Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)
1926-05-09 / 106. (1144.) szám
> ♦ APRAG^MAGVARHIRIJiPIRODALMlMELLEKLETE » < ^8**iwriisWiTi3tC«aiira,raTmu«wMWTiii^i»r~-nMTnii1TrrÍSBm fiz irótollak írta: Jankovicb Marcell dr. A história nagy múzeumának palotájában ■ minden ablak sötét volt. A pompás homlokzat dór oszlopai közé fekete ányékok telepedtek. A tágas termekbe besurrant a holdvilág és szelíd kíváncsisággal bámult be az óriás üvegszekrényekbe', melyekben egymás mellé rakva álmodtak a múltak emlékei. A halovány kis fénytündér körüliejtette a fényes páncélokat, mintha szeretett volna megismerkedni azokkal az egyszer volt daliákkal, kiknek vállait törték ezek az ezüstös pántok. Belehajolt a kritálybillikomokba, mintha ki akarná találni a gondolatokat, melyeket valaha régesrégen elriasztott vagy elnémitott e bíllikomok megvesztegető, bufelejtő. tartalma. fíedteu hátrált vissza egy-egy furcsa formájú alabárdtól és a múmiák közeléből meg éppen félénken osont tova. Élettelenül álmodott a múlt, letűnt nagy, vagy törpe idők ezernyi néma tanúja. A hangtalansásrban csak az e<rvik fifkéből hallatszott halk suttogás. Az irótollak beszélgettek. Az üvegállványon fekvő kopott ludtoll kezdette:-— Nevetségesek az emberek. Lézengve vonulnak el mellettük és észre sem vesznek. Láttátok ezeket a szőke, szeplős angol misz- szeket, piros táblás könyveikkel? Hihetetlen, — csak azt csodálják meg, ami ezekben a könyvekben csillaggal van megjelölve... 'Megcsodálják Oroszlánszivü Richard páncé1- ját... Mária Terézia papucsát... vagy a székét, melyben. Napóleon ült, mielőtt Moszkvába indult... Pedig .micsoda jelentéktelen dolgok ezek a történelemben... , — Hát csak ne olyan gőgösen! Micsoda volt a te szeréped, hogy igy ítélsz elevenek ’és holtak felett! — válaszolt csípősen az ■ egyik toll. a szomszédból. .. — Micsoda volt az én szerepem? — Nagy, n igen nagy, a legnagyobb szerép. Én indítottam meg a francia forradalmat. Én Írtam alá Mária Antoinette és a girondisták halálos Ítéletét... — Szomszéd, nem irigylem a múltadat — susogott közbe a másik toll.-Sokkal magasz- tosabb volt az én munkám. Én Írtam alá a békeszerződéseket ... Bármily kicsi vagyok is, egyetlen mozdulatom országokat tolt el egyik helyről a másikra. Millióknak hoztam feltámadást és millióknak kárhozatot... •— Nevetségesek vagytok — kacagott szűk fülkéjében egy kis rozsdás toll. Véletlenül csöppentetek bele a pünkösdi királyságtokba. Egész munkásságtok idején száraz aktákat irtatok — és csak egyszer lett osztály- ' részetek valami fontos szerep, mert éppen véletlenül ott. feküdtek a hatalmasok asztalán ... Én sok százezer embernek ajándékoztam gyönyörűséget: velem irta az öreg Du- mas a Monté £hristo legérdekesebb fejezetéit.. * így versengték sorra, csak egyik toll hallgatott diszkréten és mosolygott magában, A többiek már tudták, mivel dicsekszik. Büszke volt titkára: valaha szerelmes leveleket irt . Csak nem lehetett biztosan megállapítani, -Lady Hamilton, George Sand, vagy Lola Mcntez irták-e vele leveleiket a nagy Nelsonhoz, a szerelmetes Musset-hez, vagy a koronás királyhoz... Az ügyetlen szolga törölge- tés közben a kis cédulát, melyre föl volt Írva a szerelem nagy históriai eseménye, elszórta — -és bizony csajk a tollacskának magának volt -édes titka a szerelmek dicsősége, — mert különben épp olyan tintás és rozsdás volt, mint a többi. Még tovább ingerkedtek, versengtek volna, de lassan megvirradott. Kora reggel megcsörrentek a kulcsok a szolga kezében, kitárult a muzeum ajtaja és belépett a történet- tudós, szemüveges, fürge kis ember. Egye7 avaszi zsoltár Valaki ráleheUt a hegyek hó-süvegére 1 s az óriások felujjongtak: végre! 1 Valaki rálépett a folyók jegére s mikor százezer folyón megrop pánt a jég, a vizek felharsantak: végre! , t i Valaki elindította délről a darvakat, fecskéket, gólyákat, kakukokat, hogy idejében érkezzenek az ünnepre. Valaki pacsirtákat nyilazott a magasokba s azóta csivogva csörgedez csurran.a csupa-liic<r0 égből, csivogva csörgedez, csurran a csuda-kék muzsika. Valaki fehérbe, pirosba, sárgába öltöztette a fákat. Valaki felcicomázta a tüskebokrokat is, hogy évenkint egyszer ök is szépek legyenek. Valakinek gondja van, hogy zöldüljenek a vetések, legyen csalán és gyöngyvirág, mézfü és nadragulya és mindenek öltözzenek ünn eplöbe. Valaki vadakat járat az erdőkben, nyuszikat rejteget, özeket riasztgat, ^ rókákat ravaszkodtat. mókuso kát mókáztat, farkast és futrinkát futtat, méhekel rajoztat. Valaki simogatja a fűzfák sáraán szüzlő haját, mint én a két-napos Uhuk hátát s mint Kanadába induló paraszt cserepes tenyere csecsemője harmatos kacsóját az állomáson. Valaki tavaszt, változási patako ztat a világra: sziklákból, földből, állatokból hangokat, színeket, szirmokat, változást csihol ki Valaki. Csak belőled nem bir ünnepet csiholni. Ember! ; V ' ‘ rA fecskéket felhozta hozzánk: és kitavaszodott: ha téged felvinne északra: me gsürüsödne a hóhullás; ha levinne délre: befagyna a tenger, Ember! Ha fölnyílazna pacsirtaként az égre: örök feketeség borulna a világra... Nem mondom: bőröd bizsereg neked is, cigánnyal huzatsz, örülsz a sz eretődnek, arcizmaid mosolygósdit játszanak, de agyvelőd tekervényeib en borzalmak tanyáznak: fekete kő szakadékokban fekete haramiák. Pedig a többi csak játékszer: felhúzta Valaki a fákat folyókat, férgeket, naprendszereket üstökösöket: pontosan járnak és lejárnak egyszer... „Es látá az Isten, hogy jó..." Csak rólad mondotta a rettentő igéket: „megbánd, hogy embert teremtett a földön..." Meri te volnál az Isten dicsősége: — és te vagy az Isten golgotái gyalázata, Ember! Te volnál az Isten gyönyörűs égé: — és te vagy az Isten hétfájdalma, Ember! Te volnál az Isten atyai szelídsége: — és te vagy az Isten hetegizigleni haragja, hiába állította fel a villámhárítót a Golgotán, Ember! Te volnál a teremtés koronája: — és te vagy a teremtés csődje, Ember! Te vagy az Isten állandó nyugt alansága, te vagy az Isten boldogtalansá ga, tavaszodj végre akarata szerint, Ember és légy az Isten boldog békés sége. Ámen. • Mécs László. nesen az üvegszekrényhez tartott, hol a nevezetes tollak sorakoztak. A rövidlátó tudós ráhajolt a csillogó üvegfedélre és idegesen szólt a kisérő szolgához: — Joseph! Ezeket az ostoba tollakat elrakod a fiókba. Hadd porosodjanak ott. Ki az ördögöt 'érdekelnek! Egyik olyan, mint a másik. Nincs históriai egyéniségük. Ha minden nagy ember által eldobott tollat kikaparnánk a szemétből, szűk lenne ez a nagyszerű palota. Ebbe az üvegszekrénybe átrakjuk Benvenuto Cellini gemmáit. Szépek. Maradandók, mert a művészet többet ér, mint maga a história. A derék Joseph elővett valami dobozt és abba kegyetlenül belesöpörte a híres tollakat. A doboz és a fiók pedig a feledés nagy temetője. Ezek az irójollak olyanok voltak, mint a történelemben sok államférfiu . és tollforgató Azt hitték magukról, ők idézték elő az eseményeket, — irányították a népek és emberek sorsát, — alkottak, — holott csak eszközei voltak a nagyoknak, az alkotóknak, vagy maguknak az eseményeknek. Éppen csak irótol- lai. Csupán akadt mindig tudós, kinek nem volt más dolga — és irt hozzájuk egy-egy múzeumi cédulát..< Van-e félreismert költő? Ezt a kérdést vetette fel nemrégiben a „Neue Züricher Zeitung*1 heti irodalmi mellékletén Ed. Corrodi szerkesztő s körkérdés formájában a ma élő legnagyobb német irók véleményét kérte ki. Az igy alakult ankét célja az volt, hogy ezt a közszájon forgó szállóigét: „félreismert költő**, — melyet leginkább azok hánytorgatnak fel, akiket a közönség teljes joggal mellőz — kivonják a köznapi társalgás frázisszótáráből s a szellemi élet más fórumán a szellemi arisztokrácia „irodalmi szalonjában** oldják meg. Ebből magától értetődően a körkérdés célja nem az volt, hogy rejtett tehetségeket hozzanak felszínre, de az, hogy az irók bevilágítsanak a hírnév metafizikájába, hogy a költőket ne térítse le utjokról a külső siker, ne kövessék azt a francia költőt, akin már állítólag Goethe is jót mulatott, mert arra a kérdésre: „Mit kell tennem az utókor érdekében ?“ cinikusan igy felelt: „Mit tett az utókor az én érdekemben?w A kérdés fogós, hiszen az el nem ismert költőktől kezdve a túlbecsült költőkig mindenki a mérleg tányérjára kerül s kimutatható a feleletekből, hogy a hírnév a félreismerés egy uj fokát készítheti elő. A körkérdésre, mely valóban az irodalmi életbe vág, a legnagyobb német irók, többek között Hoffmannsthal, Thomas Mann komoly feleletet adtak, elvi jelentőségű kinyilatkoztatásokat, mélyértelmü felfogások tanúbizonyságait. Azt hisszük, nem lesz érdektelen, ha a legszebb gondolatokat, melyek az írás és a siker lélektanára vonatkoznak, mi is közöljük olvasóinkkal: Hoffmannsthal: Többó-kevésbbé minden költőnek zégzete a félreismerés. Goethe maga nem az egész nemzeté, csak egyeseké. Még igy sem teljes életműve, munkásságának egyik-másik részére mindég árnyékot vet a félreismerés. Élesen vizsgálva a dolgot a félreismerés 6b az elismerés elveszti éles határvonalait, eloszla- nak azok, mint a füst. Közönségről ma, egyes számban sző sem le- hét. Az egységes közönség széttagoíődótt Minden művésznek megvannak a hívei, az általános elismerés teljesen megszűnt. Az elismerés ellenfogalma, az elismerés teljes hiánya, azaz a százfeló tagolt közönség körében teljesen egyedül maradni: a legritkább eset. Ehhez nagyon sok kell, a belső nagyság. És ez a sötét őselem nem azonos a művészi nagyság fogalmával. Henrich Federer (Locarno): (Éppen az ellenkezőjét hozza ki ugyanabból a kiindulási pontból, hogy a százfelé tagolt közönségből mindenkinek jut legalább részletefemerés.) Félreismert költő nincs. Vagy nincs valakinek költői tartalma, vagy csak annak látszatéval bir s akkor ezek félreismeréséről sző sem lehet. Ha valaki derék középszerűség, az a közönség átlagának a legjobban tetszik. Ha később félredobják, ez nem nevezhető félreismerésnek. Alkottak a pillanatnak s méltó, hogy eltűnjenek. Minden középszerűségnek megjön a ragyogó pillangó-rajzása. Többet magyaráznak beléjük, mint amennyi van bennük. Ez a látszólag kedvező félreismerés megboszulja magát, a kijózanodás után még azt sem találják meg, ami esetleg megvolt benne. Maradna még a harmadik csoport, a ki- magasló tehetségeké. Akik félreismertek, mert ismertek, de nem elismertek. Azonban ezeknek is megvan az irányuknak megfeleiö olvasókörük, melynél nem a szám de a súly a fontos. Mindegyik mintegy szószéken áll, melyről kisebb- nagyobb csoportnak prédikál. Az idő szelleme s a kritika ellene állhat az elismertetésének, de ez nem félreismerés, csak akadály, gátló körülmény az elismertetés utján. Minél súlyosabb a költő, annál nehezebben mérhető meg, de az irodalom- történet irodalom törvényszék is! — Az igazi elismerés megjön mindenkinek, de a veréb röptét könnyebb figyelemmel kisérni, mint a sasét, vagy pacsirtáét. Ez a nehezebb elismerés a valódi. Fritz Strich (München): (Az irodalmi élet mai vásári zajának hatásáról mond figyelemre méltó dolgokat.) Nincs félreismeri költő, manap nem is lehet. Ma nem a költők keresik lapok, folyóiratok, kiadók utján az érvényesülést, de lapok, folyóiratok, kiadók keresik az értékes embereket. Vannak olyanok, akik az irók fölfedezését szinte hivatás- szerüleg űzik. A zajos reklámnak könnyen bedől a közönség. — Szinte kívánatos lenne, hogy több legyen a félreismert költő, mert akkor nagyobb költőink lennének. A félreismerés, az elrejtettség homálya oly szükséges a költői fejlődéshez, mint a fiatal palántának, hogy színesebb virága legyen. Azonban ma a fiatalokat tulkorán kidobják a nyilvánosság forgatagos lármájába. A reklám és a felfedezők gondoskodnak a korai hírnévről ezzel megtakarítják a küzdelmet, a belső szükség érzetét, az önvizsgálat lelki kínjait s a hamar. növés elnem.teleni.ti a termést. Bár jönne vissza, á félreismert költők, korszaka, meri azok a .jövő emberei voltiáik. Amely korpák nincs félrei Csontnélküli fűzök. Törvényesen védve. Az erős has és csípők teljesen eltűnnek; kényelmes viselet; nem szorít, nem vág; beteg hölgyek részére, (szülés, operáció, törés után, valamint lefogó hasnál stb.) nélkülözhetetlen. - Képes árjegyzéket ingyen küld: B. Kotáe'M MM Pratia I. ffistsk 9. Pozsony, Mám. Repufeiaky 22
