Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)
1926-05-09 / 106. (1144.) szám
1926 május 9, vasárnap. ^RWxM-A\ACkARHIRriAB 9 szorítja az igényességet, mert a vásári bühó még a jóakaratuakat is zavarba hozza: Borchard Rudolf: A kérdés kivülesik a kortárs illetékességén. Mióla világ a világ, a bosszúálló utókor bejárja visszafelé világító fáklyájával a múlt temetőit g a bűnös korok romhalmazából kikeresi az eldobott gyémántszemeket. Amióta világa világ, senki sem próféta a hazájában, a költő rohasem kapja meg kortársaitól az elismerést, vagy olyat kap, ami visszatetsző neki, mert esetleges. Jézsaiástól Daniéig, Miltonig, Kleistig és Hölder- linig minden irói dicsőség-renesszánszok eredménye. A kérdés avval a kérdéssel esik össze, van-e költő egyáltalában. „Félreismert költö“ éppen olyan tautológia, mint a „zöld fii**. Minden fü zöld. Ha nem az, festett, vágj’ az ismeretlen Kertész tréfája. Gyűlölöm a burzsoázia mechanikus optimizmusát, mely azt hiszi hogy a költőzseni tragikus voltát ki lehet küszöbölni, mint barbár korok üledékét, mint a himlőjárványt a nyirokoltással. Nevetséges a kispolgárok és emancipált nyárspolgárok félelme, hogy az utókor őket is eli:éli majd s rendesen azok mögé állanak, akik legjobban kötekednek velük, a legszemtelenebbek. Aztán rendesén póruljárnak, mert az igazi nagyságokat cserbenhagyják s a sarlatánok világhírét gyártják mesterségesen. Mk Tévedés, hogy az igazi zsenit meg lehet találni bizonyos erősségű normál-gyertyafénynél. A zseni nem a mesebeli kis gyerek, aki az erdőbe tévedt s várja, akarja, hogy megtalálják. A zseni ijedős, de ijesztő vad akit nem lehet tenyérből etetni. A költőnek rá kell szánnia magát arra, hogy a jelennek ir-e, vagy a jövőnek. Egyszerre nem lehet az Istennek és a tömegnek is tetszeni! Az igazak vágya, hogy a félreismertek közé tartozzanak. így Írnak a német irodalom gondolkodó nagyjai. Látszólag mennyi ellentmondás van a nyilatkozatokban és mégis mindmegannyi igazság! Mire a nyilatkozatok hozzánk érnek, az igazságuk még jobban kidomborodik, mert itt elvesztették liraiságukat, közönségünk javarésze nem ismeri a nyilatkozatok egyéniségét s nem tudja, miért irta ezt vagy azt. Éppen ezért sok okulást menthet belőlük mindenki, poéta és közönség egyaránt! A hárfa A hárfahúr egyként dalol, Ha barna lánynak ujja pengeti Vagy méla bárdok fájdalmát zokogja. A dal nyomán rőt szikra hull, S lángolva zeng a korhadt szivek odva, Mélylő szemek villáma gyújtja És szítja forró, féltő fájdalom. A lélek sir: e bomlott, gyönge hárfa... A húrokon fölzúg az élet, Mint álomőrlő bús malom. A hárfahúr egyként dalol, Ha durva korbács sújt le rája És tépik szcnuyes martalóc kezek. Vadul sikolt. Roncs testében titkos villám rezeg S némán röpíti szerteszét. A meggyalázott, összetépett, A halhatatlan élet szent jelét. ölvedi László. Névtelen est* Egy kémény ott a gyár fölött elbudül, az e ste fázik s hűvös éjtől reszket, egy öregasszony sóhajtozni próbál, de köhögést küld rá a rongy tüdő. Semmi karakter nincs a levegőben: egy hars, például, megborzong a. szélben s oly tehetségtelenül, szinte fáj. .4 szem a Naptól semmi jót nem várhat, hiába kondulsz szorgalmas harang, a hideg korong messze hül és mintha friss vérbe mártott roppant szivacs volna s valami Kézből hullott volna, ki. Jó angyalok, én nem vagyok rossz ember, de nem birom e vérszegény eget és ha most nyomban pici vatta-felhők gurulnának a gyulladt Nap elé, — ó hogy mondjam ezt, hogy el is higyjétek: Nagyon hinném az Istent! És erősen!!---------- Sebest Ernő. * M utató a „Felhő, könny, örvény" c. készülő kötetből. Heltai Jenő a közeljövőben Szlovenszkóra jön, hogy megismerkedjék az idevaló Írókkal Beszélgetés a cseh—magyar irodalmi közeledésről — Heltai Jenő saját magáról A magyar irodalomnak alig van még egy olyan nagysulyu s nagy hatáskörű tekintélye, mint Heltai Jenő. Igazi irodalmi nagyhatalom Pesten. Külügyminisztere a világjelentőségre emelkedett magyar drámairodalomnak s mindezeken felül az a népszerű és sokrabecsült magyar iró, aki irodalmi pártokon felülemelkedve egyik legállandóbb va- lőrje a magyar szépirodalomnak. Csak természetes, hogy a legelfoglaltabb emberek egyike. Az Athenaeum Erzsébet- köruti palotájában kerestem őt fel. Ugyanezen a helyen folytak éppen az elmúlt napokban érdekes és jelentős tanácskozások a magyar és a cseh szinpadi szerzők delegátusai között. Magyar részről Heltai Jenő vett részt, a csehek megbizásából Klepetár, a Tri- buna nagytekintélyű kritikus szerkesztője. Először erről beszéltünk. Hogy végre egy kis tisztulás kezdődik, hogy azok a gyü- löletfalak, amelyeket egy katasztrófapolitika önzése emelt nemzet és nemzet, ember és ember közé, már kezdenek omladozni. Hogy tisztességes és jóérzésü, jóértékü emberek, ha összekerülnek, az embert, a kvalitást, az eszprit keresik egymásban. A cseh—magyar közeledésről — Nagyon is szivesen állapítom meg — kezdette Heltai halk, elgondolkozó hangján, — hogy az, ami néhány évvel ezelőtt még lehetetlenség lett volna a „történelmi idők" embermérgezése folytai, annak ma. már általánosságban igen kéclvezp visszhangja van. Azonkívül,. hogy ez felvilágosultságot, békét jelent, számunkra azért is örvendetes, mert a magyar drámairodalom ma nagyon erős és exportra érett. Kétségtelen, hogy a nemzetközi forgalom helyes és elfogultságtól mentes kiépülése esetén a magyar drámairodalomnak több a sánsza külföldön, mint fordítva. A mi színpadjainkon nemcsak a cseheknek, hanem minden idegen Írónak nehéz a helyzete, nem azért, mert sok a magyar iró, magyar darab s előbb ők akarnak érvényesülni, hanem főként azért, mert a mi íróink közelebb állnak a magyar közönséghez'S a jó belföldi darabok iránt nagyobb az érdeklődés, mint mondjuk a jó külföldi irók iránt. Ezt minden hivalkodó nacionalizmus nélkül mondom. Csak őszintén azt, ami természetes és magától értetődő, ami mindenütt igy van. Bennünk semmi elfogultság sincs az idegen irók iránt, akármelyik nemzetiséghez tartózzanak is. Mi magyar szerzők — ezt hivatalosan mondhatom — nemcsak, mert a törvény biztosítja ugyanazokat a jogokat a külföldi íróknak, a magunk kollégiális érzéséből is épp annyira a szivünkön viseljük az idegen irók érdekeit, mint a magunkéit. Azok közé a nyiltszemü s előkelő gondolkodású irók közé tartozunk, akik rossz érzés, irigykedés nélkül tudunk örülni minden igazi irói sikernek, akármilyen ország fia érte el azt. — Tudjuk, hogy7 minden ilyen siker végső eredményben az irodalom sikere és az irodalom ügyét viszi előre. Cseh irók — A cseh irók közül ismerek néhány igen komoly kvalitásút. Csapeket rendkívül sokra becsülöm. Egyike azoknak a nagy keresőknek, akik, mint az olaszok és németek, akik megérezték, hogy a dráma mai formái nem felelnek meg a mai viszonyoknak, üj formákat keresnek és az uj formákban uj tartalmat is fejeznek ki. — A Vígszínház rövidesen bemutatja egy másik igen tehetségesnek látszó cseh Írónak, Langernek „A teve a tü fokán" cimü elmés, ügyes, érdekes darabját. A köztünk meginduló irodalomforgalomnak nagy akadálya a nyelvi nehézség, ők is úgy vannak velünk, mint mi velük. Ami fennáll a világnyelvekkel, az, hogy franciául, angolul, olaszul sokan értünk és sokan fordítunk, az épp oly kevéssé áll fenn a csehekkel szemben, mint velünk szemben. Az eredetit sem igen értjük, fordítók se igen vannak. Talán éppen ebben vagyunk egymásra utalva s azt gondolom, itt tehetne a szlovenszkói magyar irodalom értékes szolgálatokat az egyetemes irodalom ügyének. A szlovenszkói magyar irodalom — Mert a dolog egyelőre — fájdalom - úgy áll, hogy a szlovenszkói magyar irodalommal, amely mégis csak ré6z belőlünk, vajmi kevés kapcsolatunk van. — Erdélyből még inkább látunk valamit. Ebben némileg nekem is részem volt, mert sok jót beszéltek nekem az ottani tehetségekről s vagy két évvel ezelőtt lenn jártam Erdélyben, megismerkedtem a számitó erdélyi írókkal s megcsináltam abban a formában a kapcsolatot Pest és Erdély között, hogy az Athenaeumnál kiadattam néhány tehetséges iró írásait: Áprily-verseket, Berde Máriának egy regényét, Benedek Elek feltűnést keltett erdélyi antológiáját, Tabéry Géza nagyon erőteljes „Szarvasbiká“-ját. Sikerült megmozgatni valamit Erdélyben s bizonyos, hogy a megnövekedett „olvasópiac" tudata sokat leuditett az erdélyi irodalmom — Úgy informáltak, hogy Szlovenszkón sokkal vérszegényebb az irodalmi élet. — De azt is tudom, hogy mindenütt vannak megmentésre érdemes, elkallódó tehetségek— Persze ezt csak személyes stúdiumok alapján lehet meglátni és megtalálni. A legelső kedvező alkalmat felhasználom s ellátogatok Pozsonyba, Kassára, Prágába, ott maradok egy ideig, összeismerkedem az Írókkal s nem kételkedem, hogy alkalmam lesz értékes tapasztalatokra. Heltai irodalmi terveiről — Sajnos, az időm nemcsak ilyen kirándulásokra nem igen futja, hanem a magam irodalmával sem igen tudok foglalkozni. — Azt kell mondanom, hogy én nem is élek, hanem közélek. Az Athenaeum irodalmi irányítása és a Szinpadi Szerzők Szövetségének az elnöksége, miután mindkettő nagyon megtisztelő rám nézve, a leglelkiismeretesebb munkát követeli meg. Annyi a dolgom, belföldöu, külföldön egyaránt, hogy a magam számára igen kevés az időm. Most egy regényt szeretnék befejezni, egy szép témám van, nagyon a kedvemre való. Itt elhallgatott. A pipájában kialudt a tűz, Heltai jól, öregesen keresztülszippantotta, aztán nyugodtan, tempósan megtömö- gette frisszagu dohányával. Szinte láttam, hogy átfutja annak a szóban levő regényté- mának ezerszála, izgalma, talán abban a pillanatban nagyon érezte és átgondolta az egész regényt s valami könnyedén szomorú mosoly futott át az ajkán, amikor közelhajolva hozzám, halk hangon ezeket mondotta: Az öregség és a humor — . •. Olyan furcsa, hogy az ember érzi és látja, hogyan változik ... Meg kell látnia, hogy a humor, fiatalsága egész tartalma sem az az örökké változatlan, ugyanabban a formában jelentkező valami. Ha az ember egy kicsit megöregszik, nem akarom azt mondani, hogy bölcsebb lesz, de valahogy menthetét— Megsegít, mesegit — ismételgette a sárgás homokkal behintett padlón az aszszony, — de téged te ... te ... — Ne beszélj annyit! — dühösködött kissé János. Nem fog rajtam holmi szél! Valami nagy bizakodás szállt a szivébe. De azért mikor nyakába kapta a tarisznyát és vállára vetette a kötéllel átkötött baltát, szépen összetette kezeit és forrón imádkozott a szegényke olajlámpa halovány fényénél. És aztán úgy tépte ki magát az ölelő karok közül, a síró szerelmes szemektől és úgy futett ki az erdei ösvényre. De még oda is utána repült egy jaj, egy sikoly, mint az Élet utolsó hivása. De János ment. ösztökélte a munka, a pénz érzése. Félúton utolérte a többieket. Egy két szó és hallgatagon ballagdáltak a sejtelmes susogásu bocskorokban a nagyerejü, nagyszivü, csöndes szavú favágók a Nagy-erdő feléLassan pitvmallott A világosság nőttön nőtt, A hegyek ugyan nem engedték elő a napot, de valami csodálatos vörösség folyta meg a fenyveseket és ott lángolt a gyantát köny- nyező törzseken és szétporladó göröngyökön és a mindennapiért harcba szálló Ember arcán. Kész reggel volt mire fölértek. A Nagy-erdő kibontakozót már az éjszakából. Titokzatos vo't. Sok volt benne a hajnali szin, hajnali illat és hajnali mesebeszéd. Galkó János csendesen belement a halálcs- sággal tikkadó szálfák közé. Nem vette észre senki sem. Mindenki munkára jött, azt végezte. És reggeltől délig harsogtak a fejsze- csapások és hullt a szálfa és gurultak a gver- tyaegvenes törzsek az ezüstbabu folyóba. Galkó János arra gondo’t: mit csinál az ő jő felesébe? De hiábavaló volt az a sirás-rivás. Hiábavaló? Délután a Narry-erdő meglódult. Mintha valami roppant vonóval húztak volna át a fe-1 nyőhegedükön. Csak úgy zengett minden. Galkó János most már felütötte fejét, egyszeribe szemébe szökött, fülébe csengett: János ne menj, ne menj! Lélekharang csendült meg a borús felhők között és haragvón morajlott végig. Lent sárgás tajtékkal rohant az ezüst- habu folyó és magával ragadott tutajt, fákat, füveket. A vihar egyre erősbödött. Sötétség jött. Rettenetes pusztulások sírtak fel a szélben és hatalmas szálfák recsegve-ropogva dőltek ki az anyaföldből. A dolgozó emberek tépett inakkal menekültek. János is. Szaladni kezdett a lankás hegyoldalon lefelé: az erdei ösvényre, szerelmes jó feleségéhez. A porhanyós földbe belesüppedt bocskoros lába. Letört ágak, lehántott fakérgek közé. Kihuzo- gatta. Homlokán kidagadtak az erek, izzadva húzta ki magát és*., ekkor: roppant reccse- néssel hátulról rázúdult egy félig levágott jegenyefenyő. Hangtalanul lebukott a sörényes, bódult szagu fatörzsek közé • • ■ Fuldokolva rohant a kis falucskán keresztül a Máté András Jkamaszfia. A felsővégen elébe szökött Galkó János felesége. Egy szó, egy sikoly: a daloló, szerelmes nő összeomlott, mint a lenyisszent kalász. Komor emberek bújtak elő a bogárhátu kunyhókból és szájról szájra járt a hir: Galkó Jánost leütötte a szálfa. Mikor a nap rőt karikákkal lebukott a kék hegyek mögé, az öreg pap karingben, stólában, a melléhez szorított szentséggel siető*' Galkó János háza felé. Előtte ment apró lámpással és csöngetyüvel az öreg egyházfi. És amerre mentek, a bogárszemü ablakokbau kigyulladtak a gyertyák és az ut két oldalán térdre borultak a jó emberek, akik csöndesen a kis falucskát -laktál? és 1 halk morajlással imádkozták: „Mi atyánk, ki vagy a menyekben .. Lajos bácsi Irta: Vittnyédy Pál — A vonatnak {élőm késése van. — mondotta az állom ás? önök Lajos bácsi s kérdezőSködésére. Lajos bácsi éktelenül dühbe jött, mint ahogyan a nagyon ráérő emberek szoktak, ha várakozniok kell: — A fene egye meg ezt a vonatot! Gyere, menjünk, sétálgassunk itt kinn — fordult felém —, mert én ugyan be nem megyek abba a piszkos váróterembe. Türelmetlenül jártunk íel-alá. Lajos bácsi aura használta fel az időt, hogy a vasul intézményéről mondott felette kedvezőtlen bírálatot. — Szeretnék már egyszer utánajárni annak, hogy miért késnek tulajdonképpen a vonatok? Igen érdekes dolgok sülnének ki. Mondjuk, a mozdonyvezető ur rosszkedvű és azt gondolja magában, hadd bosszankodjanak mások is. Vagy talán lelkes természetimádó és valahol gyönyörködni akar a vidék, szépségeiben. A kalauz urak nem tudnak el- lenáü'lani. az állomáson lévő kollégák magyaros vendégszeretetének. No meg a pletyka! Mert ne gondold ám, öcsém, hogy a tejeskannák felrakása vesz sok időt igénybe. Dehogy! Ennél fontosabb, hogy r vonat az állomások közötti pletykaíorgalmat is köz- v-etiti. Azt kell felszedni. Mert a vasutasok is házas- emberek, az asszonynak csak kell valamivel kedveskedni. Lajos bácsi bosszamlkodása rendesen ilyen általános érvényű igazságok megállapi'íás'ában szokott utat törni magának. Majdnem mindenki Lajos-bácsizt-a az öreget pedig nem is volt még valami öreg. Valamivel az ötvenen alul. De zömök, vastag teste, meg nehézkes mozdulatai öregitették. Néha alig egypár évvel fiatalabb emberek is Lajos bácsinak titulálták. Az öreg egyszer ki is fakadt: — Bátyád ám az öregapád . — mordult egy ilyen bácsizássa! magát fiatalítani akaró urra Lajos bácsinak egyébként szép, fiatal feleségé van. Azt beszélik, hogy az asszony szeret nagyon szórakozni, az urát egy kicsit... szóval, hogy Lajos bácsi papucskormány alatt nyögne. De nem mindent' lőhet elhinni. Most éppen hozzájuk utazunk. Lajos bácsi valahol útközben csípett el és magával visz látogatóba. Nagy mogorván sétáltunk fel alá, szétzavarva az ácsorgó utasok csoportjait. Végre nagy sípolás, prüszkölés között berobogott a vonat. — No, — üdvözölte barátságtalan pillantással Lajos bácsi. Beszálltunk. A fülkében egyetlen utas volt rajtunk kívül. Kissé ünnepélyes, szertartásos ur, aki nagy fontoskodva újságot olvasott. Közben önmagával elégedetten tekintgetett szét, meg ki az ablakon. Szótlanul üldögéltünk, de már kezdtek Lajos bácsi vonásai megenyhülni. Az ünnepélyes ur végre leteszi az újságot, előveszi a szivar tárcáját. Egy szalagos szivart vesz ki belőle. Komoly, alapos előkészületek után rágyujt. Kényelmesen elhelyezkedik, hogy teljesen átadja magát a finom szivar élvezetének. Látszik rajta, hogy nem mindig szokott üyen finom szivart szívni. Bizonyosan már .jóideje tartogatta valami alkalomra. Most itt volt az alkalom. Alighanem utazni is ritkán szokott, most a két ritka élvezetet össze akarja kapcsolni. Az élvezet azonban nem következik be minden nehézség nélkül. A szivar nem igen akar égni. Külseje kissé repedezett-töredezett, mint az ilyen sokáig őrzött szivaré szokott lenni. Olyan volt ez a szegény szivar az ékes szalaggal, mint egy kopott gavallér, akinek selyemmel bélelt szmokingja rongyosGazdája nagyokat szippant, de a szivar csak nem akar működni. Néhány eredménytelen kísérlet után végleg elalszik. Mégegyszer rágyujt. Szív ja-szívja nagy igyekezettel. A szivar a meggyujlott végén kezd is füstölögni, az oldalán is itt-ptt vékony kis füst oszlop ok törnek elő. csak a szájába nem jut el a füst, hiába szipákol és forgatja a szivart ide-oda. • ' Kiveszi a szájából. Nézég-eU Két ufiával .végig- tapogat ia-1'onogtatia, hátha sikerül elsimítani az akadályt; ami a füstnek utiál állta. Újabb szinákolás. A, szivar most még több sebből .vérzik, illetőleg nmg. több oldal-nyílásból adja ki a füstöt. A ropogtál ás határozottan rosszat tett néki, A héja még jobban megtöredezett
