Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)

1926-07-11 / 154. (1192.) szám

9

1928 julius 11, vasárnap.

epizód? Még az sem: egy másik állat táplálkozása? Életfunkció? S az egyik életmotort a másik halálával kell fűteni?

De mennyire...

Szenzációs divatriport

Miért kellene többet írni a női divatról?! — Az elegáns nő a legprogresszívebb jelenség — Crepek, plisszirozások, simuló taftok, szinorgiák és egy szegény gyanútlan ideggyölr elmei — A divat a reaénvirodalomban

A cserebogár szempontjából egy borzalmas, kínos, halálos végű szerencsétlenség történt. A veréb szempontjából? Könnyű elképzelni, hogy reggel óta koplalt, a zúzája nagyszerűen működvén, már az éhség maria, szorgosan kereseti valami ennivaló:. Szegényke, ő nem mehet boltba: kérek ennyiért ezt meg ezt. Neki nincs háztartása. Nincs tűzhelye, nekik nincsenek vendéglőik, penzióik. Ok a mezők liliomai madárkiadásban. Ott csípik el az ennivalót, ahol éppen álcád. Ott repült a kövér cserebogár! Huh! Micsoda étvágykeltő falat. Utána! Lázas vadászat, siker, öröm! Aztán a széf- boncolás élvezete, a nagyszerű, ízes falat,olc behom- lildsa. Végül az illedelmes csőrtörlés és jó hangulatban megyünk a kaszinóba. A verébkaszinóba.

A teremtés ura, az ember pedig ezerszer megfigyelte ezt a látványt és beírta az állattani könyvekbe, hogy a veréb, ha nem is a kizárólag hasznos madaraink közé tartozik, de hasznot is hajt, mert más táplálék hiányában rovarokat pusziit. Csere- bogárböség idején különösen jó szolgálatokat tesz.

Szóval: a cserebogár kínosan, szörnyen elpusztult, a veréb jól ebédelt, az ember megdicséri a hasznos madarat. A tigris ellenben kártékony du- | vad, mert az embert is megtámadja és jó étvággyá: elfogyasztja. Kérem, ez nem igazság! A cserebogár meg a veréb, meg az ember, meg a tigris, valamennyien teljes jogú teremtései a világnak. És mi történnék, ha például a cserebogár olyan intelligens és furfangos lény volna, hogy finom, vontcsövű, robbanó golyós fegyverei volnának s azokkal lövöldözné le a verebeket, mint az ember az elefántot? És mi történnék, ha a veréb ötoensí'er akkora volna, mint amilyen s étvágya nyilvánullá- val az embert is nyugodtan szétszedné? S teszem, ha ugyanakkor élnének még óriásibb emberi lények, akik minket szörnyen fölösleges és alkalmatlan kis férgeknek tartanának és melegen dicsérnék a verébgárdát, amiéri az apró embert oly üdvösen és hasznosan irtja? Ha valami méteres belükkel nyomtatott tankönyvből azt tanulnál; az óriáskölykök, hogy: ,.A veréb igen hasznos madár, emberböség idején különösen jó szolgálatokat iesz.“ Aztán reám, reád, vagy bármelyikünkre éppen akkor csapna le egy verébóriás, mikor a minisztériumból kijössz az uj kinevezéseddel? Vagy a templom küszöbén, mikor esküdni mégy?

Tesséééék? Hogy -la, én nem tudhatom.

Ez mindenkinek személyes ügye. Különben lehet, hogy a cserebogár is éppen valami rossz pariit kötött volna 8 jobban járt Így, a veréb begyében.

Minden a szemponttól függ!

Tichy Kálmán

xx Csák 56 koronát fizet havonta, ha a Kis

' mnmmmm ■■hm m múM'fmntmmmmm ■un i m\ ■ni un m wmmmm»nn*mn**mmnmmmnMmnmxr

így fiatalít és szépít a

«

feelll»Crá8

SoraÜ'P'Jösr

teli-szappani

Főlerakat a C. S. R. J - - részére:

Vörös Rák gyógytár, Bratislava. |

Brehmet megrendeli könyvosztálininknál.

Losonc, julius 10.

Legelsőbben ismerjük el, hogy a legérdekesebb riporttérnák minden időben nem események, országok, természeti vagy jelenségszépségek s aktualitások voltak, hanem egyes személyek. Egy sokon átgázolt nagyvárosi riporter úgy nyilatkozott előttem, hogy a leg- nyönyörübb s öt magát is gyönyörködtető (nagy szó!) három riportot egy miniszterelnökről, egy szélhámosról és egy részeg cigányasszonyról csinálta. Ellenben az Alpesek- nek, a Vezuvnak, a fjordoknak és a Horto- bágynak soha se fogja megbocsátani, hogy szerkesztőjének lehetőséget nyújtottak zsarnoki hajlamai érvényesítéséhez.

Egy nyárt helyiségben bemutattak nekem egy őszülő úriembert. Elegáns volt. mint egy törhetetlen filmszínész. A selymeken, antilopokon és angol szöveteken kivüL amelyek úgy fogták kerül karcsú alakját, mint staniolpapir szokta a csokoládéfigurát, főként pozsgásan üde arca (vigyázat, frissen kenve!), gondosan rendbeszedett szénfekete haja (detto!) ragyogó fehér és ép fogsora (csak kirakatban találni párját!) és kecses bajuszkája keltettek még nagyobbfoku csodálatot bennem. Egy cseppnyi, enyhe rizs is volt az ajkain, ebben a melegben világos kezíyük a kezén és (liorribile dictu!) diszkrét parfümillat is terjengett körötte (brr!). Hát az az egy már szentigaz, gondoltam magamban, mikor egy vicceskedvü barátom odahozta hozzám, hogy a spártai férfiaktól egy kicsit eliéptettünk.

— P. Elemér vagyok — pötyögött az elegáns és megelégedéssel észleltem, hogy beszélni is az orrán beszél és selypit, ahol teheti.

— Örvendek! — feleltem és tényleg örvendtem. Hogyisne örülne az ember az ingyen cirkusznak.

— Uraság az, aki ir? írni tetszik? — melegedett közelebb.

— Nem kérem szépen, most csak üle nem irok — mentegetőztem.

— ügy gondoltam, hogy mikor akarni tetszik, mikor kedve jön önnek, akkor le tetszik írni a gondolatait.

— Ja úgy, no igen! Persze, persze! — szégyenültem meg gyorsan.

— És tessék mondani, van Önnek sok jó gondolata?

— No, csak úgy. jók. rosszak vegyesen. — (Ejj, ejj Elemér — még hozzá Elemér! — csak ne parfümözted volna úgy tele magadat.)

— Hát kérem szépen, én adok önnek egy nagyszerű témát, egy ideális, graciőz témát. Én uram női szabó vagyok és most jöttem haza Parisból. Magammal hoztam a legújabb kreációkat, a legeszményibb kombinációkat és a legköltőibb ingerenciákkal ren-' deikezem!

— Szédületes! Boldog vagyok önt megismerhetni! — szóltam graciőzen és lehunytar.

a szememet, mert tényleg szédültem. (Óh, tunikában járó szimpatikus rómaiak, akikről éppen előbb dicsekedett nekem egy könyv oldalán az a másik csúf parisból jött, mért nem őrzitek jobban utódaitok városát? Parfümös női szabót, férfiképében küldtök-e bosszantásomra Lucenecre?!)

— Ha megengedi, beszélek egyetmást?...

— szaglott közelebb hozzám Elemér. — Amennyit lehet és kell, diszkréten elárulok önnek!

— Nem védekezem! — feleltem és letargiába sülyedve figyelni kezdtem.

Szeretném, ha meg méltóztatnának érteni. Tehát igenis figyeltem, mert ha már igy történt, legalább tapasztala tokát és tájékozódást akartam szerezni a szövevényes életnek ebben a parfümös rejtelmében is. Gondoltam, hogy talán a nőkről alkotott hiányos képem elmélyül s tán megszinesedik, ha ezt a fontos érdeklődési körüket némileg felderítve látom magam előtt.

És Elemér, a nőiszabó beszélt. És Elemér, a nőiszabó illatozott. És mondott, magyarázott, figyelmezetetett és kifejtett. Finom ujjaival orrom alatt láthatatlan selymeket tapogatott és azt mondta, hogy crep de chine. hogy crep georgetíe, sőt azt is mondotta, hogy crep mongol és hogy crep coapot.

Kezdtem erősebben szédülni, mire úgy, evvel a kemény és komoly mondással rázott életre, most már nem finoman, hanem fanatikusan, lelkesen, némi ideális dühhel:

— Uram, figyeljen, mindenképpen fontos ez, mindenképpen. Önök, irók is ellaposodtak. Gondolja el, hogy milyen frenetikus hatást lehetne elérni egy regénnyel is, amelyben részletesen, pontosan és gyönyör- ködtetően le volnának írva a szereplő hölgyek ruhái, toilettjei, öltözékköiteményei. A színük, anyaguk, formájuk, minőségük, összeállításuk, áruk, minden szóval, pontosan, nem csak úgy felületesen odavetve.

(Ez az ur. valamit lát. Szervusz színpad! Fújj! De hangosan egészen mást mondtam:)

— Ebben tényleg lehet valami. Nagyon érdekes. Folytassa!

— No ugye? Uram! Édes uram! Az uj nyári szövetek elragadok, eszményiek és a betéets-harang-részekkel variált, plisszirozott technikával garnirozott, karcsú graciőzitás- sal simuló taftegyiittesek uralkodnak a mai percben. A divat progresszív, a nők haladnak, lépést kell tartani velük. Ami ma helyes, divatos, az holnap, lehet, unt ócskaság lesz már . . .

— De hisz akkor . . .?

— Semmi! Megragadni a rohanó perc költői tartalmát (!), ez a modern női divat tendenciája. A divatkészitők, mit mondok! művészek (megtudtam, hogy mi a művész: amit ma csinálsz, holnap unt ócskaság már!!) egy-egy plasztron betéttel, egy-egy csoportráncokba szedett félhosszu samtungseJveni

költeménnyel kifejezik a legváltozatosabb lelki gazdagságokat is (Madách eszerint jól látta az ember tragédiáját. Az eszkimó nő a végső jelenetben nála sincs crep de chinebe öltözve, tehát a külső és a belső gazdagságot igenis nélkülözi!)

— De hisz akkor? ... — könyörögtem megint Elemérnek, az illatosnak.

Hiába volt minden. Elemér, az illatos megeredt már és zuhogott, mint egy íelnyiKht zsilip. Puha pasztellszínek, pementula sziliek, terrakották és változások, változások, röpködtek a fejem körül. Nagy szabók, kis szabók, egyenesvonalu formák, észvesztőén meglepő kockás szövetek.

Negyed óra alatt úgy levágott, hogy mozdulni sem tudtam. Akkor igy szólt: — No, érdemes erről imi?

Már csak gyengén mertem vélekedni:

— De hisz ha mindez igy. ahogy el tetszett mondani s ahogy én, őszintén szólva utána mondani nem tudom, ha megfeszülök sem, csak ebben a percben van igy és a legiii- neményesebb változások jegyében áll, nem lesz-e tényleg unt ócskaság már, ha holnap megjelenik nyomtatásban? Ezek után félek!

— No egy kicsit túlozni méhóztat. Szeretném, ha Írna rólam, én ugyanis most nyitok . . .

(Most nyitsz bizony, vágtam gondolatban közbe, illatos virág!)

— Üzletet nyitok, ahol a hölgyek a leggraciőzebb ruhakölteményeket rendelhetik! — selypített és meghajolva magát tovaszag- lott. á

A ruhákat nem tudom leírni, de Elemér, az illatos, nagyon magára haragított. Ha a női divat ilyen csodamajmokat produkál, mint ő, akkor a férfiakra tényleg rossz hatása van.

Barkó István.

Egy apostolhoz

Valótlan íér!i vagy. ki szent magasba Orom zó róluk sziklaösrrnyén Törsz, tett hevétől fölfelé ragadva,.

Időt mig sok más veszteget henyén Újévi reggtöl ó szilvoszter-esiig.

S megmeddiil benne sok szép kezdemény;

Avagy csupán önhasznáért cselekszik.

S azon felül egyébre gondja nincs,

Közérdek tőle sirhat szivrepedíig:

Neked a napszak istenadta kincs,

Miből egy perc-fillérnyit sem pazarlasz,

Rakod szent Eszmék oltárára mind.

Nem tilt hideg közöny tülekvő harctól,

Mert hő szivedben ősi tiiz lobog.

S megég, ki poklot ellenedre hajszol.

Orvul sebet ha kap nyílt homlokod,

S izgalmas munka közt verejték áztat: Veszélyben szírt-erélyed nem forog.

Mert rajtad vér- s verejtékesepp^ másnap örök bizalmad oltatlan füzében Megöt-vöződve dac-páncéllá válnak.

Tebenned bizton horgonyoz reményem,

És esdekelve zörgetek az égen.

Hogy másodat megsokszorozza mostan,

Mikor szűkölködünk apostolokban.

Fiilöp Árpád.

pontatlanul halálnak nevezünk, kutatásaim alapján ugyanis mindinkább múló gyöngeségi állapotnak bizonyult, A szervezetnek természetesen mélyre hatoló károsodása. De nem gyógyíthatatlan, amint azt türelmetlenségükben hisszük, midőn a halottat egyszerűen mint egy barmot megragadjuk és elássuk. Azt hiszem, valami bennünk is védekezik ez ellen a brutális elásás ellen. Ha egy kedves ember hal meg. — nem vette észre, hogy az ember tiltakozik, hogy minden göröngy, minden kő, amely a sírba hull, valami durva igazságtalanság gyanánt hat, mellyel az úgynevezett holtat bántalmazzák. Nos, ezek persze csak szubjektív érzések, amelyeknek a tudományhoz semmi közűk nincsen. Az álmok sem jönnek természetesen számításba, amelyek ez irányban a nem végleges halálra utalnak. De kísérletek, kisérlelek, uram. A halál gyógyítható, mondom önnek. Meggyógyítom a halált. Bizonyos módon . .. cuni grano salis, jól megjegyezve. Egy dolog megcáfolhatatlan: a halott teste magához térhet. Sőt, sebeket is segítettem poszthumusosan gyógyuláshoz, bacillusféáz- ket, rákot. Csak a kezeléssel nem szabad fölhagy- ni, ha az ember meghal. És egyet nem szabad magától értetődően még a legszakavatottabb Kezelés mellett sem éppen ugv elvárai: hogy velünk utólag minden további nélkül a szokott módon érintkezzék. Bedobjuk a halottat egy lyukba, ennyi és ennyi méternyire a föld alá, görgetek a foga közt, az ördögbe is! Akkor aztán érlse meg, mit beszélnek hozzá vagy végül maga beszéljen is. Túl sok kívántatik. Az egyiptomiak persze, akik bebalzsamozott, minden rothadó anyagtól megtisztított hulláikat szeJlős sziklabarlan- gokban helyezték nyugalomra, száraz, egészséges szellőződéssel — Jastrau tanár elbeszélésétől iát- hatőan felindulva a kerli ablak mellett állt és mélyen belchrllte a mozgó zöld fakoronák fuval- ]-táS. És a hallgatók is, akiket egészen megigé- zrt . mélyen léickzeMek, mintha a szorongató^ de hős (emelő és kadáverlÓgkört kelleti, volna kiszivattyúzni a tüdejükből.

Igen, hogy a befejezésre térjünk, — fordult. Ja8trciu tanár feitünőj száraz és mérlegelő

szavakkal a diákokhoz, — Debaudy tanár egy másik múmiát mutatott nekem, függönyök mögött volt, nagy üvegszekrényben, ülő helyzetben. „Ez a jobb tanuló", mutatta be —és a keze megvető mozdulattal fordult a másik múmia felé. Aztán bemászott az üvegszekrénybe, leült egy másik székre, mely elő volt készitve és sugdosni kezdett az ülő fülébe. „Figyeljen most, felelni fog“. De voltaképpen semmit sem hallottam, vagy csak keveset. Halk pattogás volt minden, azonban semmiesetre sem érthető hang. És a pattogás is talán onnan eredt, hogy Debaudy szinte dédelgetve és áhítattal simogatta a múmiát, miközben az ember rettegett, hogy teljesen széjjelmálhat. — „Ki fogja adni nemsokára a múmiáit?" — szakítottam félbe, — „még semmit sem olvastam ezekről a tanulmányokról, pedig foglalkozhat, velük már..." — „Harmincöt éve", — tette ő hozzá. — „És egy szót sem közölt?" — „Nem tartozom azok közé, akik szenzációs felfedezésekkel idő előtt lépnek a nyilvánosság elé- Megvetem a blöfftanárokat fiatalító metódusukkal, a hormonok teóriáját stb. Számomra nem fontos a hír és a pénz, hanem a komplikált biológiai összefüggéseknek pontos felderítése; múmiám népszerű képletéről, a jelszóról később mások fognak gondoskodni. Az többé, nem az én dolgom", izgatott lettem és ekkor értettem meg először, amit egy költő, azt hiszem Rimbaud, gondolt, amikor a tudományt „túl lassúnak" nevezi. A tanár dühös rézrozsdatekinlétének támadtam. — „Hát nem érti meg, hogy itt nem önről és privát illdomosságáról van szó! ön talán tud várni, de az emberiség nem. Most közvetlenül a háború után, sok millió halottaival! Hát nem világos ön előtt, — amennyiben tényleg valami igazságnak a nyomában van, — hogy ezzel az egész világkép, az egész politika megváltozik. Hogy ezután a háború, amin siránkozunk, távolról sem volt oly borzalmas, mint hittük. Hogy a halottakat, hogyan is mondta, csak szakismerettel kell kezelni". — Debaudy tekintete mintha csapók mögé zárult volna. — „Ellenkezőleg. Kutatásaim eredménye szerint a háború borzalma- sabbj mint általában elképzelik. A metódusom

csak jól konzervált holtakra vonatkozik. A mi aknáink, a mi gránátjaink azonban, — a testek darabokra lettek szaggatva. Itt természetesen nem létezik föitámadás. Éppen úgy, ahogy a föltámadás a krematóriummal szemben is erőflenedik, a számüzötteknek nem válik előnyére. Itt nem segit orvos, Isten. De szerezzem-e meg valóban az emberiségnek azt a tudatot, hogy az elesetteknek, az „ismeretlen", mint az ismert katonáknak nem csupán néhány esztendejüket, hanem éppenséggel az örök életüket rabolta el". — „Bizonyos, annál inkább sietnie kell megakadályozni az ilyennemii bűntényeket!"

— Uraim, — ugrott Jastrau fhnár váratlanul az elbeszélés medréből, mint valami rejtekhelyből,

— a felelősség, mely tudományainkat terheli, sohasem jött borzalmasabban a tudatomba. Pontos filigránmunka a végcélig, vagy zseniális ösztön a még nem alapos eljárásban? Ki akart dönteni? Meg fognak engem érteni, uraim, — reszketett Jastrau, — ha önöknek bevallom, hogy az a vita, mely köztem és Debaudy közt kitört... nem, önöknek meg kell érteni engemet. Kértem, könyörögtem, hogy közölje azonnal eredményeit, praktikus felhasználhatóságukat egy pillanatig se tolja ki többé. Hideg válaszában nem csupán a tudós önhittsége volt, hanem embermegvetés, sőt, ember- gyűlölet. t Abban a pillanatban azonban, amikor térden feküdtem előtte, — igen. ilyen messzire mentem, térdeltem előtte, — belépett valaki. Az asszisztense. És valamit jelentett. A tanár a mellékszobába ment, mely teljesen el volt sötétítve. Követtem, még semmit sem láttam. A küldönc jelentette, hogy éppen most nyitott fel egy sírboltot és a tegnap nyugalomra helyezettnek. — érthetetlen név, — koporsóját kiemelte. Most már láttam. A koporsó itt feküdt a szobában, nyitva. Egy halott, viaszkfehér és szikrázó, vörösszőke hajjal. Az ajkak görcsben és a nyitott szemben oly szemrehányás, oly szemrehányás, — mit teltek vele, — a szűk és sötét sir szemrehányása az éppen ébredő, alig megértő szemekben. Fölhábóriioit ekkor, hogy ez mindig újból cs újból történhessen,

— hogy az az ember hallgatpttj aki képes volt ezt

megakadályozni. Debaudyra támadtam. Vigasztalódjanak, uraim, — kiáltott Jastrau most hangosan a diákok felé, akik az egyre kuszátódó beszámolótól megijedve és talán már gyanút is fogva, az Íróasztalhoz és mindig közelebb jöttek, — vigasztalódjanak, én elnyertem büntetésemet. De- baudy végrendeletében ez állott: krematórium.

Nem tudtam megakadályozni a záradék végrehajtását. Hamu lel! belőle. És igy semmi művészet nem keltheti őt életre és vele a technikáinak is örökre vége. Az írásai, ki tudná őket kibetüzni. — Jastrau a kék zubbonyának ujjából papiroshulla- dékot, öreg újságokat, zacskómaradékokat vett elő, miket szétteregetett az íróasztal lapján.

Höberlein magántanár lépett ekkor a szobába, pirospozsgásan, szélesen.

— Az urak megbocsátanak... De Kiás, már megint betolakodott? Mi jut az eszébe? — támadt az állítólagos Jastrau tanárra, aki közben nem tágított az íróasztal mellől. — Uraim, sokat fecsegett itt maguknak? Hol van Roitky felügyelő? — Csöngetett. — A páciens gyakran Jastrau tanárnak, a mi ordináriusunknak mondja magát, vagy Debaudy tanárnak. Amellett sosem volt. Franciaországban. Egy itteni követség attaséja. Nem hallottak Haym Diána dr., a szép vöröshaju táncosnő öngyilkosságáról? A kedvese volt. Azóta ezek a makabrális fantáziák ... Nos, Rctfky, végre itt van. Miért tűri, hogy Kiás a folyosókon kó- dorogjon és a látogatókat háborgassa?. .. Uraim, kezdhetjük a megtekintést. Á legérdekesebb esetek egyikét imént látták.

Mialatt a vendégek távozni készültek, Rottky felügyelő Klashoz lépett.

— A cigarettáim, — kiáltott Hűbériéin docens hirtelen. — A felügyelő hatalmas lökéssel kiszakította a páciens kezéből a dobozt. Jasirgu- Klas még mindig megőrizte tartását, most azonban ez a mozdulat mintha állattá züllesrtetíe volna. Eyszerre egészen kicsi volt, jelentéktelen. Mundt A vei kopenhágai hallgatónak, jó fiú volt, aki az ajtóból még látta ezt, könnyek főitek a szemébe.

(Fordította; Egri Vikiorl