Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-04 / 150. (1188.) szám
Irodalmi háromszög II. A kritikus Ha Könyves Kálmán most élne, valószi- nüleg törvényt hozna: A kritikusokról, akik voltaképpen nem léteznek, ne is történjék emlités. Mert valljuk meg: az igazi kritika kipusztult. A kritikusok faja kiveszett. Nem kedvező nekik az éghajlat. A kritika átalakult reklámmá. Ez nagyon természetes is. A reklámot sokkal jobban fizetik meg, kevesebb tudás és fáradság kell hozzá, mint a komoly kritikához. Azután meg kinek kell manapság a komoly. objektiv kritika? Az újságoknak nem kell, mert miért haragítsanak magukra valakit, akinek hegyes toll a fegyvere. Ha valamelyik lap már mindenáron harcba akar keveredni, akkor ezt inkább a politika terén teszi, de nem a kritikai rovatban. Meg ha már kritizál, a maga embereit dicséri és a más embereit üti. Az irodalmi klikkek még jobban megölik a kritikát, mint a kritika oroszlánbőrébe bujt — reklámok. A közönséget az ilyen ál-kritikák bizalmatlanná tették minden kritikával szemben. Egyébként sem mulatságos dolog kritikákat olvasni. Senki sem szereti, ha irányítani akarják, ha ki akarják tanítani, mi tessék neki és mi ne. Maga az irő pedig a legtöbbször egyáltalában nem türig a kritikát. Pedig sokat tanulhatna belőle, még akkor is, ha a kritika nem jó ,ha nincsen magasabb színvonalon, mint egy müveit, laikus olvasó véleménye. Szegény kritikus mit tegyen- Elhallgat, vagy pedig ő is verseket és novellákat ir. Az a kritikus, aki maga is iró, még kevésbé mer kíméletlen lenni. Dicsér, hogy őt is dicsérjék. A kritika erős, őszinte hangja megszűnt. Édeskés dicséretek, túlzott magasztalások léptek helyébe. De azért az igazi kritikus még ezek mellett a formák mellett is érvé- ; nyesiteni akarja a véleményét. Legalább a di- < cséretekben akar fokozati különbségeket ) tenni.. Ügy tesz, mint egy felsőbb leányinté- ] zetnek egykori udvarias tanára. Mindenkinek : jelest irt be az indexébe a kollokvium alkal- 2 mával. Csakhogy ezek között a jelesek között f nagy fokozati különbségek voltak. Némelyik ] nagy, gömbölyű betűkkel ékeskedett, a má- ( sik alig látható, piciny, vékony, szerényen 1 meghúzódó betűkből állott. A franciák nagy mesterek ebben. Udva- j rias dicséreteket zengenek minden munká- ról, de a hangból ki lehet érezni, hogy menynyit kell a magasztalásokból komolyan venni. Persze ehhez iskolázott, finom érzékű olvasó- j közönség kellene. A kritikusokban magukban is sok a hi- j ba. Még a legbecsületesebb is, aki meggyőző- ^ dóséból nem enged, lassanként, a korszellem hatása alatt, átalakult lírai természetté. Nem ^ a munkáról beszél, hanem szubjektív lelki i élményeiről. A könyvről keveset tudunk meg g tőle, de saját magáról annál többet- ] Azt hiszem, hogy a kritika hanyatlásé- j nak egyik oka, hogy keveset olvasnak a kri- ^ tikusok. Nem olvassák el becsületesen azt a j könyvet, amelyről irniok kell. Inkább meg- s dicsérik, mert ezt már egy kis átlapozás után j is meg lehet tenni. Ki ér rá manapság annyi g könyvet átolvasni? á Pedig az irodalom fő problémája a be- f csületes, magas színvonalú kritika visszaálli- é tása volna. A kritika hitelvesztettsége folytán t lassanként az irodalom iránt való bizalom is meging az olvasóközönségben. Nem mer nekiindulni az erdőnek, ahol semmi utjelzés nin- 2 csen. Akik meg mégis nekiindulnak, bizony d sokszor eltévednek. Az olvasó Csak menj! Egy éjjel megjő a meséből a csillagos hattyufogat, megáll kis házatok előtt s valami titok szól ogat. Csak menj! Kivirúl korhadt keritéstek, ibolya nő a háztetőn, különös madár énekel az ablaknál ébresztgetőn. Csak menj! Felébredsz lányos nyoszolyádon és kirepülsz az ablakon, (az álmok éje csillagos,) repülsz a hattyú-lovakon. Csak menj! Nem térsz meg soha, soha többé: apád, anyád itthon maradt. Minden csillag gyönyört ragyog, hallgatsz egy boldog madarat. Csak menj! Pár perc ... az égről mind elfogynak a csillagok . . . Megjózanúl az ég: nappal leszen . . . Te bámulsz fájón, szótlanul. Csak menj! Nézed: az élet országutján ekhós szekér megy: a Család . . . (Ó csillagos hattyúfogat!) Dalt dúdolsz: az anyák dalát. Csak menj! Lassacskán visznek a lovacskák, egyik fehér: a szeretet, másik sötét: a fájdalom, véred keni a kereket . . . Cs alc menj! Az éjszakából nem marad meg csak a te csillagos szemed, csak a te nagy virág-szived/ hogy tűrhető legyen a föld . . . Csak menj! Mécs László Egy gyötrődő ember lírája Irta: Egri Viktor A nyájas olvasóról nagyon nehéz általános Ítéletet mondani. Hiszen annyira nagy különbségek vannak közöttük. Azután meg ők hallgatnak, az ismeretlenség homálya takarja őket. Legfeljebb azzal nyilvánítanak véleményt, hogy mennyire veszik a könyvet. De ebből se sokat tudhatunk meg. A könyvvásárlást nemcsak az esztétikai tetszés, hanem az erszény is szabályozza. Manapság meg éppen azoknak nincsen pénzük, akiknek volna érzékük a könyvek iránt. A magyar olvasóközönséegt mindig vádolni szokták, hogy nem vesz könyvet. Legjobb esetben kölcsön kér. Erre az utóbbi időben eléggé rácáfolt- A háború alatt és után eléggé fogytak a könyvek. Sokan olvasnak és sokat. Persze minden jónak megvan a rossz oldala. Az olvasóból, tömeg lett és a tömegpszichológia összes törvényeit érvényesülni látjuk rajta. A költő lelki életének feszültségeit, önmagát, életének líráját juttatja kifejezésre, ami nem jelenti emlékek, az átélt élmények megéneklé- sét, — a költői alkotás kiinduló pontja a költő örök sóvárgása, mindaz, amit el nem ér, amit át nem él, amit csak képzelete vehet birtokába és fokozhat igy művészi valósággá. Raincr Maria Rilke a következőket írja az „Aufzeichnungen des Malte Laurids Briddge“-ben a költői alkotás élményéről: „A versek nem érzések, a versek tapasztalatok. Egy vers kedvéért sok várost kell látni, sok embert és dolgot. Emlékeznünk kell sok szerelmes éjszakára, melyeknek egyike sem hasonlít a másikhoz, vajúdó nők kiáltására, és könnyű, fehér, alvó gyermekágyas nőkre, kik bezárulnak. És még az ee elegendő, hogy emlékezünk. El kell felejtenünk ezeket az emlékeket, ha sok emlékünk van és nagy türelmünknek kell lenni, várni kell, mig visszajönnek. Mert maguk az emlékezések se versek még. Csak ha vérré válnak bennünk, tekintetté és taglejtéssé, mely névtelen és nem lehet megkülönböztetni mimagunktól, akkor történhet meg, hogy az emlékek közeléből fölmered a vers első szava és kirobban". (Kosztolányi fordítása). Rilkének ez a mondása szemléltetően mulatja, hogy az őszinte költő lírájából megállapítható belső életanyaga, megkonstruálható lelke kereszt- metszete és fejlődésének vonalai, melyek költészetének lényegét meghatározzák. A költői lélek fejlődésének vizsgálásánál meg kell keresnünk ezeket a költészetre lényeges és megkülönböztető fő- vonásokat, rá kell bukkannunk az érzelmek forrását tápláló életerekre, mindazokra a tulajdonságokra, melyek a költő alaptermészetét adják. De a költő fejlődésénél éppen úgy figyelemmel kell kisérnünk az érzelmi életét és gondolatvilágát befolyásoló alaptulajdonságok színesedését és tökéletesedését, a meglévő csira kivirágzását, mint az uj fakadást, a mindig újbóli megtermékenyü- lést és átváltozást, amit a mindig változó életnek örök mozgása hoz. Uj súrlódás és szenvedés uj árkokat rovátkol a költő arcára, a szemlélet főfeladata tehát megvilágítani a tökély felé törekvő és lényeget kereső lélek uj arcát tükröző uj tulajdonságait. * Az Ady előtti modem költőgeneráció reprezentánsa, Szilágyi Géza, éppen harminc esztendővel ezelőtt tűnt fel a Tristia cimü kötetével. A petőfieskedők, az egyszerű érzéseket megéneklő népies költők sáskajárása után Szilágyi Géza a ma már nagyon hallgatag Telekes Béla mellett úttörő volt; a Tristia, valamint a századforduló éveinek termése: a Holt vizeken egészen uj, merész hangot jelentett a magyar lírában. A századvégi lírikus generáció az emberi lélek kompliká- latlan egyszerűségeit ismételte vértelen művészettel és egyre szürkülőbb színnel; a Tristia és a Holt vizeken költője belevitte ebbe az elszin- telenedett poézisbe franciás iskolán nevelt temperamentumát és a dekadens lázaktól átfűtött érzékiségnek haragosabb és egyúttal komplikáltabb színeit. Az ösztönök zsilipjének felszakitása törvényt bontott; a kéj dicséretének első akkordjai csendültek fel, a meddő kéjeké és a szomorú mámoré, mely hovatovább csömörletes fáradtságba omolt. A Tennui de la vie jellemzi Szilágyi első vergődéseit, élet és világfájdalom, unalom és schopenhaueri peszimizmus, amit a realitás irgalmatlan igazságainak megérzése ébreszt. Ez a pesszimizmusa uttalan és bár olykor egyszerűséget ölt a lírája és valami bujtatott vallásosság vibrál át rajta, Isten és az isteni igazságszolgáltatás látatlan marad, — minden erő, szépség és bölcsesség mozgatója a véletlen, a vakeset. Az őszinte líra ősforrása a szépségentuli igazságkeresés. Szilágyi az élet minden megnyilvánulásában keresi, de már az első kristálytisztán megütött akkordok után fölrévül benne a kétely: A szeretet meg nem menté a földet: A gyűlölet talán megváltaná.... és már az anyag, a szó is megtorpan, hogy gátta- lan szubjektivitása útját állja. Hasztalan a költő mély kultúrája, a tulkomplikáltságok megakadályozzák a kifejezés lehetőségét: Egy szót keresek... Jertek ti mind, ti csúf, beteg szavak. Bús bűnök lehe kél belőletek, És minden hangotok tört, sorvalag. Ez egy szót, hogy ha közietek lelem; Belé sik oltanám a telkemet. Te szó... hol rejtezel? Futsz szüntelen? Megvagy... eltűntél... nem bírok veled. (Küzködés). Ady nagyváradi évei alatt gyakran hangoztatA. száz, vagy csak ötven év előtti olvasó valami áhitatos cselekmény gyanánt merült bele az olvasásba. Fel akart emelkedni a költőhöz. Áldozatot mutatott be a múzsáknak. Ma a tömeg élvezni akar- ö akar törvényt szabni, meghatározni, hogyan mulattassák. Megkívánja, hogy alkalmazkodjanak hozzá. A tömeg hangulata gyorsan változik. Felemel valakit, majd elejti és elfelejti. Mindennap uj divat kellene neki, ezért van a legtöbb értelmetlen szörnyűségnek is sikere. Valami nagy várakozás van az emberekben. Mintha ez a század még nem találta volna meg a maga lelkét, a saját stílusát. Minden újabb jelenség után mohón kap: hátha ez az igazi? Egyébként a tömegolvasónak kétféle Ízlése van: az egyik saját használatára, a másik a külvilág számára. Hangosan lelkesednek a most elismert, divatos Írókért, de titokban egészen más dolgokat olvasnak. Nem merik bevallani, hogy sok „modern" költőt nem értenek meg és nem tudják megérezni azokat a .,mélységeket", amelyek akárhányszor nincsenek is meg. Akárhány divatos költő a tömegszuggesz- ciónak köszönheti sikerét. Ezt sokan tudják is és mindenképpen iparkodnak a nagyközönségnek imponálni. Szerencsére nem minden olvasóra vonatkoznak a fentebb mondottak. Vannak elegen, akik vezető nélkül is eligazodnak, akik merik követni saját ízlésüket a divattal szemben. Csakhogy ezek kevesebben vannak, csendesebbek, tehát nem irányítók. Ezek nem tartoznak a tömeghez. De ezek állanak legközelebb a költőkhöz és kritikusokhoz. Titkos szálak fűzik össze őket. Valami összeköttetés van a lelkek között, amely nem szűnik meg akkor sem, mikor a könyvet elolvasás után leteszi a kezéből. (B-C.) ta Szilágyi lírájának rá gyakorolt hatását. Csak egy jellegzetes példával utalok erre a hatásra? Ur e g y van a földön, egy Isten az égben. Ki másba bizik, balga, hiszékeny; Mi mást nem imádhatunk, csak a pénzt. Érette bárki cafatja leszünk, Mocskolva szivünk, eladva eszünk — Ki bánja! Pénzt! Pénzt ide, pénzt, csak pénzt! (Csak a pénzt!) Mily dübörgő visszhangot vertek a Vér és Arany költőjében ezek a fiatal Szilágyit annyira jellemző sorok! Egy forrás fakasztotta az érzést, egy ösztön ráng az idegeken, de mig az előd kínba fuló, széles hömpölygésii pátosza még zilált és a szavak veretén tétova kezek munkája sejtő- dik, addig az utód csupa fojtott láz, egy hatalmas lélekzet, melyből sűrítve robban a vérben fogant gondolat. A magyar irodalomtörténet Szilágyit mint az ennui költőjét, a franciás dekadencia első magyar megszólalta tói közé könyvelte el és nem mutatta ki, hogy két évtized múltán mennyire mássá vált, elhalkult és uj színekkel mélyült, teljesedett a lírája. Már a háború előtti évek adtak ízelítőt ebből az uj Szilágyiból (Neked írtam, 1911), a háború maga a fantasztikus borzalmaival elnémította a lírát és a költő kifejező ereje novellisztikus formában kereste meg az élettel való kapcsolatot. De az elhallgatott lírikus minden sajátsága fellelhető az epikusban is, aki az élet megdöbbentő furcsaságait látja meg, nyugtalan embertársakat, akiknek lényegetkereső, önkinző rángatódzása és forgolódása, ahogy maga mondja a Vitustánc előszavában, nem valami idillikus pásztori imbolygásra, hanem irgalmatlan vitustáncra emlékeztet. A háború embertelen realitása döbbentő fintort erőszakol rá, mely mögé a meditáló költő szenvedését rejtheti. A háborús esztendők öt elbeszéléskötetét még nem követte újabb verseskönyv, pedig az uj termés már két vaskos kötetet tölthetne meg. Ezek a versek a fáradt gyönyör, a szomorú halálsejtelmek és az ennui költőjének újabb és legjelentősebb korszakát jelentik. Mig előbb csak a kifejezés lehetősége, a forma hozott lázas vergődést és gátlás nélkül ömlött valamennyi érzés, most maga az életanyag fojtogat és véres, reszkető szavak dadogják a gyötrődő ember panaszait. A háború és az összeomlás vad szenzációi megingatták külső élete harmóniáját is és álmokban élő énje most csupa lázadás a dura necessitas, a valóság durva kényszere ellen. Az újság napi robotos? nem tud elmenekülni gazdagfakadásu emlékeihe( nem tud megbújni és meditálni, mindig csak visz- szanézni és falat emelni maga és a megváltozott világ közé, hogy mögötte háborítatlan élhesse és kiszínezhesse áloméletét, Irigyen nézi a földi zaj elől elbújdosottat, aki elhagyja múltját és régi életétől távol emel magának tébolypalotát. És szimbólumokhoz nyúl: a szenvedő ember egy fej, nyak, derék és lábnélküli agyonsanyargatoit hát:. Hátak, feltörtek, vérzők, sebhedellek, Miket sosem remegtet lázadó vágy: Ledobni világrengető szilajság Lázában minden aljas terhüket; Hátak, mik öngyilkos alázatosság Merevgörcsében idők végeiglen Isten felé görnyednek, mint a néma Kétségbeesés púpos hegyláncai. (Hátak.) Ugyanez a szimbólum néha maró szatírába fül, amikor magát, a pesti élet robotosát tevebőrbe bujtatja, akinek ficánkoló hajcsárjai nem hiszik szomját, fáradtságát és öregségét: Tevék korát nem nézi senki, Se gazdájuk, ki rajtuk ül, Sem a futó homok alattuk, Se fölöttük a nap az ég ivén. Teve teve: ha fiatal, ha vén. S ha aztán mégis összeomlik egyszer Agyonfáradva, agyonszomjuhozva, Azt mondják róla megvetésesen: „Fáradt és szomjas lenni hogyha mert, Fuj, fuj, nem volt igazi teve sem!“ (Sivatagban.) A mohó, szeretetnélküli világban a lényeget kereső embert magány, megkövültén dermedő szélütött magány fogadja, ahol élő szív alig dobogott és Gyilkos csönd fonódik — A halott Időnek — Hóhér guzsalyán. (Hegyek alján). A költő kegyetlen számvetéssel érzi, hogy az élet megcsufolja és a végzet, mely felszította tü- zeit, hogy robbanva égjen, egyszer kaján játékból eloltja és szétfujja a lángjából maradó kormot is. Az elmagányosodó ember halálsejtelme iszonyú és gyötrelmes félelemmé tornyosul, mely minden idegén végigráng és döbbentő, titokzatos víziókra korbácsolja fantáziáját. A halál nem jelent megbékéltető megnyugvást. Néha csak egy villanykapcsoló kattanása kell, hogy sóhaj és nyögés közt lássa riadtan talpra ugorni a messze széledő nagyvárosi ember végtelen sorát és az ejszállt irgalmasan élettelen ólom után hóhérként jöjjön a halálteli élet. Reszketés a bizonytalan élettől és a bizonyos haláltól, mely nem menedék az életfáradt intellek> » APt^GtArMAGVARJilRjJ^PIRODAIMIMELLEKLETE ♦ <
