Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)
1926-06-13 / 133. (1171.) szám
magyar\4sárnap > » APRAGAIMAGMARHIRLAPIRODAUVÜMELLEKLETE ♦ < Magyar miniatűrök Kecskemét város ügyésze A törvényszéki épület szürkéslevegőjü folyosóin terpeszkedő, magyaros tempóban indult meg az élet. Tölgyfából metszett, tekintélyes magyar urak csizmája ropogott végig a hideg kőkockákon, melyekre csak ritkán tévedt rá egy-egy ijedt-szemű, nagyokat süvegelő paraszt, akit valami ügyesbajos dolga rángatott el az ekeszarvától. A ken- dősszemü istenasszony, papjai ráérősen készülődtek neki a lassan induló tárgyalási napnak. A várószoba levegőjét elnehezitette a sürü füst, melyet barnáraszivott öreg csibukokból eregettek a várakozó urak. A szobában vagy nyolc- tiz peresember várakozott, hogy a törvénytevésből kikérje a részét. Megyei urak, egy fajtából valók, alig is akadt közöttük, kit familiáris kapcsolatok is ne kötöttek volna össze. Néhányuk mégis perelni jött ide: ki vitás jussért, ki elszántott földért, ki meg már csak szokásból, mert a nagyapja is pörölt valamelyik atyafiával, az ilyesdolgot pedig nem igen szokás csakúgy egyszerűen abbu- marasztani. esztendők előtt te is jónehány árkuspapirt firkáltál össze holmi színjátszó komédiákkal... A főügyészt fülig pirította a csipkedés. — Régen volt az, Pista bátyám, — feleit cseu- desen, — tudja jól: én fiskális vagyok és nem litterátor. — Tudom, tudom, — nem is való az férfiembernek. Valamikor, a collégiumban, én is kanyaritottam néhány rigmust, — talán ha akkor jön istápolni valami tudós társaság, akkor még ma is faragnám a verset és nem volnék szolnoki alispán. Hanem mi már talán azt is meg fogjuk érni, hogy pengő forintra váltják az ujmódi szavakat, — akkor bezzeg sajnálhatod majd te is hogy sutba vágtad a komédiairást! Az urak hangosan nevettek, mosolygott a ... > -,*z-v*w főfiskális is, de ettől a mosolytól valahogy csak szomorúbb lett az arca. Válaszfélébe akart kezdeni: — Bizony, tudja meg, Pista bátyám... • A tanácsterem ajtaja kinyílott és valami tej- felesképü irnokféle kiszólt a várószobába: — Leörinczy contra Nagyszakácsi! A beszélgetés elcsendesedett: az írnok szava a törvény kezdetét jelentette. Az urak lassan besétáltak a tanácsterembe és elkényelmeskedtek a székeken. A faburkolatos, hatalmas terembeu színtelenül kongott a biró hangja: — Felkérem a tekintetes főügyész urat, hogy ismertesse a dolgok mibenlétét, melyek miatt Leörinczy István ur panasszal fordult a királyi törvényszékhez. A főfiskális felállott és száraz, zenétien szavakkal beszélni kezdett: — Leörinczy István ur, Szolnok vármegye tekintetes alispánja, azzal a panasszal fordul a királyi törvényszékhez, miszerint Nagy szadiácsi Az unatkozó urakból a várakozás hamarósam kikényszeritette a diskurzust. A terméssel meg a leesni nem akaró esővel kapcsolatosan indul meg a beszélgetés s külön kis csoportok keletkeznek a szobában, hogy megtárgyalják ezeket a soha nem vénülő eseményeket. Az egyik sarokból egy kuru- óos bajuszu öregur hangja csattant fel, aki már régebben diskurált egy angolnadrágos fiatalemberrel: Már pedig öcsém, ha holnapig karatyolsz is nekem: fiatalos szamárság ez mind és kár ilyennel lopni a napot! A hangos szóra felfigyelt mindenki. Észrevette ezt az öregur is és most már a többiekhez fordulva folytatta: — A fiatalurak addig kődorogtak idegenben, hogy végül egész ángliusembernek jöttek haza. Itt van ni: ez is felhúzta már a pantallót és most valami magyar tudós társaságáról regél itt nekem, melyre valami bolond gróf költi a pénzét... — Bátyámuram, — próbálkozott meg az ellenvetéssel a fiatalember, — Stefi gróf hatvanezer pengő forintot adott a tudós társaság megalapozásához. Nem bolondság ez, hanem a. magyar tudományok istápolása... — Vagy pedig fairahányt borsó! A tudományt nem kell istápolni, amint hogy az erdőnek se kell kertész. Volt itt mindig elég tudós ember, a Stefi gróf hatvanezer forintja nélkül is. Verbőczy csak megírta a magáét, — még pedig tudós társaság nélkül! Ha pedig Stefi grófnak nagyon sok a pénze, hát okosabb dolgot is csinálhatna vele, mint ezt a tudós társaságot. Ettől még nem lesz jobb a termés s nem jön le hamarább az eső sem! — Angliában, — kezdett beszélni valaki, de ekkor már egy febérszakállas öregur is beleku- ruckodott a vitába: — Az ángliusok csinálják a dolgukat, ha ráérnek. Igaza van Pistának, nem kell ide ez a sok ánglius csinálmány. Ez a tudós társaság csakolyan, mint a kockás nadrág, — viseljék el ők egészséggel mihdakettőt. Mi nem kérünk belőlük, elég nekünk a magunk baja is. Nem majmolunk mi mindent utánuk! Az angol példa hirdetője neon akart meghátrálni és okoskodni próbált: — Hiszen éppen azért alakult a tudós társaság, hogy ne kelljen majmolnunk senkit: a magyar tudományt és a magyar nyelvet akarja istápolói ... — Ez már megint csak szaLmáző beszéd, — pattogott az öreg kuruc, — „nyelvet istápolni". Még én is feketebajszos legény voltam, mikor a szócsinálók elkezdték „istápolni" a nyelvet. Lett is ebből olyan zavar, hogy az ember nem értette meg az édesöccse szavát sem. Hát most itt van az a sok szó, — mit kezdjünk velük? Talán bizony drágábban vette meg a zsidó Kazinczy Ferenc búzáját, ha azt mondotta, hogy nem Bányácskán, de Széphalmon termett?! Az örök-magányos Istók ment magában (Sötétben folyt akkor élete meséje...) Két szeme csillag volt csúnya éjszakában. Bolondnak tartották, amerre ment lába, nagy bot volt kezében, nagy zsák volt a hátán s mindenütt azt mondta: napfényt visz a zsákba. Az utak sarába botja belevágott: néha tündérfának magját ültetg ette, úgy kereste örök, szép Emberországot... Hát amint mendegélt, furcsa földre lépett: Babszemország kellős közepébe csöppent, csinált is kacagó, csodálkozó képet! Csodálkozásából csöppet csillapodva körülnézett lassan, azaz nézett volna, de beverte fejét fent a csillagokba... Mert apró volt szörnyen ez a Babszemország: Babszem Jankók népe lakta hangya-sürün, kicsi agyvelőcskék, mérges kicsi orcák. Mindenfajta népnek Babszem-b abilonja, hol egyik nép Kain volt, más meg bamba Ábel, ahol furkós botot termett a fák lombja. Akkor ép a szeplős vörös volt nyeregben: aki nem volt szeplős, nem kapott a közös kenyérből... bolyongott bokrok közt, berekben... Itt-ott összegyűltek a kisemmizettek, nagy fene kurucul zabszemet hegyeztek, igy végezvén hősi történelmi tettet. Zabszemet hegyeztek, de a véknyabb végit, mások csakazértis a vastagabb végit s vérüktől volt sáros Babszemország végig... Hogy el ne felejtsem: mig apraja-nagyja lyukas halálhidon aranypénzt keresett, örökre beborult Babszemország Napja... Bolond Istók busán leült egy nagy dombra, elővette szivét, hegedülni kezdett s a sok emberkének fogyni kezdett gondja... Kioldotta zsákját, napfényt öntött széjjel: a kis agyvelőkben tavaszodni kezdett... Vágyak virágoztak ígéretes kéjjel... — Mégis, — finyáskodott a pantallos fiatalember, — pallérozni kellett a nyelvet.. — Az hát! Pallérozni! Az öregapád tán nem tudott magyarul? Pedig hát annak még senki sem „pallérozta" a nyelvét! — De a tudomány meg a literatura... — A tudománynak ott van a latin: az elég pallérozott, — a litteraturára, pedig kár szórni a pénzt: van az anélkül is! Gvadányit se istápolta tudós társaság, mégis tudott rigmusokat írni. Pedig akkor még a nyelvet sem pallérozták ki! Az utolsó szavakat már egy szakállas, szomo- ruszemű ember is végighallgatta, aki a mondat közepén lépett be a szobába: Katona József, Kecskemét város főügyésze. Az urak nagyokat szervuszoztak a jövevény felé, az öreg ur pedig most már hozzá intézte a beszédét: — Ugye igazam van, Józsi, bolondság az, amit Pozsonyban csinál az a pár kockásnadrágu fiatalember. Tudós társaság, pallérozás, meg miegymás! Neked tudnod kell ehhez, — hunyorilott csipkedve a szemével, — mert azt mondják, hogy Hegedült... Dühösek lettek a cigányok: kutya se hallgatta hamis cincogásuk s néki szedtek csokrot a szép Bab szem-lány ok. Gáncsolták. Hogy hibás a vonó járása, hogy idejét múlta bíbor hegedűje 8 gyüléseztek éjjel-nappal egyre-másra. Nyilakat lődöztek. Egy hetyke legényke, Hüvelyk Matyi, bolha gyanánt rája kúszott s mig Istók merengett, egy húrját letépte... Azután felmászott pörge kalapjára és az árválányhajbokrétába állva igyen kiáltozott: nagyobb vagyok nála! Bolond Istók felállt, gyerek-arcot vágott, híres hegedűjét odadobta nékik s tovább ment keresni szép Emberországot... Mécs László. János ur Kecskemét határában elterülő uradalmában ... * Már régen elharangozták a delet, mikor Kecskemét város főügyésze lassú léptekkel elhagyta a tanácstermet. Kijött a várószobába, mely most, hogy a megyei urak pervégzetten eltávoztak, üresen állott. Leült az egyik asztal mellé, ujjai ueki- feledkezetten morzsolgatták a közöttük felejtett aktalapokat. A főügyész ur most nagyon messze járt Kecskemét városától és a pipafüstös várószobától. A szoba mennyezetére gyűlő füstfelhőt nézte, mely lassan foszladozott széjjel, hogy belelopakodjon a falakon felsorakozó iratszekrényekbe, minthacsak a pókhálót igyekezne szaporítani a régi perek aktái fölött. A városi főfiskális különösen érezte magát: a délelőtti beszélgetés úgy megzavarta, mintha az utolsó esztendőket nem is arra használta volna, hogy beleszürküljön a kisváros falulevegőjü életébe. Maga előtt látta a vékonypénzü pesti jurátust, aki esténként a Nemzeti Színház színpadán deklamált és aki előadások után gyertyafénynél próbálta papirravetni a magyar tragédiát. Valami elfacsarodott benne, mikor félhangosan mormolta: — Talán hiba volt megszaladni... Aztán a fiatal pesti ügyvéd jutott eszébe, aki megírta Bánk bán komor tragédiáját. Nagyon keserű lett a szájaize. Újra megélte minden megaláztatását: nem kellett senkinek. Megírta, nem!, — kiverekedte magából ezt a tragédiát: színház nem akadt, ki előadja... Kiadta könyvben: nem volt ember, ki elolvassa... — Igen, Tudós Társaság, — akkor még nem volt... Akkor még nem törődött senki a magyar litteraturával! De most... Igen: újra kell kezdeni mindent! Sutba kell dobni a nyugodt ügyészi állást, vissza kell menni Pestre, beállni színésznek, vándorolni, koplalni, — és írni, véres, kegyetlen szavakkal: a magyarságért magyarul! Úgy érezte, hogy heroiszok ereje feszül a karjában, a szóba levegője szorítva nyomta táguló tüdejét: úgy érezte, hogy most, rögtön, .ti kell rohanni a szabadba, szekeret kell fogadni és véresre hajszolva a lovakat száguldani, menekülni Pest felé. Feltépte az ajtót. • Egy nyultarcu paraszt gyámoltalankodott az ajtó előttr.és„ ez, a- hatalmas ur láttán ijedten kapta le fejéről a süveget. Viselkedésén látszott hogy már .jóideje ácsoroghat a bezárt ajtó előtt, — csak nem merte megnyomni a kilincset. A főügyész .riadtan állott meg előtte. Arca, melyen egy uj világ lázadása lángolt, lassan visz- szakeményedett urassá, komollyá, — Mit akarsz? Fiam... — Az első két szó keményen, katonásan hangzott, a harmadik odabiggyedt melléjük bocsánatkérésnek. — Tekintetes főügyész ur, — bátorodott elő a szó a viseletes gúnya mögül, — a somori földek dolgában volnék... — Beszélj csak. A paraszt nehezen cihelődött a beszédnek, de aztán lassan belemelegedett és ekkor már valósággal ömlött szájából a szó. A hangján érzett, hogy az utón már jóelőre kitervelte, hogy mit és hogyan kell majd beszélni az urak előtt. A főügyész fáradtan figyelt a szavakra, melyeket a paraszt, a minden idők örök, kisemmizett magyar parasztja, kínlódott magából elő. A szavak mögött érezte a nyomort és a háborút a földért, melyet ezredéve viv már a paraszt munkával, verejtékkel. A földért, — mely sohasem lesz az övé. — Tiborc... — buggyant ki a szó az ajkai közül. — Nem értem, tekintetes ur, — riadt fel a paraszt, aki már egészen belegabalyodott a mondókájába. — Nem érted, persze, hogy nem érted... A főügyész szája nagyon keserűre torzult. Aztán megrázta magát, — most már paragrafusokra gondolt, melyekkel talán segíteni lehet. — Hát csak gyere be holnap ... Majd meglátjuk, hogy mit lehet csinálni... A paraszt hálálkodva hajlongott ki az ajtón. A főügyész néhányszor idegesen végigszaladta a szobát. Még egyszer eszébe döbbent: — Pestre kellene menni! Lassan rendbeszedte az asztalrahányt aktákat. Szépen rendberakta valamennyit s közben lassan mormolta: — Nem lehet... Holnap bejön Soir.orból Nagy István... Meg aztán, — ki tudja, — talán csakugyan rossz dráma volt a Bánk bán, — Döb- rentei pályázatán észre se vették. .. Tudós Társaság? — ez talán jó lesz a fiataloknak... * Erősen szembehuzott kalappal a fején sietett keresztül a főfiskális Kecskemét város főterén. A tér közepe táján két fiatal leány jött szemközt vele. Amint elhaladt mellettük, még hallotta a halkszavu kérdést és a választ: — Katinka, nem tudod, kicsoda ez a szomo- ruszemü férfi? — Hogyne tudnám! Ez Katona József, a városi főfiskális... Janié József. Bolond Istók Babszemorszázban
