Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)

1926-07-10 / 153. (1191.) szám

6 1 /!S8BOT*iVVA!GÍeSR-HIRI^ 1926 julius 10, ewwnlwt GRÍGORIJ RASZPU7IN OROSZORSZÁG TITKOS CÁRJA iVAN NAS1VIN REGÉNYE A magas vendég elbucsnzik (3) ÍA bor megoldotta a nyelveket. — Kimondhatatlanul irigylem én önt Grigorij Jefdmovács, — kezdte a kormányz< barátkozó hangon — hogy oly közel vai Őfelségéikhez, a cári családhoz. Kész volnél fél életemet feláldozni, csakhogy napontí láthassam őket, különösen azokat az elbájoh leánykákat, a nagyhercegnőket, legfőbbké pen a mi egyetlen angyalkánkat: a kis cáré vicset. — Minek költöztél akkor ide ebbe z lyukba? — mondja kedélyes gorombasággal Grigorij, aki egyik könyökével már az asz­talon tehénkédéit. — Ott kéne élned Peters- burgban vagy Carszkoje Szelóban. — Mi hivatalnokok vagyunk — veti közbe a vice. — Oda kell mennünk, ahová küldenek. Engedelmesség a mi első köteles­ségünk. — Mit, küldenek ... — feleli Grigorij iróniával. — Értened kell a csiziót, hogy ne csak el ne küldjenek, hanem hogy ha ma­gad. akarnál elmenni, akkor is mind a két sleppednél fogva visszatartsanak. — Ah, a péterváriak mind olyan sze­rencsések, hogy az udvarhoz olyan közel esnek — sóhajtotta ábrándosán a kormány- zóné. — Olyan egyszerű emberek mindany- myian — folytatta a kissé mámoros Grigo- ri'j. — Amikor először vittek a palotába, in­kább halott voltam, mintsem eleven s egy­általán elvesztettem a nyelvem, de ez az­után egy csapásra megváltozott. Egészen egyszerű emberek ők, a papa, a mama és a kicsikék . . . Nagy egyetértésben és szere­tedben élnek, jobban már nem is lehet. Min­dig a fiúcskán legeltetik a szemüket. Nem csoda, hisz ő az összes reménységük. Larissza Szergéjevna már megunta a sztarec kenetteljes beszédét, akinek szájá­ból eddig még egyetlen vaskosság sem sza­ladt ki, s a gróffal kezdte el játékát. Férje nem akart Raszputin előtt rossz színben fel­tűnni s néhányszor szigorú pillantást vetett rá, de minden eredmény nélkül. A sztarec is rajtafelejtette néha titokban a maga ne­héz tekintetét. A rózsásra pirult csinos asz- szonyka csengő kacagással mulatott éppen egy francia adomán, amit a társaságától lát­hatóan fölvillanyozott Nikolaj Nikolájevics súgott fülébe az általános zaj közepette. — Helyes, mi? — ismételte Nikoláje­vics. Nagyszerű mesterek a franciák a pikantériában, mi? Itt egy másik: A con­ciérge egy szép reggelen elmegy a — hogy is bivják csak? — locataires-Hez ... ez pedig . . . — Nikolaj Nikolájevics — próbálta a gróf félbeszakítani. — Ejnye, hagyja már! — viszonozta Lá- Tissza Szergéjevna tűzzel. — Hát felsőisko­lás növendék vagyok én? S ha az volnék is, annál inkább! Csak folytassa, Nikoláj Niko­lájevics, ne adjon ezekre a pedáns péter- váriakra. — Nos és a püspök? — szólt a gróf halkan. — Először is szót sem ért franciául, másodszor mi is ismerjük ezeket a püspökö­ket. Vannak adomák az orosz püspökökről, melyek csöppet sem rosszabbak a párisiak­nái . . . Mit néz úgy rám? Kérem, én csak látszom ilyen könnyelműnek, a valóságban nagyon komoly asszony vagyok . . . — Szívesebben látnám fordítva — mondta kacagva a gróf, akire a pezsgő szin­tén hatni kezdett. A kormányzó épp a boldog pétervári életről kezdett el sóhajtozni és Grigorijból már kihullott a kegyes Ígéret, hogy egy jó emberért szívesen megtesz mindent, ami csak tőle telik, amikor a kinyitott ablakon behallatszott az autó egyforma berregése. A kavics élesen csikorgóit a rugganyos ke­rekek alatt. Az autó erős lámpásainak ra­gyogó fénycsóvái az öreg bazilika falain túl hatoltak és ott vesztek el a homályba. — Kedves Varja, minden jó, ha a vége jő — szólt most a gróf. — A kávét még minden sietség nélkül megihatjátok. Az állomásig az ut nyugodt menetben nincs több öt percnél. A kormányzó jelentőségteljes pillantást vetett a vicére. Ez fölkelt, bocsánatot kért és a tölgyfával parkettezett előszobába ment. — Állomás! — mondta röviden és szi­gorúan a szolgálattevő csendőrnek. A vörös és csavaros bajuszu fiatalember azonnal megkapja a telefonösszeköttetést és tiszte­letteljesen nyújtja át a kagylót. A vice durva basszushangon dörgi: — Állomás? Szolgálattevő tisztviselő? Itt: az alkormányzó. A cári termet kivilági- tani. Minden példás rendben legyen. Meg­értette? Személyes felelősség terhe mellett. És ha a kormányzó ur autója a gyorsvonat­hoz esetleg néhány percig késne, úgy a vo­natot visszatartani. Vége! Hosszú léptekkel tért vissza az ebédlő­be és némán értésére adta a kormányzónak, hogy minden rendben van. Pár pillanattal később megkezdődött a zajos asztalbontás. Ismeretlen néző azt hitte volna, hogy egy szorosan összenőtt és együtt érző család tagjai bucsuzkodnak: oly szívé­lyesen és meghatóan ment minden. A szta­rec szájon csókolta a kormányzót, a vicét és a feleségeiket. — Nem úgy, lelkem, egy öreg emberrel már szabad — mondta Grigorij gyengéd hangulatban Lárissza Szergéjevnának. Ami­kor az asszonyka fölkacagott, tréfásan meg­fenyegette: — Ejnye, nézd csak, te kis kígyó . . . No, megállj, kis kígyó . . . — Isten áldjon, drágám, lelkem — mondta a kormányzónak. Ha valamire szük­séged van, irj csak Szentpétervárra, ami le­hetséges, megcsináljuk . . . Jó félversztnyire vetítette világos fény- csóváját a pompás, erős gépkocsi és hang­talanul siklott az alvó város szinte néptelen utcáin az állomásra. A rendőrök sorfalat ál­lottak és szépen tisztelegtek a felsőségnek és a magas vendégnek. A spiclik igyekeztek árnyékban maradni. Az állomás frissen sö­pört bejárójánál díszes csendőrosztag és a tisztelettudó állomásfőnök fogadta őket. Az őszhaju, kis öreg embert erre a célra a leg­édesebb álmából ráncigálták föl. Az urak a fényesen megvilágított cári terembe vonultak. A termet épp nemrégi­ben renoválták a cár szuzdali látogatásakor. A nép a csendőrök jelenléte dacára is oda­tódult az ablakokhoz és megdelejezetten nézte a kormányzót és a magas szibériait Mint ahogy az örvényt szokás nézni. A csillogó expressz berobogott. A kor­mányzó és a vice a kocsijukig kisérték a vendégeket. A körülhizelgett és megelége­dett Grigorij mégegyszer képen csókolta mindkettőjüket. A gróf az állomásfőnöknek néhány szót súgott a fülébe és éjszakára is­mét csak külön szakaszt biztosíttatott ma­gának. (F olytatjuk.) A Mikei közbirtokosság kártérítési pőre kétezer ember elless rekek és fehérhátu libák gágoknak tipegve a vas­kapu szélén, ahol csendőrállomás talált banyát s meghúzódva ott él még egy régi urihölgy is a nagy családból: nemcsak ennek a körülzárt helynek , a sorsát határozza meg, hanem: térben széles vidék­nek és időben az egész kornak elbódorgott fény- csóvája is. >•& r A századok ,korok, eszmék és érdekek harcá­ban most az osgyáni kastély az elhullott,'legyőzött harcos. Rajta volt a sor, mert kitünően, jól szol-' gált századok óta. Ő a feudalizmus gömöri elhul­lásának egyik katonája. És egy szelet dicső történettel terhes domb is. Mert igy folytatja kalauzom: . — Ezek a somfák évszázadosak. Most semmit- möndóan rázzák levelüket, ám annak idején, Korponay generális, Rákóczi egyik vezére ez alatt szokta volt tartani haditanácsát. Kerek térség a fák alatt. Krumpliföld, legelésző csirkék, messzi kilátás a nógrádi hegyekre. Most megállunk a park kerítése mellett s kikukkantunk két galagonyabokor között, — Amott pedig, mutat a főtisztelendő ur egy közeli dombocskára, ahol pár erőslombu fa között régi alacsony épület sárgállik, — nem nyugszik más, mint a lőcsei fehér asszony Ghéczy Juli­anna menye, Korponay Jánosné. A lombok sejtelmesen súgnak, magunk va­gyunk egyedül gondolkodó önmagunkkal. Hirtelen elénk szélesedik gondolatban a krasznahorkai vár­ban balzsamosan fekvő Serédy Zsófia, aztán láza­san, öntudatlanul, minden logika nélkül torlódnak a nevek s a történések: Rákóczi, Vak Bottyán, Andrássy generális, vasasnémet, Nagy máj tény, aztán eltolódik tér és idő: csak kastélyt látunk) de belénktorkollik a szó: Mária Terézia, kastély­könyvtár, könyvcimer, porladó halottak, Jókai Mór, harcok, harcok és harcok... örök harc. Alkonyodéit. A nap, véres rózsa, utolsó sugár- : szirmait tépette a széllel. * j A szelidlelkü költő-pap, Kemény Lajos, az I osgyáni evangélikusok Lajos bácsija, hatalmas, | régi könyvet tár az asztalra. | — A reformáció terjesztője itten Bakos János j volt, — mondja, — s a reformáció idejében megj.ő alapitoía az egyházat. Régi, nagyon régi történet itt minden. Egy kis, alacsony épület volt a rimaszom­bati egyesült protestáns főgimnázium alapja. Most bolt lélekzik benne. Az osgyáni gimná­zium is eredetileg Füleken székelt az 1600-as évekig, onnan hozták át Osgyánba a már akkor egész Felvidéken nevezetes iskolát, mert a leg­közelebbi csak Sélmecen vala. Osgyánból átvitték az addig hat osztályból álló oskolát Rimaszombatba s ott bővítették ki nyolc osztályra 1853-ban. Annakidején szinte az egész mai Szlopen- szlcó ide, Osgyánba járt gimnáziumba. S olvassuk a nagymultu magyar iskola régi tanárainak nevét. Plántál ói az ifjúság lelki kert­jének. Ez volt széles országban az egyedüli kö­zépiskola, melyet reformátusok és evan­gélikusok egyesült erővel tartottak fönn. — A régi tanárok rendszerint a kastélyban laktak, — meséli informátorom, — s vasárnapon­ként Bakos ur látta szívesen őket ebéden. Később Rákóczinak egy szép serlege is került a kastélyba az idők folyamán, amit csak nagy ünnepélyes al­kalomkor tettek asztalra. Érdekes története van ennek a serlegnek, — mosolyodik el Lajos bácsi, — azt hiszem, a legutolsó köszöntőt én mondtam belőle a háború alatt. Osztrák átvonuló tiszteknek vendéglátó ebédjén Rákóczi serlegét emeltem föl, amikor beszédet mondtam hozzájuk, szives — ma­gyarosat. A serleg később, sok más drágasággal együtt nagyon megtetszett a vörösök ittlétekor Csu- vara népbiztos elvtársnak s olyan nagy volt a^/tet- szése, hogy az eldugott értékeket csak Pesten nyo­mozta ki gróf Serényi István né, az egyik Luzsén- szky lány, jóval a kommün bukása után. ,1b — Nevezetes hely ez a vidék, — fűzte tovább az elbeszélést, — hiteles kútfők szerint a lőcsei fehér asszonyt itt is, a kastély lépcsőin ölték ntsg s nem, mint Jókai mondja, Lőcse piacán fejez­lek le. -1­Hatalmas granáriumok várnák istenáldását. De nem nagyon lesz. Hetek óta szakad az eső, hetek óta ázik a széna és lepi el a viz alföldeket. Hetek óta csak szomorú arcok fáradnak bánattá, s ijesz­tően konganak a szavak: termés, eső, adó, pénz.„ Ha pedig lelkes Tichy Kálmánok keresnének itt építkezésre nézvést némi magyarosan lelkesítőt, hát siessenek, mig az az egypár oromdisz és vá­lyogvirág emlékeztet a nép egyszerű lelkének mű­vészi készségére, mert egyhamar eltűnnek ezek' is, hogy helyet adjanak valami csúf, meghatározhatat­lan, egyénietlen, falusi pallérba ojt.ott városi vako­lat-akaratnak, ami maholnap tönkreteszi a magyar falu romantikus, iskolai-olvasókönyves szépségét, azt a szépséget, ami még megmaradt. El fog tűnni, el fog veszni minden, ami itt egyéni, magyaros pszihó volt, ami sajátos adott­ság volt, eltűnik, mint a rimaszombati csutoraaz osgyáni szőttes, a zsaluzsányi mázaskorsó s ahogy eltűntek a Bakosok, Orlayak, Korponayak, Mala- timszkyak, Horváthok s ahogy búcsút mondanák most a Luzsár.szkyak is. Az idő kereke pedig forog tovább. Mostanában nyugtalanul, zajosan és közönségesen, mint a fa­lusi ringispil s az ölet szép zenéjét is verkli szomo­rít ja csúfsággá. Régi szép idők emléke, ódon ba­rokk kastély eladó! Eladó egy darab történelmi múlt! Ki. ád többet érte? Lehet, hogy gazdag ember veszi meg, az is lehet, hogy állami szegényház vagy ispotály irgal- maskodik ki belőle. * A múllak, hajdan szép múltak úgy foszladoz­nak az idő korongjáról, mint megdöccont talyiga- kerékről a rátapadt., hajdan élefoi-ndó, most ben­zines-olajjal kever; mocsaras, úti anyaföld. •­................................... * Szombalhy Viktor, Ber egszász, julius 9. (Saját tudósítónktól.) A forradalom ide­jében, 1918 végén és 1919 elején a ruszin felvidéken fekvő Bilke melletti községek la­kói a közbirtokosság tulajdonát képező erdő­ből több millió korona értékű fát vágtak ki és hordtak el. A közbirtokosság följelentésére a kommün után több mint kétezer ember ellen indult meg a bűnvádi eljárás. ítéletre nem került sor, miután a köztársasági elnök L október 20-iki amnesztiája erre az ügyre is kiterjedt. A közbirtokosság egy ideig a ma­gánjogi kártérítési gényt sem érvényesítette s az érdekeltek megnyugodtál?, hogy e kelle­metlen ügynek már nem lesz folytatása. Közben a közbirtokosság vezetése uj ke­zekbe került s az uj közgyűlés a közbirtokos­ság vagyonának felosztása és a kártérítési pör megindítása mellett döntött. A beregszászi törvényszék julius 10-re tűzte ki az ügy tár­gyalását s alperesekként több mint ezer em­bert idézett be, akiktől a felperes közbirto­kosság kb. három millió csehszlovák korona kártérítést követel. A monstre pör természetesen nagy izgal­mat váltott ki az alperesekből, akik jóval a tárgyalások előtt perenkivüli egyezkedéseket ajánlottak föl. Az érdekeltek pártok és fele­kezetek szerint tagozódva indították meg a tárgyalásokat. így e napokban Ivurtyák János ruszin nemzetgyűlési képviselő is Beregszász­ban járt és több lelkésszel együtt tárgyaláso­kat- kezdett hívei érdekében a közbirtokos­ság képviselőivel. Elvben sikerült is megálla- podniok s ennek alapján a törvényszéktől ké­rik a tárgyalásnak novemberig való elhalasz­tását. Az egyezkedési tárgyalások azon az ala­pon indulnak meg, hogy az alperesek egyenkint hajlandók annak a fának értékét megtéríteni, amennyinek eltulajdoní­tását a bűnügyi nyomozás egyénenként meg tudta állapítani, viszont a közbirtokosság haj­landó eredeti követelésének ötven százaléká­val megelégedni. Érdekes körülménye az ügynek az is, hogy az alperesek nagyrésze egyszersmind felperes is, amennyiben a közbirtokosság tag­jai közzé tartozik, illetőleg a közbirtok rész- tulajdonosa. Eladó egy főúri kastély Az osgyáni Luzsénssky kastélyt eladják — Rákóczi kurucainak hadi­tanácsa — A lőcsei fehérasszony menyének hamvai — Titkos alagutak A fejedelem serlege — A rimaszombati gimnázium elődje — Egyben szomorú reflexiók a népi építkezésről Osgyán, julius hő. Áll századok óla, fönségesen, nem komoran, inkább barátságosan, fehéres-rózsaszín ruhájával mosolygón a termetes fenyők és harsak ölelése kö­zött, négy kis barokk-tornya a dombon magasuló épületnek a felhőkkel kacérkodik, de nem, mert magasan van, hanem csak nyári játszi kedveske­désből. Áll a dombtetőn századok óta, kisebb is volt valamikor, bővitettek rajta, ha az idők szük­ségessége megkövetelte, gondos kezek olykor uj- raültették a kidőlt házőrző óriásokat, fészerek, is­tállók, granáriumok születtek s omlottak el mel­lőle, családok vesztek s pusztultak körötte, ágyu- szót hallott és szerelmes kacajt, losonci delizsán- cot nézegetett regelente és bőrrugó határt, dzsen- trinégyesfogatot és Tátrába rohanó autót. Mindent látott. Csatákat és békéltetéseket, ku- rucokat és negyvennyolcas honvédeket, apró ko­záklovakat, millenáris ünnepséget és kunbéla-lobo- gót. Látott templomot emelkedni, vasutat alag- utazni. Minden élt, nyugtalankodott körötte, szü­lettek, csókoltak, éheztek és meghaltak lábai alatt s szobáinak mélyében az emberek. .Csak ő állt szi­lárdul. A kastély. Ezt a kastélyt nem szokták eladni soha. Ebben a kastélyban megszületnek a birtokosok és örök- lik négy tornyát. Ezt a kastélyt végrendeletül ha­gyományozták koppanó gyertyafény mellett, vagy világszép lányok kaptáit menyegzői hozományul. Ez a kastély a Bakosok, Orlayak, Korponayak, Lu- zsénszky-bárók fészke volt, emeletes, rácsablakos, templornkapuju, tornyos, parkos, alagúttal megfúrt kastély a pest-kassai fehérlő országúton. • És ez a kastély, amit pénzre nem váltottak fel soha: hirdetéssé laposult, újsághirdetéssé, gu- mifiizők, a házasság boldog révébe vágyakozók és gyomorpilulák közös hasábjává terült szét. Eladó az osgyáni büszke kastély, egy kis darab történe­lem, mert széthullott mellőle a földelt birtokre­formmá aprított sokszáz holdja, üzleti rubrikává lett harmincegynéhány szobájával, vasajtós könyv­tárával s különös, talán dohos, talán szellemeket lehelő levegőjével. Eladó egy szelet történelmi le­vegő a gömöri hegyek alatt. Ki fogja megvenni? Talán világtól elbújó nagyur, talán földéhes gaz­dag paraszt, vagy úri allűröket zenélő újgazdag bérlő. Talán középületté hivalkodik, teológia, sze­gényház vagy betegek vánszorgásának tanúja lesz. Ki tudja? Á masszív barok-kastély gyönyörű rá­csos ablakai, mint lehunyt szempillák szédülnek a jövő felé. * — Két részű a kastély, — magyarázza a Lu- zsénszky-bárók intelligensfejü háziplébánosa, úri pap, a kedves Krosnitzky főtisztelendő ur. A Korponayak hajdani kastélyához építették a Lu- zsénszky részt. Mutatja, hogy az ablakok e szár­nyon kissé lejebb épültek. Gyönyörű barokk-bejá­rat fölött a Luzsénsztky-cimer, a bárósitás idejéből, 1727-ből. Puha meleg nyári délután van. A terjedelmes épületet körülvevő hatalmas fák között megbújik az árnyék. Hűvös, pihenésre késztető utak kanya­rognak a kastély körül. A könyvtár lezárt ablakai sokszázados titkokat bunyorgatnak. —- Mondják, — folytatta a főtisztelendő ur és botjával dobbantotta a földet, — hogy innen egész Orlajtörékig a föld mélyébe fúrt alagút rejtőzik, ami jó husz-harminc kilométer! Még az Orlay és Bakos nagyurak hasították meg a dombok gyomrát régi-való időkben. Kanyargós, gondozott utak vezetnek a park hűvösén keresztül. A Luzsénszky bárók ma már felnőtt fiatalsága adta ki itt minden életörö­mét, de ebből már csak féligkorhadt hintarud, tört mászógerenda, krumplival megtermékenyített haj­dani tennászpálya árvul. Valami félszeg kettősség lippegi végig a parkot: a régi, exkluzív uraság és a karokkal tüle­kedő parvenü, a demokratizmus harcolja itt meg utolsó tusáját a e kastély, ahol ma be-bes?aindnak a falusi gye-i

Next

/
Thumbnails
Contents