Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)

1926-07-30 / 170. (1208.) szám

8 1926 julius 30, péntek. Aruszi, junius. Vannak Afrikának íratlan tör­vényei, melyek megszegése gyakran végzetes kö­vetkezményekkel jár. Ilyen törvény, hogy fehér ember ne induljon hosszabb útra ismeretlen vidé­ken. Én is majdnem drágán fizettem meg le­génykedésemet. Három napja zuhogott az eső, utána olyan köd lepte el a tájat, hogy józan ésszel nem lett volna szabad útnak indulni a nyakíürő sziklák közt, de élelmiszerem teljesen kifogynit, az éhség és türelmetlenség hajtott. A sűrű ködben kinyúj­tott kezünket sem láttuk, elképzelhető, mit jelent az ilyenidő itt, ahol lépien-nyomon feneketlen szakadékok, bizonytalanul álló sziklatömbök vár­ják az utast. Tapogatózva, minden lépést kipró­bálva, csigalassúsággal haladtunk abban a re­ményben, hogy vagy fölszáll a köd, vagy valami galla-tanyára akadunk. A két öszvér bámulatos óvatossággal lépdelt, embereim hosszú lándzsáik­kal tapogattak maguk előtt. Leírhatatlan kínos, reménytelen ut. Valósággal a halál köde volt ott. amiben előre kellett törtetnünk. Egyszerre éles sikoltás hasit át az átláthatat­lan ködön, látom, vagy inkább sejtem, hogy a málhás öszvér meginog előttem, azután eltűnik az imbolygó szürke folt. Percekig tartott, míg he­lyesen megítélhettem a kritikus helyzetet. A kis menet élén haladó askár, a szolgáin, Sukessza, megcsúszott a síkos köveken, hogy azután ő rán­totta-e magával az öszvért, vagy az öszvér őt, azt ma sem tudom. A 60—70 méter mély szakadék­ból tompán hangzó hörgés és jajveszékelés csak azt árulta el, hogy derék szolgám lábát törte, öszvéremet pedig elvesztettem. Bakhala, ogandoi szolgám, a szerencsétlenül járt Szukessza barátja, ijedten ragadta meg ruhámat, mikor látta, hogy hátas öszvéremet megkötözve, le akaiok eresz­kedni a szakadékba. — Ne menj le uram, szegény Szukessza már úgyis meghal, inkább szabadítsd meg kínjától, eressz egy golyót oda, ahonnan kiabál. Felelet helyett gallél"on fogtam a kétségbe­esetten tiltakozó jóbarátot és vele együtt eresz­kedni kezdtem lefelé a síma kőfalon. Pokoli szán­kózás volt. Egyre sebesebben csúsztunk a segélyt kérő hang irányába, anélkül, hogy a sűrű ködben bármit is látunk volna magáink előtt A szakadék aljában hatalmas horzsolások áTán megálltam, mig Bahhala megvadult ródlikémt száguldott el mellet­tem, majd pár lépésre tőlem derekánál elkapta egy csenevész fatörzs. A mélység fenekén Szu- kessza tört combbal, tehetetlenül heveid, öszvérem az utolsókat rúgta, összekerestem néhány fadara­bot s az ordító askár tört csontjait úgy, ahogy be­kötöztem. Helyzetünk igazán válságos volt. Visz- szamenni, pláne a magával tehetetlen embert föl­vinni, lehetetlen. Okosabbat nem tehettem, mint­hogy a jajgató Szukesszát az óbégató Bahhaia gondjaira bíztam és megindultam vi'sisza a keser­ves utón öszvéremhez azzal a szándékkal, hogy majd csak találok valami vad csapást, melyen le tudom hozni. Jő órát kapaszkodtam vissza-vissza csúszva, kezemet, lábamat fölvérezve, mikor bal­jóslatú hangok ütötték meg a fülemet. Az odafönn hagyott öszvér körül fölhangzott a hiénák diadal­mas üvöltése, mely a sűrű ködön átszürődve, kí­sértetiesen hangzott. Megkétszereztem erőmet, ka­paszkodtam, húztam föl magam lépésről-lépésre. Tehetetlen dühömben véresre martam ajkaimat, nem bírtam fölebb jutni. Nyakamban lógó pus­kámból három lövést tettem a levegőbe, amire a vad zaj el is ült, de alig telt el egy perc, megint fel üvöltött a hiénák kardala. Tovább fölebb! Vég­re félholtan zuhantam a szakadék párkányára. Annyi erőm nem volt, hogy fölálljak, négykézláb csúszva kerestem öszvéremet, végre megtaláltam a széttaposott bokrot, ahová kötöttem. Mi történt a szerencsétlen állattal, a hiénák zsákmánya lett, vagy sikerült elszakítani kötőfékét idejében és meghosszabbítani a sziklás vadonban való szen­vedését? Mozdulatlanul, bénultan ültem, kétségbeesett helyzetem csak most bontakozott ki előttem teljes mértékben. Mindkét öszvérem elveszítettem, egyik askárom törött lábbal várja segítségemet, másik holtra ijedve, előttem megint az ördögi szánka-ut a szakadékba, honnan Szukessza fáj­dalmas nyögése, jajgatása, Bahhala félelemtől át­hatott hivó kiáltozása sürgetett a leereszkedésre. Megint leguTultam a sziklás, tüskés oldalon, ke­gyetlen fájdalommal a tagjaimban, még gépiesen megvizsgáltam a sebesült kötését, azután a kiál­lott szenvedésektől, fáradalmaktól és éhségtől el­gyötörve, öntudatlan álomba merültem. * Csillagos égbolt, pár lépésre tőlem öles láng­gal égő tűz, előttem Bahhala vigyorgó fekete képe: — Ébredj, uram, már régen költögetlek. A köd elszállt, itt a pompás pecsenye. Mohón haraptam az illatos húsba, a kiéhezett ember étvágyával nyeltem egyik darabot a másik után. Sétlan, rágós, édeskés izü összeégett étel, de most jobban esett, mint máskor a legjobb sza­kács remeke. — Honnan vetted ezt a húst? — kérdeztem még mindég bódultán. — A combjából, uram, ott a legpuhább — hangzott a talányos felelet. — Minek a combjából, te orrszarvú? — A Mirzáéból, uram. Tekintettel arra, hogy Mirza a nyakát törte, nehéz hónapok alatt hozzám szokott öszvérem volt, érthető, hogy elment a kedvem a további lako­mától a miután néhány nem egészen szál ónképes kifejezést vágtam a csodálkozó Bahhala fejéhez, dühösen és éhesen újra lefeküdtem, í. A nap már melegen tűzött, mikor felébred­tem, vagy helyesebben magamhoz tértem. Ijizu- kossza nyögve, nyugtalanul hánykódott álmában, Bahhala a piskálő tűz mellett elterülve horkolt. Az éhség valósággal marcangolta bensőmet, této­vázva felvettem egyet a tűz mellett száradó hus- darabokból és fájó szívvel megettem, utána a má­sodikat, harmadikat. Éreztem, hogyan tér vissza elveszett erőm minden harapásnál s miközben a legkörmönfontabb filozófiával igyekeztem magam megnyugtatni tettem kényszerítő szükségéről, egyre fokozódó étvággyal bizony megettem én a derék Mirza fél combját. Mire embereim felébredtek, már vissza tértem terepszemlémről. Pokrócaimból hord ágyat csinál­tunk, arra fektettük Szukesszát, a Mirza csomag­jából kiszedtük a legszükségesebbeket, kulacso­kat, főzőedényt, kést, gyufát, valami orvosságot, azt elosztottuk magunk közt Bahhalával, a többit veszni hagyva — elindultunk. Keserves ut volt, kanyargó vad csapásokon haladtunk éles sziklák, tüskés bozót közt, az ordító ashár egyre nehezebb lett kényelmetlen gyaloghintójábán, végül mázsás súllyal húzta sajgó derekunkat. Dél elmúlt, mire a Sors megelégelte az eddigi megpróbáltatásokat. Pár száz lépésre tőlünk feltűnt a szakadék pere­mén egy 15—20 kunyhóból álló galla falu. Az utolsó lépéseket már vánszorogva tettük meg, végre megérkeztünk a házak alá. Derekamban olyan fájdalmat éreztem, hogy legszívesebben HmaiMiinannaam—naBKaatra A Villa Rhode-ban eltöltött éjszaka olyan grandiózus botránnyal végződött, hogy reggel­re már az egész város arról beszélt. Az újsá­gok nem merték érinteni a históriát, de ugyan­ekkor a szerkesztőségekben, ndagánliázak- ban és a birodalmi duma folyosóin forrtak epék, égtek a szemek, izgatott kezek hado­násztak. A duma levegője viharos feszültség­ben izzott. Istennek milliónyi kis és nagy csapása lá­togatta sorra az országot, de az emberek nem ezzel törődtek s nem is akartak erre gondolni. Mindent az a bizonyos szürke, fakó, részeg, gyűlölt arc árnyékolt be. A gyűlölt müzSik, akinek piszkos kezében embermilliók sorsa feküdt. így képzelte a legtöbb ember a hely­zetet . . . Úgynevezett „nagy" duma-nap van. A képviselők csaknem teljes számban megjelen­tek. A karzatok már kora reggel megteltek. A szolgák méltóságteljes fontos képpel jártak. De mikor kitudódott, hogy M. V. Rodzjankót, a birodalmi duma elnökét a főhadiszálláson tartották, mindenki csalódást érzett. Távollé­tében V. M. Volkovszkij hercegnek kellett el­nökölnie. A herceg egészen közel állott a cári családhoz s nagy zavarban volt, mert megtud­ta, hogy az ellenzék erős rohamra készül és nyilt támadást akar intézni az udvar, illetve helyesebben a cárnő és különböző „felelőtlen befolyás" ellen. A „jobboldal" a nagyfürtü és nyárspol­gári ruházatú Markov II. vezetése alatt láza­san tárgyalt Azt állították egyesek — termé­szetesen a legteljesebb titoktartás kötelezettsé­ge mellett, — hogy a belügyminiszter irat­táskájában már ott a cári ukáz a duma felosz­latására, ha az ellerzék kísérletet tenne, hogy a cárnő személyéről és egyáltalában az ud­var dolgairól szót mer emelni. Az ellenzék ingadozott s tanácskozásait bi­zonytalan időre kellett elhalasztania. A kép­viselők szétoszlottak egyes ellenzéki frak­ciók helyiségeibe, ahol szivar és cigaretta füst tengerében parázs viták keletkeztek. Túlsúly­ra jutott az óvatos irány. Egy sereg tekinté­lyes szónok, mint Kerenszkij, Germán, Mol- denke és Miljukov, sápadtan és izgatottan be­leegyezett abba, hogy nem szólal fel. A jobboldali pártoknál sokkal nagyobb volt a vihar. Vladimír Mitrofánovics Puriskie- vics szenvedélyesen kitartott amellett, hogy az ország helyzetéről ki kell hirdetni az igazsá­got a birodalmi duma szószékéről. Ez nem­csak az országnak, mely eped a tiszta levegő után, hanem a dinasztiának is hasznára len­ne. E súlyos időkben a trónnak „splendid izolation" elve rendkivül veszélyes. Hadd tud­ják meg odafönn, mit gondol, érez ős beszél minden tisztességes orosz. A fürtös Markov, ez a veszélyes dema­góg, aki vakmerőén hazudozta, hogy milliónyi nemzeti érzésű orosz áll a hátamögött s egy jeladásra kész az életét áldozni az ősorosz cári hatalomért, — makacsul és önfejüleg el­lenezte Puriskevics szándékát. Markov kü­lönben naiv ember volt. Szentül hitte magáról, hogy magasan kiemelkedik a bölcsességével, magam is együtt ordítottam volna Bahhalával. A gallák csoportosan rohantak le a különös lát­ványra, amilyenben még kevés afrikainak volt része: sántító fehér ember cipel egy még sántább feketéil Aztán a meredek kapaszkodón felvittók betegemet, én pedig kínomban a fogamat sziva kutyagoltam utánuk. A főnökkel megbeszéltem a továbbiakat, Szu­kessza nála marad, amig összeforr a lába, én pedig az éjszakát itt töltöm, holnap gyalog foly­tatom az utamat. Reggel még átcseréltem a Szu­kessza kötését, azután indulni akartam, mikor Bahhala elém nyújtja a lábát: — Csináld meg az enyémet is uram, mert igy nem tudok tovább menni. Nézem, mind a két lába tele van feltört hó­lyagokkal, elmérgesedett sebekkel, miket a bor­zalmas ut két utolsó napján szedett össze. Leg­alább tíz napig menetképlelen. Most mit csinál­jak? Üljek tiz napig tétlenül a piszkos, férges kunyhóban, vagy hátrahagyva megbízható kísérő­imet, induljak el ismeretlen vezetővel az ismeret­len útra? Az utóbbit választottam. Orvosságot adtam a Bahhala lábára, elláttam utasításokkal, azután magamhoz vettem az ajánlkozó gallák kö­zül a legkevésbé ijesztő kiállásút, útnak indul­tam, vállamon koszorúba font esőköpenyemmel és puskámmal, utánam a galla, megpakkolva pok­rócaimmal, két kulaccsal, egy serpenyővel, egy kis doboz orvossággal. Ennéd mérsékeltebb fel­szereléssel még aligha taposta Arusszi földjét európai. D. G. amely már egyenesen állambölcsesség és ab­ban áll, hogy az ember azt csinálja és mondja, mint amit gondol. Úgy érezte most , hogy az udvar intim életéről túlságos sokat beszélnek s a tisztességes hazafinak épp az a feladata, hogy a pletykát ne növelje, sőt minden erejé­vel igyekeznie kell azt elfojtani. Mirkov az udvartól hazafias szolgálataiért szép pénzt ka­pott, ezért nagyon félt az ilyen merész nyilat­kozatoktól. Úgy vélte, hogy a legjobb s főleg pedig reá nézve a legjobb, a hallgatás. — Amit Kegyelmességed ajánl az strucc­politika — vágott vissza szilirázó szemmel Pu­riskevics és idegesen fölugrott. — Á strucc is azt hiszi, hogy nem látja senki, ha a homokba dugja a fejét. Bűn most hallgatni. Kiáltásunk­kal föl kell ébresztenünk a mélyen alvókat... ha ugyan még élnek. Vonatom másfél óra múl­va megy a frontra: Ön hazaáruló, ha intő sza­vát itt nem fogja fölemelni . . . Engedje meg, elmesélek egy apróságot. Talán megnyí­lik az ön szeme is, hogy milyen a hangulat a hadseregben és az országban. Tudják Önök, hogy a Szent-György-lovagrend ő felségének megítélte a Georgij-keresztet. Egy hétre rá saját fülemmel hallottam a futóárokban egy fiatal szibériai lövész szájából a gunyverset: „A cáré a Georgij A cáméé Grigorij . . Érti Ön, mit jelent ez? — Az ember főbelövet néhány ilyen gaz­fickót és azzal el van intézve — vetette köz­be szangvinikusan a sovány,' magas Zárni sz- lovszkij. — Úgy van — támogatta Markov. — Pimaszság, semmi egyéb . . . — Akkor Oroszország lakosságának egy negyedét lövethetik főbe — • kiáltott Furiske- vics fölhevülten. — Engem meg legelsőnek! Mert én is azt állítom, hogy a helyzet már le­hetetlen, elviselhetetlen. Markov, emberi élén, nem engedett. — Szép! — szólt Puriskevics és hunyo­rított. — Kiváló . . . Levonom a konzekven­ciát Ha a jobboldal nem kívánja teljesíteni ha­zafias kötelességét, úgy rekem nem marad más hátra, mint — kilépni a pártból. A füstös teremben óriási lárma keletke­zett. Egyszerre többen beszéltek és kiabálták túl egymás hangját — Az lenne aztán a botrány . . . Milyen következményekkel volna ez az országban a pártra . . . Szóval a saját akaratát szembe­helyezi az általános érdekkel s ha nem az lesz, amit akar, akkor mindent a fenébe . . . És Vladimír Mitrofánovicsnak igaza is van: a hallgatásnak is megvan a maga határa. De hát csak nem léphetünk föl kéz a kézbe ezekkel a konstitucioE-alista demokratákkal, szocialis­tákkal s egyéb csőcselékkel! . . . — Uraim — felelt Puriskevics hangosan és méltóságteljesen. — Engedjék meg teljes nyomatékkai kijelentenem, hogy a pártból ki­lépek ... Ma a dumában nem szólalhatok fö vonatom indul a frontra, ahol sok oly fontos teendő vár, ami nem tűr halasztást. De rövi­desen, az első alkalommal visszatérek és nem a párt, hanem a magam nevében elmon­dok becsülettel mindent, amit önök rgyon- hallgatnak. Meghajolt és a rendesnél sápadtabban hagyta el a termet. Döngve csapódott be <xz ajtó utána. (Folytatjuk.) Magyar, román, angol stb. utlcvél- rizumok megszerzését, valamint idegen állampolgárok lejáró útleveleinek meg­hosszabbítását t. előfizetőink és olvasóink részére a rendes költségek megtérítése ellenében készséggé eszközli a Prágai Magyar Hírlap kiadóhivatala. jSzinHÁZ-ZEMP, . A modem nő uj testkultúrája Kaczér Dina lánceslélye Nagyszombatban • Nagyszombat, julius 29. Az uj művészet megint kiküldte egyik re- prezetáns követéi, ezúttal Kaczér Dina, a mo­dern tánc és az uj testkultúra méltó papnőjének személyében. A vidék eddig keveset tudott a nyu­gati testkultúráról, sokféle iskolájáról, melyek a mozgásnak egészen uj értelmet adtak a klasszi­kus formáktól agyonbéldyózott táncművészeinek uj lehetőségeit nyitották meg. Isadora Duncan foxradalmias fellépése után sokféle iskolák nyi- lotlak, (Daicroze Mensendick, Lábán), akik rit­mikus mozgással töreked, ek a test szépségének tökéletesítésére. Ma már túl vagyunk minden lekicsinylésen, megbotránkoztatáson és közönyön, mely a ritmi­kus torna apostolainak fellépéséi fogadta, ma már orvos, pszichológus és laikus egyaránt tudja, hogv a század erős idegéletét élő modem asszonya teste ruganyosságával, szépségének fokozásával egyidejűleg, kiegyensúlyozott lelkiségét jó részben a gondosan ápolt ritmikus tornának köszönheti. Kaczér Dina asszony Lábán mester iskolájá­nak titkait hozta magával Szlovenszkóba, hogy hi­vő leikével átplántálja azokat és velük fiatallá nemesítse, a szépség útjára terelje az egészség és szép iránt fogékony asszonytársait. A művész­nő nagyszombati estélyét ritmikus tornagyakor­latok bemutatásával és azoknak magyarázatával nyitotta meg. Már az első mozgások tökéletes szép­ségek, az izmok pompás megfeszíttetése és pi­hentetése, ami nagyfokú anatómia és testkultúra ismeretre vall, bámulatra indít és az uj művészet leglelkesebb hívőjévé tesz. Kaczér Dina hivatott művésznő és pedig a legkülönbb fajtából, aki újat, uj tartalmat és szépséget hoz. Műsora második felében originális tánckölteményének bemutatásával ezt alaposan be is bizonyította. A ritmikus torna, ahogy a mű­vésznő szellemesen megjegyezte, a lánc ábécéje és a táncos egyéniségétől függ, hogy tudja ezeket a betűket felhasználni. Kaczér Dina táncköltemé- nyei szakítást jelentenek minden eddigi hagyo­mánnyal és formával. Zene nélkül táncol. Első pillanatra meghökkent ez a merészség, de már az első lépések nyomában támadó halálos csend­ben, mely a legmélyebb áhitatos figyelem fokmé­rője, az ember megérzi e merészség újszerű szük­ségességét. Eddig Chopint, Bachot, Debussyt vagy akár Strauszot táncolt a táncos, a meglévő zené­nek üteméhez simult tehát minden mozdulata, azt festette alá művészetével, amivel a táncot szin'e másodlagos jelenséggé degradálta. Kaczér Dina tánca alkotóművészet, mely egyenrangú a zené­vel és a költészettel. Ez a tánc tisztára önmagáért van, a vonalban tökéletes ritmusért, a lélek har­móniájáért. Kaczér Dina a lelke tartalmát tolmá­csolja. Hibátlan táncnői termete elveszíti minden, testiségét, a folytonos mozgás minden fázisa tör­ténést mutat, legbensőbb lelki életet. Táncalkotásai közül a legerősebb hatást a „Ballada az égő házról" fájdalmas tragikuma, az „Örvényciklus" „Borzadály és káoszának" lélekbe­markoló realitása, a „Halálfélelem" művészi mi­mikája és a vidámabb témák közül a. „Tájkép" életörömöd, ritmussal túlfűtött előadása váltot­ta ki. t A rendezőség sajnálatos hibájából Kaczér Dina táncestélye a Habimah színtársulat vendég­játékának idejére esett, aminek rovására irható, hogy az estélyt gyérebb számú közönség látogat­ta, akik annál melegebben üdvözölték a művész­nőt és hálás tapsokkal adóztak művészetének. Egri Viktor. (*) Németh Mária a salzburgi ünnepi játé­kokban. Bécsből jelentik: A salzburgi zenei ün­nepségek egyik főeseménye lesz a Mozari-hét, amelynek keretében a komponista híresebb mü­vei kerülnek bemutatóra. A Don Jüant Reinhardt készítette elő, de most, mint értesülünk, a pro­fesszor Gutheil-Schoder bécsi kamara énekesnőt bízta meg rendezésével. Gutheil-Schoder asszony el is utazott Salzburgba és megkezdte munkáját. Donna Anna szerepét Németh Mária, a kiváló magyar operaénekesnő énekli. GRIGORIJ RASZPUHN OROSZORSZÁG TITKOS CÁRJA IVÁN NASIVIN REGÉNYE A bűnös hallgatás (20) A Halál ködében Ismeretlen utakon, ismeretlen vezetővel — Gonosz lakoma — Vigasztalan kilátások Corall -eremé Corall-Püder Corall -szappan így fiatalit és szépít a Főtér akut i í. S. H részére: Vörös Rák gyógytár, Bratislava.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents