Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-11 / 154. (1192.) szám
F\ valóság-fölötti Irta: Bognár Cecil. A francia ifju-költok egy csoportja nevezi el azt az irányt, amelyet követ „surrelis- me“-nek. Vannak már ennek az iránynak neves képviselői is, legújabban pedig kódexbe foglalták alapelveiket. Legfőbb axiómájuk a képzelet teljes szabadsága. Nem korlátozzák ezt sem az általánosan elfogadott fogalmak, sem pedig magának a külvilágnak a rendje. Legjobban elszakadunk ezektől a korlátoktól álmunkban, vagy pedig félálom-sce- rü bódulatban, amikor bizarr, összefüggéstelen képek kergetik egymást agyunkban. A költőnek a világért sem szabad megmásítania ezt a benne keletkező élményt. Úgy adja elénk, ahogyan végbemegy. Passzíve viselkedik, egyszerűen leir mindent, válogatás, gondolkodás nélkül, úgy, ahogyan eszébe jut. Szerkezetről szó se lehet — még a regényekben se. Ezt írja elő a szuperrealisták mani- fesztuma. Valóban követik is ezeket az utasításokat a táborukba tartozók. Sok badar, zűrzavaros dologgal találkozunk, persze néha meglep bennünket valamelyik alkotásuk egyik-másik részlete bizonyos • exotikus szépségével. Csak néhány szóval jellemeztük ezt az irányt, de ez is elég annak a felismerésére, hogy a francia szuperrealisták nem állanak rokontalanul a mai költői irányok között. Sokan persze hajlandók volnának ezeket is egyszerűen besorozni a többi „modern hóbortosok" közé. Pedig nem ebben rejlik a többi irányokkal való rokonságuk. A modem költői irányban felismerhető az a törekvés, hogy az emberben végbemenő lelki folyamatokat mentői közvetlenebbül adja. A költői — és a művészi — alkotás tárgya nem a külső világ, hanem mindinkább a belső élmény. Maga a természet, az egész való világ értékmentes, az esztétikai értékek hordozója nem ez, hanem az a lelki folyamat, amelyet megindít. Csak a művész, a költő lelkén átszűrve lesz valami esztétikai tárggyá. Eszerint az igazi költői alkotásnak nem a külső világhoz kell alkalmazkodni, hanem a költő alanyiságához. Nem a naturalisták természetmásolása nyújtja nekünk az igazi realitást, hanem a lelki élmények primitív, közvetlen visszaadása. Tagadhatatlan, hogy a naturalizmus lehanyatlása óta minden művészet és költészet fejlődésének vonala ebbe az irányba esik. Bizonyos eltávolodás a külső világtól és megközelítése a belső, lelki, élményeknek. Míg most végre elérkeztünk ahhoz a korhoz, mikor ennek az iránynak végső következtetéseit kezdik levonni. Csakhogy a művészet nem logika és alkotni más, mint következtetni. Az úgynevezett végső következtetések rendesen következetlenségeket rejtenek magukban. Éppen ott van a baj, hogy a művészek következtetnek, okoskodnak. Világosan érthető elméleteket állítanak fel. Talán az, hogy ennyire tisztán látják, mit akarnak, nem nagyon válik javára a művészetüknek. Az igazi alkotás a tudat alatt érik. A modern művészi és költői törekvésekben majdnem mindenütt megtalálható a lelki élmények közvetlen visszaadása mellett bizonyos primitívségre való törekvés. Elvetik a raffináltságot, félre akarnak hajítani minden eszközt, amellyel eddig dolgoztak. Közvetlenül akarják a lelkűket adni. Ez valamiféle visszatérés a legkezdetlegesebb, a legnaivabb művészethez. Csakhogy ez a tudatos naivság, mesterkélt primitívség más, mint az eredeti. A famcia szuperrealisták csak szeretnének naivalt lenni. Az igazi nagy művészetben mindig van valami naivság, valami magától-értetődő, csakhogy erre a magaslatra nehéz eljutni. Igaza van Was ser maiinak: Az életben a KARLSBAD Speciális diátikus gyógyintézet, Villa STRUNZ Szakszerű, sikeres karlsbadi kúrák biztosítva — Fekvése Karlsbad legszebb helyén — Ölesé árak — Szabad orvosválasztás — Kérdezösködésekrc választ és prospektust készséggel küld a Villa Slrunz diátikus gyógyintézet 5317 vezetősége Karlsbad I. U. magától értetődő, vagy a naivság előfeltevés, kiindulópont, a művészetben a végső eredmény, a csúcspont. A mai művészetben általános jelenség ennek a keresése. Az általánosság mutatja, hogy az emberiségnek a lelke, a kornak a szelleme akar megnyilatkozni. Úgy látszik, hogy különböző utakon, kanyargó ösvényeken indulnak el mindnyájan a csúcspont felé. De még messze tannak attól, hogy az ösvények összetalálkozzanak. A ma még nem találta meg lelkének kifejezésmódját, Még nem hangzik fel a nagy szin- fónia, hangzavart hallunk, mint mikor egy nagy zenekar készül a játékra és hangszereiket hangolják a zenészek. Lánykák A tavasz elment. A fákról eltűntek a virágok: ti bennetek maradt valami a tavaszból. A paradicsom bezárult örökre, sJtét van: ti bennetek tovább virágzik, világit valami a paradicsomból Kimondhatatlan kedvesség ragyog rajtatok, jó titeket nézni, mint a virágzó almafákat. Igaz, semmiségeket fecsegtek, mint a fecskék: de ahol fecskék csacsognak, ott tavasz van. Igaz, semmiségekkel bíbelődtök,mint a gyerekek: de a gyerekek játéka a legvéresebb komolyság a világon. (A komoly, gögös férfiak ágyukat öntenek, parlamentek szérűin szalmát csépelnek, ők verik a parázna pénzt, mellyel mindent megvehetnek. Titeket is.) Jó titeket nézni, mint a kinyiló almafákat. Igaz, ti is úgy fogtok járni, mint az almafák. De kakastejes kenyeret fogtok nekünk sütni: a kakastejes kenyérbe belopjátok a tavasz izeit . . . Titeket a tavasz önműködő muzsikáknak szerelt fel: olyan mámort muzsikáltok, amilyen pénzt dob belétek a férfi . . Igaz, úgy fogtok járni, mint az almafák, de a bennetek rekedt tavaszt föl szívja méhetek gyümölcse s a bölcsők fölé tavaszt tudtok csicseregni . . . Lánykák, hugocskáim, kenyérsütő karotokat kétszáz képviselőért nem adnám, gyerekszoptató emlőtöket ötszáz Napóleonért nem adnám! '~ Mécs László. Emlékezés ,• Irta: Egri Viktor. *. Mostanában keményen verekszem, különösen éjszakánként vannak nehéz vívódásaim és a tükröt, amely képét őrizte bennem, összevágtam és bezúztam régesrégen. Már álmomban sem jár vissza, elfelejt ettem őt, — nem akarom tagadni. Ma se jutott volna az eszembe, de estefelé, amikor vonatba szálltam, a homályos perron sürgésében ismerős hang ütötte meg a fülemet. Meg kellett állnom, nevetést hallottam, de mintha ez a nevetés szendébben hangzott volna, mint akkor régen; az ember kicsit megrokkant azóta, vagy talán csak más lett, megöregedett, éreztem. A szivem a torkomban vert, utánaeredtem, de ő hirtelen eltűnt, nem láttam többé. Biztosan tudom, hogy a szemem nem káprázott: Aladár volt, itt él valahol a közelemben, egészségesen nevet, boldog és az asszony, aki mellette haladt, talán a felesége volt és a csomagban bizonyára ajándékot vitt a gyerekeinek. Hát igy történt, uram Istenem! ... Vad és konok fájdalom lepett meg. És egyszerre feltámadt a múlt: elém jött fiatalosan, fényes bogárszemével, kicsi, pödört bajuszával és hegyes fehér fogaival, amelyek oly vaddá és széppé tették bronzszinü erős fejét és az emlékezés ködéből lassan eléimszállott Hanka alakja is. Hankáé, a nő- testvéremé, aki régesrégen, több, mint tizenöt esztendeje meghalt. Talán hétéves voltam, amikor ő kinőtt a bak- fiskorből. Most már tisztán látom magam előtt: szép, arányostermetü, nagyszemü leány volt, szinte szem az egész arca, mélyenfekvő, dióbarna szemek hosszú, selymes pillákkal; az arca sovány és halovány, mint egy Bellim Madonnáé. Az anyámhoz hasonlított a szemével, tiszta homlokával és íves szemöldökével; a szája lágy volt és az álla gyengéd, bizonytalan vonalú, ö volt a legszebb leány, akit valaha láttam és most már tudom, ahogy igy magam elé képzelem vonásait: az ő arcát, az ő szemét keresem az idegen leányokon. Házunk mögött nagy virágoskert és gyümölcsös volt széles ezőlőlugassal, amelynek végében sekólyesvizü patak folyt. Hanka szobájának ablakai erre a virágoskertre néztek; tavasszal és nyá- rony olyan volt ez a fehér leányszoba, mintha a kert folytatása volna, tele volt begóniával, kökörcsinnel és frissen nyílt mélyzöld levelii azaléákkal. Azon a nyáron, amelyre visszaemlékezem, az ő szobájában aludtam. Egyszer bejöttem hozzá, ő az ablaknál állt és tükör volt a kezében. Elmerengve nézett belé, aztán fölemelte és amint szelesen közeledtem, a padlóra hullt, hogy ezer darabra törött. — Látod, most elejtetted, — mondatni szemrehányón, szelességem miatt némi bünbánással a hangomban. — Nem esett le, ledobtam, — felelte Hanka. Felnéztem rá. Emlékszem, a szeme sötéten ragyogott és arcán pirosság ömlött el, amikor magához vont, hogy letörölje a szememből buggyanó könnyeket f — Varáastükör volt, — mondta titokzatosan. Akkoriban mint szent, drága titkot, úgy bíztam rá fantáziám első magaszőtte meséit, közös titkunk furcsa jelek váltására, idegenek előtt homályosnak tűnő célzásokra késztetett; imádtam őt, képzeletem nap-nap után friss gyulóanyagot kapott tőle. — Varázstükör volt? Miért nem mutattad soha? — ráztam hitetlenül a fejemet. A behulló fényiben villogtak az üvegszilánkok, iHanka a kezébe fogta a legnagyobbat, rálehelt és megtörölte, hogy tisztában ragyogjon, aztán beszélni kezdett és elmondta nekem a varázstükör meséjét. . A mese egy kis kinai lányról szólt, egy tág- szemü, sziromfcezü kis kínai lánykáról, aki az ablakból sóvárogva nézni a réten labdázó fiatalokat. Fiuk és lányok játszanak együtt, életerős és vidám fiatalok, csengő kacagásuk behallatszik a szobába. — Eressz közibük, labdázni szeretnék, — kéri a kis kinai lány az anyját, de a szigorú anya nenj engedi ki a rétre. Mert az anya a jövőbe lát és tudja, hogy holnap sírni fognak mindazok, akik ma kacagva szökdelnek a virágos réten. De a kis kinai lányt nem vigasztalja meg az anya gondoskodása és féltő szeretet, boldogtalan, mert játszani akar és vágyai nem teljesülnek. Ekkor tükröt hoz az anya, a lány belenéz és látja benne, hogy egy esztendő múlva a kint labdázó pajtás arcáról lefonnyadnak az öröm rózsái, amint reménytelenül, megcsalafcva vár a szerelmesére... Azóta ott ül az ablakban a kis kinai lány és ha valaki közeledik és a kezét kéri, megnézi sorsát a tükörben. Egyszer egy katona jön arany- és ezüstsujtásos mentében, drágaköves karddal, délcegen jön, napbar- mitotta arca' ragyog és sötét szeme olyan, mint az acél. De a lány a tükörbe pillant és véresen látja a mentét, haloványan az arcot, halottam a sárban és véTben a csatatéren. A szive elszorul és nemei mond. Aztán dús szolgahaddal gazdag kalmár jön és a tiüköT azt feleli, hogy csak a pénze miatt jött és egy év múlva kiforgatja vagyonából, megcsalja egy más lánnyal és megszökik. Máskor meg egy tudós jön, egyszerű fekete palástban és mikor a tükörbe néz, látja, hogy nappal ócska foliánsokat böngész, éjjel pedig az ég csillagainak titkát kutatja és ne mlátja többé az ő szemének meg-megresz- kelő csillagát. Aztán mások jönnek, de a könyörtelen tükör mindig bánatot, szomorúságot mutat. Újra tavasz lett, a virágos réten újra labdázni kezdenek a fiatalok és a kinai lányka arcáról is lassan lesápadnak a rózsák, amint tükrével a kezében játékukat csodálja. Egyszer berepül a szobájába a labda és egy zöldzekés vadászífiu odaszalad az ablakhoz. — Kislány, add ki a labdámat és gyere ki játszani velünk a rétre, — mondja a fiú és beugrik az ablakon. És a lány" elővette tükrét, de nem pillantott bele. Belenézett a fin felhevült arcába, ragyogó V . . szemébe és messzire elhajította a tükröt... Nem értettem meg a mesét; untatott, mert nem szerepeltek benne sárkányok és kincsről sem esett szó, vagy valami próbáról, fortélyról és egy délceg királyfiu helyett csak egy zöldzekés vadász jött a lányért. Badar, unalmas mese, még varázslat som volt beuue. Elmondtam Hankának csalódásomat és ő nevetett. Ekkor észrevettem, hogy kertünk falán egy zöldruhás fiatalember ugrik át és szaladva jön a kerten át. Én felkiáltottam és Hun- ka kezéből kihullott az üvegszilánk. Aztán bejött a szobába a zöldruhás és nevetve felszedték a tükör cserepeit... Ő nem kérdezte, mi történt és neki nem mesélte el Hanka a varázstükör történetét. Úgy fájt, mikor azt mondta neki, hogy megijedt és véletlenül ejtette el a tükröt ___ Azo n a hosszú nyáron sokszor vitt magával sétára Hanka. Kinn a parkban, a keresztül előtt mindig várt ránk a zöldruhás. Hankának egy szál rózsát, vagy szekfüt, nekem cukrot hozott. Nem szerettem a cukrát és a csókját sem szerettem, mintha harapnia akart volna. Mindig Hanka előtt csókolt, pedig akkor már a nagynéném sem tette. Nagyon élesen nevetett, szeretett fütyörészni és Hanka bíborra gyulladt arccal hallgatta. A mi utcánkban lakott, három házzal lejjebb tőlünk. Néha könyvet és apró leveleket vittem ■hozzá: Hanka üzeneteit. Egyszer nagy társaságot találtam náluk, Hanka néhány barátnőjét is ott láttam. A zöldruhás nem akarta észre venni, hogy félreintem, hogy csak vele van dolgom: titkos üzenet. Egy székre állított, kiszedte zsebemből a levelet és hangosan elolvasta a címzést. A lányok nevettek és ő mosolygott. Egy fényes hatost akart adni nekem, de én kiütöttem a kezéből és sirva elszaladtam. Egész éjszaka hallottam álmomban azt a nevetést, nem akartam többé levelet vinni hozzá és Hanka nem is küldött többé. ősz elején aztán elutazott a zöldruhás. Visszament Pestre, az egyetemre. Én is iskolába kerültem, Hanka kísért, vele tanultam, ő nézte át feladataimat. Este gyakran láttam, hogy leveleket ir. Ha éjjel fölriadtam, ott láttam a kis asztalka mellett. Aztán ezt a levélírást is abbahagyta, ősz derekán beteg lett, de mire megjött az első fagy, felépült. Azóta sohasem hallottam nevetni. Egyszer éjszaka ágyam fölé hajolt, azt hitte, hogy alszom ,meg akart csókolni és én hirtelen a nyaka köré fontam a karomat. Szép, dús haja rémesett, egészen betakarta a fejemet és oly félelmetes sírással fúrta a fejét a párnámba, hogy rémületemben felkiáltottam. Azon az éjszakán az anyám is bejött a szobájába és ott maradt hajnalig. Másnap áttették rácshálós ágyamat a 6zülők hálószobájába. Karácsony előtt az utcasarkon lengő zászló jelezte, hogy megnyílt a jégpálya. Korcsolyázni is ö ■tanított meg: Hanka. Kora délután jártunk ki a jégre és valahányszor estefelé felgyűltök a villany- lámpák, lecsatolta lábamról a korcsolyákat és indultunk haza. Egyszer — az utolsó estén volt — soká maradtunk. Emlékszem, vasárnap volt, a jégen cigánybanda játszott és elől, a melegedőház mellett, ahol sürü sorokban álltak a kiváncsiak, valóért táncolt a fiatalság. A hó pompásan szikrázott a villanyfényben. Elfáradtam, a hideg vörösre csípte az arcomat és könnyeket csalt a szemembe, keztyüm ráfagyott a kezemre, de a világért sem mentem volna most haza, boldog voltam, hogy Hanka megfeledkezett az időről. Egyszer éreztem, hogy a keze reszket az enyémben, szorosabban magához von és egy előttünk köröző férfit néz. Mohón a nyomába iramodtunk, majdnem felbuktunk, de nem értük be. Aztán megálltunk egy villanylámpa alatt. A férfi széles Ívben elsuhant mellettünk és kalapot emelt. A zöldruhás volt. Amikor harmadszor elénk került, Hanka rákiáltott: — Aladár! Hozzánk jött, megfogta Hanka kezét és ezt mondta: — Hallottam, hogy ősszel beteg volt, örülök, hogy jő színben látom viszont. Éreztem, hogy Hanka hidegtől pirosra csípett arca még jobban tüzbe lobban. Még néhány szót váltottak, nagyon izgatottan és idegesen. Hanka. valamit a szemére vetett, nem értettem. Egy lány jött ekkor felénk és Aladár sietve búcsút mondott. Hanka megrántotta a kezemet, még ott álltunk vagy félórát, aztán hazamentünk. Másnap már nem vitt ki a pályára; a hátát, meg a torkát fájlalta és szédülésről panaszkodott. Orvos jött, azonnal le kellett feküdnie. Tüdőgyulladása volt. A többire már nem emlékezem vissza jól. Nagyanyámékhoz vittek. Nagyritkán hallottam valamit róla és Aladárról. Ilyenkor egy pesti színésznőről is szó esett, meg arról a lányról, akit Aladárral láttam utoljára a pályán. Aztán még egyszer láttam Hankát. Fehér ruhában, nehézillatu virágok közt a ravatalon. Az anyám ősz hajjal vitt hozzá. Ez már tavasszal volt, nyolcéves lehettem akkor. Azóta sok minden történt velem, az élet összevágta bennem a tükröt, mely a szülői házat, á gyümölcsöst, a fehér szoba édes titkait, első meséimet őrizte bennem. Érzem, hogy néha vannak feltámadások. De talán jobb volna egészen felejteni, a tört tükör szilánkjait még jobban széjjelszőmi, mert fáj. nagyon fáj, ha ügyetlen ujjunkkal összeilleszteni próbáljuk széthulló darabjait,
