Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-15 / 184. (1222.) szám
rs!raw”fe3? 1928 ru7,.j?~f’?r. 15, vRsárnp7. *MmrtMttS%amxwmtx!iunm Rézignááó Nem járóm a pusztát, mint a jó öreg költő, Manhattan fia, ez amerikai Walt Whií)nau, aki szemébe huzva nagy szalmái Májról úébarangolia a végtelen mezőied. Nem kábi’am magom alkohol-'mámorral,, nem próbálóin meg a hasist és a néger asszonyéi: szereiméi, mini imádságon 'Verlame, • szomorú szeretője a párisi éjszakáknak. Én c$o.k az egyszerű külvárosi Vicákat járom és néha énekelek szomorú, tompáit fáradt énekeket a házakról, melyeket lassm hóna alá kap az éjszaka, a szeretőm szeméről, amit magamba ittam, az emberekről, kik kedélyesen köszönve jobbra és balra lassan leélik ócska élelük és magamról, ki jámádlau, bújok meg egy-epy kávéházi*v hónapos szobámban vagy kopott, korcsmazugban. Én nem vagyok apostol és nem hirdetek embcrmcpvái‘6 nagyszerű igéket, nem vagyok ssnilember, .ki hideg teruplómkövön véresre csussza ájíalos térdeit, vem vagyok tudós és nem temetkezem öles fólián sok tudásának fekete kertjébe, vem. vagyok világfi és nincsen monoklim, amellyel szem-ügyre vehetném a kívánatos. ;■ :t:m még csak hős sem vagyok, . . csak egyszerű elfáradt ember és a szájam se nyílik, hogy magomat énekeljem diadalmas. nagyhangú himnuszokban. Megjárom a kör utakat, és élté vadéi: olykor a homályos külvárosi utcán, aztán a villamossínek mentén mégis hazamegyek, — lefeküdni, aludni — hogy holnap a tegnapot kezdhessem előröl. Jarnó József. a tenyerébe vápává, mint tüzes kis .horgok Kenyér is, ige is Irta- N. Jaezkú Olga A nő mini a két kezével a férfi karján babrált. A lé rí; tréfásan Yűgigcsipegelte vér kony ujjait — ügy rám csLmpaözkp'diiák, mint ezek az indák a tőid halárai És végig.- -..porié pálcájával a kör ütöttük nyíló vadvirágokat. Az asszony játékosan fel- kaoagoii s iuúrah-ajlitva gyűrűs ujjait, egyon- kint rápa-üinlotta a férje karjára, 'amelyről vissza vall tűrve az ing, — Fény aszal . • . szavalta gyermekes pátosszal hosszúkás smaragddal disziieH kö- • zépső ujjara, — e'z ibolya-ametiszt .... ez picike-rózsaszín vadszekíü •— és rubincsep- petékes kisujját belenyomta a pihenésben puhán elomló íériiizomba. — Beültetem, cserépbe, jó földbe — kirakodott vele tovább. — Volt már cserépben vadszekfüje? — kérdezte a férfi. — Ivem; de lehelne! Hazavinnék egy kis neki való földet és szépen 'virítana az ablakomban. Tudja-e, hogy líczsiku fenyőfát nevelt ládában, mert azt akarta, hogy éío_ karácsonyfája legyen? Valahányszor iát fuvaroztak, mindig hozattak neki friss erdei földet. — Mi lett belőle? — Nem tudom, mert mi nemsokára eljöttünk onnét. — Hát én megmondom: karácsonyiig száraz szemét lett a fenyőfából, az udvar sarkába dobva! — Miért? Én nem hiszem, hiszen mindig gondoskodtak megfelelő talajról! — A gyökerei talán megkapták a föltételeiket, de nem kapta meg a koronája! Tartályom! kellett volna körülte a kakukíüvek száradását, a fürdő fecskékről felpérdgó vizet; mindent, ami összeadja az erdő balzsamát ! Felemelt fejjel szívta magába az erdő páráit, amelyek eggyéhatároződva lehelték az ózont. Az asszony még mindig játszott. — Jó, hogy nem mondja: rákot is kellett fogni a fenyőfának, mert az is van az erdőn! És azt gondolja, hogy az én szekfüm sem élne ezek nélkül, miért? — Csak! — vágta el rövid daccal a nyu- Jós női kíváncsiságot. De a nők — önkéntelenül elismerve ezzel a férfi nagyobb, komolyabb képességeit — mindig valami nagy dolgot sejtenek jelentéktelen szeszélyei mögött is. A hirtelen vágásra elszomorodott az asszony; engesztelődül most már a férfi kezdte a játékot. Beleturkált a gyepbe, aztán összehasonlitólag hajolt az asszony keze fölé. — Látja, itt legtöbb a sárgavirág; magának nincsen topázos gyűrűje, amit a kezemre ültessen? kodott, amit az imént a férfi makaccsága mögött sejtett. Ridegen válaszolt: — Nincs. Nem is kell. Eléggé megsárgit majd úgyis az irigység, ha a helyembe kerül az a másik, akire az elébb is gondolt! Magának is jut a sárga díszből: itt lesz az ujjún az arany karikagyűrű! A férfi legfőbb idejének látta megszakítani az érzékenykedést. Megfogta a karját. — Menjünk! A virágos dombocska, amelyen haladtak, úgy sült a forró napsugárban, mint valami illatos, fűszeres ünnepi torta. Lent, a pataknál játszó gyermekek kóstolgatták: kapával vájták a belét és beledörzsölve sárral életre éhes pórusaikat, kacagva bukfenceztek a vízbe. Az asszonyban is megmelegedett a törvényekkel, szabályokkal fagyasztott primitív, falánk -élei vágy. — Mire rontott bele bármilyen kultúra az ember természetes életébe? ... A természet elég okos ahhoz, hogy szabályozza önmagát . . . — Mit gagyog maga? — józankodott a férfi. De a hangja már zavart volt, mint forró falatot forgatta a szavakat. Az asszony ujjal lesiklottak a karjáról és halásztak a vére felcsapó buborékaira. — Semmit . . . csak . . . fáradt vagyok, i menjünk be ide. Lombos ut nyitott a túlsó parton, mint hűvös selyemzsák torka. A férfi berántotta az asszonyt a bükkös erdő kivetett hurkába. Egy alattomos szederinda a keze után kapott és felkarmolta. Az asszonynak jó alkalom volt ez, hogy a gyöngédsége hatalmába ejtse. A férfi mellé bujt, becézte, babusgatta. Az elomló engedelmességgel nyújtózott hányát, hajfürtjei széthulltak a földön, mint a forradalmak márciusi, virágos ujjai alatt széttördelt királyi koronák roncsai. Lassan-lassan egész testének melegével végigtakarta az asszony. Csók csöppent, mint a sűrű méz . . . s eggyé olvadtak, mint két viaszdarab a tűzben. Az asszony olvadásából szavak alakzotlak. izzón fúrta őket a férfi fülébe. — Látod . . . elég a talaj . . . nem kell egyéb! Nem vagyunk-e mi boldogok, nincs öröm tisztán az érzés alapján, szabályok, formák nélkül? S az öröm sokat ér . . . nem több-e egy ölelés, amellyel magamhoz veszlek, mint százezer „apage“, amellyel elküldi enélek? 'Keze n férfi sebzett'kezére botlott,■ ielkapta és.megvizsgálta. A vérzés megszűnt. ’— Kiégett —' mondta büszkén., a mámor tüzes diadalában. Aztán az arca fölé hajolt újra, lecsillapodott testéből '-'issza akarta téríteni a vihar emlékéi: mivé szobroscdoM? Bánat üile meg az egész férfi festet . . . s a szeme sarkában egy nagy könnycsepp... Mini a hegy télen, mikor a fagy befogja a virágok szemé!, a patakok száját, csak a síró források maradnak nyitva . . . Az asszony zokogva sikoKott fel s a férfi szemében ülő könnycsepp, mint igaz tükör élőt', seb—:-!] kapkodta megára 0 korlátok közé tőj-ájé' -savait. Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek-, nők hevében! . . . Menjen, hagyjon, el. menjen! Menjen, gyűjtsön téglát és piáét a tűzhelyhez, amint illik, menjen, jegyezze el azt a lányt! Vá n dorcirk usz Nappal, n nagy égi ponyva Matt Cirkuszi játszom, víg komédiád fí0hócos c::át csö:■:7c11w:i •fagyok, Szereim e t,k. cd vü kisdiá le. , A többivel dalolok én is És elhazudom a bús életálmot. Néha közbecserdiáek a poros- körönödön, Vagy lengő, veszélyes kötélre állok. Nevetni, hazudni: magamnak, másnak, Nappal, bohóc osan, igy kell az élet. — De éjjel, ha a cirkusz sötét lesz s néma, Lehull a rizspor s félek, nagyon félek . Szombathy Viktor. Á Boulognei erdőben Hullámzónak a fák úgy érzem én is fa vagyok, csillagok lüktetnek felém. Kinyújtom lombos ágaim: dicsőség! bennem most nagy kegyetlenül a bőség. Köröttem táncos párok, s nem messze ölem Paris, igy ssörnyümód jó élni... ha megrenget a nyári szél: a. lombokból, mint sárga kéj keringve hull, remegve hull, a tűz... Urr Ida. tmmmmmammámBmmammsa^wsaaasamEKEmmBmBm Az asszony lelkében már áz a rém uralM pánikirta: Szombathy Viktor — ... igen, — vágott közbe sápadtarcu, nagyon világfi-megjelenésü uj barátunk, akivel két napja jártuk már a vidéket s aki váratlanul, ellenállhatatlanul pottyant bele társaságunkba, hogy aztán pár nap alatt nélkülözhetetlenné váljék, — igen, mindenfajta erős lelkikapocsnak, önzetlen szeretetnek, akurista jóságnak hathatós ellenszere mégis mi magunk vagyunk. Akárhogy taglaljuk a kérdést: az önzés az berniünk, amit belső, legnagyobb urnák nevezhetnének. De hisz ez természetes is. Majd mindjárt mondok rá egy jó példát. Elővette a tárcáját s a velencei Campani- lének amatőrfényképét mutatta meg. Az előtérben fehérruhás, mosolygó nő nézett a lencsébe. — így ismerkedtünk meg, — folytatta barátunk, akinek ma már nevére sem emlékszem pontosan. Egyedül utaztam s egy reggel Velencébe hajóztam át. Vonzódom oda mindég, minden banális, nászút aspároknak felkinálkozó volta ellenére. Egy délelőtt, — nagyon röviden mondom csak el, hogy a főkérdésre lérjek, — szóval egy délelőtt fényképezőgéppel állt olt ez a leány. A Campanile előtt. És sehogysem boldogult a zárjával. Nagy, közvetlen jókedv zakatolt bennem. Odamentem, segítettem neki. Franciául köszönte meg. Kivettem kezéből n gépet, s úgy, mosolygósán, lekaptam. Azóta együtt mászkáltunk. Jött velem Rómába, Nápolyba; Palermőban egy hő ig üdültünk. Már nagyon összeszoktunk. Azt hiszem, szerettük is egymást. Aztán ismét felfelé rohantunk végig az olasz csizmán, betoppan lünk Firenzébe, Bele; náoa: mint két gyerek, élv'iziük az olasz kékséget. Megfeledkeztünk mindenről, ami rossz, csúnya, kellemetlen, egészen átadink magunkat a változatos szépségeknek. bar/’-on kedves nő volt. Valahonnan Lyonból kerüli elő. Nem tudom: lány volt-e, vagy asz c/.ony. zavaida volna ogyüillétünkai az, ha ponto- s/iíi i-mertük volna egymás viszonyait. Én sem mondtam neki emud! maga in‘ól. Égy nő s egy ión.': igy akartuk s igy volt. Már akkor egy hónap ja tartott, hogy nem bírtunk elválni egymástól Nem engedtem. Kel- IfÖ. vonzóit, Ő jHmlot'e ''ámomra az előtét, adud - / íve! györ<\ürm'Mé'- 'I. jókedvűvel. vida.bol '■'•.ám ! 1" .'árion1 Augusztusi 0-le vrd; Az oxpiide oda himbált bennünket, s mi a nagy égi tányért néztük, — a holdat, amelyik hol innen, hol onnan kacérkodott elő. Egyedül voltunk a fülkében. Hozzámsimult. Jólesett a haját megsimogat- nom. Megcsókoltuk egymást. Végtelen békesség ömlött el rajtunk. — Szeretsz? — kérdezte a kis francia s nedves lelt az ajka. — Nagyon! — mondtam én. Banális volt. Most úgy látom, hogy minden szerelem, minden szerelmes beszéd banális. De olyankor, mikor ez az egy szó jelent mindent: boldogságot, jóságot, szépséget, életet: ebben az egy szóban visszacseng egész zengő emberi mivoltunk, szivünk, lelkünk, minden. — Je t‘aime... Nagyon szép volt. Időtlen időben, t-értelen térben rohantunk. Aztán beszélt. Csak beszélt, minden különösebb cél és szándék nélkül. — Lovagom vagy, — mondta. Csak elkéstünk egy kicsit az időben. Párszáz évvel azelőtt kellett volna élnünk. Határozottan romantikus hangulatba álmodta magát. Józan kis francia eszét elhódította az alpesi tájak levegője. Ezt az uj tulajdonságát addig nem ismertem s jóleső csodálkozással fogadtam regényes hajlamait. Meghatotta őt az olasz reneszánsz terhes levegője s mindaz, amit útközben magába szívott, most talált kiutat. Nem tagadom, engem is elfogott bizonyosfajta hevülé- kenység s' szinte lázasan álmodtuk magunkat vissza valamely lovagi korba. Hihetetlenül erényes lovag lettem, hihetetlenül gáncsnélküli hős, ő pedig kiválóan volt várkisasszony. Nem volt teljesen tisztában az egyes történelmi korokkal, de riem is ez volt a fontos. Igazi nő volt. Férfi- bátorságot váró csendes női lélek. — Ha valami veszély közeledne, mondjuk hadsereg, ágyukkal és nyilakkal, amelyik engem akarna elrabolni, megvédnél-e? Szent-komolyán mondtam, hogy meg. — De nem volnál Don Quizote, ugy-e? — kérdezte idegesen. Megnyugtattam. Szép lovagi történeteket be- xc* 110in eí neki. 'mindjobban belodóvalkim magam ebbe a lovasságba. Vaunak az emberben olykor ilyen titkos romantikus hajlandóságok. Kreml profé í'aot volna a megmondhatója -• : miért. Egyszóval, hogy rövid legyek, képzeljelek egy modem vasúti fülkét, valaiu' Svájc felé rohanó expressz vonatban, amelyikben kot megbújt lélek romantikus éleiét éli ki, ahol .1 nőt védő férfi teljes erőbői fogadkozik, holmi életmentésre, lovagi tornákra, miegyebekre vágyakozva. Nagyon szép volt, A vonat száguldott, a holdfényben egyre tornyosodtak a hegyek. Mi pedig lovagi álmot játszottunk. A romantika s a szerelmes beszedek extázisa volt ez. Magamhoz szorítottam, mint akit soha elhagyni nem akarok. — Ezer veszéllyel szemben is állanák érted! — kiáltottam, mint egy spanyol gralidhoz illik. Ö hálásan bujt meg mellettem. Később súgta: — Oldalad mellett kitartanék a végsőkig! Ugyebár, nagyon szép volt? Kiváló lelki teljesítmény mindkét részről. Hát ekkor jött aztán a bizoríyitás. Én nem értem, de tapasztalnom kellett, hogy az élet bármely fázisában kiejtett szavunk, vagy véghezvitt cselekedetünk nem múlik felelősség nélkül. Kell lenni valamelyes felsőbb Intézőnek, aki elkönyveli , a kijelentéseket; az eldobott szavakat, a jó és rossz tetteket, felszedegeti, ha elhullottak és sokszor bizonyítékul, fegyvernek szegezi ellenünk. Felelősségre von mindenért. Nem lehet titkolóznunk előtte, mert rajtakap s tükröt mutat elénk. S ha néha az emberek cl is nézik kisebb botlásunkat, vagy elfeledkeznek róla, ez a legfelsőbb Intéző nem mulasztja el soha. Bocsássatok meg, hogy filozofálok. Sekólyes filozófia, de az az eltérés is csekély volt, ami a rendesen lefektetett sínpár s a kiugrott vasúti kocsi kereke között terült el. Mégis-mógfs milyen sokat jelentett akkor! Tudniillik a mi lovagi sürü Fogadkozásunk között hirtelen nyekkent valami. A fülke lámpája élaludt: először a sötétséget érzékeltük, aztán a többi behatásokra is reagáltunk. A reakció úgy történt, hogy legurultunk az ülésről, a bőröndjeinket éreztük egy. pillanatra a fejünkön át lezuhanni. Egy pillánál alatt recsegés, ropogás, emberi lárma, zaj, füst, lólás-fulás, hisztérikus sikoltozás, jajszó, dübörgés. A vonat, a kisiklott •kocsikat rááősan, kegyetlenül vonszolói sok méteren át, végre megállóit. S most ki kell jelentenem, szégyellem magam. Vagy nem voltam , lovagin* hős. vagy elmúlt a lovasságok ideje a Biztonságos huszadik században, vagy pedig a végi lovagok is csupán előrelátható veszélyekre ve! mik elkészülve Mert vé tenrem?! r-"i:!a áu elliagvt.un. Ahogy migein a kig.gei; ömi'"d,'-.M1, az ember? é ez a fikciója hagy olt cl Vad rántás ml bontakoztam ki a Ivarjából, szinte eszelősen fiK.iM.un az ajlő felé, kiáltoztam egyet s mentettem magamat. Csak magamat mentettem, csak nyomorult féreg-emberi mivoltomra gondoltam. Mit nekem akkor másik ember, nő, vagy férfi, mit nekem a mások élete: a magamét láttam forogni a halál kockáján. Nagyon szégyellem magam. De hisz ennek tanulságául mondtam el is ezt a históriát. Vad erővel, rémült önzéssel futtattam ki gyáva valómat a kocsi ajtaján. Elvakultan, szörnyüködtem ki a borzalmakból. De ő is. Nem, mint mondta, hogy kitart velem a végsőkig. Még hallottam, hogy rémülten taszít el magától, nem bízott bennem, sikolt s vak ijedelemmel tolong velem együtt, rajtam keresztül a szabadulás felé. Nem vethetünk egymás szemére semmit. A kocsi egy ideig lógott, aztán megállt. Kiderült, hogy a pánik nagyobb volt a veszélynél. Két, kocsi kisiklott az alagút kanyarod ója előtt, pár horzsoláson, üledésen kívül más baj nem esett senkin. Nagy fellélegzés voltunk, együttes fellélegzés mindahányan. Két lcurdesi zarándok letérde- peive énekelt. Pár hölgyet fellocsoltunk, valaki jóiziit káromkodott bácskai dialektusban. Egy német. házaspár a holnvját szedte # lista szerint rendbe. Eg\ óra múlva segilőszerelvéuy érkezett, újabb óra múlva roll intünk tovább. — Lovag úri A kis francia állót! mellettem. Franciául ez a megszüli.ás jobban sziszeg. De többel nem mondóit. Én :-o szóltam hozzá. Ültünk némán, csalódva, 1 gv ' --d összetörve, egy kicsit kiábrándulva. Nagyon k-álémellen utazás volt. A szakasz két sarkát fogial’uiv el. Nem az iité ek fájtak. Mi magunk fájtunk önmagunknak. És csodálaté-1;éppen; mindkettő a másikra haragudott. Nem is utaztunk sokáig A lagköz.eiebbi határállomáson elváltunk. Tán kezel műn fog'ank. ö elment a francia Sv:'r Aa. én vuHks' i a bajor. Alpokba. Azóta neiu is Iái Iám. IlnüolLim, hogy egyedül utazgat. Nem bírja a lórin. Ami azt illeti: azóta én sem szóltam melegebben nőhöz. A lovagság és lovagiasság mindig relatív, in int önmagunk is. Avlán mind n kornak más álmai vannak. Pedig az ember, mint ember —: mindig ugyanaz marad.
