mi az oka annak, hogy a férfikor kezdetén a cserkészet átfogó világnézete elveszti intenzitását" és „a kezdő férfi meg is szűnik cserkész lenni", ill. „a vallás-erkölcsi nevelésben részesült és egész életére kiható, bőségesen kamatozó tőkét gyűjtött ifjú már az egyetemeken belebukik a krízisekbe?" Engedtessék meg nekem, aki már egy évtizede vezetek cserkészcsapatot s bőven volt alkalmam megfigyelni a csapatból kivált ifjak fejlődését, hogy a felvetett kérdéshez én is hozzászóljak. A cserkészet, mint azt Arady Zsolt oly találóan kifejtette, „nem tisztán ifjúsági mozgalom s hatása nem szűnhet meg a kamaszévek bevégzésével". Amelyik fiú egyszer beleizlett a korszak- alkotó mozgalomba, — akarva, nem akarva, — cserkész marad: élni, cselekedni fog legnemesebb ösztönei szerint; természetes erőit, ambiciót el nem fojthatja és ezek jellemben, egészségben, ügyességben állandóan — tudatosan és tudat alatt, — a fejlődő ifjúban, a férfiúban is egyre formálják a jó polgárt, az egész férfit. Avagy Győry, Darkó és a többi öreg cserkész most, 20 éves életkoron túl, kevésbbé élik önmagukat, mint cserkészifju korukban? 14—18-ik évükben élték a kamasz életét: talán furtak-faragtak, légvárakat építettek egy eljövendő egészséges társadalomról, próbáztak, kemény önfegyelmet gyakoroltak önmaguk felett és nyáron ró dák az erdőt, mérték az országutakat dallal az ajkukon, ahogy a cserkésznóta tartja: „Dal ol hangos erdő, mező, berek, Ha olt járunk mi cserkészek. Dalol a szív, muzsikál a lélek; Vele dalol a természet. Aki dalol, sohsem fárad el; Aki felnéz, sohsem csügged el, Mert a dalt ajkunkra a jó Isten adja, Ö ad erőt a nagy harcra!“ Igenis, a cserkészet egy egész életre kiható ideál, ha vérünkké lett mindaz, amit a cserkészet nyújt. Isten, haza, emberség, a tisztaság, férfi, erő, az öreg cserkész számára sem lehet lényegtelenebb fogalom, mint a kamasz-cserkész számára. Sőt! Kell, hogy tisztultabb, nemesebb formában jelentkezzenek a férfiú, mint a gyermek előtt. Csakhogy ezzel is úgy vagyunk, mint a kislány a nótában: Amikor még kis lány voltam, A babámért majd meghaltam. De mióla nagy lány vagyok: A legényért élek-halok! A gyermekcserkész még a történeti éniség korában él: itt az engedelmesség a főerény, mely a szokásban, a törvényszerűségben, a közért feltétlenül mindenre kész érzületben és cselekvésben érvényesül, önmegtagadás és önérvényesülés vezeti az akaratot és az egyesben létező, sajátos arravalóságán alapuló rugóival a közösség szellemét juttatja érvényre. Az öreg cserkész, az egyetemre járó ifjú, lassanként kivetkőzik a történeti hatalmak köréből s benne fölébred a tiszta éniség, a szerves egészen belül érvényesülő, ethikai életű és személyiségű egyéniség: saját lelkében keresi azt a sajátos célgondolatot, mely jobb énjét alkotja s a OGGGQÖOGOQC&ÖGQOQOOQOGGGOGGGGGOO 1 Jogászok! Katona Artúr doktor ö g jogi szemináriuma, g § 0 Budapest IX., Ráday-utca 41. sz. C> Előkészítés az összes jogi vizt- O gákra — Jegyzetbérlet — Dijta- Q § 5336 lan tanácskozás levélben is Q o oooooooooooooooooooooooooosecooo közösségben, sajátos hivatás-érzésében mint isteni erő nyilvánul a szeretetben. Az egyetemi ifjú, mint egyén, lelkének isteni célgondolatában rejlő sajátos értékének ismerete alapján lelkiismeret- szerüen gondolkodik, akar és cselekszik. Egészen természetes tehát, hogy ez a gondolkozása, akarása, cselekvése sokszor összeütközésbe kerül a világgal. Szinte elkerülhetetlen! És ha egyénisége nem elég erős, ha környezete nem elég jellemes: krízisek rohanják meg, sőt a nő, az ital, a kártya, az emberek rosszasága bukásba is viszik. Ebben nem a cserkészet a hibás, hanem hibás maga az ifjú, aki a benne szunnyadó erőket nem tudta kamasz korában eléggé kifejteni, aki nem szokta meg kellően a fegyelmes önmunkásságot, a kizárólagos nemze i szellemen felülemelkedő irányzatot, a világ szellemével való érintkezést. A világháború utáni öreg cserkészek nagyobb része elbukott, de elbukott a nem-cserkész ifjúság még nagyobb percentje a romlott élet döbbenetes világában, amelyben nem a tudás érvényesült, nem az erkölcs diadalmaskodott, hanem a léhaság ülte orgiáit és az önzés vigyorgott a szegény altruistákra s a lánckereskedés, siberolás, csempészet, valutázás volt az egyetlen kulturális vivmány. Ez egy vis major, egy gátszakadás volt, mely förtelmes iszapjával ellepett mindent, még azt az ideálokkal telitett cserkészfiut is, aki egészen természetesen mint megcsufolt, agyonpofozott mártir került ki a bachanálból. De ez csak kórtünet! Az utánuk kövekező cserkésznemzedék ismét felülrejutott. Csak rá kell mulatnom a prágai és brünni Szent György Kör lovagjaira! Ezek ma is, mint egyetemi hallgatók, izig-vérig cserkészek s magukból kitermelték azt az életideáh, amely okszerű következése a középiskolai cserkésznevelésnek. Megállják a helyüket s ha kell, a jég hátán is megélnek! — „A cserkészeszméti nagyon szépek, nagyon erkölcsösek, nagyon keresztények“, — mondja cikkében Darkó, — igen, azok s azoknak is kell maradniok mindvégig! És ez a szinte elérhetlen ideál, — hiszen minden eszmény ilyen, ilyennek kell lennie, akár Krisztus tanitása, — előbb-utóbb megteremti magának azt az életformát is, amelyben érvényesülnie kell. Ide nem kell egy uj Baden Powell, ide csak nyu- godtabb politikai és egészségesebb gazdasági viszonyok, anyagi és lelki konszolidáció kell, hogy a lelkek harmóniában ismét egymásra találj inak. A Szent György Kör cserkészlovagjai e <okintet- beu már biztos alapon mozognak: rajta vannak, hogy önsegélyezés utján lehetővé tegyék szegényebb társaik tanulmányait, vigyáznak a gyöngékre, hogy az ellenséges életben el ne bukjanak; összejönnek, tanulnak, tanácskoznak, egymásba. fogódznak s acélfalként állnak a csábos Ninive és az erkölcs-pestises Babylon romjai felett tisztán, moesoktalanul, mert erős az ő hitük A szerencsecsillag Irta Színi Gyula Margit beleszédült . . . félig elalélt . . . és Drugeth a forrás vizével kente meg halántékát . . . Margit magához tért és akkor elkezdett zokogni: — Mért vagyok oly szerencsétlen? . . . Mért nem találkoztunk mi ketten hamarább? A feleleteket csókok pótolták, amelyekkel Drugeth ellepte az asszony ajkát, szemét. — Légy az enyém . . . még ma este . . . Ne félj semmitől . . . Ebben a pillanatban tüzesik villant át a sürü árnyékon és nyomában dördülés . . . Puskalövés volt . . . Margit arcát csapta a láng szele . . . Néhány pillanat . . . eldördült a másik lövés ... és nyomban utána a harmadik . . . Margit dermedten állt ott . . . Drugeth, aki hamarább ocsúdott föl a meglepetésből, halkan suttogta: — Meneküljünk! . . . Bejjebb a sötétségbe! . . . És vonszolta magával a nőt a legsűrűbb árnyékba. A lövések nem ismétlődtek meg többé. Halálos szorongás közepeit osontak tovább ... az árnyék oltalma alatt . . . Drugeth életöszföne oly éles volt, hogy még a koromfeketeségben is szinte látott, érzékei emberfölöttivé finomultak és elkerült minden reccsenő gályát, hogy menekülésül-: nesze el ne árulja őket. Többé nem üldözte őket sertki. Lassankint visszanyerte Drugeth a nyugalmát. Az üldözők, úgy látszik, elvesztették nyomukat. A fák közé bevilágított a hold. Drugeth megtapogatta az asszonyt és kérdezte: — Nem sebesült meg? — Azt hiszem, nem . . . — Hála Istennek! — felelte a főispán. — Lássa? ... Az én szerencsecsillagom! Elővette a cigarettatárcáját, kinyitotta és a cigaretták k-özt megalálta a puskagolyót, amely átütötte a tárca külső fedelét, de tovább nem tudott hatolni. — Ez mentette meg életemet! — nevetett föl szinte gyermekesen. — Jól célzott, aki kilőtte, egyenesen a szivemnek irányította. Margit is lassankint visszanyerte higgadtságát. — Most menjünk vissza a vendégek közé. Elég soká elmaradtunk! — Hová gondol? Most menekült meg a halálos veszedelemből ... és vissza akar rohanni beléje? . . . Hát nem látja, hogy a férje, az a részeg vadállat, meg akarja magát ölni? — Hát mit tegyünk? — sóhajtott Margit. — Valahol itt közel kell lennie az országidnak . . . Visszalopőzunk a kastélyba... ott van az autóm ... és viszem magát innen el . . . — Ez lehetetlen! — mondta az asszony. — Gondoljon a botrányraÜÁllásába kerülhet! — Mit törődöm most az állásommal! Csak maga legyen az enyém. Legyen a feleségem. Margit halkan, de határozottan mondta: — Nem mehetek magával . . . Inkább az életem teszem kockára ... de egy Abafi grófnő nem szökhet meg, amikor a férjének vendégei vannak . . . — De, drága, az életéről van szó . . . Én nem tűrhetem,* hogy maga itt maradjon és életét kitegye a biztos veszedelemnek . . . Maga fel fog ülni az autómra és a soffőröm elviszi magát a városba ... Én itt maradok . . . engem ne féltsen ... én bízom a szerencsecsillagomban ... — De viszont én nem akarom azt, hogy maga kitegye az életét énmiattam veszedelemnek . . . —Akkor hát . . . szökjünk meg együtt... Visszalopóztak a kastélyba, messzire elkerülve a garden partyt, ahonnan zene és vigság zaja szólt. Drugethnek valóban nagy szerencséje volt. Hamarosan megtalálta a soffőr jét. A gépkocsija is útra készen állt, minthogy eredetileg azt a parancsot adta a sofőrnek, hogy hajnalban haza fognak menni. A soffőr kivezette a gépet az országidra és a kastélytól valamivel távolabb már várt rá Drugeth’'és Margit. Beültek az autóba és a halál elől való biztos menekülés tudatában vágtak neki az országúinak. Kinn jártak a mezőn, fák rohantak el mellettük és Drugeth csak odáig jutott el, hogy megcsókolhatta Margit kezét. Az autó hirtelen megállt. A soffőr kiugrott a kocsiból, kinyitotta az ajtót: — Méltóságos uram, tessék kiszállni. — Miért? Megőrültél? — kiáltotta a főispán. — Méltóságo-d gyalog fog besétálni a városba! — szólt keményen a soffőr. — De hát miért? — Ezért — felelte a soffőr és levette szemüvegét. Mike Ádám állt előtte. Szó se lehetett többé ellenkezésről. Drugeth kiszállt a saját kocsijából. — Ádám, győztél! — mondta ismert mosolyával, amelyet megalázottságában is megőrzött. — Én magammal nem törődöm. Csak arra kérlek, hogy ezt az asszonyt ne bántsd. Nem tehet semmiről. Én kényszeritettem rá, | hogy a kocsimba üljön . . . féltettem az életét .. . tőled ... — Mentő angyal vagy — felelte Ádám és még gúnyosabban hozzátette: — Hogy gondolhattad azt, hogy meg fogok ölni egy asz- szonyt, akit imádok? . . . — Visszaélsz azzal, hogy nincs nálam fegyver ... v — Parancsolod az enyémet? . . . Tessék! Ádám átadta, valósággal rátukmálta a főispánra a pisztolyát. — Jó — felelte Drugeth —, elviszem magammal korpusz deliktinek . . . Biztosan ebből küldted utánam azt a golyót, amely megrekedt itt a cigarettatárcámban . . . — Géza, te sokkal okosabb ember vagy, semhogy firtatnád, kitől eredt az a golyó . . . Menj szépen haza ... És a botrány csak hármunk közt marad. — Állok rendelkezésedre — felelte Drugeth. — Egyszerre nagyon önérzetes lettél!... Amióta fegyver van nálad. — Visszaélsz azzal, hogy fegyver van nálam — mondta a főispán, aki ilyeu pillanatokban sem vesztette el szellemessége fegyvereit. Ádám most a szemébe nézett: — Géza, én nem párbajozom veled, de te ebből nem fogsz kázust csinálni. A golyót én küldtem utánad, de ebből se fogsz kázust csinálni. És ma végre enyém lesz az az asz- szony, akit csak erőszakkal lobéi meghódítani. De te ebből se fogsz kázust csinálni, mert hiszen az erőszakot . . . azt tőled tanultam. A főispán az asszonyhoz fordult:-V dó éjt, Margit ... Ez az én szerencse- csillogóin! És gyalog nekivágott az útnak. (Vége.) Válságban van-e a cserkészet? Scherer Lajosnak, a Mi Lapunk szerkesztőjének hozzászólása Győry Dezső körkérdéséhez
