Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)

1926-05-09 / 106. (1144.) szám

1926 május 9, vasárnap. ^RWxM-A\ACkARHIRriAB 9 szorítja az igényességet, mert a vásári bühó még a jóakaratuakat is zavarba hozza: Borchard Rudolf: A kérdés kivülesik a kortárs illetékességén. Mióla világ a világ, a bosszúálló utókor bejárja visszafelé világító fáklyájával a múlt temetőit g a bűnös korok romhalmazából kikeresi az el­dobott gyémántszemeket. Amióta világa világ, senki sem próféta a hazájában, a költő rohasem kapja meg kortársaitól az elismerést, vagy olyat kap, ami visszatetsző neki, mert esetleges. Jézsaiástól Daniéig, Miltonig, Kleistig és Hölder- linig minden irói dicsőség-renesszánszok ered­ménye. A kérdés avval a kérdéssel esik össze, van-e költő egyáltalában. „Félreismert költö“ éppen olyan tautológia, mint a „zöld fii**. Minden fü zöld. Ha nem az, festett, vágj’ az ismeretlen Ker­tész tréfája. Gyűlölöm a burzsoázia mechanikus optimiz­musát, mely azt hiszi hogy a költőzseni tragikus voltát ki lehet küszöbölni, mint barbár korok üle­dékét, mint a himlőjárványt a nyirokoltással. Nevetséges a kispolgárok és emancipált nyárspol­gárok félelme, hogy az utókor őket is eli:éli majd s rendesen azok mögé állanak, akik legjobban kötekednek velük, a legszemtelenebbek. Aztán rendesén póruljárnak, mert az igazi nagyságokat cserbenhagyják s a sarlatánok világhírét gyártják mesterségesen. Mk Tévedés, hogy az igazi zsenit meg lehet talál­ni bizonyos erősségű normál-gyertyafénynél. A zseni nem a mesebeli kis gyerek, aki az erdőbe tévedt s várja, akarja, hogy megtalálják. A zseni ijedős, de ijesztő vad akit nem lehet tenyérből etetni. A költőnek rá kell szánnia magát arra, hogy a jelennek ir-e, vagy a jövőnek. Egyszerre nem lehet az Istennek és a tömegnek is tetszeni! Az igazak vágya, hogy a félreismertek közé tartozzanak. így Írnak a német irodalom gondolkodó nagyjai. Látszólag mennyi ellentmondás van a nyilatkozatokban és mégis mindmegannyi igazság! Mire a nyilatkozatok hozzánk érnek, az igazságuk még jobban kidomborodik, mert itt elvesztették liraiságukat, közönségünk ja­varésze nem ismeri a nyilatkozatok egyéni­ségét s nem tudja, miért irta ezt vagy azt. Éppen ezért sok okulást menthet belőlük mindenki, poéta és közönség egyaránt! A hárfa A hárfahúr egyként dalol, Ha barna lánynak ujja pengeti Vagy méla bárdok fájdalmát zokogja. A dal nyomán rőt szikra hull, S lángolva zeng a korhadt szivek odva, Mélylő szemek villáma gyújtja És szítja forró, féltő fájdalom. A lélek sir: e bomlott, gyönge hárfa... A húrokon fölzúg az élet, Mint álomőrlő bús malom. A hárfahúr egyként dalol, Ha durva korbács sújt le rája És tépik szcnuyes martalóc kezek. Vadul sikolt. Roncs testében titkos villám rezeg S némán röpíti szerteszét. A meggyalázott, összetépett, A halhatatlan élet szent jelét. ölvedi László. Névtelen est* Egy kémény ott a gyár fölött elbudül, az e ste fázik s hűvös éjtől reszket, egy öregasszony sóhajtozni próbál, de köhögést küld rá a rongy tüdő. Semmi karakter nincs a levegőben: egy hars, például, megborzong a. szélben s oly tehetségtelenül, szinte fáj. .4 szem a Naptól semmi jót nem várhat, hiába kondulsz szorgalmas harang, a hideg korong messze hül és mintha friss vérbe mártott roppant szivacs volna s valami Kézből hullott volna, ki. Jó angyalok, én nem vagyok rossz ember, de nem birom e vérszegény eget és ha most nyomban pici vatta-felhők gurulnának a gyulladt Nap elé, — ó hogy mondjam ezt, hogy el is higyjétek: Nagyon hinném az Istent! És erősen!!---------- Sebest Ernő. * M utató a „Felhő, könny, örvény" c. készülő kötetből. Heltai Jenő a közeljövőben Szlovenszkóra jön, hogy megismerkedjék az idevaló Írókkal Beszélgetés a cseh—magyar irodalmi közeledésről — Heltai Jenő saját magáról A magyar irodalomnak alig van még egy olyan nagysulyu s nagy hatáskörű tekin­télye, mint Heltai Jenő. Igazi irodalmi nagy­hatalom Pesten. Külügyminisztere a világ­jelentőségre emelkedett magyar drámairoda­lomnak s mindezeken felül az a népszerű és sokrabecsült magyar iró, aki irodalmi párto­kon felülemelkedve egyik legállandóbb va- lőrje a magyar szépirodalomnak. Csak természetes, hogy a legelfoglaltabb emberek egyike. Az Athenaeum Erzsébet- köruti palotájában kerestem őt fel. Ugyan­ezen a helyen folytak éppen az elmúlt na­pokban érdekes és jelentős tanácskozások a magyar és a cseh szinpadi szerzők delegá­tusai között. Magyar részről Heltai Jenő vett részt, a csehek megbizásából Klepetár, a Tri- buna nagytekintélyű kritikus szerkesztője. Először erről beszéltünk. Hogy végre egy kis tisztulás kezdődik, hogy azok a gyü- löletfalak, amelyeket egy katasztrófapolitika önzése emelt nemzet és nemzet, ember és ember közé, már kezdenek omladozni. Hogy tisztességes és jóérzésü, jóértékü emberek, ha összekerülnek, az embert, a kvalitást, az eszprit keresik egymásban. A cseh—magyar közeledésről — Nagyon is szivesen állapítom meg — kezdette Heltai halk, elgondolkozó hangján, — hogy az, ami néhány évvel ezelőtt még le­hetetlenség lett volna a „történelmi idők" embermérgezése folytai, annak ma. már ál­talánosságban igen kéclvezp visszhangja van. Azonkívül,. hogy ez felvilágosultságot, békét jelent, számunkra azért is örvendetes, mert a magyar drámairodalom ma nagyon erős és exportra érett. Kétségtelen, hogy a nemzet­közi forgalom helyes és elfogultságtól men­tes kiépülése esetén a magyar drámairoda­lomnak több a sánsza külföldön, mint for­dítva. A mi színpadjainkon nemcsak a cse­heknek, hanem minden idegen Írónak nehéz a helyzete, nem azért, mert sok a magyar iró, magyar darab s előbb ők akarnak érvé­nyesülni, hanem főként azért, mert a mi íróink közelebb állnak a magyar közönséghez'S a jó belföldi darabok iránt nagyobb az érdek­lődés, mint mondjuk a jó külföldi irók iránt. Ezt minden hivalkodó nacionalizmus nélkül mondom. Csak őszintén azt, ami természe­tes és magától értetődő, ami mindenütt igy van. Bennünk semmi elfogultság sincs az idegen irók iránt, akármelyik nemzetiség­hez tartózzanak is. Mi magyar szerzők — ezt hivatalosan mondhatom — nemcsak, mert a törvény biztosítja ugyanazokat a jogokat a külföldi íróknak, a magunk kollégiális érzé­séből is épp annyira a szivünkön viseljük az idegen irók érdekeit, mint a magunkéit. Azok közé a nyiltszemü s előkelő gondolko­dású irók közé tartozunk, akik rossz érzés, irigykedés nélkül tudunk örülni minden igazi irói sikernek, akár­milyen ország fia érte el azt. — Tudjuk, hogy7 minden ilyen siker vég­ső eredményben az irodalom sikere és az irodalom ügyét viszi előre. Cseh irók — A cseh irók közül ismerek néhány igen komoly kvalitásút. Csapeket rendkívül sokra becsülöm. Egyike azoknak a nagy ke­resőknek, akik, mint az olaszok és németek, akik megérezték, hogy a dráma mai formái nem felelnek meg a mai viszonyoknak, üj formákat keresnek és az uj formákban uj tartalmat is fejeznek ki. — A Vígszínház rövidesen bemutatja egy másik igen tehetségesnek látszó cseh Író­nak, Langernek „A teve a tü fokán" cimü elmés, ügyes, érdekes darabját. A köztünk meginduló irodalomforgalomnak nagy aka­dálya a nyelvi nehézség, ők is úgy vannak velünk, mint mi velük. Ami fennáll a világ­nyelvekkel, az, hogy franciául, angolul, ola­szul sokan értünk és sokan fordítunk, az épp oly kevéssé áll fenn a csehekkel szemben, mint velünk szemben. Az eredetit sem igen értjük, fordítók se igen vannak. Talán éppen ebben vagyunk egymásra utalva s azt gondolom, itt tehetne a szlovenszkói magyar irodalom értékes szolgálatokat az egyetemes irodalom ügyének. A szlovenszkói magyar irodalom — Mert a dolog egyelőre — fájdalom - úgy áll, hogy a szlovenszkói magyar irodalommal, amely mégis csak ré6z belőlünk, vajmi kevés kapcsolatunk van. — Erdélyből még inkább látunk valamit. Ebben némileg nekem is részem volt, mert sok jót beszéltek nekem az ottani tehetségek­ről s vagy két évvel ezelőtt lenn jártam Erdélyben, megismerkedtem a számitó erdélyi írókkal s megcsináltam abban a formában a kapcsola­tot Pest és Erdély között, hogy az Athenaeumnál kiadattam néhány te­hetséges iró írásait: Áprily-verseket, Berde Máriának egy regé­nyét, Benedek Elek feltűnést keltett erdélyi antológiáját, Tabéry Géza nagyon erőteljes „Szarvasbiká“-ját. Sikerült megmozgatni va­lamit Erdélyben s bizonyos, hogy a megnöve­kedett „olvasópiac" tudata sokat leuditett az erdélyi irodalmom — Úgy informáltak, hogy Szlovenszkón sokkal vérszegényebb az irodalmi élet. — De azt is tudom, hogy mindenütt vannak megmentésre érde­mes, elkallódó tehetségek­— Persze ezt csak személyes stúdiumok alapján lehet meglátni és megtalálni. A legelső kedvező alkalmat felhasználom s ellátogatok Pozsonyba, Kassára, Prá­gába, ott maradok egy ideig, összeismer­kedem az Írókkal s nem kételkedem, hogy alkalmam lesz értékes tapasztala­tokra. Heltai irodalmi terveiről — Sajnos, az időm nemcsak ilyen kirán­dulásokra nem igen futja, hanem a magam irodalmával sem igen tudok foglalkozni. — Azt kell mondanom, hogy én nem is élek, hanem közélek. Az Athenaeum irodal­mi irányítása és a Szinpadi Szerzők Szövet­ségének az elnöksége, miután mindkettő na­gyon megtisztelő rám nézve, a leglelkiisme­retesebb munkát követeli meg. Annyi a dol­gom, belföldöu, külföldön egyaránt, hogy a magam számára igen kevés az időm. Most egy regényt szeretnék befejezni, egy szép té­mám van, nagyon a kedvemre való. Itt elhallgatott. A pipájában kialudt a tűz, Heltai jól, öregesen keresztülszippan­totta, aztán nyugodtan, tempósan megtömö- gette frisszagu dohányával. Szinte láttam, hogy átfutja annak a szóban levő regényté- mának ezerszála, izgalma, talán abban a pil­lanatban nagyon érezte és átgondolta az egész regényt s valami könnyedén szomorú mosoly futott át az ajkán, amikor közelhajol­va hozzám, halk hangon ezeket mondotta: Az öregség és a humor — . •. Olyan furcsa, hogy az ember érzi és látja, hogyan változik ... Meg kell látnia, hogy a humor, fiatalsága egész tartalma sem az az örökké változatlan, ugyanabban a for­mában jelentkező valami. Ha az ember egy kicsit megöregszik, nem akarom azt mondani, hogy bölcsebb lesz, de valahogy menthetét­— Megsegít, mesegit — ismételgette a sárgás homokkal behintett padlón az asz­szony, — de téged te ... te ... — Ne beszélj annyit! — dühösködött kis­sé János. Nem fog rajtam holmi szél! Valami nagy bizakodás szállt a szivébe. De azért mikor nyakába kapta a tarisznyát és vállára vetette a kötéllel átkötött baltát, szé­pen összetette kezeit és forrón imádkozott a szegényke olajlámpa halovány fényénél. És aztán úgy tépte ki magát az ölelő karok kö­zül, a síró szerelmes szemektől és úgy futett ki az erdei ösvényre. De még oda is utána re­pült egy jaj, egy sikoly, mint az Élet utolsó hivása. De János ment. ösztökélte a munka, a pénz érzése. Félúton utolérte a többieket. Egy két szó és hallgatagon ballagdáltak a sejtel­mes susogásu bocskorokban a nagyerejü, nagyszivü, csöndes szavú favágók a Nagy-erdő felé­Lassan pitvmallott A világosság nőttön nőtt, A hegyek ugyan nem engedték elő a na­pot, de valami csodálatos vörösség folyta meg a fenyveseket és ott lángolt a gyantát köny- nyező törzseken és szétporladó göröngyökön és a mindennapiért harcba szálló Ember ar­cán. Kész reggel volt mire fölértek. A Nagy-erdő kibontakozót már az éjsza­kából. Titokzatos vo't. Sok volt benne a haj­nali szin, hajnali illat és hajnali mesebeszéd. Galkó János csendesen belement a halálcs- sággal tikkadó szálfák közé. Nem vette ész­re senki sem. Mindenki munkára jött, azt vé­gezte. És reggeltől délig harsogtak a fejsze- csapások és hullt a szálfa és gurultak a gver- tyaegvenes törzsek az ezüstbabu folyóba. Gal­kó János arra gondo’t: mit csinál az ő jő fe­lesébe? De hiábavaló volt az a sirás-rivás. Hiábavaló? Délután a Narry-erdő meglódult. Mintha valami roppant vonóval húztak volna át a fe-1 nyőhegedükön. Csak úgy zengett minden. Galkó János most már felütötte fejét, egysze­ribe szemébe szökött, fülébe csengett: János ne menj, ne menj! Lélekharang csendült meg a borús felhők között és haragvón morajlott végig. Lent sárgás tajtékkal rohant az ezüst- habu folyó és magával ragadott tutajt, fákat, füveket. A vihar egyre erősbödött. Sötétség jött. Rettenetes pusztulások sírtak fel a szél­ben és hatalmas szálfák recsegve-ropogva dől­tek ki az anyaföldből. A dolgozó emberek tépett inakkal menekültek. János is. Szaladni kezdett a lankás hegyoldalon lefelé: az er­dei ösvényre, szerelmes jó feleségéhez. A porhanyós földbe belesüppedt bocskoros lába. Letört ágak, lehántott fakérgek közé. Kihuzo- gatta. Homlokán kidagadtak az erek, izzadva húzta ki magát és*., ekkor: roppant reccse- néssel hátulról rázúdult egy félig levágott je­genyefenyő. Hangtalanul lebukott a sörényes, bódult szagu fatörzsek közé • • ■ Fuldokolva rohant a kis falucskán keresz­tül a Máté András Jkamaszfia. A felsővégen elébe szökött Galkó János felesége. Egy szó, egy sikoly: a daloló, sze­relmes nő összeomlott, mint a lenyisszent ka­lász. Komor emberek bújtak elő a bogárhátu kunyhókból és szájról szájra járt a hir: Gal­kó Jánost leütötte a szálfa. Mikor a nap rőt karikákkal lebukott a kék hegyek mögé, az öreg pap karingben, stó­lában, a melléhez szorított szentséggel siető*' Galkó János háza felé. Előtte ment apró lámpással és csöngetyüvel az öreg egyházfi. És amerre mentek, a bogárszemü ablakokbau kigyulladtak a gyertyák és az ut két oldalán térdre borultak a jó emberek, akik csöndesen a kis falucskát -laktál? és 1 halk morajlással imádkozták: „Mi atyánk, ki vagy a menyek­ben .. Lajos bácsi Irta: Vittnyédy Pál — A vonatnak {élőm késése van. — mondotta az állom ás? önök Lajos bácsi s kérdezőSködésére. Lajos bácsi éktelenül dühbe jött, mint ahogyan a nagyon ráérő emberek szoktak, ha várakozniok kell: — A fene egye meg ezt a vonatot! Gyere, menjünk, sétálgassunk itt kinn — fordult felém —, mert én ugyan be nem megyek abba a piszkos váróterembe. Türelmetlenül jártunk íel-alá. Lajos bácsi aura használta fel az időt, hogy a vasul intézményéről mondott felette kedvezőtlen bírálatot. — Szeretnék már egyszer utánajárni annak, hogy miért késnek tulajdonképpen a vonatok? Igen érdekes dolgok sülnének ki. Mondjuk, a moz­donyvezető ur rosszkedvű és azt gondolja magában, hadd bosszankodjanak mások is. Vagy talán lelkes természetimádó és valahol gyönyörködni akar a vidék, szépségeiben. A kalauz urak nem tudnak el- lenáü'lani. az állomáson lévő kollégák magyaros ven­dégszeretetének. No meg a pletyka! Mert ne gon­dold ám, öcsém, hogy a tejeskannák felrakása vesz sok időt igénybe. Dehogy! Ennél fontosabb, hogy r vonat az állomások közötti pletykaíorgalmat is köz- v-etiti. Azt kell felszedni. Mert a vasutasok is házas- emberek, az asszonynak csak kell valamivel ked­veskedni. Lajos bácsi bosszamlkodása rendesen ilyen álta­lános érvényű igazságok megállapi'íás'ában szokott utat törni magának. Majdnem mindenki Lajos-bácsizt-a az öreget pedig nem is volt még valami öreg. Valamivel az ötvenen alul. De zömök, vastag teste, meg nehéz­kes mozdulatai öregitették. Néha alig egypár évvel fiatalabb emberek is Lajos bácsinak titulálták. Az öreg egyszer ki is fakadt: — Bátyád ám az öregapád . — mordult egy ilyen bácsizássa! magát fiatalítani akaró urra Lajos bácsinak egyébként szép, fiatal feleségé van. Azt beszélik, hogy az asszony szeret nagyon szórakozni, az urát egy kicsit... szóval, hogy La­jos bácsi papucskormány alatt nyögne. De nem mindent' lőhet elhinni. Most éppen hozzájuk uta­zunk. Lajos bácsi valahol útközben csípett el és magával visz látogatóba. Nagy mogorván sétáltunk fel alá, szétzavarva az ácsorgó utasok csoportjait. Végre nagy sípolás, prüszkölés között berobo­gott a vonat. — No, — üdvözölte barátságtalan pillantással Lajos bácsi. Beszálltunk. A fülkében egyetlen utas volt raj­tunk kívül. Kissé ünnepélyes, szertartásos ur, aki nagy fontoskodva újságot olvasott. Közben önma­gával elégedetten tekintgetett szét, meg ki az ablakon. Szótlanul üldögéltünk, de már kezdtek Lajos bácsi vonásai megenyhülni. Az ünnepélyes ur végre leteszi az újságot, elő­veszi a szivar tárcáját. Egy szalagos szivart vesz ki belőle. Komoly, alapos előkészületek után rágyujt. Kényelmesen elhelyezkedik, hogy teljesen átadja magát a finom szivar élvezetének. Látszik rajta, hogy nem mindig szokott üyen finom szivart szívni. Bizonyosan már .jóideje tartogatta valami alkalom­ra. Most itt volt az alkalom. Alighanem utazni is ritkán szokott, most a két ritka élvezetet össze akarja kapcsolni. Az élvezet azonban nem következik be minden nehézség nélkül. A szivar nem igen akar égni. Külseje kissé repedezett-töredezett, mint az ilyen sokáig őrzött szivaré szokott lenni. Olyan volt ez a szegény szivar az ékes szalaggal, mint egy kopott gavallér, akinek selyemmel bélelt szmokingja ron­gyos­Gazdája nagyokat szippant, de a szivar csak nem akar működni. Néhány eredménytelen kísérlet után végleg elalszik. Mégegyszer rágyujt. Szív ja-szívja nagy igyeke­zettel. A szivar a meggyujlott végén kezd is füstö­lögni, az oldalán is itt-ptt vékony kis füst oszlop ok törnek elő. csak a szájába nem jut el a füst, hiába szipákol és forgatja a szivart ide-oda. • ' Kiveszi a szájából. Nézég-eU Két ufiával .végig- tapogat ia-1'onogtatia, hátha sikerül elsimítani az akadályt; ami a füstnek utiál állta. Újabb szinákolás. A, szivar most még több seb­ből .vérzik, illetőleg nmg. több oldal-nyílásból adja ki a füstöt. A ropogtál ás határozottan rosszat tett néki, A héja még jobban megtöredezett

Next

/
Thumbnails
Contents