Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-13 / 155. (1193.) szám
f A gazdasági páneurópamozgalom sikeres térhódítása Franciaországban A nagy német-francia koncernek msgfszíl Hetese — Louehcar terve, a kosos emcpai bank megteremtése, német-fraiscia vámíanló — Recbberg és Stern propagandája — A P. M. H. tudósítójától — Fáris, julius 12.-i páneurópai mozgalom Párisban is felütötte a fejét. Ankéíot rendeztünk ebben a kérdésben, amelynek eredményéről az alábbiakban számolunk be: Az irány apostola és ügynöke, Cudenho- ve-Kallergi gróf, a Népszövetség Szellemi Együttműködésének Intézetében kapott helyiséget és egy bizottságot alakított, amelynek elnöke Herriot és tagjai: de Monzie, León, Lucien Rimier, a konzervatív Figaro szerkesztője. Az uj szövetség szorosabb együttműködést igyekszik elérni a többi társszervezettel, különösen a német páneurópai egyesülettel, amelynek élén Löwe, a német birodalmi gyűlés szocialista elnöke áll. Mindezekből azonban nagy felületesség volna arra következtetni, hogy Páneurópa eszméje már meghódította volna Franciaországot. A valóság az, hogy a francia politikusokat már régóta, még jóval Páneurópa prolt- lamálása előtt foglalkoztatta a népek közötti gazdasági együttműködés szükségének megérzéseAbban az arányban, amilyen arányban világossá kezdett válni a francia politikának legnagyobb illúziója. az tudniillik, hogy a Németországból kisajtolt jóváté^eli összegekkel aligha lehet Franciaország háború utáni finan- ciáit rendbehozni és amilyen arányban kezdett a frank sülvedni, abban az arányban kezdett előtérbe lépni az európai in- terdependencia gondolata. val a megegyezés igen üdvös eredményekre vezetett mind a két országban. Hogy csak egy példát említsünk, a megegyezés következtében a francia-német koncernnek csak az adminisztrációs kiadásai 1.6-el csökkentek, ami óriási tételt jelent és lehetővé teszi a termelési ár leszállítását. így a német—francia kálium exportképessége természetesen megnövekedett a külföldi mezőgazdasági államokban, amelyeknek hazai káliumiparára viszont igen veszélyes konkurrenciát jelent. A német Wintershall káliumkoncern elnöke, Arnold Rechberg, már évek óta igen erélyesen dolgozik a kulisszák mögött egy német- francia közeledés és pedig nemcsak gazdasági, hanem politikai közeledés érdekében. Rechberg különben igen tevékeny publicisztikus működést fejt ki és a német—francia együttműködésnek egész nyíltan augolellenes irányt igyekszik adni. Bizonyos azonban, hogy a páneurópai elmélettől a páneurópai gyakorlatig igen nagy a távolság és ez a távolság igen sok és szinte legyőzhetetlen akadállyal és nehézséggel van tele. Igaz, hogy a kálikoncern óta más iparágakban is folytak tárgyalások, amelyek elég kedvezően haladtakA német koksz és a Iotharihgiai vas között az érdekházasságot már évek óta össze akarják hozni a politikai közvetítők. A fémáru-koncern közötti tárgyalások már szintén elég közel vannak a lezáráshoz. Ugyancsak tárgyalások indultak meg a kerámiai ipar egyesítése céljából és értesülésünk szerint ezek a tárgyalások szintén elég kedvezően alakulnak. Csak a textilkoncern tárgyalásai, amelyek pedig már régebb idő óta folynak, nem haladnak előre. Más német nagyiparosok még tovább mennek. A koncennek kibővítéseképpen egy német-francia vámunió megteremtésére törekednek. Ennek a tervnek egyik leg- tevéker.yebb propagálója M .Stern, a német szeszközpont elnöke, aki egyébként a Cudenhove-féle páneurópai szövetségnek is egyik legáldozatkészebb támogatója. Ezek a német nagyiparosok a vámuniót etappokbau akarják megvalósítani és hivatkoznak Bismarck példájára, aki a német Zoll- vereint is lépésről-lépésre valósította meg. Végeredményül megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi európai krízis nyomásának hatása alatt az európai gazdasági szolidaritás és az egymással való függőség gondolata előtérbe léptek és hogy az erre vonatkozó tárgyalások már gyakorlati eredményeket is értek el, azonban Európa jövő fejlődésének útja bizonytalan. ISTENEK NYOMÁBAN Kelet kapuja előtt Utánnyomás tilos Már Cudenhove-Kallergi előtt a francia Loucheur érdekes javaslatot terjesztett a nép- szövetség elé a közgazdasági világkongresz- szus összehívásáról, illetve előkészítéséről. Loucheur indítványát el is fogadták és nyomban igen érdekes és értékes anyaggyüjtési munka indult meg a népszövetségben. Loucheur az együttműködést nem az egyes államok gazdasági rendszerei között akarta létrehozni, hanem az egyes termelési és iparágak között. Más szóval: óriási koncernekef akart létesíteni az európai termelő piacon. Ez a terve azonban igen sok érdeket fenyeget és ezért különösen az angolok bizalmatlansággal viseltetnek iránta s ezért Loucheur indítványa legalább egyelőre megmaradt az anyaggyűjtés stádiumában. A szárazföldi, különösen a latin valuták katasztrofális gyengesége egy másik francia eredetű gondolatot érlelt meg; nevezetesen a különböző európai jegykibocsátó bankok koncernjének tervét, hogy segítségével együttesen biztosíthassák az európai pénzpiac stabilizálását. Eleinte csak a latin valuták együttműködéséről volt szó, később azonban ez a gondolat kibővült és jelenleg komoly formában tárgyalnak arról, hogy a Bank of England irányítása és felügyelete alatt miképpen lehetne reorganizálni az európai jegykibocsátó bankokat. A tárgyalások elsősorban azt célozzák, hogy az egyes missziós bankoknak azonos státutumaik legyenek, amelyek egyrészt az egyes kormányoktól való függetlenséget biztosítanák, másrészt a bankok közötti együttműködést segítenék elő. Ha ezek az előzetes megbeszélések sikerre vezetnek, akkor a népszövetség valószínűleg hamarosan és komolyan hozzálát egy nagy európai konferencia előkészítéséhez, amely különösen a valutáris és a vámtarifa kérdéseivel foglalkozna. Bizonyos azonban, hogy mindezen terveknek és tervezgetéseknek az alapgondolata és alapproblémája a német—francia gazdasági közeledés. Megvalósitható-e ez és milyen formában? Kétségtelen, hogy ezen a téren az utóbbi két esztendő alatt igen érdekes kísérletek történtek és pedig teljesen gyakorlati alapon. Jellemző, hogy az erre vonatkozó kezdeményezések leginkább a német nagyipar részéről indultak ki. A legrégibb ilyen kezdeményezés már eredményre is vezetett, mert a német— francia káliegyezmény már egy év óta fennáll. A kálitermelés a német, mind a francia gazdasági életben igen fontos szerepet játszik, Franciaországban, különöse^ Elzász visz- szakapcsolása óta. A műit év májusában kötött francia—német megegyezés kiküszöböli a két hatalmas iparág közötti veszedelmes konkurrenciát, megegyezést létesített a termelés és az árviszonyok tárgyában s felosztotta t gy- más között a külföldi exportterületeket. £zóBeyrouth, május elején. Tiberiasból autón akartam Szíriába, Beyrcuihba utazni. De nem akadt autó, ami elvitt volna. Az útvonal a druzok területén kívül esik ugyan, de elég közel ahoz, hogy portyázó druzok eltévedjenek egy haslövés erejéig. A haslövés néha az autót éri, néha a soffőrt, néha az utast. Aztán a haiffai autópark tulajdonosa, egy sziriai rabló maga is, aki fezzel a fején és nagy kereszttel a nyakában Damaszkuszból menekült, s minden vagyonát magával hozta, csak a feleségét hagyta ott (hogy legyen, aki a dolgokra vigyáz, — mondta és pislogott), — a druz háborúnak ez a szalmaözvegye vázolta a rémségeket, amik esedékesek, ha a druzok kezébe kerülök, — ahogy emlékszem, levágott 'fülek és nyak köré csavart belek voltak a minimum, amivel szerinte a d'Tuzok áldozataik körül beérik. Leszámítva a keleti ember fantáziáját, megmaradt ténynek any- nyi, hogy nem adott autót, s egy jó üzlettől elesett. Ha egy sziriai ember futni enged egy jó üzletet, akkor komoly baj van Da- maszkuszban. S ezért Jaffában felkapaszkodtam egy vénséges hajóra, a „Chili“-re, s átvitorláztam a tengeren Beyrouthba. A druzoknak nincsenek hajóik. Beyreuth előtt a kikötőben három francia hadihajó, hosszuesőves ágyukkal, szép frontban a várossal szemben. S az örök keleti kép az öbölben, bárkák és színes csónakosok. S a parton egy keleti város könnyű hajnali ködben. A házak oszloposak és három loggiára tagoltak, mint a velencei házak. Egy kicsit fáradt vagyok már ettől a keleti színháztól. Ilyen volt Haiiffa, Jaiífa, ilyen volt Alexandria, — de itt a város fölött a világoskék égbe nagy, havas hegyek tolják fel a fejüket. — Lenn a parton színes keleti házak, a tenger, pálmák, szelíd trópusi vizfestékszinekben. De a táj mögött ez a havas, méltóságos hegység, az oldalán zöld foltokkal, s a csúcsain örök havakkal: ez a „Grand Liban“, a Libanon, az örök Libanon; azok a zöld foltok az oldalában erdők, oédruserdők, libanoni cédrus. Még hajnal van, nincsen kedvem le- szállni, a csónakosnépség nagy lármát csap a hajó körül; egy pádon ülök a fedélzeten, előttem egy nagy térkép, azt nézem. Kezd nagyon érdekelni ez a térkép. Egy éjszaka közeltolódott hozzám valami, ami eddig irtozatósan messze volt az életemtől. Egy éjszaka kézzelfogható lett valami, ami egy homályos vágy volt, egy régi és bizonytalan elképzelés: itt vagyok Kelet, az igazi Kelet kapujában, csak ki kell nyújtanom utána a kezemet. A térkép megnő, valóság, nyakig benne vagyok ebben a madártávlatban: ez a pálmás, havas csillogás itt előttem Beyrouth; egy picit arrébb, százhúsz kilométernyire, jó autóval két órányira a nagy, az elegáns, a hatalmas keleti város, Damaszkusz; de hiszen Damaszkuszból már vasait visz Bagdadba, a mesék Bagdadjáig üreg svindler, Douglas Fairbanks, mit szólnál hozzá, ha közelről kontrollálnám a kulisszáidat! — s igazgatottan mérem egy ceruzával a centimétereket a térképen, Bagdadból nem lehet több, csak félnapi ut a Tigris és az Eufrát torkolatáig, a Paradicsomig, az Emberiség bölcsőjéig, ahogy egy legenda tanítja... Bagdad mögött közel, milyen közel, már Perzsia kezdődik, a titokzatos, az örökké ismeretlen, — hohó, süveges álom- íejtők, benyújtom elemzésre összes visszatérő, bonyolult, zűrzavaros álmaimat, ami ez az élet... S Bagdadból vasút visz Hosszúiba, Mezopotámián keresztül. Az egész olyan közel van, egy, kétnapi ut a vasúttal, olyan megfogható — Bagdad, mikor jutok el megint Bagdadba? Damaszkusz és Bagdad között sivatag fekszik és sziklahegyek. Ezekben a hegyekben 120.000 ember él, a Djebel-druzok. Jóéjszakát, ezeregyéj, soha nem jutok el Bagdadba. * De Beyrouthba mégis eljutok, bár rozs- daszinü magyar útlevelemet sokáig forgatják francia é»s arab határtudósok, s a párisi külügyminisztériumban nehezen kiverekedett sziriai vízumot kétszer is megnézik, mielőtt ráütik a pecsétet. Egy nagy vasrácsos kapu ez, a beyrouthi kikötő kapuja, Szíria kapuja, az egész végtelen Kelet kapuja ... Átmegyek rajta, átmegyek a városon, sár, hálaistennek, Egyptom és Palesztina mániákusán kitartó napsütése után végre egypár igazi felhő az égen, az utcán Citroének, francia katonák, modern épitkezések..., — s mégis, más az egész, mint Egyptom kikötői, mint Palesztina arab városai, valahogy ez itt az, ami „Kelet" címén élt bennem, amit egész idő alatt vártam és kerestem, — ez a civilizált, elnyomoritott, ősöreg Beyrouth a Libanon tövében, ez már Kelet, ez a Kelet. Mi ez a Beyrouth, mi 'egyéb, mint az elővárosa, a külvárosa a nagy, a gőgös, a hatalmas Damaszkusznak, hová el akarok jutni, s ahová állítólag nem lehet bejutni, amit most lakat alatt őriznek a francia külügyminisztériumban? Mi ez a Beyrouth itt a Libanon tövében, Babylon és Mezopotámia kincseskamrái előtt, hová visznek innen az utak? Az emberiség kultúrájának áruházában vagyok, ebben a napos bazárban, Szíriában, ahol isteneket, művészeteket, vallásokat és nagy emberi programokat találtak föl és árultak, cseréltek, továbbítottak évezredeken át Kelet és Nyugat felé. Mi történik itt most, ebben a vállalkozó kedvű országban, ebben a zsidó eredetű országban, ahonnan Bölcs Salamon Jeruzsálem építéséhez a cédrusait hozta, s itt hagyott, cserében egy nyugtalan szellemet, egy hadaró, perlekedő, kitaláló, elégedetlen szellemet? Mennyire zsidók ezek a sziriai arabok, mennyire arabok e sziriai zsidók? Mit. lehet itt már megpillantani Keletből, a zsibongó és nyugodt, a játékos és bölcs, a pazarló és fanatikus Keletből? X U..V) JU.iab JÍ), tkMlU. i , ■. mmvmvrsrasá Lefizetek ötszáz piasztert az elvámolni valóért. (Nem sok pénz, talán három dollár.) Itt állok a vámhivatal kapujában No nyílj meg, Szezám. * Napok Beyrouthban. Farkaséhesen járom a várost, a nyomorult utcákat. Tovább akarok jutni, tovább fogok jutni, minden áron, holnap, holnapután Damaszkuszban leszek; alkudozom angol konzulátussal, francia hatóságokkal. Olyan szomjúság, olyan éhség ez, ami itt kitört rajtam, szomjúság a Kelet után... Mutasd meg magad, te titokzatos! Engedj közelebb, te nyugodt, te gazdag, te mocskos! Csak egy kortyot abból a narkotikumból, amitől itt olyan nyugodt fénnyel csillog az emberek szeme. Most nem vigyázok már, sutbadobtam minden európai óvatosságot, arab korcsmákban étkezem, arab borbélyoknál borotválkozom, arab kávéházban iszom a kávét. Igaz hogy ezeket a helyiségeket már jórészükben Duíayel ur rendezte be, a párisi butorkirály. S a vendégek között felbukkan sűrűn a melonos francia vigéc. De van itt valami, van itt valami. A sziriai borbély fölémhajol és megkérdi: „Fáj a feje, uram? Engedje meg, hogy meggyógyítsam." Fáj a fejem, megengedem, hogy meggyógyítson. Ezt csinálja: egy elefántcsont pálcát keres elő, a pálca végén három apró eleiánicsont golyó egymás mellett. Lassan, alig ér hozzám, simogatni kezdi ezzel a három elefántcsont golyóval a homlokomat, a halántékomat. A fürge golyók gurulnak a homlokomon, kezdetben lehelletkönnyüek, aztán mintha súlyt kapnának, lassabban, nehezebben, hűvösen érintik a homlok, a halánték idegeit. Olyan, mintha három finom ujj masszírozna, csak sokkal kellemesebb, szokatlanabb. Most már lassan jár ez a guruló borona az idegeimen, elfésüli őket, megnyugszanak, elzsibbadnak. A golyók súlyosak most, mint az ólom. Tudom, hogy egyszerű autószuggeszciós svindli az egész, de jó svindli, finom svindli. Csakugyan, mintha könnyebb lenne a fejem... Kár, hogy már vége a seancenak, abbahagyta. Mosolyog, elég büszkén, voilá. Nem láttam még ilyen ravasz szerszámot, megkérdem, honnan szedte? „Teheránból" — mondja 'egyszerűen, — „Perzsiában ezt mindenki használja. Ez a perzsa aszpirin ..." — teszi hozzá mosolyogva. Perzsia... persze, itt van mindjárt jobbra. * Napok Beyrouthban. Mindenféle ez a város és semmilyen. Ha valamire panaszkodom, hogy csalódtam: a keleti fürdők, a bazár, az éttermek, az arab kávéházak, — a válasz mindig egy kézmozdulat: „Damaszkuszban, ott megtalál mindent." A város ideges, zsúfolt. A franciák, egyéb nagy bajok mellett, tülekedést, nyugtalanságét, gorombaságot hoztak magukkal. Sok francianyelvu újság. A Galerié Lafayette filiáléja, francia parfümök, rossz párisi plakátok, rengeteg cocotte a Montmartre-ól, gyarmati elegancia az utcákon, kutyakorbácsos katonatisztek. Ismerősök a hajóról, az alexandriai átkelés idejéből; egy délután felfedezem a város Gerbaud-ját, ahol beyrouthi különlegességet, valami ragadós, mézes süteményt árulnak. Hazárdjáték, börze, silány, piszkos pénz. Az utcán néha fölvillan egy álmos fényű arab szempár. A noteszemet itt elteszem, nem jó jegyezgetni, hadterületen vagyok. De felőlem nyugodt lehet hadvezetőség és rendőrség, engem nem érdekelnek a franciák hadititkai és hadmozdulatai, ez az, ami teljesen hidegen hagy. Amit én kémlelek itt, az valami, ami már itt volt a franciák előtt, s itt lesz, mikor a franciák régen nem lesznek már a Libanon tövében: az a Kelet, a keleti élet, s mindannak a rezzenése, ami konfliktus Európa világnézete, s a sárga és fekete földrészek mozdulásai között. De ez a háború, ez nem az én resszortoni. Egy mellékutcán csönd, félig ‘ összeesett házak. A forgalmas útvonalról fordultam be ide, a város egyik ütőeréről, ahol villamos jár, autók gázolnak s párisi üzletekben párisi rongyokat árulnak az émelygésig. Az utcában egy pék, egy fűszeres. A kövezeten áll a moslék, a roskadozó házak ablakán vasrácsos kosár. De itt legalább csönd van. Aztán még egy üzlet, itt megállóik, elmosolyodom: a ház egyemeletes, a vakolata lehullott, az ablakai vakok, földszinten az egyik ablakba két repedt cintányért akasztott ki a' tulajdonos, ő maga ott ül a buiik ajtajában. S a szennytől ragadó üvegajtó fői ott francia és arab Írással a tábla: „Anti- quitós." Nem tudóm, miért állok meg, idegességből és szórakozottságból mosolygok, e. v pillanatra eszembe jut Seligmann párisi be BraemMtsu