Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-04 / 150. (1188.) szám
1926 julius 4, vasárnap. ön: Nézd, édesem, hoztam neked egy semmiséget, egy kis brossot ajándékba. Ide, ide tűzöm neked, itt nagyszerűen érvényesül. Titkosné: Drága vagy kedvesem, köszönöm figyelmedet. Milyen cukor! Egy cuki kis cserebogár. ön: Igen, egy semmiség! Hallottad, hogy hol járt tegnap este Gézen Vilma? Titkosné (óvatosan megvakarja az oldalát, mert a pletykofón működni kezd): Hogyne, hogyne! Hát tudod, az úgy volt, hogy az a szemérmetlen ... Azzal a pletykofón teljes erővel kezd működni, ön is, Titkosné is, tehát mindketten nagy megelégedéssel hallgatják. ön azért hallgatja megelégedéssel, mert részletesen megtudja Titkosné, a szembenülő intim életének minden fűszeres titkát, amit eddig Gézen Vilmára kenve és elferdítve hallhatott csak. Titkosné megynyugodva hallgatja a pletyko- fónt, mert az ön csillogó szeméből azt véli kiolvasni hogy ön tényleg azt hiszi, hogy Gézen Vilmáról van szó. Igen ám, mert ez a találámny arra van alapítva, hogy 1., a legnagyobb pletykamüvészet: másra fogni a saját dolgainkat; 2., hogy minél tökéletesebb művész e téren valaki, annál merészebben mondja el a saját intimitásait; 3., hogy minél több intimitása van valakinek, annál jobban igyekszik velük mást megajándékozni és 4., közben gyakran még önmaga is elhiszi, hogy most Gézen Vilmáról van szó. Az uj találmány rendet fog teremteni. Előjegyzéseket valaki már elfogadhatna rá! Darkó István. Három látomás Sziréna búg, hat óra már, a gyárból Roskadt, ingó léptekkel jön a Munkás. Látom: szemének dúlt parázsa lángol, Agyában őrjöngő démon dobol. ... Az asszony várandós, öt apróság sikongat. A kín szemébe vérkönnyet sodor ... Az utca más felén, porlepte képpel Ott áll merőn, magában a Paraszt. Leikébe4 béna csöndnek árnya lépdel. Jó vásár volt: száz pengő lett a búza ára. Otthon víg, rozmaringos lakzi készül Szüret után; lesz karcos uj bor nemsokára Ostor pattan; a bank ajtaja csattan, Kilép az Ur, szétnéz a forró napsugárban, S fonnyadt szivének mélyén öntudatlan Utolsót rezdül még a néma húr: Dőlt udvarház, fogyó föld, — vége, vége ... Fakó múlt: rongy jelen szennyébe fúL S S én nézem, látom őket láthatatlan, örökké körbe-körbe jár a tánc, Mert egyek ők — s én hármukból szakadtam. Sorsunk közös: a ferde végzeté. A sorsunk csak kering tovább — s mi ösztönösen Együtt futunk a céltalan felé. ölvedi László. mében megtört fény cikkázott, fáradtan, mint távoli villogás egy megháborcdolt viharos este után. A borotva ott volt a kezében. Hirtelen összekuszálta a pillanatot a helyzetevei. Újból megnézte magát. Most az asszonyra gondolt, az asszony csalódott arcára a visz.mtlá- ts percében. — Ez nem én vagyok. Ez a gyilkos, de nem én. Ez nem K>upa Vencel, liorbélymester Kömüves-ulca 4 ..saját ház, de Krupa Vencel gyilkos, ül tizenöt évet, őfelsége a király ne vében. Igen, igen — dadogott bambán Egy pillanat alatt átgondolta a hátralevő öt esztendő sötét végtelenségét. Elszédült. A tükör leesett a földre. A padlóról rámeredt az arca, a vérbeníotgó szemek és az eltorzult fzáj szörnyű mechanizmusával a gyilkolás pillanatában. Eltakarta a szemét. I eült a priecsre. A foglár még nem jött vissza. A gyertya égett valami dacos türelmetlen dobogással. Ez Így még sohasem volt. — Mi van velem? Felállt. Hm. Borotválni fogok, de nem a műhelyemben. Nem az utcámban, nem a magam szerszámával. Közelről nézte a beretvát és ledobta az asztalra. — Hát már ennyire vagyok, hogy megbíznak bennem? Hogy mernek? De hát akkor minek vagyok itt?! Kérdezte tőle egy belső vonagló hang. Bántotta ez a bizalom. A foglár az utálatos vörös pofájával még egyre késett. — De hát hol van? — fordult meg maga körül Krupa Vencel. Eddig még sose volt igy. — És felnevetett. — Nem is értem. Hát nem fél tőlem? Egy keserű grimasz szája szögletén gyáván meglapult. A foglár vörös pofája most égetni kezdte a szemét. Legalább ne volna olyan vörös. Pfuj, köpte ki az utálatot Krupa. Azér olyan durva, mert vörös. A vörös emberek ilyenek mind, — és próbálta menteni a foglár durvaságát. — A zanyád istenit, mondta hangosan és utánozta a foglár szitkozódó hangját. — Te kutya, — ép, újból fel röhögött. A foglár nem jött még és Krupa nyugalalanko- dott. Te kutya, — ismételte önmagában. -Festmény fígy grönlandi anyókát látok magam mellett, gondterhes és mogorva, ötven éve nem nevetett és hitvesével szinte egybeforrva éli az életet. Némán tölti a kávét a gyereknek s nékünk, nagyoknak, mig tisztes férje a bibliába merül s szemei felragyognak. Egy bronzrámában veletek. A falra kenve veletek. Veletek inni, enni. Így múlnak esték, reggelek. E$ léteztek. £$ létezem. Es nem történik semmi. Vozári Dezső. Búcsú Irta; l'arkas István. Kora délután jött az embar a nagypeoé- tes levéllel. Kék dolmányán hímzett sujtás szegélyezte a nagy kerek gombokat. Ráncos csizmája nyikorgóit, mint az ujrnődi gum- misarku cipők. Egyszóval: idegen veit ebben a faluban. A kerítések mögött kiváncsi asszonyszemek kisérték az útját, némelyik magasba, a gerendára kapaszkodott, hogy egyetlen lépését el ne veszítse. Egy-két férfiember is utána bámult az ebédután zavaros pihenésében. A tanítóhoz ment Az alacsony ajtó előtt megállt, kétfelé pödörte tömött, barna bajuszát, köhintett egyet-kettőt és bekopogtatott. A tanító újságot olvasott. Az idegen lépésre, erőtlen ajtónyitásra fölvetette a fejét. — Szerencsés jó napot kivánok! — Adjon Isten magának is! — ... Nem tudom, jó helyen járok-e. Tekintetes Nagy János tanító urat keresem. Ide irányítottak. A tanító fölkelt. Kezét nyújtotta. — Jő helyen jár, bácsi, én vagyok. Az ember egy percig végiggondolta a mondókáját. Az alatt az idő alatt lekcnyitot- ta a fejét, mintha a földön keresne valamit. — Levelet hoztam én kérem, Barátfal- váról. De még mielőtt odaadnám, magam is elmondom, hogy mi járatban vagyok. Elment a tanító, a község meg a tanitó urat szeretné, egy akarattal küldtek, hogy meghívjam a tanitó urat. Ha el tetszik fogadni. És nyújtotta a levelet. — Üljön le bácsi — kínálta őt a tanitó s maga is leült. Átfutotta a levelet. Szép levél volt, szeretettel hivíák benne. — Mit tetszik mondani? — nézett rá szorongó várakozással az ember. — Hát nézze csak. Olyan hamar jött, olyan gyorsan várják a választ, pedig meg kell gondolni a dolgot. Esztendők óta ebben a fainban éldegélek. Majdnem úgy megszerettem, mint a szülőhazámat. Ne is kívánjon mindjárt választ, beszélgessen egy kicsit. És kiszólt a feleségének, hogy jöjjön az emberhez. Maga kiment az udvarra. Maga elé kép zelte Barátfalvát. Járt már arra, a község elég nagy, az iskola szép, szinte legszebb a messze környéken. Aztán visszasiklott szeme a valóságba és jóságban zsörtölődő hangon küldte befelé a zsibongó gyerekhadat. Nagy csendesség és várakozás fogadta, amint az iskolába lépett. Leült az asztal mellé. Már tudta, hogy el fog menni, érezte, hogy csak akkor zsen- dül kalászba az itt elvetett mag, ha távol lesz tőlük. És ahelyett, hogy megkezdte volna a tanítást, elnézegette őket és csodálatosan meleg szavak buggyantak ki az ajkán. Majd ellenállhatatlan vágyat érzett magában, hogy a kedves kis arcokat végigsimogassa. És látta őket, amint felcseperedtek, vagy felcseperednek. Az egyik még első osztályban csak nehezen betüzgette ki a szavakat, ma folyékonyan és hangosan olvas, ez nem tudta az egyszeregyet s ime most kitünően számol. Tükrös Bélának nemrég halt meg az édesapja. Mig élt, vitte magával mindenhová a fiút, mint megbecsülhetetlen drága talizmánt. Most kissé beesett arcáról leritt a régi szeretet utáni vágyakozás. Azt különösen szeretettel simogatta végig. — Köhögsz-e még? — Nem. — Csak vigyázz magadra. Tudod, hogy mennyire szeretett az édesapád. Belőled is olyan derék ember legyen, ha nagyra nőlsz! A gyerek megérezhette a simogató kéz apai melegét és mint hívogató jóságjelek a múltból, két nagy könnycsepp gurult végig az arcán. A legkisebb lány magasba nyújtotta apró kezét. — Hát te mit akarsz? — Ha megnövök, olyan jó leszek, mint az édesanyukám — fogadkozott a kislány s mint aki jól végezte mondókáját leült. A tanitó akaratlan is elmosolyodott. Megsimogatta a szöszke, kis fejét: — Csak jó is légy kicsikém . . . Akkor látta meg az uj növendéket. Első osztályba hozták ide a harmadik faluból. Alii/ két hete halt meg az édesanyja. — Jól érzed-e magad, Juliska? — Jól. — Felelt a kis lány és örömében elmosolyodott. — Ismered-e már a lányokat? — Ismerem. — Hát a hetüket ismered-e? — Ismerem. Kedveskedő barackot nyomott a fejére. — Jé! Hiszen te nagyon aranyos lány vagy! És enyelegve nyomta kezébe a krétát: — No menj ki a táblához, ird fel a nevedet. Akkor az elsőosztályos fiuk is kéredz- kedtek. — Én is felirom a nevemet. — írjátok ti is! Egymásba dőlt apró betűk fehérlettek a durván mázolt táblán. Aprók és beszédesek, mint a gazdáik. — Ez is az én munkám, — gondolta jól- esőleg. És rámosolygott az apró emberkékre. Most már biztosan érezte, hogy elmegy. Itthagyja, a végigfáradt esztendőket, itthagyja a maganevelte, szorgalmas és okos gyerekeket. És látta magát a másik, az uj iskolában, ugyanilyen gyermeksereg között, ugyanilyen szeretettel. — Istenem! Milyen jó tanítónak lenni! — duruzsolt benne az elégedett gondolat. Mégegyszer végignézte őket. Könnycseppek ültek ki a pilláira, a gyerekek észrevették. És a halotti csendben apró gyöngyszemek sugárzottak feléje a megértő gyermekszemekből. Nem birta tovább. Kiment. Az ember még a szobában ült és a tanitó- nénak dicsérte a lakást meg a kertet. Nagy János eléje állt, kurtán, határozottan vetette neki a szót: — Elmegyek. Aiomlátás Végre... A vak sötétben villám fénye lobban, Megzeng mélyen az ég is. Nem sok az egész: villanó fény, illanó hang, De egy csepp élet mégis. Már azt is tudom, bolyongó utam hová vitt, Itt egy földpúp, ott egy árok ... Az sirhalom, ez süppedt sir... Éjnek éjjelén, Künn, a temetőben járok. Mennék tovább, lassan, lépést lépéshez mérve, De visszatart, nem ereszt, Kemény, merev vaskarjával utamat állja Egy óriás sírkereszt. Amíg ujjaim remegve siklanak végig A nedves, hideg vason, Ujább villámfény lobban és én a kereszten A nevemet olvasom! Hódinka Tivadar. No nem baj. Megberetválom. És megindult az asztal felé, a beretva irányában. Kinyújtotta a kezét, de ez nem akart neki engedelmeskedni, nem a ráparancsolt mozdulatnak. — No mi az? — sziszent föl érdeklődve. A gyertya még égett, de azért valami homályos zavar fölemlítette meg. A zárka minden zuga rábámult. A fehér meszelés buta egyhangúsággal meredt rá. De most valami hahota zúgott föl hozzá ismeretlen messziségből. — Mi vagy te? — betűzte ki a fehér falak süket tompaságából. Mi vagy te? Borbélymester? Borbély a börtönben, különzárkában ? Most már a gyertya is röhögött, sercegő éles kaján sárgasággal. Krupa leült. Kezébe temette az arcát. Halántékát izzadság verte, a kezei lecsúsztak az ölébe. — Mi vagy te? — vette át a kérdést a kiszáradt szája. Borbély? De hát akkor mér vagy itt? Mér nem a Kömüves-utcában? Az asszony képe imbolygóit megzavart szemei előtt. Füleiben a végzés szavai kalapáltak. — ítélet kongott, gyilkosság zúgott őfelsége a király nevében harangozott egy zagyva és mégis hangtalan összevisszaságban. Kintről léptek zajongéak. A foglár volt. A röhögő behabzott pofájával. — No itt van még? Tudtam, hogy itt van. Hogy nem lógott meg! Megbízok én magában — és már le is ült a székben. Krupa odanyult a beretvához, mint valami nehéz áram ütötte meg a kezét a beretva. — Megint ez a bizalom, — kúszott föl a fülébe a hang, alattomosan és lázitóan. A foglár várta a beretvát. — Na meglesz? — Krupa pamacshoz nyúlt. — Nem kell kérem, úgyis jó — tiltakozott a foglár. —■ Gyorsan, gyorsan, maga ügyes ember, úgy hallottam, már igaz, hogy régen volt. No de nem baj. — Az elismerés, a vigasz és a biztatás felelőtlenül locsogott a foglár szájából. Krupa ott állt a foglár mögött és beállította magát a pózba. Nehezen mozgott a keze. A dicséret azért csak jött. — No lám, milyen jól megy. Ki hitte vol-. na? Tíz év sok idő. — Bizony, mondta a feje mögött egy kiszáradt száj nehéz nyeléssel. — Nagyszerű, folytatta az elismerést z foglár és felderült a pofája. Most szembekrüJt ezzel a vigyorgó pofával. — Engem röhög, mondták egymásnak Krupa szemei, engem nevet, csakis engem. — Pompás egy ember maga, ha elmondom lent a kantinban, csudálkoznak majd. Már akkor a félarc le volt borotválva. — El se hiszik, tiz év mégis csak idő, no már csak öt van hátra. Az semmi. — Krupa most a háta mögé került.— Ezentúl maga fog beretválni. Mer4 án mindig bizalommal voltam magához. No mi az? — csattant föl a foglár. Egy kis sercenés? Mi? — Krupa megmutatta a beretvát, a fehér habon egy kis vércseppet. — Egy kis pattanás lehetett, mondta elpirultam — No ez lehet, nevetett a foglár. Nem baj csak gyorsan, rögtön itt van a méltóságos ur. Még megdicséri magát, ha elmondom neki. Krupával forgott a kis cella. Kezében megremegett a beretva, a piros vércsepp kigyulladt egy vérző korongba, sötéten égő máglyába, káprázatosán. A foglár álla fel volt már peckelve, ádámcsutkája elégedetten nyelt le egy szót. — Nagyszerű, mondta még a foglár. Krupa lehunyta a szemét, balkezével lenyomta a foglár homlokát, a beretvát ferde élével az ádámcsutka felé nyisszentette. — Na, na — igyekezett föl egy hirtelen csodálkozás, de egy hördiilés visszautasította a felnyitott gégébe. A foglár leszédült a székből. Egy vérsugár szélesen felsustorgott. Forró ta pados vér benyálazta Krupa kezeit. A habot lemosta a hullám a kezéről. A foglár megkéselt torka fűrészelve lármázott. A padlón ijedt tócsák szaladtak. Lentről a pincéből egy hang sirt fő- ide. A foglár vörös feje a padlót harapta. Krupa vigyorogva emelte fel a fejet, a fej kicsúszott és odavágta az arcot a padlóhoz. Már akkor kifolyt belőle a vérrel az utolsó élet. Krupa levigyorgott hozzá. — Most itt vagy a bizalmaddal. Fütyülök a bizalmadra. Nem azér vagy itt, hogy bízzál bennem, de szidd a zanyám istenit, haljod?, — És belerúgott a vörös koponyába. — Kallod foglár ur, a zanyád istenit . . . Röhögve és őrülten kiszaladt a folyosóra. Az égjük hajlásban egy kocsi fordult be. Az államtitkáré. Krupa visszafordult és akkor a cellája előtt egy szörnyű sikolyban b ülőit meg. A kislány volt. ?0Pf©$ elegáns képet ao arcának és ka tetszeni akar, úgy haját állandóan csinosan és modernül mosnia és rendbetartania kell. Ma a kisütött haj nélkül egyetlen mikádó sem elegáns és a hosz- szu hajat, ha nincsen állandóan ondolálra, senki sem tudja szépen megíéstilni. A vassal való hajsütés ma már idejét múlta. A Vacek- féle speciális helyiségben tiz teljesen tökéletes, kiilíöldi apparátussal elsőrendű munkaerőktől oly állandó onduláHét , _ nyer, amely minden hölgynél hónapokig eltart. Az állandó ondolációt a vassütés helyett a legújabb viziondoiációval hajtják végre. A mikádó állandó ondolációjának ára, belföldi rendszer ............................................................KS 80.— fr ancia rendszer Kg 120._ an gol rendszer.......................................Ke 150.— amerikai rendszer.......................................................Ké 200.— I A hajfestékben valóságos fordulatot jelentett ^azll B „INECTO RAP1D“, csakis Vaceknél festenek ezzel jj ■ a tökéletes amerikai festékkel. I Az egész haj festése . ...................................Ki 200.— | ^A ^lmjnak ^hozzáfestése...................................Kö 100.— U A rossz festés tönkreteszi a hajat s ezt Vacek átfestésével helyre lehet hozni, ősz haj átfestése rHenné“ színre............................................................... . . K5 120.— fe stett haj átfestése.......................................................K6 50.— Mikádó rondbehozását, amellyel a legelegánsabb arcot lehet kapni, specialisták végzik. Ára....................KS 6.— Ha jfonatok, parókák és fodrászkellékek a legelőnyösebb árak mellett, kaphatók Vace'.c-néi, mert egyenesen az előállítónál gyári áron kaphatja Óriási választék, diszkrét szétküldés a vidékre minták szerint. Feltűnést keltő Prágában és egész Európában verseny- nélküli Vacek fodrászterme csak hölgyek részire PRÁGA II., Václavské nini. 38, Bejárat Pata mellett. Csakis hölgyek részére! — Hatvan vendég kiszolgálására berendezve! — Elegáns, modern nani világítás, tisztaság és legnagyobb kényelem. Minden fajtában szakember. Nép- zorü és olcsó árak, nem drágább, mint egész Prágában szokásos. Naponta d. ti. 3 órától 6-ig hangverseny.