Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)
1926-06-08 / 128. (1166.) szám
'írjkAMfeL* * x^XJL^kL' JL'XljkLkAí^ 4 Magyar János sorsa... Tragédia a magyarság legértékesebb rétegében — Parasztimból diák, diákból tanár, elbocsátott tanárból tengődő emberi roncs — A P. M. H. kiküldött munkatársától — Teljesen oiiorii a vízumot az osztrák kormány Mindenki szabadon utazhat majd Ausztriába Bécs, junius 7. (A P. M. H. bécsi tudósitójától.) Talán sehol sincsenek olyan élésen szembenálló politikai pártok, mint Ausztriában s az ország mégis mérföldes lépésekkel halad a békeállapot felé- Ennek oka, hogy valamennyi politikai párt programjának első pontja Ausztria gazdasági talpraállása s ennek érdekében másodrangu tényezőként szerepeltetik a pártpolitikát, ami lehetővé teszi, hogy a pártok vállvetve küzdjenek az elsőrangú célért. így tudták az osztrákok elérni legutóbb az országnak pénzügyi ellenőrzés alól való fölszabadítását. Most ismét nagy fontosságú javaslat fekszik az osztrák parlament előtt, amely — ha törvényerőre emelkedik — nagyban hozzá fog járulni az idegenforgalom emeléséhez. A legnagyobb parlamenti csoport, a keresztényszocialista párt, indítványt terjesztett be, melyben a vízumkényszer eltörlését kívánja az összes idegenekkel szemben. Tekintettel arra, hogy a keresztényszocialista párt numerikus többséggel bir az osztrák parlamentben, kétség sem fér hozzá, hogy a javaslatból törvény lesz, de számítanak a szociáldemokrata párt támogatására is, amely mái régebben követelései közé iktatta a kötöttség megszüntetését. A keresztényszocialisták remélik, hogy a ház nyári szünet előtt foglalkozni fog a vízumkényszer eltörlésével s az újítás még a nyáron életbe lép. így Európában Ausztria lesz az első állam, mely a vízumkényszert megszünteti s e téren is helyreállítja a háború előtti állapotot. Tagadhatatlan, hogy a reformnak nagy kihatása lesz Ausztria idegenforgalmára. Hiszen nagyon sok embert csak a vizűm megszerzéssel kapcsolatos takarékossági, vagy kényelmi szempontok tartották vissza Ausztria látogatásától. Ezeket a nehézségeket most egy csapásra meg fogja szüntetni a ke- resztényszocialsta párt javallata. Jövendőben elegendő lesz a könönséges útlevél arra, hogy az ember ép oly akadálytalanul utazhassa keresztül-kasul Ausztriát, mint a békében. Az osztrák kereskedelem és ipar nagy hasznát fogja látni annak, hogy a külföldi fogyasztó előtt újból korlátlanul nyilt meg egy sorompó, a világháborúnak egy költséges és kellemetlen emléke. Magyar, román, angol stb. útlevél* vízumok megszerzését, valamint idegen állampolgárok lejáró útleveleinek meghosszabbítását t. előfizetőink és olvasóink részére a rendes költségek megtérítése ellenében készséggel eszközli a Prágai Magyar Hírlap kiadóhivatala. Szlovenszkó, junius 7. Félve, elszorult torokkal emelem meg a kalapomat: — Jónapot kívánok, tanár ur!... Remegő kézzel, félszegen köszön vissza: látom, hogy nem ismer fel, szürke ruhájában beletántorog a felhős júniusi estébe, a kisváros szomorú kulisszái között. A tépett ágon két gyümölcs: két picike gyermek, úgy kapaszkodnak a kezébe, mintha ők támogatnák. Nem fontos a város, nem fontos az igazi neve: Magyar János tanár ur tragédiájáról még igy is nehéz szólni, úgy fojtogat valami a torkomban, az én apám is tanár volt, szegény. De megtört, gyötört teste ijesztő szimbólummá gigászosodik a fakó utcán s ingatag, tétova lépteiben az életdráma döbbeneté kong. Magyar János gyerekkora Magyar János tanár ur abból a rétegből nőtt föl magyar intelligenciává, amelyik még mindennap ráhajlik a rögre: parasztok voltak az öreg ék és Magyar Jánosból tanár ur lett. Képviselhetné sok nagy emberünk szemében azt a magyar osztályt, amelyiktől jobbjaink a megváltó magyar folytatást várják: a faluból átpolgáriasodott, első izü hivatalnok-iparos réteget. Ma százan és százan esküsznek arra, hogy ezek a legértékesebb magyar régió: itt a kulturált intelligencia még romlatlan, őserős parasztegészségü testben keveredik ed s alkot regeneráló, életerős masszát: versenybíró egészséget és teremtő erőt. Magyar János tehát Jánosi korában falun szaladgált az élet elé. A Hajdúság aranyló síkságain született és a Nyírség nyugodt vidékein élt. Apja első gazda volt egy alföldi faluban. Ökrei, tinói, marhái temérdek. Szénahordáskor dalolva jöttek Jancsiék a jósaagu szénásszekér tetején. Ott hallotta először a nótát, ami igy bu Sulit, hogy: „Szeretni és tanulni... Születni és elmúlni... Jaj de sok rossz, kevés jó... Fedezz el oh koporsó.. Addig-addig szántottak, vetettek, arattak, takartak, hogy Jancsi elvégezte a negyedik elemit és a jóeszü, faketeibőrü gyereket nagy kérencsélós után az öreg Magyar beadta Debrecenibe a gimnáziumba. Város — falu Ettől kezdve megosztódott élete. Szeptembertől júniusig a városban élt: négyen egy szobában magolták a leckét, itták a tudományt és verekedtek a gimnázium udvarán. Tizennégyéves korában az apja hazahívta a gyereket, aki a falun töltött nyári szabadságok alatt szorgalmasan és ügyesen forgatta a kaszát, a ge- reblyét, meg a kéverakó villát. — Itthon maradsz a gazdaságban, — mondotta a kérgesarou gazda. János elszomorodott: — Tanulni szeretnék. Ebből kemény családi háború lett. János győzött a hosszú harcban: a könyvek boszorkánya megfogta a lelkét, ráolvasta a tudásvágy megverő átkát és ez a vágy már tizennégyéves korában is erőt adott neki, hogy az apa ellenére visszaverefcedje magát a gimnáziumba. Tanult és tanított és négy év múlva általános dicséretet és elismerést aratva, a hajdúsági paraszt- fiúból jeles maturus lett. Szeretni és tanulni... Most jött a döntő, végzetes csata: egy élet sorsa fölött. Az öreg megvetette a betüvetőket és a nyápic tanárokat, akik a fiát oktatták: — Belőled ősz tán nem engedek ilyet — és be- ledökőtt a levegőbe. De Jánosban már a fanatikus szomj dacos tüzet szított: elhatározta, hogy az egyetemre megy és nadrágos ember lesz belőle: tanár. A nyáron megvívta a csatát apjával és a visz- szakövételő hajdúsági földdel. Határozott. Pestre indult. Az apja úgy tette be utána az ajtót, hogy azon többé be nem léphetett-. A magyar rög embere kitagadta a magyar kalamáris emberét: a saját tulajdon. fiában is. Az aratásból nem ment pénz Pestre. Nem, egy huncut krajcár sem. Csak néha a szelíd édesanya juttatott titokban valamicskét a fiúnak, aki tekintetes urnák készül. Nehéz, keserves napjai voltak. Délelőtt az egyetem, délután az órák, amikért pénzt kapott, este a nagy sétáik vacsora helyett, aztán tanulás egész éjjel. A parasztkoponya és a paraeztegészég eleinte jól bírta a strapát is, meg a tanulást is. A harmadik év végén aztán János megismerkedett a szerelemmel: egy szegény özvegy leányával, akiknél egy kis oldalszobában lakott. És akkortól kezdve kevesebb lett a séta, de több lett a szorgalom és a megfeszített vasakarat: diplomát, állást, otthont, ahol fészket rakunk! Tanár ur... Magyar János kitüntetéssel lett tanár: rögtön kapott is állást egy kicsike vidéki városban, a Kárpátok alján és két év múlva rendes tanárrá nevezték ki. Ekkor elment a leányért, aki végignézte egyetemi szenvedéseit és megosztotta vele a küzdés óráit, amiben felőlüődött egészsége is, mert bizony mire tanár lett belőle, már vékonydongáju, nyápic ember lett ő is, mint a debreceni professzor, akit úgy szidott érte az apja. Még a háború végén se kellett katonának. A fészek egyszerű volt, kicsi volt, de öt esztendő alatt egy egész világot tágított bele a fészek- becseppent három apróság sirása-nevetése. Mikor a háborúnak vége lett, Magyar János tanár ur tekintélyes, tudós professzor volt, családdal, sok gonddal, négy nyelv tudásával, akit mindenki szeretett, becsült és sokat vártak tőle. Hol az illetőség? Már-már azt hitte, hogy legyőzte a földet. Az apja nem segitette soha. Ő sem irt neki, csak miAki az életei legjobban ismeri ' Irta: Berkes Imre. Amikor nagyon szomorú voltam, mindig egy elhagyott, régi, temetőbe jártam búslakodni. Egymagámban ődőngtem ott horpadt, jeltelen sírok, száraz bürkök és vadonnőtt rózsafák között, amelyek tüskés ágaikkal éppen úgy hajladoztak és susogtak a szélben, mintha szomorufüzek lettek volna. Ez a temető a város legszélén volt. Már csak egyetlen kőemlék állt benne a földbe süppedve és előredőlve, mintha odakivánkoznék ahhoz, akit valamikor hiú módon gyászolt. Sohasem tudtam kibetüzni az emlékről a levágott nevet, lyet feketére mart az idő, mégis órákig ácso- rogtam a sir szélén s arra az öreg emberre gondoltam, aki mélyben elporladt. Bánatos, magamban élő emberke voltam abban az időben, ez az öreg halott volt a legjobb barátom. Otthon senki sem tudta, merre kujtorgok. Egy öreg esernyőkészitőnél laktam a ihühelyben, régi rongyok repedt, rozsdás ernyők között, amelyekből avult, fanyar szag áradt ki a porban, amelyben hevemiök kellett. Az esernyősnek volt egy csúnya tohalánya, Katicának hívták s ezt a lányt az apja mindennap megverte. Súlyos esernyő- nyelekkel verte, a lány úgy ordított, bőgött, hogy az egész ház összeszaladt, de senki sem mert szólni a kegyetlen apának, aki már százszor megígérte a szerencsétlennek, hogy meg fogja ölni. Nem volt azon már csontnál és bőrnél egyéb. Mégis élni akart s engedelmesen tartotta a hátát, hogy üssék agyon. Ugyanekkor megbuktam az iskolában. A bizonyítványt az utcán összeteptem. Gondoltam, év végére majd kijavítom a szekundá- kat, vagy öngyilkos leszek. Hazamentem. A lány a vérében fetren- gett s az öreg a műhelyben káromkodott. Megragadtam egy esernyőnyelet s úgy belesuj- tottam az esernyős véreres arcába, hogy azonnal összeesett. Hogy meri verni ezt a lányt? Hogy merészeli? Ha még egyszer hozzányúl, becsuka- tom magát... Fölemeltem a lányt, megmosdattam és megcsókoltam. — Menjünk — mondtam a lánynak. — Hová? — Innen el kell mennünk! Érted? — Hová mehetnék én? Kinek kellek én? Olyan gyenge vagyok, hogy a lábaimon sem tudok állni. Dolgozni nem tudok. Csak te szeretsz engem. — Szeretlek. Akkor éjjel nagy csönd volt s az öreg csak késő este tért haza. Kiráncigált a műhelyből, ahol a lányával beszélgettem s egy bottal irgalmatlanul összevert. Úgy megvert, hogy a lelkem is összetörött Megbuktál és még gazember is vagy és még rá mered emelni a szemedet szegény lánykámra? — hörögte, — majd ellátom én a bajodat. Takarodj! És hirtelen bevágta mögöttem az ajtót. II. Elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Zavartan, kusza fejjel, ezer ostoba képpel az agyamban kóboroltam a külvárosban. Valami meghasadt bennem, valami kiszaladt a talpam alól, rámült a reménytelenség, mint szörnyű lidérc. Volt egy rozsdás revolverem. Azt szorongattam a zsebemben. Egyszer csak ott álltam az elhagyott le- 1 mető szélén. Uj erő kapott belém, mentem az öreg ember sírja felé. Itt akartam öngyilkos lenni. Szinte vakon és süketen támolyogtam a sötétben. Már közeledtem a sirhoz, már rá akartam ülni a redves kőre, amikor rémülten vettem észre, hogy a sir horpaszán ül valaki. A fejét alig láttam, csak vastag inge libbent meg rajta, mintha az ing mögött nem volna semmi. El akartam rohanni. — Maradj, — mondta és a hangja tompán jött messziről, mintha nem ő beszélt volna. — Én meg akarok halni, — könyörögtem neki. — Megbuktam és szegény Katica is meghal. És ezt nem birom. Meghalok. Nem tudok éhii. — Senki sem tud élni — hangzott a távoli hang — de élni kell. Nem kell a halált siettetni. Én is éhem, mielőtt meghaltam. Sokáig és sokat éltem. Mcst idejöttem, meg akarom nézni, lehet-e még egyszer élni? És azóta, hogy itt vagyok, változott-e az élet? — Én nem tudom. — Azért kell még élned, fiam. Egy rut, öreg koldus baktatott el mellettünk. A közeli kocsmából jött ki, amit nappal összekoldult, este elitta. Részeg volt. Mf állt előttem. Zsiros kalapját lekapta kopasz fejéről és felém nyújtotta. — Dicsértessék ... Aztán, hogy nem felelt neki senki, rekedt hangján danározva cdébbállt... — Látod, ez is él a maga módján. Egy párocska surrant el mellettünk s benn a temető mélyén boldogan leroskadtak egy láthatatlan sir ölébe. — Élnek, — biztatott az üres hang. — Élnek — ismételtem értelmetlenül. A kocsma ajtaja kitárult. Egy asszony kergette az urát. — Te hitvány, te nyomorult — rikácsolkor a kis unokákat sorba bejelentette. De nem jött levél se, ajándék se. Nyakas emberek élnek a Haj- duföldön. Pedig az élet neheze csak ezután ziudiult le a Magyar János tanár ur nyakába. Jött az átalakulás. Határt emeltek a szülőföld,, felé. Egyre nehezebb lett az élet, rosszabbak a viszonyok és nagyobb étküek a kicsinyek. Késő éjszakákig kellett privátmunkákkal keresni a betevőt. Őrölte, őrölte a tanár ur idegeit a világ. Egy napon azt hallotta, hogy becsukják az iskolát. Egy másikon azt, hogy nem lesz fizetése, egy harmadikon azt, hogy kiutasítják. Egész beteg lett a tanár ur. Egy 6zép napon aztán a hivatalos hatalom nekiszegezte a fegyvert a tanár ur mellének: — Hol az illet ősiégi bizonyítványa? Addig nem lesz állami fizetés, se kinevezés. Az asszony sirt, a gyerekek éheztek, külön munkából többre már nem futott a napi huszonnégy órából, — szegény Magyar János tanár ur idegei felmondták a szolgálatot, feladták a harcot, szanatóriumba kellett vinni. Bosszút áll a föld..* Mikor egy félév múlva elbocsátották a szanatóriumból, már nyugoditabb volt, sőt egész nyugodt, mint az élőhalottak általában. Sétált, mosolygott, tanítani is eljárt, de a fejéből egyre hullottak kifelé a nevek, évszámok, fogalmaik. Otthon a gond és a nyomor tengerré áradt, verte a szivét, de a szive tehetetlenül, fásultan állta a hullámverést: rossz volt nézni. A tanár ur felesége levelet int a faluba, haza a jómódú apósnak. Hosszas huza-vona után sikerült útlevelet szerezni és az öreg paraszt eljött az idegenné lett földre, a gyilkos városba: eljött, de nem bocsátott meg. Megcsókolta sorba a családot, megtudta, hogy nincs kin kereskedni, a törvény törvény, itt százak vannak hasonló sonsban, se panasz, se semmi nemi használ már — csak ő, a földet biró, vihetmé ed magával a nyomor noébárkáját — haza. De nem vitte. Egy kis pénzt hagyott. Elment, A kitaszított fiú betegen integetett utána. Születni és elmúlni.. « Harmadnapra eflboosájtották az állásából. Egyre betegebb lett, bénulásféle lepte meg, a keze reszketni kezdett, a szája félrefittyent és a gyerekek nőttek a nyomorban, szegény anyjuk mellett, séta köziben az apjuk két kezén, ami csak simogatni tud már, de rájuk keresni soha többé. Nyugdíj nincs és nem lesz. Magyar János sorsa beteljesedett. Született, tanult, szeretett, emberré küzdte fel magát: minden csak arra volt jő, hogy több nyomorral legyen nehezebb a föld. Kinek vessük a szemére: a háborúnak, a törvénynek, a földnek, vagy őneki? Ki okozta? Senki. Ki teszi jóvá? Senki. Nem lehet. Mert Magyar János tanár ur sorsa igazi tragédia. Győry Dezső. ta az asszony. — Most megvagy! Rajtakaptalak! Ide jársz, ehhez a döghöz. És mi koplalunk otthon. Nagyot vágott az ura hátába, az meg tűrte, hogy üsse az asszony. —Majd holnap, majd holnap ... — dü- nyögte nehézkesen. És eltűntek az éjben. — Hallottad, azt mondta, majd holnap. Tűri a szégyent, a botrányt s holnapra tolja, mert él, élni akar. Élnek. — Élnek? — Élnek. De semmi sem változott, minden úgy maradt, ahogy volt. Változatlan minden. Száz évvel ezelőtt is igy volt. Menj csak haza, s térj magadhoz fiam! Én hiába jöttem vissza, az élet ugyanaz. Szép, rut és hiábavaló. Hiábavaló, de szép. A tiéd is az lesz. Ifjú vagy, félsz tőle. És amikor már tudni fogod, hogy hiábavaló, akkor fogod igazán szeretni. Én visszamegyek ___ II I. Valaki erősen megrázta a fejemet. — Valami bajod van, — kiáltotta. Elkábultál! Talán berúgtál itt a kocsmában? Mit csinálsz itt? Felugrottam a sírról Körülnéztem, mintha keresnék valakit Egy tagbaszakadt, vidám fickó állt előttem. Kivettem a zsebemből a rozsdás revolve t, feléje nyírtattam. — Kérem ezt itt találtam a síron, mit csináljak vele? N Az idegen kikapta a kezemből a fegyvert s belehajtotta a temetőbe. — Minek az? Úgyis meghalunk. Nem látod ezt a régi temetőt? Tíz perc sem telt bele, a nyitott ablakon bemásztam a műhelybe s lefeküdtem. De aludni nem tudtam. Egyre vártam, hogy az öreg esernyős észrevesz, kiráncigál az ágyból s újra megver. És ón hí őst nyugodtan vártam a verést.
