Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-14 / 183. (1221.) szám
6 1926 augusztus 14, szombat __________> GR iGORIJ RASZPUTIN OROSZORSZÁG TIT KOS CÁRJA IVÁN NASIVIN, REGÉNYE „Most már minden későu (32) Kéttagú küldöttség utazott a cárhoz. Az egyik Gucskov volt, a cár egyik gyűlölője, a másik Sulgin, jobboldali dumaképviselő. A cári vonat a főhadiszállásról Carszkoje Szelő felé menet az ódon Pszkovban megrekedt. A vasutasok nem engedték tovább Petrograd- nak. Este a cár, mint mindig, nyugodt kedély- lyel ült asztalhoz, hogy beirja a naplójába szokott napi föl jegyzéseit A pompás fekete chagrin-bőrbe kötött napló lapjára ez alkalommal egy életes szó is becsúszott. Bejegyezte, hogy nem engedik Petrogradba s ezt fűzte hozzá: — Milyen borzasztó! . . . Hamarosan berobogott az északnyugati hadszakasz főparancsnokának, az öreg Rusz- kijnak a vonata. Mélyen lesújtva ment Ruszkij a cárhoz. Épp ott találta a pétervári küldöttséget a kész lemondási okmánnyal. Minden összeomlott. De a határozatlan cár még mindig habozott. Az öreg Ruszkij megfeledkezve minden etikettről, megragadta a kezét s igy szólt határozottan: — Már minden késő! írja alá. Alá kell Írnia, különben nem kezeskedem az életéért. Ezek a rettentő szavak belehasitottak a cár szivébe. A vén Fredericks közbe akart lépni. — Ki szólt magához? — vágta el a szavát a tábornok gorombán. A c^r zavartan nézett rájuk. Intett Frede- ricksnek. Az öreg eltávozott. Megjött a husvét. A oorton-erod megtelt. A hetvenedik számú cellában sínylődött a cámé barátnője, Vyrubova. A cella kicsi volt és sötét. Csak egész fönt, közel a menyezethez volt benne egy kicsi ablak. Azonkívül hideg és nyirkos, úgyhogy a falakról állandóan csöpögött a viz. A padlón tócsák álltak. A cellában csak egy vasasztalka és egy vaságy volt, mindkettő a falhoz vasalva. A sarokban egy mosdóasztalka és éjjeli szék. Mindjárt azután, ahogy a szerencsétlent idevezették, berontott egy csomó katona. Letépték az ágyról a lószőrmatracot, a két párnát és kidobták a cellából. Aztán letépték a fogoly nő ujjairól a gyűrűket, a nyakáról a kereszteket és szentképeket. Mkior a szerencsétlen a fájdalomtól fölsikoltott, az egyik katona arculcsapta öklével és szembeköpte. Erre elmentek, rázárták az ajtót. Vyru- bova rávetette magát az üres ágyra és kétség- beesett zokogásban tört ki. A figyelő lyukon katonák néztek be és röhögtek. A szomsz'd cellában hangtalanul gubbasztott Szuchomlinov hadügyminiszter könnyelmű felesége. Távolabbról, mint sir aljáról meg nem szűnő állandó hörgés. A katonák az egyik sötét cellában Balackyt kínozták . . . Az ablak előtt pedig csókolóző galambok turbékoltak . . . Naponta kétszer kapott Vyrubova egy- egy fél csajka undorító moslékot, melybe a katonák beleköptek, néha meg üvegdarabkák beled obásával kedélyeskedtek. Vyrubova asszony befogta az orrát és undorodva leerőszakolt magába a levesből egy-két kanállal, hogy ép éhhalált ne szenvedjen. A maradékot rettegve, titokban az éjjeli székbe öntötte. Ezt egy alkalommal észrevették a katonák. Halállal fenyegették meg, ha még egyszer meg meri ismételni. A foglyokat naponta egymás után kivitték a „börtönkertbe“. Tiz percnyi sétára. A kert tulajdonképpen szűk kis udvar volt, melyen nehány megcsonkított fa s szánalmas bokor nőtt. Az udvar közepén volt a foglyok fürdőháza. A köztársaság foglyai türelmetlenül várták kriptáikban a pillanatot, mikor szívhatják ismét ennek a „kertnek" a levegőjét. Tiz percig kimodhatatlan örömmel legeltették szemüket az elnyomoritott bokrokon, gyönyörködtek minden fűszálon, élvezték a fejük fölött látható égnek kék darabkáját. Bánatos melódiával kondultak meg a toroynban a harangok . . . Úgy hallgatták zenéjüket, mint egykor a dekabristák és niás szerencsétlenek, akiket még meg tudott ejteni a jobb életbe vetett reménység . . . Aztán újból jött a négy hideg, nyirkos fal, az egyedüllét, a cellákban kinzottak jajga- I tása, a katonák ijesztgető beszéde, hogy most az éjjel erőszak.ot követnek el a női foglyokon, vagy hogy hamarosan főbelövik őket. A lassú testi és lelki kínzás hétről-hétre tartott. A szerencsétlen Vyrubova nem bírta tovább. Betegen összeesett. (Folytatjuk.) Mindenki a lakásáról táviratozhat Néhány pillanat múlva azonban újból csengetett a cár a testőrkozáknak, hogy hívja vissza az öreget. — Ezek az urak azt kívánják, hogy váljunk el egymástól — szólt a cár lehajtott fővel és mint mindig, határozatlanul. — Azt mondják, veszélyes együttinaradnunk. — Kire nézve veszélyes, Felség? — kérdezte az őszhaju ember, miközben sajnálkozó tekintetet vetett rá. — Ha önre veszélyes, úgy kész vagyok azonnal elhagyni önt, de ha reám nézve az, akkor engedje meg Felség, hogy a közelében maradhassak. Meghajolt s mély mozdulattal csókolta meg az uralkodó kezét. — A veszély engem fenyeget ... — szólt a cár halkan. — Akkor óvja Isten, Felség — felelt az öreg lesújtva. Ismét meghajolt és lassú léptekkel kiment. Mikor mindennek vége volt, a cár sokáig állt gondolatokba mélyedten pompás szalon- koncsijának sötét ablakánál. Önkéntelen megkönnyebbülést érzett. A szörnyű magas méltóság, mely egész életén át reá nehezedett, végre tehát leesett a válláról. Hogy fog most élni családjával a Krímben, az ő szeretett Livádiájában. Virágokat fog tenyészteni és élvezheti végre a szabadságot, melyet egész életén át nem ismert . . . Hiszen ha az uj kormány netán az angol bankban levő kolosszális vagyonát is elkoboztatná, a méltóságához idő járadékot akkor sem fogják megtagadni tőle— Este pontosan feljegyezte az időjárást s ennyit irt a trónról való leköszönöséről: — Úgy látszik, szükséges, hogy lemondjak. Ezután nehány játszma dominót játszott Milovval. Lefekvés előtt nyugodtan elolvasott néhány fejezetet Julius Caesar életéből Ezekben a szörnyű napokban a logika teljesen fölborult. Az értelem kellemetleD és fölösleges dolog lett, az emberiesség meg olyasvalami, amiért szégyenkezni kell, amit az ember inkább elrejt magában. A legnagyobb lelkesedés és örömkönnyek mellett a fogházakból és a félelmetes Péter- Pál erődből szabadon eresztettek minden politikai foglyot. Megvan a szabadság, a régvárt szabadság! Micsoda öröm! És ugyanazzal a nagy lelkesedéssel töltötte tele a lázadó nép a nehány órára kiürült kazamattákat uj foglyokkal, miniszterekkel, tábornokokkal, hölgyekei, hivatalnokokkal, papokkal, rendőrhivatalnokokkal, nagyhercegekkel. A téli palota óriási ablakaiból a hatalom uj urai épp oly gondtalanul tekintettek alá a föld alá épített félelmetes alacsony erődre, mint az élöt és halál előbbi urai, amikor ezekben a szörnyű kazamattákban Novi- kov Radicsev dekabristák és más forradalmárok és forradalmárnők éveken át seryved- tek, megőrültek, petróleummal öntötték le és égették meg magukat, vagy üvesdarabokkal vágták el a torkukat . . . A német birodalmi táviróhivatalok igazgatósága, mint Berlinből értesülünk, azt tervezi, hogy a jövőben ne csak a hivatalokban legyen távirókészülék, hanem éppen úgy, amint mindenki kaphat telefont, távirókészüléket is szerezhessen be. Ezt a hirt bizonyára mindenki meglepetéssel és csodálkozással olvassa, mert ha a németek szándékukat valóra válthatják, akkor ez különösen a kereskedelmi és üzleti világban az érintkezést hihetetlen módon átalakítja és megsöny- nviti. Úgy látszik, máris kipróbált, komoly dologról van sző, mert éppen e célból néhány hónapon belül összeállítják az egységes és nemzetközi távirőjeleket, amelynek révén ezután lakásunk Íróasztaláról a földkerekség minden részébe küldhetünk táviratot. Nem kell ezután a pos- tahivatokba mennünk s ami fő, nem kell félnünk, hogy az onnan közvetített távirataink hibás szövegezéssel kerülnek a címzetthez. Ez oknál fogva a házi távirókészülékek éppen olyan nélkülözhetetlenek lesznek, mint a telefonok s rendkívül gyors elterjedésük máris biztosra vehető. A házi távirókészüléknek a kezelése szintén rendkívül egyszerű s abban a pillanatban, amelyben táviratunkat az Írógépen lekopogjuk, a címzett azt már el is olvashatja. Azt, hogy a táviratozásnak ez a módja immár nem is a jövő zenéje, bizonyítja az, hogy a két nagy német táviróügynöksóg a belföldi viszonylatban már most is ilyen készülékkel dolgozik. Minden irodájukban van egy-egy házi távirójuk, amelyre irógépszerü billentyűkkel vezetik rá a megtáviratozandó értesítést., beszédet vagy akár előadást, még pedig úgy, hogy egy távirókészülék önműködően lyukasztja át — a betűknek megfelelően — a papírszalagot. Abban a pillanatban, amidőn táviratunk leadását megkezdjük, erről fényjelzés révén értesül a központi távíróhivatal, amely rögtön bekapcsol egy felvevőkészüléket, amely elektromost áram révén papírszalagjába a feladóéval egyező jeleket lyukasztja. Ezt apapirszalagot azután egy leadókészülékre viszi át, amely viszont akár Münchenben, Frankfurtban, Kölnben vagy bármely más városban a másodpercek tört részei alatt levő központnak adja le a jelzéseket s ez viszont az ottani előfizetőnek közvetíti, aki kicsiny gépének szalagjáról a táviratot leolvashatja. Tudniillik, az elektromos áram azokat a billentyűket hozza mozgásba, amelyek a küldött szöveg papírszalagján lévő lyukaknak felelnek! meg s igy a táviratot a címzett gépírásban kapja kézhez. A német táviróigazgatóság arra törekszik, hogy ezt az eljárást a lehető legszélesebb körben elterjessze és megszerettesse, ami azt jelenti, hogy mindazok a magánfelek vagy vállalatok, melyeknek sok távirattal van dolguk, az uj láv- irókészulékkel az elképzelhető legrövidebb időn belül közvetlen összeköttetésbe léphetuek. Ennek következtében a táviróvezetékeket is az eddiginél sokkal gazdaságosabban használhatják ld. A berlini központi táviróhivatalnak eddig ötvenhét közvetetten külföldi vezetéke és küencszáznegyvenöt közvetlen belföldi vezetéke van. Az óriási táv- iróforgalom ellenére teljesítőképességének még csak fele sincsen igénybe véve, a házi távirókészülékek elterjedésével fokozódó terhelést tehát még könnyen elbírja. Razak ben Mohamed nyilatkozik az arab politikáról, közben nőkkel ismerkedik s kifizetteti velem uzsonnáját Svájc, 1926. augusztus. ... — Razak ben Mohamed, Mohamed fia vagyok, elégedjék meg ennyivel — mondta egy villogó szemű arab, miikor hosszas beszélgetés után az igazi nevét megkérdeztem. — Nekünk — folytatta — nincsenek családi neveink én Razak ben Mohamed vagyok, hogy az útleveleimben más név van, az nem jelent semmit. Ben Mohamednek markáns sötét arcán állandó gúnyos mosolygás ül. Úgy éreztem, hogy azért mosolyog, hogy én ne higyjem amit mond és azért gúnyos, mert nem hiszem el. Razak alakja nem igen emlékeztet az általunk elképzelt és képeken látott hatalmas arabokra és egyáltalán nem látszik rajta, hogy apja, mint ő állítja, egy közönséges „beduin". De az arca sötéten villanó szemei, hatalmas fekete szemöldöde szinte kényszerít rá, hogy szinte elképzeljem amint fehér erős fogsorai között kést szorítva alattomosan kúszik az éjszakában. Rendkívül intelligens és művelt, arabon kivüil olaszul, franciául és németül beszél. Utazgatásainak céljáról nem nyilatkozik, de legutóbb a marakkói szultán párisi fogadtatásának volt csendes meg nem hivott szemlélője. Ezt ő mondja és hozzá teszi „mi arabok kissé drágán fizetjük meg az ilyen szultánfogadtatásokat". Razak ben Mohamed a tuniszi „Deskuris" nemzeti „szociálista" párt egyik vezére, valószinünek tartom, hogy titkos ágense. A párt a háború után alakult, célja a tuniszi függetlenség kivívása. A párt, mint ő maga mondja, igen gyenge, oka az, hogy a jómódú arabok a franciákkal meg vannak elégedve, a tömegek pedig teljesen kultúrálatlanok és más harci modorhoz vannak szokva. „Más" szó alatt az arab bosszújának minden, egyáltalán nem válogatott harci eszközeit kell érteni. A párt első oélja, hogy a tuniszi arabokat megszámlálja, mert végre pontosan akarják tudni erejüket. A franciák szerint körülbelül három millió tuniszi arab van, de ez a szám messze van az igazságtól, mert. a nomád arabok, a beduinok száma minden valószínűség szerint sokkal nagyobb. Az arabok megszámlálása igen nagy nehézségekbe ütközik, mert folyton vándorolnak és a francia közegek ilyen akcióját minden áron megnehezítik. Csak azzal vannak tisztában, hogy a Tuniszban élő 119.000 olasz és 84.000 francia igen jól megél az arabokból. Az arabokat leginkább az olaszok használják ki, kik a kereskedelem nagy részét kezükben tartják és sok diplomáciai fáradságba kerül, hogy a franciákkal az arab koncon való összetűzéseket elsimítsák. Az arabok a franciákat határozottan jobban szeretik, ez a szerelés azonban nem jelenti azt, hogyha esetleg módjukban volna, nem pusztítanák ki a franciákat az általuk szabadnak óhajtott területekről. Mindezt Razak ben Mohamed beszéli el, akinek arcára, amikor az arabok hibáiról van szó gúny helyett a fájdalom tükröződik vissza. — Az arabok — mint mondja — csiak egy irányban kulturizátódtak — nagyon szeretik a pénzt és pénzért eladják a szabadságukat, eladnak mindent, még a mindent jelentő puskájukat is. A pénzt, dacára annak, hogy Tuniszban jó fedezetű bankok vannak, eldugják és csak akkor kerül elő, ha egy másik arabnak sikerül ellopnia. A jómóduakat a franciák pénzelik, hivatalnokokat csinálnak belőlük és testvéreiknek ellenségeivé válnak. De a jelenleg tunya, önmagukkal nem törődő arab tömegeket öntudatra ébresztjük s megmutatjuk nekik az igazságot, a kihasználtságukat és akkor meg fog változni minden. Razak ben Mohamed elgondolkodik és révedező tekintettel bámul egy szemközt lévő asztalra, hol két francia nő ül. Beszélgetésünk alatt megfigyeltem, hogy az arab felszabadító erősen figyeli a kávéházban jövő-menő nőket, de nem akartam elhinni, hogy ez a szent céllal foglalkozó arab áhitása és akarása közben folyton nőkkel kokettál. Aztán odahívta a pincért és franciául megkérdezte, hogy ki az a két szemben ülő nő, a pinoér válaszát látható megelégedéssel vette tudomásul. — Látja kérem — mondja nevetve és minden elnyomatást feledve — ez az ami nincs nálunk. Itt nem lehet beugrani a nőknek. Önök látják, hogy mit kapnak, nem úgy mint mináluhk, hol a nők fátylát csak a házasságkötés után lehet leoldami. Fátyolhullás után pedig néha igen kellemetlen meglepetés érheti az embert. Egyetlen szerencse, hogy ezen könnyen lehet segíteni. — Hogyan? — kérdeztem. — Úgy, hogy amilyen könnyű a házasság- kötés, olyan könnyű a válás. Egy arab, ha meg akar nősülni, vesz egy feleséget magának, esetleg kettőt, hármat is, a „Korán" ugyanis hét feleséget enged meg. Ha városi nőt akarunk feleségül venni, azért a lány atyjának két-háromezer frankot fizetünk, ha megelégszünk nomád nőkkel, azoknak 800 frank az ára. Ez is csak a háború óta, azelőtt már kétszáz frankért is lehetett nomád nőt kapni. A vétel után elmegyünk a kádihoz (jegyzőhöz) ki egy blankettát állit ki és ezzel a házasságkötés megtörtént. Ha válni akarunk, egy két válási okot mondanak és a bölcs kádi a blankettát eltépve a házasságot felbontja. Válóoknak a férfi részéről elég az unalomnak a bejelentése is. — A Korán nem tiltja meg, hogy önnek idegen nők tessenek? — A férfiaknak nem tiltja el. Az arab férfi akár francia, akár olasz nőt is elvehet feleségül, de az arab nő csak arabhoz mehet férjhez. S az arabok ragaszkodnak a szent Korán parancsaihoz, nem úgy mint a törökök. Nálunk egy nőnek arcát csak a férje láthatja és a feleség a férjet szolgálja. Az arab nő tehát akarva nem akarva tisztességes és becsületes marad, azok az önök által ugy- nevezett arab táncosnők leginkább egyiptomiak. A mi asszonyaink az Önök számára elérhetetlenek. Ez utóbbi szavakat lenézéssel mondta és a mondásban benne volt, hogy az ő részére egy európai nő 'igen könnyen elérhető. Razak ben Mohamed elhallgatott. A kérdéseim felelet nélkül maradtak, csak a nőket nézte. Azt hiszem heves lelkiharcot vívott, hogy a szemközt lévő két nő . közül melyiket válassza, örvénylő szemei mindjobban csillogtak, elfelejtkezett Tuniszról, az elnyomott arabokról és mikor a nők felálltak, Razak ben Mohamed, a nagy Mohamed kis fia szó nélkül otthagyott, a nők után sietett, bizonyára az arab-francia barátságot megkötni. Én pedig a ben Mohamedeket szidva kifizettem Razak ur feketéjét és igazat adtam neki, hogy arab mindenre képes. jaksánd. xx Bármilyen szempontból érdeklődik ön az állatok élete iránt, a Kis Brehm-ben mindazt megtalálja. Az ára — ne felejtse el — csak 280 korona, ha nem birja egyszerre kifizetni, úgy öt hónapon á' törlesztheti.
