Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)
1926-06-11 / 131. (1169.) szám
6 A kis Tamara és a ricinus ■Az orvosi bürokrácia egy kis vigjátéka a járvány kórháztól az elnöki irodáig - Az anyai szeret és az orvosi ethika érdekes összeütközése — A P. M. H. munkatársától — — Az anvai szeretet Középeurópa, junius eleje. Az alábbi eset messze történt, egy középeuró- pai fővárosban. A nevek nem fontosak, kivéve a kis hősnőét, Tamaráét. A kis Tamara egy éves, most tanul járni, a papája magánhivatalnok, a mamája pedig orosz asszony. A bérpalotánk előtt minap megállt ey autó, a járványkórház nagy fehér autója és jó félóra hosszait berregett, kattogott, egy helyben nagy ijedelmére a házban lakó valamennyi mamának. A folyosókon lótás-futás, ajtócsapkodás, az emberek összeszaladtak, riadalom. — A gyermekemet nem adom— kiáltja Tamara mamája harciasán — megvizsgálatom X- dckt orral is, aki gyermekspecialista és azt mondja, hogy nincs vörhenyben. — Nekünk X-doktor ur véleménye mellékes. A kerületi orvos ur vörhenyt talált, akkor hát vörheny. Tessék kiadni, különben jegyzőkönyvet, veszünk föl. — Tessék — szólt az asszony és becsapja orruk előtt az ajtót. A közegészségügy emberei tanácstalanul elballagnak. Mi kiváncsi házbeliek megtudjuk, hogy a kis Tamarához egy nappal előbb odahívták a betegpénztár kerületi orvosát, az megnézte a kislány piros kiütéseit s Tamarát mint vörhenygyanusat a járványkórházba utalta. Utána az ijedt mama azonnal egy szimpatikus és jóhirnevii gyermekorvost hivott, hogy fölülbíráltassa a diagnózist. — Csalánkiütés az egész, elrontotta a gyomrát, egy adag ricinust neki — mondta a gyermekorvos. Az asszony erre azt kéri, hogy azt is adja neki Írásban, hogy a kis Tamara nem vörheny- gyanus. — Hja úgy? — válaszol az orvos. Azt nem tehetem. Az elöljáróm ellen ilyesmit nem követhetek el. Amit mondtam is, csak mint magánember mondtam. Orvoskollégáin dignózisát én nem másíthatom meg. Csak ő maga. — De kérem doktor ur, én nem vihetem a kórházba, hisz ott igazán fölszed valami járványt. Nekem még két másik gyermekem is van. — Ővele tessék elintézni. — De doktor ur, az igazság... — Kérem, igy követeli meg a kollégiális ösz- ezetajtás és az orvosi ethika. Tamara papája erre újból elmegy a kerületi orvoshoz. Kéri szépen, nézze meg a gyermeket mégegyszer és vonja vissza a rendelkezését. De kikottyantja, hogy ezt azért kéri, mert egy másik orvos más véleményen van, mint ő. — Majd elválik a járványkőrházban — volt a lakőnikus válasz. És másnap megint eljött a fehér autó, de már két rendőr karhatalmi támogatásával. — A kis leányt mégis el kell vinnünk. — Nem adom. Nézzék meg, itt sétál. A ricinus már tegnap kigyógyitotta. Elvisszük erővel. — Próbálja meg. — Hát akkor tessék legaláb aláírni, hogy nem adja ki. — Azt készséggel. S ezzel az autó másodszor is üresen távozott. Tamara szülei azonban élnek a gyanupörrel Ó3 a következményektől tartva, a gyermekklinikára hajtanak. Egy professzor, két professzor vizsgálja a „beteget**. Vérreakciót is vesznek. — Makkegészséges — mondják. De ezt Írásban nem adhatják. Legjobb, ha engedelmeskednek a hivatalos rendelkezésnek és elviszik a jár- ványkórházba is megvizsgáltatni. — Azt már nem! — szólt a férj — és ügyvédhez szaladt. Az ügyvéd viszont fölkért, egy orvosnőt. hogy az mégegyszer vizsgálja meg az egészséges kis Tamarát. Az orvosnő ítélete alapján aztán az ügyvéd interveniált a kerületi orvosnál. Azalatt az asszony elpanaszolja a baját a házbanlakő többi orosz asszonynak. — Hát hiszen még van egy fórum, — mondják azok egyhangúan — az orvosok patrónusa, a Vöröskereszt. Ide kell fordulni. Tamara mamája fogja a kis „beteget** és beállít a Vöröskereszthez. Történetesen a járványkórház egyik orvosnője van ott. Az orvosnő persze azt tanácsolja, hogy mégis mutassa be a formalitás kedvéért a járványkórházban is és azzal majd minden elsimul. Csak a formaság kedvéért. A kis orosz asszony azonban erre fölpattan és beront egy magasabb személyiség irodájába. — M. hercegnő vagyok, M. orosz tábornok leánya. B. hercegnő és T. grófnő volt szives önökhöz utasítani stb. stb. A nevek és címek persze azonnal megteszik a hatásukat. Rövid telefonbeszélgetés. — Kérem, a klinika azonnal ki fogja adni a bizonylatot. Méltóztassék elfáradni érte. Úgy látszik, az ügyvéd közbenjárása is eredményes, mert megjelenik a kerületi orvos és bejelenti, hogy eláll a járványkőrházba utalástól, mindössze a lakás fértőtlenitéséhez ragaszkodik. — Még azt sem engedem meg — válaszol Tamara mamája keményen — elvből nem engedem. Mért. legyen itt fertőtlenítés, mikor fertőzőbetegség nem volt? — Ám lássa, a következményeit? — szólt az orvos és sértődötten sarkon fordult. Néhány nap múlva jön a rendőri idézés. Közegészségügyi és hatóság elleni kihágás. Az orvos is megjelenik. De most már másodmagával. A bérpalota háznagyával. Újból megvizsgálja a kis Tamarát. Haragos. — Hál kérem, — mondja fölénnyel — mégiscsak ragaszkodom első megállapításomhoz. Ez vörheny volt. Holnapután még egyszer eljövök. Akkorára bizonnyal megindul a hámlás. — Nos és a gyermekgyógyász diagnózisa és a klinika vérvizsgálata?... — Nekem az mind nem irányadó. Addigís nem szabad a geyrmeket kivinni a szobából.. A háznagy az orvos szavainak hatását még megtoldja azzal, hogy szóban és írásban közli az asszonnyal, hogy két hétre fölmondja a szobát. A hatás teljes. Tamara mamája elveszíti önuralmát. Hisztérikus rosszullét fogja el. Elmegyek panaszra magához a köztársasági elnökhöz. — Tessék. Az is nekem, az orvosnak fog igazat adni. Inkább egy gyermeket t%zek ki a ragályozás veszélyének, mintsem egy egész nagy bérpalotát. Ez az orvosi ethika. — De ezt ne az én gyermekemmel Iegyék. Ez az anyai ethika. — Az ön gyermeke az én szememben csak egy szám. Nekem száz más gyermek épsége sokkal fontosabb, mint az ön egyik gyermekéé. Ezt csak beláthatja. Tamara mamája azonban sehogysem akarja ezt belátni, de azért már uj lakást keresett azóta. A városnak egészen más részében. Mennél távolabb az itteni ethikáiól. A kis Tamara pedig egész nap sétál és esze ágában sincs hámlaui. A ricinusért azonban csöppet sem rajong. Az eljárás pedig tovább folyik a ricinusügyben. Ez Középeurópa egyik fővárosában történt. Avasy Sándor. A romániai kisebbségek együtt fognak dolgozni a parlamentben Hans Otío Roth dr.} a romániai német parlamenti párt vezérének nyilatkozata Bukarest, junius 10. (A P./M. H. bukaresti tudósítójától). A képviselő- é>s szenátorválasztások lezajlása és a megválasztott parlamenti tagok listájának közlése most már egészen világossá tette, hogy a magyarok és a németség (szászok, svábok, bukovinai és besz- arábiai németek) összesen mintegy 23—26 képviselővel kerültek be a parlamentbe és 15 szenátorral a szenátusba, míg az elmúlt ülésszak alatt ösz- szesen csak 12 kisebbségi képviselő és mintegy 7 szenátor volt. A múltban a kisebbségek között nem fejlődhetett ki szorosabb együttműködés, amely a kisebbségi érdekek közös védelmét célozta volna, annál kevésbbé, mivel mind a magyarok, mind a németek ellenzékben voltak. Az Averescu-konnánnyal azonban mindkét kisebbség megkötötte választási egyezményét, a kormány támogatását a parlamentben pedig bizonyos kötelezettségek teljesítésétől tette függővé. Mindkét párt megtartotta teljes függellen- lenségét és akciószabadságát, tehát nem az Averescu-párt tagjaiként kerültek a törvényhozó testületbe. Már a választások előtt, a paktumok megkötése idején tárgyalt, egymással a két kisebbség és e tárgyalások bizonyos eredményre is vezettek egyrészt a kormánnyal kötendő paktum tartalmára, a felállítandó követelésekre, másrészt a jövőbeni összmüködésre vonatkozólag. A német parlamenti párt, amely az összes német kisebbségi törvényhozót egy egységes pártba tömöríti, Hans Ottó Roth dr. vezetése alatt áll. Kérdést intéztem Roth dr. képviselő úrhoz a kél pártnak jövőbeni együttmiiködősére vonatkozólag, s a német parlamenti párt vezére a következő nyilatkozatot tette: — Mindkét párt, úgy az országos magyar párt, mint a német kisebbség ugyanazon az alapon kötötte meg választási paktumát a kormánnyal; függetlenségünket megtartottuk, érdekeink teljesen azonosak, nem látom semmi akadályát annak, hogy a parlamentben együtt ne dolgozzunk. Már a választások előtt is folytattam megbeszélést a magyar párt vezetőivel és most a választások után, amikor mi 10—11 képviselővel és 5 szenátorral, a magyar párt pedig 13—15 képviselővel és 10 szenátorral vonul be a törvény- hozásba, mindkét pártra, mindkét kisebbségre csak előnyös lehet ez az összmüködés. A végleges tárgyalásokat természetesen csakis a parlament megnyitása után folytathatjuk. A két pártnak jövőbeni együttműködése minden tekintetben nagyjelentőségű. Egyrészt kifelé dokumentálja, hogy a kisebbségek nem egyoldalú kiváltságokat kívánnak, nem „ir- redenta** célokat küzdenek, hanem jogaikért, másrészt a német parlamenti pártnak hosszú évek alatt szerzett gyakorlata, a román pártokkal való kapcsolata, ismeretsége hasznára lesz a magyar képviselőknek és szenátoroknak is, akik még a parlamenti kisebbségi politikában meglehetősen járatlanok. Kovács Jenő dr. Milyennek látta Byrd kapitány az Északi Sarkot? A felfedező elbeszélése — A legkisebb szigetecske sincs s az állati és növényi vegetációnak semmi nyoma sincs az Északi Sarkon — Amundsen, a modern idők legnagyobb hőse Néhány szá Willkins expedíciójáról London, junius 10. A sarki felfedezéseknek dicsőséges outsidere, j Byrd kapitány a Spitzbergákról Amerikába való visszatértében az angol Aero Club meghívására Londonban töltött néhány napot és ez alkalommal hosszabb beszélgetés keretében ismertette világ- történelmi jelentőségű utjának részleteit, — Ha a világ részére talán meglepetés volt is az én váratlan sikerem, — mondja — én magam azt mondhatom már húsz év óta, hogy percről-percre vártam ezt a napot. Ha talán nem is igy, ha talán nem is éppen arra gondoltam, hogy repülőgépen fogom átrepülni a sarkot, de azt, hogy nevem vonatkozásba fog jönni a sarki felfedezések történetével, már fiatal diákgyerek korom óta bizonyosnak tartottam. Én igazán elmondhatom, hogy sark-felfedezői pályára készültem és talán csak most, ez a siker fog majd megvigasztalni tudni azért a rettenetes keserűségért, amit akkor éreztem, mikor Peary és Amundsen egymásután felfedezték „az orrom előtt“ azokat a Sarkokat, amiket én akartam felfedezni... Csakhogy persze akkoriban én még csak húszéves tengerészkadéttja voltam az amerikai flottának, akinek még ha voltak is ilyen álmai, de jó volt azokat titokban tartani, — nehogy kinevessék érte. Mikor azután a világháborúban mint hadnagyot egy alaskai repülőgépállomás parancsnokságával bíztak meg, mindjobban kialakult bennem a terv a sarkvidék repülőgépen való felkutatására. És szerencsére ekkor már az amerikai állami és tudományos körök figyelmét is fel tudtam kelteni tervem iránt. Csakhogy persze ennek végrehajthatásához még évekig tartó előkészületekre, kutatásokra, próbálgatásokra volt. szükség. Eközben kezdett megvalósulásához közeledni Amundsen terve és mondhatom, ez ugyanyolyan megsemmisítő hatással volt rám, mint mikor lő évvel ezelőtt a Déli Sarkot fedezte fel „előlem“. Mikor azután múlt évi kísérlete nem sikerült, ebben mintegy isteni ujjmutatást láttam, hogy most már azután csakugyan haladék nélkül hozzálássak tervem megvalósításához. És talán némi szerencsém is volt abban, hogy maga Amundsen, aki sohasem titkolta abbeli felfogását, hogy a repülőgépet ueru tartja alkalmas eszköznek a sarki kutatások óriási teljesítményt követelő feladataira, nem nagyon bízott vállalkozásunk sikerében, úgyhogy előkészületeinket minden kapkodás nélkül, nyugodtan tehettük meg. A Spitzbergákon éltük át egész utunk legnehezebb részét: az indulást. Maga a sarki repülés már csak gyerekjáték volt ehez képest. Az óriási hóban természetesen csak úgy godolhattunk a felemelkedés lehetővé tételére, hogy a kerekek helyébe hótalpakat szereltünk a gép alá. De igy is nem kevesebb, mint hatszor futottunk bele a hóhegyekbe és természetesen ugyanannyiszor törtek el a hótalpak, mig végre csakugyan fel tudtunk emelkedni. Nagy szerencsénk volt abban, hogy az utazás napját jól választottuk meg. A nap az egész idő alatt gyönyörűen ragyogott, ami pedig óriási fontosságú, mert az iránytű egy sarki ut esetében teljesen hasznavehetetlen, hiszen 35—10 fokos eltérést is mutat. A nap, mint kompassz segítségül hívásával azonban éppen olyan jól tudtunk állandóan tájékozódni, mint akár a tengeren az iránytű segítségével. Egeden valóban veszélyes momentuma volt csak Htunknak, mikor alig egy órányira a Sarktól észrevettem, hogy az egyik motor olaj-vezetéke kilyukadt. Ez természetesem óriási veszélyt jelentett egyrészt robbanás veszélye miatt, másrészt, mert csak a legszükségesebb olajmennyiséget, vittük magunkkal. Először úgy próbáltunk segíteni, hogy ezt a motort teljesen kikapcsoltuk és csak két motor segítségével mentünk tovább, azonban ez egyrészt rendkívül lecsökkentette sebességünket és ezzel megint csak újabb veszedelmeknek tett ki bennünket, másrészt az olaj, ami pedig nekünk most minden aranynál többet éri, :gy is csak tovább folyt. Végül is, mint már annyiszor, a pilótánk, Bennet káplár méntéllé meg a helyzetet és talán mindnyájunk életét. Ez a rettenthetetlen bátorságu, csodálaios ember, minthogy a gép természetesen nem szállhatott le a hiba kijavítására, a levegőben végezte azt el. A mintegy százhúsz kilométeres gyorsasággal és 5000 méter magasságban száguldó gép szárnyain végigmászva, a rettenetes hidegben, amely olyan erős volt, hogy mikor én megfigyelés céljából csak egyetlen egy pillanatra dugtam egyszer ki a fejemet, az orrom azonnal megfagyott, kijavította a hibát... De az a rövid idő, amíg 1926 junius 11, péntek. MHPKMi—bmb—ca—a—eaaMQM—a————— ezen keresztül estünk és a leszállás fenyegető veszedelme elmúlt fejünk fölül, csakugyan halálos félelemmel töltött el bennünket... Az ut kimondhatatlan szépsége azonban, még magától a dicsőségtől teljesen eltekintve is, gazdagon kárpótolt bennünket minden átélt rettegésért. Teljesen lehetetlen leirni azt a felséges érzést, amit a vakítóan fehér, csillogó, szűz hósivatagban való repülés kiváltott az emberben. Alattunk semmi más, csak az örök hó fehérsége, felettünk egy felhőnélküli, csodálatos színárnyalatú kék ég és előttünk a tündöklő ragyogásu nap, amely egyre jobban és jobban hanyatlott alá, amint közeledtünk a pólushoz. Mozgásnak, életnek semmi jele nem volt látható, mindössze csak a gép árnyéka vált láthatóvá néha-néha alattunk. Végül azután műszereink segítségével pontosan megállapíthattuk, hogy elérkeztünk utunk céljához, az Északi Pólusra, amelyet eleddig csak egyetlen ember szeme látott; Pearyé... A motorok örökké zugó hatalmas zajában persze beszélni nem tudtunk egymással, csak egymás felé fordultunk, kezet szorítottunk és azt hiszem, egy kicsit könnyeztünk is.. Azután pedig ünnepélyesen szalutáltunk annak az embernek a tiszteletére, aki 17 évvel ezelőtt először érte el kutyáival annyi nemes, nagy és oly sok fájdalmas áldozatot követelt emberi küzdelemnek ezt a vágyva vágyott célját... — Nem, zászlót nem dobtunk le, — mondja Byrd kapitány. — Szerintem ez kizárólag csak a legelső dicsősége lehet. Peary már letiizte itt a maga zászlóját és ha azóta kerültek is már oda idegen zászlók is (Amundsenék léghajós expedíciója tudvalevőleg norvég, amerikai és olasz zászlókat dobott le a Sark felett), mégis csak a „Stripes and Stars** lobogója, az amerikai csillagos lobogó az, amelynek igazi jussa van ahoi. hogy efelett a hely felett lebegjen ... Tizennégy percig repültünk ezután a Sark felelt. Ezalatt legalább tízszer kerültük meg a földet. Ezzel azt hiszem eléggé lefőztük a jó Fogg Philaes rekordját is... A világ csúcsa felett keringtünk... Leereszkedtünk 2—300 méter magasságba a jég fölé és innen már teljes aprólékossággal láthattuk a Sarkvidék képét. Olyan volt, mint valami nagy, fehér, rosszul felterített és ezért ráncosán fekvő asztalterítő. Földnek sehol semmi nyoma. Mindenütt csak hó és jég. Néhol tűnt csak elő néhány nagyon vékony vizsáv az örökké mozgó jégréteg újabb repedései nyomában. De hát nem is ez volt a legfontosabb kérdés. Hiszen azt már 17 év óta tudtuk, hogy a Pólus maga nem szárazföld, hanem beEagyott tengeren van. Fontosabb volt ennél az, hogy vájjon fogunk-e találni vagy látni utunk folyamán szárazföldet? Noha megfigyelésünk természetszerűleg éppen erre irányultak legelsősorban, nemcsak, hogy a legparányibb földet nem láttuk, de nem sikerült felfedeznünk semmi olyan jelet sem, amiből száraz föld létezésére lehetne következtetni az arcti- cus területen. Pedig utunk folyamán legalább 100 ezer négy- zetmértföld uj, ismeretlen, emberi szem által eddig még nem látott területet tudtunk megfigyelni. — És Amundsen nem bosszankodott azon, hogy kapitány ur megelőzte a Sark átrepiilésé- ben? — hangzott a kérdés. — Az bizonyos, hogy nem örült neki, — mondja Byrd kapitány mosolyogva, — de hát hiszen ez megbocsátható és érthető emberi gyengeség. Más is csak úgy lett volna vele. Egyébként ő fogadott bennünket és ő volt az első, aki sikerünkhöz gratulált, miikor visszaérkeztünk a Spitz- bergákra. Viszont, amikor ő elindult, dicsőséges útjára, hogy először jusson át. a Sark felett Európából Amerikába, mi szolgáltattuk a diszkiséretet útja elején. Annyit azonban mondott, hogy most már még sokkal inkább meg tudja érteni Scott kapitány tragikus érzését, mikor megérkezve az annyira áhított Déli Sarkra, ott találta Amundsen alig három héttel ezelőtt kitűzött lobogóját... De hiszen a mi kis dicsőségünk nem árthat Amundsen talán minden élő embernél hatalmasabb dicsőségének. Csodálatos nagy szellem és óriási, rettenthetetlen akarat ő. És most, hogy eddig is hervadhatatlan dicsőségéhez egy ilyen újabb csodálatos tettet, fűzött hozzá, talán végre majd el fognak hallgatni azok a nemtelen támadások, amik már évek óta érik őt. Kevés embert támadtak még igaztalanabbá, mint őt. Hiszen a legenyhébb jelző, amit az utóbbi években használtak rá, az volt, hogy rek- lámhajhászó és gyáva, ő, akinél több rettenthetetlen bátorságot követelő tettet a világon még senki, tiz Napóleon összevéve sem vitt végbe, gyáva, — csak azért, mert két ízben is elhalasztotta a Sark átrepülésének kísérletét, mert úgy találta, hogy előkészületei még nem elég tökéletesek arra, hogy sikerrel küzdhessen meg az óriási nehézségekkel. De persze az emberek mindig nagyon hajlamosak arra, hogy lebecsüljék az úttörők vállalkozásainak eredményét és nehézségeit... Ezután Willkins kapitány útjára kerül a sző. Szinte csodálatos, hogy Byrd kapitány milyen elismeréssel beszél nagyobb vetélytársának érdemeiről, nem törődve azzal, hogy sokszor még a maga dicsőségének rovására is kiemeli, hogy Willkins kapitány feladata mennyivel nehezebb mint az, amellyel ő olyan győzedelmesen küzdött meg. Mig a Spitzbergák távolsága a Pólustól pontosan ezer kilométer, addig Willkins kapitánynak, aki Amerikából akarja megközelíteni a Sarkot, ennek az útnak kqpü'lbelü] a kétszeresét kell megtennie. Amellett pedig óriási nehézségekkel iAr «
