Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)

1926-07-21 / 162. (1200.) szám

4 1826 július 21, Mtrfe. Bárány-mámor a párisi magyarok közt A magyar uszóbajnok egységbe forrasztotta a különféle pártállása párisi magyarokat — Hétezer ember a magyar-francia vizipoló- mérkőzésen — A belga biró mint villámhárító — A P. M- H. tudósítójától — Páris, julius közepe. A nap tüzes nyilakkal dárdázik le a kék égről az izzó cementtribünökön szorongó iz­éadó tömegre. Tropikus hőség van. A nap felülről tüzel, az árnyéktalan, fehéren ‘izzó cement alulról éget. Sehol egy tenyérnyi ár­nyék az égető, perzselő forróság ellen. Az egymáshoz préselt, gyöngyözü homloku és ingujjra vetkőzött közönség lassan vörösre fő az izzadtságban. Mindenki szuszog, szenved a nagy hőség­től. S hogy a szenvedés még nagyobb legyen, a fehéren vakító, forró betonba foglalt uszo­da vize zöld reflex-szel csillámlik, csábítóan, hivogatóan, enyhét Ígérve, de tantaluszi kí­nokat okozva a nézőknek. A vizen, mint a tengeri kígyók, elnyúlva, hosszában ringa­tóznak a vörös parafakötelek. Fent a tribün egyik sarkában a magyar zászló. A tenyér­nyi árnyékában öten-tizen is kuporognak. Franciák, akik a magyar színek alatt keres­nek menedéket- Ki hitte volna? A tourellesi uszodában az olimpiász óta még sohasem voltak ennyien, mint ma. Bárány neve és a félelmetes hírű magyar vizipóió csapat hétezer embert csalt ide, a francia nagy nemzeti ünnep ezer más szó­rakozást felkínáló látványosságai ellenére is. * Szinte több magyar van itt, mint fran­cia. Különösek ezek a párisi magyarok. Ha egy magyar szót hallanak az utcán vagy egy kávéházban, idegesen, gyorsan elfordítják a fejüket, titokban, sandán végigméregetik egymást, kerülik egymást, futnak a magyar szó elől. Büszkék is rá és szégyenük is a ma­gyarságukat. Büszkék, amikor az idegenek előtt kell bevallani, hogy magyarok és titkol­ják az utolsó pillanatig és hallgatnak vagy franciául beszélnek, ha magyarokat érez­nek a közelükben. Kerülik egymást és vala­hogy szégyellik magukat egymással szem­ben. hogy párisi magyarók. De ilyenkor, ha előadja magát valami sportesemény, ahol magyarok szerepelnek, akkor összefut mind. Drukkolnak, kiabálnak, lelkesednek, egy­mást biztatják. Ilyenkor egymásra talál mind, ilyenkor egy félórára levetik a „párisi ma­gyar" természetüket és ilyenkor csak ma­gyarok, lelkesedő, kipirult arcú magyarok, akik boldogan nézik egymást, hangosan kia­bálnak magyarul és együtt egyszerre ordít­ják ragyogó szemekkel lelkesen: Tempó ma­gyarok! Tempó magyarok! A kommunisták éppen úgy, mint az októberi forradalom emigránsai, vagy az utódállamok magyarjai, vagy mint a Párisba rándult magyarok. Ilyen­kor mind, mind egyformán magyar. Egysze­rűen magyar, minden jelző nélkül- » A franciákat határozottan mérgesíti az, hogy Párisban egy náció ilyen hangos mer lenni, mer igy kiabálni és mer igy lelkesedni, mint a magyarok. Soha egyetlen egy nemzet fiainál sem látták ezt az egységes, nagy ösz- szeíartást, ezt a hamgos lelkesedést, itt Pá­risban. ők úgy érzik, hogy itt csak nekik van joguk kiabálni. És mikor ez a háromezer ma­gyar felállva tapsol, ujjong, ordít és örül, akkor dühösek, kiabálnak, sokan fütyülnek és mikor elcsendesedik a magyar lelkesedés vihara, akkor ők kezdenek rá a maguk módja szerint. Nem akarják engedni, hogy a lelkesedésben valaki is tullármázza őket. A vízben lent a magyar és francia úszók verse­nyeznek. Itt a tribünökön a magyar és fran­cia közönség vetélkedik, hogy melyik kia­bálja túl a másikat. A vízben a magyar győ­zött. A tribünökön szintén. * — Bárány! Bárány! — mint a mennydör­gés zug fel a lelkes, biztató ordítás a száz­méteres Grand Prix döntőjének a finisében. — Padou! Padou! — visszhangozza a francia kórus, az izgalmak frenezisében. A franciák hiába biztatják szemefényü- ket. A fiatal magyar diák egyszerűen fakép­nél hagyja őt, éppúgy, mint az egész interna- cionális társaságot; könnyem, megerőltetés nélkül, mintha sétálna- És már a vizet törüli a szeméből, amikorra Padou megérkezik a célba, akit sikerült a franciáknak bekiabálni másodiknak, jó öt méterrel Bárány mögött. A francia közönség természetesen nem tapsolja meg Bárányt, mint ahogy a magya­rok nem éljenzik Padout. A franciák részéről érthető ez. Bárányt csodálják, de nem szere­tik. Mert Bárány minden évben szinte sé­tálva csak, elhalássza a dédelgetett szemefé- nyük elől a legelőkelőbb dijat, a Grand Prixe't. És még hozzá mindig olyan könnyen és fölényesen! Ráadásul még mindig a leg­nagyobb francia nemzeti ünnepen tépázza meg a francia gloiret! Ha francia volnék, én sem szeretném Bárányt. ♦ Az igazi azonban csak a vizipóló-mecs- csen kezdődött A tribünökön uralkodó lázas izgalom a játékosokra is ráragad. A tribünökön a két ellenfél csak ordít és lármázik egymással. A vízben már ökölre mennek. Ez már nem vi- zipóló. Ez már egy vizalatti boxmérkőzés, vizipóió játékszabályokkal, bőrkeztyü nélkül, de ahol rúgni is lehet. A franciák kezdik ezt a vizihoxos játék­stílust. Hiába, a box francia nemzeti sport, a vízben sem mondanak le a kedvenc sport­jukról. De a magyarok sem hagyják magu­kat, tekintve, hogy háromezer ember biztatja őket. A szegény belga biró issza meg ennek a különös játéknak a levét. Fütyül, integet és hadonászik a zászlajával, mindent elkövet, hogy rendet teremtsen. Ha a magyarok el­len ítél valamit, akkor a magyarok fütyül­nek, ha a franciákat bünteti, akkor a fran­cia közönség csap éktelen lármát. Általában úgy van, ha a magyarok tapsolnak, akkor a franciák fütyülnek Viszont, ha a franciák Konstantinápoly, május végén. Déltájban érkezik hajó Konstantinápoly- ba, a galatai-kikötő elé. De este kilenckor még nlindig ott ülnek a török hivatalnokok a hajó dohányzójában és vizsgálják az útleve­leket. Senki nem hagyhatja el a helyét. N;ncs még égy ország, leszámítva az Egyesült Államokat, a földön, ahol annyi gyanakvással fogadnák az idegent, mint Uj- Törökórszágban. Annyi formasággal, bizal­matlansággal, feltételekkel és nadragulyával, amit mi már kezdünk lassan elfelejteni, há­borús és forradalmi szokások csökevényeivel, azzal az utálatos, megalázó ezaglálással, mint­ha nem lennél éppen olyan ember, mint az őrmester, aki a pecsétnyomót tartja a kezé­ben. Fekete könyveket lapoznak és ezer dol­got kérdeznek. Egy magányosan utazó francia hölgyet, egy előkelő párisi hölgyet, aki két napot szándékozott csak Konstantinápolyban tölteni, s aztán beigazolhatóan tovább akart utazni a hajóval, nem engedtek partraszálla- ni, mert magányos volt és francia. Két jugo­szláv házaspárt visszatartottak azzal, hogy a vízumuk már lejárt; a jugoszláv követnek kellett értök jönni és kiváltani őket. Vélem is sok baj volt. — Újságíró? — Az. ínyenc falat voltam. Újságíró? Rossz, vissza az egész. Előhívták a főnököt, az job­ban értett hozzá. Nekiült a dossier-nak. Új­ságíró? Miért? Hol? Miféle lap az? Milyen a politikája? Utánanéztek, ismerték. Meddig akarok maradni? Mit akarok itt? Kivel aka­rok beszélni? Fogok Írni róla? Hová? Kit ismerek Konstantinápolyban? Jártam már itt? A végén elvették az útlevelemet. Majd ha elutazom, visszaadják. Este ki­lenc lett, mikor leszállhattam a hajóról. Kicsit frissek még ezek az uj-törökök. * Kicsit frissek még, nagyon uj az egész rendszer, nagyon őrzik ezt a találmányukat, a respublikát. Sok dolgot máris megtanultak az uj nyugati rendszertől, amit jobb lett volna nem megtanulni. Az a detektiv-iskola, ami a háború utáni államalakulatoknak olyan elengedhetetlen találmánya, mint a sokpecsé­tes útlevél, az a szörnyű indiszkréció, amivel ezek a frissen mázolt államok polgáraik és vendégeik életét kontrollálják, fölnyomta pecsétjét az uj török életre is. Amit fináncság- ban, turkálásban, bizalmatlanságban, kon­troliban produkálhat egy állam, azt mind produkálják. Sötétek, szűkszavúak ezek az uj török hivatalnokok. Mind olyan képpel járkál­nak, mintha tudnának valamit, ami holnap be fog következni. Tele vannak gyanús listák­kal, abban keresik a nevedet. S a háttere en­nek a szaglászásnak a Boszporusz, az Aja Szófia, az Arany Szarv. Hol tanulták ezek a fajtiszta, török fináncok és határőrök ezt a csúnya középeurópai mesterséget? Hol oktat­ják mindenfelé a világon ezeket a szomorú vizslákat? Mit akartok, nem robbantom föl Angorát. Mikor kérik már egyszer ki maguk­nak ezt a bánásmódot az emberek? De este kilenckor mégsem marad egyéb bátra, mint megengedni, hogy elhagyjam a hajót és partraszálljak. Ami most következik, tapsolnak, akkor meg a magyarok fütyülnek. És ez rettenetesen bosszantja a franciákat, így aztán felfordul minden, a bíró hiába sí­pol, nem lehet hallani, a közönség tulfütyüli a sípot. Lenn a vízben pedig folyik a "játék" tel­jes erővel, de nem teljes létszámban, mert a biró egymásután állítja ki a játékosokat. Van úgy néha, hogy hárman is lógatják a lábukat a vízbe az uszoda széléről. De mitsem használ o?.. Erős a küzdelem. A franciák a gloireért, a magyarok a „becsületért" küzdenek és „verekszenek". • Az eredmény ismeretes. 4:4. A franciák a kiegyenlítő gólt büntető dobásból egy mé­ternyi távolságból dobták az üres kapuba a mérkőzés utolsó félpercében, mialatt a kiál­lított magyar kapus az uszoda szélén ülve el­mélkedett a földi igazságszolgáltatás részre­hajló mivoltáról. A franciák és a magyarok az egész dél­után egymás ellen, egymással szemben állot­tak, ellenséges érzülettel egymás irányában- A mérkőzés utolsó pillanataiban azonban minden ellenséges érzés megszűnt közöttük. Összefogva, egyesült erővel, uniszónó fütyülik a bírót. A belga bírót, aki ugyan rosszul ve­zette a vizipőló-meccset, de jól levezette, mint egy jó villámháritó, a francia—magyar ellenségeskedés villámait. Burghardt Aladár. , az viszont már egészen Törökország. Kiderül, hogy már délután kettőkor leszállhattam volna, ha van elég eszem, mert se a hajó­hídon, se a galatai kapuban lelket nem látok, aki az útlevelem után kérdezne. A vizsgálat csak azokra a szamarakra szorítkozott, akik beállítottak az útlevelükkel a hajószalonba. Akinek esze volt, vagy vaj volt a fején, az fényes nappal szépen és akadálytalanul le­szállt, besétált a városba, üthetik a nyomát. A hivatalnokok keservesen vigyáznak itt a rendre, de csak akkor, ha a rend beállít hoz­zájuk és fölajánlja magát. Utána viszont nem mennek, mert az fárasztó. No, megint tanultam valamit. Kezdem megbocsátani a törököknek a hatórás fagga­tást, mert látom, hogy a szivük mélyén csak tréfa volt az egész. * Kairó óta nem láttam nagyvárost. Ki vagyok éhezve ötemeletes házak, autótülkök, modern hotel, rendes üzletek után. Kelleme­sen meg vagyok lepve, milyen olcsó Török­ország. A számokra nem emlékszem, csak azt tudom, hogy minden olcsó, a kocsi, a hotel, a vendéglő, az áru az üzletekben. Rossz ez a török pénz, vagy egyszerűen csak tisztes­ségesek az emberek? Még nem tudom ki­ismerni magam, de miért kérnek Kairóban egy vacsoráért öt dollárt és itt csak egyet? Szélességi fokok szerint változnak az árak? A pénzük piszkos, szakadozott, de sokat ad­nak érte. Egy trafikban visszautasítom azt az elrongyolt török fontot, aminek már nincsen pénzJormája, s kérek egy másat helyette. A trafikos sóhajt: — Önnek könnyű, mert idegen, ön meg­teheti, hógy visszautasítja a rongyos pénzt. De mi törökök törvény elé kerülünk, ha nem fogadjuk el... Ilyen szigorú a respublika? Ilyen. Paran­csol a polgárainak. Tiszteletben tartja a pénzét. Leverte a polgárok fejéről a fezt, ka­lapot nyomott a osontos török kobakokba. Minden idegennek csalódás a vörös tarbus nélkül látni Konstantinápolyt. Miféle játékok ezek? Hogy lehet ennek a sok millió török­nek ilyen brutális parancsot adni? Évezrede­ken át hordták azt a piros micsodát a fejük­ben, kit zavart? Ezek a kis dolgok a kor­mányzás veszedelmes szírijei. Azt, hogy a szultánokat elkergették, könnyebben heverte ki Törökországban egy sereg konzervatív ember, mint a fez-tilalmat. Egy sereg öreg török ma titokban hordja a fezt, odahaza, ha senki nem látja. S az uj-törökök hordják a nyilvánosság színpadán a kalapokat, de vala­hogy észrevenni ezeken a török kalapokon, hogy nem szoktak még a gazdák fejébe; nagy kalaptanulmányokat lehet végezni Konstan­tinápolyban. Megismerni a törököket a kalap­jukról, mint a pincéreket egy bálon a frakk­ról. Még nagyon is viselik, nagyon öntudato­san hordják. Tisztes, szalonná? kalap alig akad még Törökországban. Ilyen játékokat meg kell bocsátani az uj-török rezsimnek. De mi van a kalap alatt? Konstantinápoly ma politikailag és üz­letileg halott város. A politika elköltözött Angolába, az üzlet átköltözött Szmimába. A vörös Oroszország nem Konstantiuápolyon keresztül bonyolítja le nagy keleti üzleteit. Konstantinápoly megmaradt világvárosnak, ezzel az óriási teherrel, amit ez jelent: egy nagy birodalom fővárosának lenni, világ­városnak lenni; de a birodalom hűtlen lett a fővároshoz, s a nagy ütőerek, amiken keresz­tül a világgal közlekedett, lassabban vernek. A krízis, amit ez az óriási város átél, sok jelében hasonlít Budapest krízisére. De Törökországnak van egy Angórája, ahol az uj élet készül, Magyarországnak nincsen. Törökországnak vannak uj-törökjei, Magyar- országnak csak elszegényedett magyarjai vannak. Uj-Törökország rendkívül ügyes keleti politikával tőkét kovácsolt Trianonból, Magyarország tönkre ment bele. • Mindenekelőtt a könyvekereskedéseket kerestem Uj-Törökországban. A Grand rue de Perán elég sok akad: Claude Farrére mellé bevonult a piacra Pierre Benőit és Maurice Dekobra. Kár volt a sietségért, ezt a kettőt akár otthon is hagyhatták volna. Az uj török irodalomról megtudni vala­mit verejtékes munka. Mutatnak törökbetüs revüket s főleg verseskönyveket. Mikor tér át a modern Törökország a latin betűkre? — „Sona, minek?" — felelte a könyvkereskedő. — „Aki a nyelvünket meg akarja tanulni, az megtanulja a török betűket is; aki meg nem érti a nyelvet, az a latin betűs szövegből sem fog többet érteni.'.Érről lehetne vitat­kozni, mindenesetre őszintén sajnálkoztam, hogy az uj török versekből nincsen módom érteni egy betűt se. — Szépek legalább? — kérdeztem a könyvárust. Vállat vont. Allah tudja, ki olvas itt verseket? — Vannak kiadók? Mennek a könyvek? Kiadók vannak éppen, de a könyvek nem mennek. A könywásárló publikum nagyobb százaléka az idegenek, oroszok, angolok, fran­ciák. Ezek Tauchnitzót olvassák és Piérre Bénoit-t. A török egyetemi hallgatók azok, akik sok könyvet vásárolnak. — Mit? kérdez­tem mohón. — Tauchnitzót és Pierre Benoit-t... Grand rue de Pera: éjjel egy órakor még a legtöbb üzlet nyitva. Egy orosz vendéglő­ben nagy kaukázusi hangulat. Szegény emig­ráns öroszók, ebrudón vannak Kónstantiná- pólyban is, ahól a nagy összeomlás után első menedéket találtak: ebrudon vannak, talán még jobban mint az orosz emigráció többi centrumaiban, Berlinben és Párisban. Az uj török rezsim minden eszközzel igyekezett megszabadulni ettől a tehertől. Wrangel tisz» jei ma soffőrök Párisban. Szomorú, szőke orosz asszonyok szolgálnak ki a kaukázusi vendéglőben: elhasználtak, elrongyoltak, ez már több, mint prostitúció, ez az a nézés, mi­kor egy ember teljesen elejti magát és nem védekezik többé. A galatai kikötő partján egy palota, raj­ta óriási betűkkel: „Hugó Stinnes Linien". Hol van már Hugó Stinnes, hol vannak a vo­nalai? ... Sic transit; de a nagy építmény­ből itt-ott a világban egy-egy kocka még megmaradt. A Pera-hotelban bál van ma este. A bál nagyon előkelő, hallom, hogy a kormány egy tagja is itt van. De azon, hogy utcai ruhában ülök a bálterem egyik asztalánál, nem ütkö­zik meg senki. Az egész bálterem különben pontos kópiája az egyik közismert párisi hotel-dancingnak; a berendezés ugyanaz, a vendégek'ugyanazok. Ezt a táncospárt isme­rem. A világ kicsi, Páris nagy, ezt Konstanti­nápolyban sokszor van alkalmam leszögezni. * A Journal d'Orient-ről ezt állítja a fejléc mellett kollegája, a török Buyuk Yol: „Le Journal d'Orient est un organ qui a fait et qui continue h fairé de la propagande anti- turque." Mindkét újság francia nyelven jelenik meg. Hát ez bizony súlyos gyanúsítás, bele­pirulhat a Journal d‘Orient. Másrészt a Répu- büque cimü sztambuü újságban Bethlen gróf­nak és Benes csehszlovák külügyminiszter­nek karikatúráit találom. Jobban odanézek, az egyiket Kelen Imre rajzolta, a másikat Dezső Alajos, az egyiket a párisi Intransi- geant-ból, a másikat a párisi Matinből lopta a République. Viszem az újságot Párisba, Kelen harcos ember, be fogja inkasszálni a török fontokat az újságtól. * ( De az a három levél, amit Konstantiná­polyban feladtam, soha nem érkezett meg. Elkallódott, lehet, hogy nem is levélszekrény volt, amibe dobtam, hanem tűzjelző készü­lék. Piros volt, szekrény volt, az utcán állt és nyílása volt a levelek részére; ezt is lekopi- rozt-ák Párisból, a föllelhetetlen levélszekré­nyeket. Nincs koldus, nincs kutya. Talán ha Londonból jön egyenesen ide az ember, úgy látja, hogy sok a koldus és sok a kutya. Do Kairó után kellemes üdülés ez a pár csöndes ISTENEK NYOMÁBAN A gyanakvó törökök Utánnyomás tilos

Next

/
Thumbnails
Contents