Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)
1926-06-06 / 127. (1165.) szám
€ 9 1926 Juniu9 6, vasárnap. Telefon: 21612. Sí. Művészi fényképeket készít WILDT, PRflHrt I. imént, mondott bucsutoasztot Karnevál hercegére. — Ügyes szavallat volt ez, Ferenc, — bókolt az egyik ifjú, — de nem is tudtuk, hogy te verseket is faragsz! — Nem is én csináltam, nincs nekem érkezésem az ilyesmihez, valami vándortanitótól hallottam egyszer, megtetszett s megkértem, hogy imá le nekem. Az szokott ilyesmit kifundálni, — hli, hogy is hívták, — no lám: nem elfelejtettem a nevét! — Csokonai Vitéz Mihály, — szólalt meg a házigazda, aki épen elment a csoport mellett, — itt, a kastélyban, is tanitóskodott egy darabig. —- Igen, igen, — már emlékszem. Olyan vékonydongáju legényke volt, akibe csak úgy hálni járt a lélek, — de nagyon ügyeseket tudott kifundálni! Az általános bucsuzkodás csakhamar szétsodorta a kis csoportot és néhány perc múlva hangos csengőjü szánok repültek a csikorgó havon, vitték hazafelé a Forgách-kastély farsangi vendégeit. * A füiledtlevegöjü debreceni kisszobában a beteg ziháló mellel, behunyt szemekkel hevert az ágyban, mellette állott az édesanyja és egy szakállas, komoly ur: az orvos. Az asztalon sápadt fénnyel pislákolt a mécses, csak néha lobbant egyet-kettőt, mikor a játékos télvégi szél megrázta az ablakokat. A beteg hangosan felnyögött. — Fiam, Miska, fáj valami? — jajdult fel az öregasszonyból a féltés. Nem kapott választ. Nehány perc múlva a beteg kinyitotta a szemét. Idegenül nézett körül a sötét szobácskábán és beszélni kezdett: — Igen. Megirom. Most már meg kell írni! Elég volt már az állástkoldulgató házalásokból, írni kell, — nem szépszavu köszöntőket a nemes urak névnapjára, nem borközi disznóságokat kell versbeszedni, hogy elhájasodott öregurak nehány tallért kacagjanak ki a bugyellárisukból... Nem! Irúi kell, komolyan, nekikészülve: meg kell imi a magyarság hőskölteményét. Az A rpád-eposzt! Meg fogom Írni, az egész ország fel fog figyelni a szavamra. Meg fog mozdulni itten minden, minden! Felült az ágyban, vizionáló szemei nagyra tágultak és hangos, harsonás szóval kiáltotta bele a farsangvégi éjszakába: — Vége van a rigmus-árulgatásnak, — alkotni akarok: magamnak, mindenkinek! — Miska fiam, meghűlöd magad, — próbálta betakarni a beteget az édesanyja. — Agónia, — mondotta csendesen az orvos és készülődni kezdett az elmenetelre. A betegből fuldokló, nehéz köhögés tört elő 'és a csíkos, át izzadt ágyhuzatra lassan sivárogni kezdett, a vér. Az ágy mellett, az asztalra borulva zokogott egy gondtéptearcu öregasszony. ^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*AAAAAAAAAAAAAAAAAA£ i DYNALK9L 1 legjobban bevált az összes motorok részére. Mindenütt kapható. explóziós Fák beszélnek este „Már kora-hajnal cirógatott, tzellö. csak felkacagtam s már is vitte felhő. Kár! Szerelmemet sírta, vágyta, kérte, lombomba súgott, hajam megdicsérte „Engem egy részeg szélvész fogdosoH törzsem körül odúmba dugdosott; leráztam, kár! Szegényke, oda volt. S most unalmasan udvarol a hold.” „Ma én hozzám is kopogott az Isten, most husvéttal locsolja őket itten ... szagos esővel úgy megöntözött. Kár! Mit állják itt annyi könny között?” „Már nem lógnak a nyakamon betyárok, le vagyok járva, bár sohase járok, haléit, akarok, s balta agyon nem ver — legyek akasztófára való ember!” „Csak évgyűrűm számláljam unalmamba? mit lomposkodjam, mint valami bamba? szeretnék valami beteg viszonyt... ha pondró jönne, jó volna bizony!” „Nincs nagyobb magány, mint dús érd megsértett szél jöjj, viharnak öltözve. Várjak, mig rajtam villám könyörül? Csak küldenéd Ég! Végső gyönyörül!” „Feküdni egyszer! s féreg rágna kéjjel... s nem nézni, mások hogy dűlnek rám éjjel, itt áldásunk hány bicskázó pár leste?! s csak puffad, dagad mindnyájunk vén teste.” \ En hallgattam. A fák beszéltek este! Sebesi Ernő. Magyar kutatás és tanítás Bécsben Látogatás a bécsi Collegium Hungaricumban — Jön a római, párisi, londoni magyar kollégium —■ Beszélgetés Lábán Antallal, a bécsi intézet vezetőjével — A P. M. H. tudósítójától — A mai kis megnyomorított és agyonkinzott Magyarországnak legnagyobb vagyona: A kultúrája. Világos tehát, hogy a jövő nemzedékkel szemben való nagy és első kötelessége eddigi erejének és nagyságának ezt az alapkövét minden módon megerősíteni. Akik ma a magyar kultúrának otthonokat teremtenek a külföld metropólisaiban és azok, akik a már eddig létesített otthonokban hivatalosan képviselik és művelik a magyar kultúrát, úgy látszik, tisztában vannak ezzel az igazsággal. Ezt a megnyugtató tapasztalatot és meggyőződést szűrtem le látogatásom során, melyet a még csecsemőkorát élő bécsi „Collegium Hunga- ricum“-nak a nagyszerű régi magyar testőrségi palotában elhelyezett otthonában és a" kétéves magyar kultúrintézmény igazgatójánál, Lábán Antal dr.-nál tettem.- * . .. Tudtunk'kal eddig két helyen van ilyen ; töb- bé-kevésbé kiépített külföldi' szervezete a magyar kultúrának és tanításnak: Berlinben és Becsben. (A párisi, a római és a londoni, már szintén készülnek megvalósulni). A berlini Magyar Intézetnek jól megalapozott hírneve van. Kiépítésé állandóan folyik és megteremtőjének, áz ismert Gragger professzornak, ki. a magyar nyelv rendes tanára a berlini egyetemen, e mintaintézmény megteremtése és kiépítése körül elévülhetetlen érdemei vannak. * 1924-ben adta ki, illetve hagyta jóvá Kle- belsberg Kunó gróf magyar kultuszminiszter a bécsi „Collegium Hungaricum“ más szóval „Bécsi Magyar Főiskolai Kollégium“ statutum-terve- zetét, melynek első pontja azt mondja, hogy: Az intését célja: a magyar főiskolák jelesebb hallgatóinak alkalmat nyújtani arra, hogy hazai tanulmányaik befejezése után, esetleg hamarább is, szakismereteiket bécsi főiskolák, tudományos intézetek és gyűjtemények igénybevételével gyarapítsák, tágabb látókörre tegyenek szert, kutató tudományos munkál végezhessenek és közvetlen érintkezésbe léphessenek ily módon a nyugati tudományos kultúrával. A bécsi intézmény, valamint általában a magyar kultúra külföldi szervezeteinek létesítése Kle- belsberg gróf legszemélyesebb, kedvenc ideája. Az ő patronátusa alatt a már meglevő intézmények anyagiakkal is meglehetős bőven el vannak látva. A kollégium igazgatója Lábán Antal dr„ —, aki különben önálló kutató munkát is végez évek óta a bécsi levéltárakban — segítőtársa pedig Támedly Mihály dr., aki egyúttal a, bécsi Théresíanum magyar tanára s ákinek sportkörökben is igén ismert és népszerű a neve. Az intézmény kurátora Károlyi Árpád dr., a kiváló történetíró, a magyar hisztórikusok nesztora, aki a monárchiá idéjén a bécsi titkos levéltár igazgatójából*, ‘ ’SŐii '-Tg£n nagy dolog, tekintve, hogy Károlyi magyar. Lábán Antal dr. igazgató végigvezet a „Col- legiüm Hungaricum'' gárdápalotabeli lakosztályain, megmutatja a kézikönyvtárát, a kollégisták lakótermeit és dolgozószobáit, a sportosa ni okot stb. Mindenütt a régi magyar protestáns kollégiumok szabad, szabaditő, egészséges levegője árad, levegő, amely munkára, életre kutatásra ösztönöz. Lábán dr. aztán az intézmény irodájában informál a „Collegium' Hungaricum" szervezetéről és munkájáról:— Tavaly óta évenként 30 kiválasztott kollégista jön a magyar egyetemekről Pécsbe, a Klebelsberg gróf „Collegium Hungaricum“-jába a hazai egyetemek legtehetségesebb végzett és részben még nem végzett halgatói, az egyetemi szakprofesszorok ajánlásai alapján. Minden szakma képviselve van. Mégis túlnyomó a végzett orvosok száma, csupa olyan fiatal tudós, aki odahaza már legalább is működött valamely klinikán s itt Bécsben önálló kutató munkát akar végezni a híres bécsi orvosprofesszorok klinikáin vagy laboratóriumaiban. Az eloszlás körülbelül olyan, hogy a 30 kollégista egyhormada orvos, egyharma- da tanár, egyhormada pedig egyéb szakmájú tudós. • (Műegyetemet vagy közgazdasági fakultást végzett). Mind a 30 kollégista részben az egyetemek intézeteiben dolgoznak, részben a különböző egyetemeken vannak beiratkozva. Az itteni tudományos körök és intézetek részéről a magyar kollégistákkal szemben a legteljesebb jóindulatot és támogatást tapasztaljuk. — Én, mint a „Collegium" vezetője, arra törekszem, hogy ebben a történelmi levegőjű gárdaépületben a magyar kultúrának egy szellemi elitgárdája alakulhasson ki. Az én feladatom s a „Collegium" feladata: a hazai professzorok intencióinak megfelelő irányítás, utegyengetés és ellenőrzés. Főszempontunk az individuális nevelés és vezetés. Mindenegyen kollégista munkáját irányítjuk, támogatjuk anyagi és erkölcsi eszközökkel, — például kísérleti állatokat szerezünk be számára, avagy ajánlásunk révén lehetővé tesszük, hogy egy hírneves professzor mellett dolgozhasson, stb., de minden kollégista munkáját állandóan figyeljük és ellenőrizzük is, persze anélkül, hogy legteljesebb szabadságában a legkevésbé is gátolnék. Minden kollégista tevékenységéből, hogy úgy mondjam naplót vezetünk, persze mindent támogató és semmiesetre sem gátló vagy kellemetlenkedő tendenciával. A legteljesebb, baráti egyetértésben élek kollégistáimmal és arra törekszem, hogy egy benső lelki közösség épüljön ki közöttük'az egy esztendő alatt, amit a kollégium falai közt töltenek. Ez tényleg ki is épült tavaly is, az idén is, úgy, hogy a tavalyiak, visszakerülvén és szétszóródván a magyar glóbuson, máig is úgyszólván együttmaradtak, mert ma is együttélnek egy eszmei kollégiumban. — A kollégisták nem látnak itt Bécsben és a majd felállítandó kollégiumi metropolisokban föltétlenül mindig és mindenben jobbat és tökéletesebbet, mint odahaza, de föltétlenül mást, és mást . is látnak; és ez a fontos. Az a törekvésem, hogy minden kollégista át. legyen hatva annak a tudatától, hogy az ő munkássága nemcsak egyéni értékű, hanem, hogy ö a magyarság, a magyaT kultúra szolgálatában áll, annak katonája. A kollégiumi eszme azért fontos, mert egyrészt így sok akadály elhárítható a fiatal tudós utjából, — például egy magyar kollégista dolgozott egy híres professzornál és jól bevált, akkor a professzor szívesen lát mindig újra egy magyar kollégistát intézetében, — másrészt, mert a kollégisták egymást jó érleiemben inficiálják: egy nemes verseny fejlődik ki közöttük és adva van- egy munkára serkentő lelki közösség kiépülésének lehetősége. — A kollégisták, mint alapítványosok, terhégy százados Méléze-fenyők. Közelebb, közelebb valami mást kell keresni. Közvetlen szemben állott a Matterhorn. Hogyan megváltozott, ez a karcsú szikla obeliszk is! Onnan alulról, az emberek közül nézve a föld szikladacának büszke géniusza. Innen tömérdek óriás, de zmutti oldala olyan, mintha behúzná vállait, meghunyászkodva oldalt hajolna. Még az is fél valamitől. Hah, igen, fél az elmúlástól, hiszen egyre kattognak lefelé a kövek falairól. EÍvirágzik, elmúlik.,.. Kicsi fehér ködök hajóznak elébe. Ez az ő szemfödője... Hátra vetett egy pillantást. Mögötte az imént elhagyott, a „legyőzött" Dentblanche. Az orma nem látszott, csak sötétbarna sziklabástyái. — Szinte mozognak. Nem, csak a szíriek peremén megolvadt hópárnákból fut alá ezer és ezer csillogó. ezüstös szalag. Futnak, szaladnak e tündöklő erecskék, épp úgy, mint a vérkeringés az ő reszkető kezeiben. De jő az éjszaka és megáll ez a.keringés ott fönt is, de majd az ő ereiben is ... , A Dentblanche tömege mögül őrült iramban fehér felhőgombolyagok kezdtek száguldani és semmivé foszlottak a tengerkék égen. Ezek az élet áramai. Eltűnnek, nyomuk sem marad. Lent a mélyben egyhangúan, melankolikusan zúgott a Zmuttpatak. Sybill azt hitte, órák hosszat nézegetett körül és órák hosszat álmodozott. Pedig csak percek teltek ■ el, mióta megnyílt a kék rianás. Pillantása akaratlanul is visszatévedett azokra a váltakozó szöges nyomokra, melyek szabályosak voltak, mint valami különös, fehér csipkeminta, —- visszatévedtek arra a kis sötétkék kráterre, melybe beleveszett az ő életének Ariadne-fonala. Nem bírta tovább a Zmuttpatak mélabus muzsikáját. összeszedte minden erejét és fájdalommal, gyöngédséggel, szinte hízelegve sikolttolta: — Angelo! Angelo! Halkan, szakadozva, de energikusan jött a hang a jég alól: — Miss Sibyll... fönt, mikor reggelizett a csúcs alatt, láttam ... a gyöngyháznyelü kis zsebkést... Odadugta kis kabátja bal zsebébe... Ki vele! — Angelo! Borzadok... — Seanmi tétovázás. Messe el a kötelet. — Nagy isten! ne bántson még'ezzel a gondolattal ... - / ' ;• • — Ne gyerekeskedjék. Messe el. Azután vigyázva kerüljön jó messze balra. Ott kerülővel elérheti a morénát és Schönbühl menedekházát. — Rettenetes. A kötél a hűség. Együtt küzd- tünk, együtt halunk. — Miss Sybill, — ez áll réáni, mert kötelességem. Magánál ostobaság. Messe el. Majd vigyázok, ha esem, — hogy legalább lent hóra essem. Gyorsan, mert érzem, hogy megint kicsit ereszkedtem. Nem birjá sokáig. Minek legyünk 'kelten idelent. Retten C9ak odafönt jó. Messe el. Isten vele, Miss Sybill. — Angelo! Az isten áldja meg — de ilyet! — Gyilkosa lennék a legderekabb. embernek... És az asszony odalent Bréuilben, meg a kis Angelo.... — Ne féljen. Ha élve húznak ki, elmondom, hogy én kívántam. És ha nem... Csönd lett pár pillanatra. A leány érezte a kötélen keresztül, .hogy megmozdult bajtársa. Hallgatózott. Nem mert lélekzeni. — Akkor is talán kihúznak. Tanúskodom akkor is- Sohasem hittem, hogy igy is lehet írni. Elég olvashatatlan is. De igazolja magát. Szolgálati könyvembe írtam be. Angolul. Cut the rope... Messe el a kötelet. Elég. A leány megrázta és hátravetelte göndör fejét, Leesett fürtéiről fehér sapkája. Arca egyre jobban égett a glecserek fagyos és mégis perzselő lehelletétől. Verejték gyöngyözött homlokára és mégis borzongott. Eltávozott tőle a napsugár és elérte őt is a fekete sziklabástya groteszk árnyéka, mely lassan surrant feléje órák óta, mint a leselkedő óriás saurus. A kötél annyira beásta magát a hóba,- hogy több méter hosszúságban összeomlott a takaró fölötte. — Miss Sybill! Nincs tovább. Rajta. Megtennem én, de a Fúrok éppen ott. szőrit, ahol az én késem van. Isten vele. Addio. A leány égre emelte szemét és félkézzel a kötelet szorítva, kihúzta a kis gyöngyháznyelü kést. Nem jutott más. eszébe, mint a zennatta kis angol kápolna falainak felirata: Obye Ice and Snow bless ye the Lord praise him and magnify him fór ever... Didergett. Félelmetesen süvített felülről a jeges szellő. Az árnyék is elkalványodott, a.hogy a nap lehanyatlott a Dentblanche mögé. A fel- hőgombolyagok nőttön nőttek és lassan szállin- kózni kezdtek a fehér pihék. A jégcsákány ser- cégett. Áh, a , villamos szikrák! Közeleg a vihar és véle a fehér halál. Meg egyszer, nagyon halkan hangzott a láthatatlan ember szava: — Messe el., Addio. ' — Addio. . .. Megvillant a kis penge. A leány ráillesztette a vizes, kemény kötélre. Foszladoztak a fonalak. Egy szál, azután a többi. Sybill megköny- rlyebbülést érzett derekán, de rettenetes kint a lelkében. De hát ini ez? A hurok ott maradt övén, — a kötél levágott másik vége lesiklott szép lassan a hóra, de nem csúszott a tátongó ür felé. Sybill megdermedve a rémülettől pár lépést tett előre. — Angelo! — Mi az? Mondom már, ne féljen, vágja el a kötelet! — Elvágtam ... — Ah, és én lógva maradtam... Nagy isten, dicsérjük az Urat! Sybill, derék kitartása megmentett, Addig tartott — addig vonakodott, mig bevárta az árnyékot, mig jött a hideg szék A kötél csontkeményen befagyott, egész hosszában, hol belemélyedt a hóba... Most siessen Schönbühl felé ... Talán vannak a menedékházban bajtársak. Csak szépen — nagy kerülővel balra. Most nem addio, — hanem ri ved erei. Sybill csak annyit bírt lihegni: Jövünk! Jövünk ! És rohant Jefelé a lejtős havon, ugrott egvík- kőről a másikra a morénán. Talált, is a Schönbühl menedékházban néhány zermatti vezetőt, kik másnap készültek utasaikkal a D.eufblanche- ra. Legott visszatértek vele a rianáshoz, melyben a befagyott kötéldarabon függött Carrel. Mikor besötétedett, a Ryffelalpról a nyalka, fiatal Archibald ráirányította a távcsövet a Zmuttvölgy ködös homályára. Boldogan mosolygott magában. A kis kerek üvegbén a sötétségben balványrsárgás négyszög jelent meg, a házacska kivilágított ablaka. Tehát ott — biztonságban van már Sybill. i A kis házban pedig siirgött-forgott Angelo, fát hasított, tüzet rakott és egykedvűen, mintha nem történt volna semmi, átnyújtotta a csészét a forró teával a napégette és mégis halovány leánynak: — Igyék, Miss Sybill... Igyék! — szép a meleg . élet... Másnap este Valtournanche völgyében, a Furggengleeser kék tömegei alatt gyorsan gyalogolt hazafelé egy magános ember. Árnyéka élesen rajzolódott a holdsütötte alpesi legelőre. Hóna alatt tartott jégcsákánya az árnyékban lovaglándzsává változott. Fütyürészett valami régi, jókedvű hegyi dalt. Sokat, nagyon sokat vitt haza az asszonynak, meg a kis Angelonak. Ugyanakkor a Ryffelalpon szólt a zene a kecses tangóhoz. A nyurga, a kedves Archibald boldogan szorította magához Sybillt, lei elragadó volt sugár alakjával halvány-iraise selyemruhájában. A leány hozzásimult a deli fiúhoz, mint a folyondár a büszke fatörzshöz. Suttogta: — Archibald, föl tudná áldozni életét érettem? A szálas angol kacagott, hogy megcsillantak pompás fogai és fölényesen válaszolt: — Micsoda leányos ábrándozás! Sybill, — önért csak élni lehet! A leány kissé visszahúzódott a férfitól és szomorúan mondotta: — És vannak szegény ördögök, kik megteszik. 80 frankért kockáztatják életüket és feláldozzák ingyen, becsületből, hűségből... De azok nem a mi világunkból valók ... A zene édesen hullámzott tovább, a párok egyetlen édes rytmussá változtak... Csak Sybill köszönte meg a táncot, és az ablakhoz futott. A Dentblanche fölött zöldes tűzben remegett egy magános csillag.
