Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)
1926-05-30 / 122. (1160.) szám
/ 7 iizek Végtelen mezőkön . Vérpiros virágok, Mámoros kelyhiikben Ringatódzó lángok. Mint apró harangok Szivedbe zenélnek: Áldozó zsoltárát Az élet tüzének. Éjszaka palástján, Földi szennytől távol, Csillagoknak fénye Könnyedre világot. A csend végtelenjén Bús hárfák zenélnek: Vágytalan tüzei örök békességnek. Májusi alkonyat... Sötét mélyü város. Lámpák sápadt fénye Utakra sugároz. Rögös ösvényekre Imbolygó fényt vetnek: Ez volna tüze, az Emberszer etetnek? S ár o si 'Árpád. Ember Jó lenne, ha ember lehelnék: Ember csupán — és semmi más. Ha nem gyötörne rut, igás Robotjával a magyar élet. óh messzi tájak bús varázsai Vr lennék, büszke és szabad, Elem kötne röghöz sújtó pillanat. Így: durva sors szolgája lettem. Rohanni kell, mert int a szépség, Az élet száz hajrát dobol: Szerelmes, mámoros pokol, iVéres könny és dölyfös bitorlás. Páris, Róma — rádió remeg; Szikrázva gyújt az olasz ég • •. Alomrabló tündérmesék Marcangolnak — s minden hiába! Sivár napok pora vakítja Szépségre szomjas két szemem. ’A tévedt embert könnyezem S magam vagyok holt bánatommal. Most látlak im roncsolt valódban Kiűzött, elhasznált fajom. Ha éretted sikolt jajom, Téged sirattak: megalázott Ember. Ölvedi László. Peer Gynt Ahol lakom egy csöndes utca, szemben egy Gazdag büszke háza és a tártszárnyu ablakon át hallom hogy a biborszin, illatos szalonban (rózsákkal tele sok sévres-váza). Egy férfi Grieget zongorázza. Peer Gynt üzen szőke Solvejgnek Ki fenn él a hegyen a hó pözepén és vágyón várva áll kunyhója előtt (a tájon hidegen csillámlik a fény). Solvejg dalol; éneke zengő, ujjongó remény. A fagyos Alkony elkapja dalát És Peer Gynt jön a hullámokon át. Hajója bátran szeli át a nagy vizet, •mert Solvejg várja a havas tetőn Ki bátorságért csókdÁjjal fizet. y Solvejg dalol; A hó fehér, a vágy piros és messzecseng a dal Visszhangja kél a kéklő nagy vizen honnan Peer boldog szerelmet izén és a kellős dal csupa diadal. Ott. túl a bíbor, illatos szalonban rózsákkal tele sok sévres-váza és én a tártszárnyu ablakon behallom j,Valaki" Grieget zongorázza. mmM Kisebbségi kultúra A mai Európa problémája kétségtelenül sokban hasonlít a száz év előtti Európa létkérdéséhez. Akkor, mint ma, nagy európai koalíció rendezte be e világrész földrajzát, úgy mint politikai viszonyait, azon erős meggyőződésben, hogy ezzel végképpen, legfelsőbb fórumon elintézte a függő kérdéseket és hogy az ítélet hosszú, hosszú időkön át, az örökkévalóság véges emberi fajtájának egész folyamán érvényben'fog maradni. Emberi munka akkor, emberi munka ma: csak népcsalók és őrültek hihetnek emberi mü változatlan, idővel dacoló természetében. De ha ebben a főbenjáró pontban meg is egyezik egymással a két koncepció és ha mindkét békemü megszületésekor egyképpen ott bábáskodott az illúzió, melynek illúzió voltát a múlt század története bizonyította a múltban és a jelené fogja bizonyítani a jövőben: mégis van egy igen lényeges eltérés a két koncepció közt. És ez a kisebbségi kérdés, mely száz esztendő előtt a békeszerződéseknél nem szerepelt, de annál inkább szerepel a mostani szerződésekben és még sokkal nagyobb mértékben a békeszerződések végrehajtásában és egész mai és jövendő fennállásában. Itt nincs sző erkölcsi kérdésekről. Nincs szó — a mai viszonyok közt nem is kell, hogy szó legyen arról, hogy a békeszerződések a minoritások védelmének és feiszabaditásá- nak kimondott céljából tettek kisebbségeket majoritásokká, amely majoritások most maguknál számosabb kisebbségek sorsa felett rendelkezvén, európai erkölcs szerint most az evangéliumi elv: amit nem akarsz magadnak, ne tedd másnak elve alapjára kellene helyezkedniük. Erkölcsről nem beszélünk, mert tudjuk, hogy erkölcs az államoknak belső és államközi, interaacionáiis életében ritkán érvényesülhető fogalom. Megtanultuk, hogy az államok az isteni és a démoni elem keverékéből állnak elő s ebben a keverékben az isteni rész, az erkölcs, éppen a súlyos, krizises időkben kerül a másik rész, a démoni önzés, az eufemisztikusan „ állam- raision“-mak nevezett amaTalitá3 uralma alá. És ki ne látná, hogy az európai államrendszer minden állama legsúlyosabb krízisét éli át, amikor történeti tapasztalataink szerint az állammentő politikusok az államraison, a sacro egoismo egyetlen eszközébe kapaszkodnak . * . De a minoritási kérdés európai jelentőségét mi sem mutatja inkább, mint hogy az, bár erkölcsi súlya szerint manapság éppenséggel nem érvényesülhet, hatalmi problémának is elég erős arra, hogy a mai állam- rendszer emberileg lehetséges stabilizálásában igen nagy, döntő szerepet játszón. Ez ma már ott is elterjedt, befogadott vélemény, ahol azt óvakodnak bevallani. A kisebbségek Európában számosabb tömeget alkotnak, mint akár a legnagyobb európai nemzet, a német, akár együttvéve a két legnagyobb szárazföldi hatalom, a francia és olasz. Ilyen hatalmas tömegek jóléte vagy nyomora, megelégedettsége vagy elkeseredése egyik legerősebb komponensét adja annak az erőnek, mely Európa békéjét fentartja, vagy pedig — nem tudja fentartani. Európai politika az, mely a kisebbségeket kielégítve, azok nyugalmával a kontinens nyugalmát ds biztosítja. Kisebbségek kielégítése: kétségtelenül elsősorban politikai probléma. De írva vagyon, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. A kisebbség gazdaságilag, politikai hatalom, nemzeti megbecsülés dolgában koplalhat, akár állandóan éhezhet is, ha megvan a lelki tápláléka. És itt lelki táplálék alatt nem értünk állami támogatást, mely az államraison könyörtelen érvényesítése korszakaiban úgysem jöhet számba. Mert példátlanul egyedülálló a magyar nemzetiségi politika inaugurá- torának, Deák Ferencnek példája, aki 1868- ban elleneszegült a magyar Nemzeti Színház államsegélye megszavazásának, mert nézete szerint, ha nem lehet mindegyik nemzetiséget kultúrájában egyformán segélyezni —■ a szerb Nemzeti Színházról volt szó —, akkor az uralkodó nemzetét sem szabad a többi felett előnyben részesíteni. Mikor Deák ezt javasolt^, akkor állama életében kétségtelenül felemelte fejét az Erkölcs és .ffőrnjiedt meg a ros^bb rósz, az Államraison, a nemzeti önzés. Deák fellépése példa nélküli, és nekünk nincsenek illúzióink, tudjuk, hogy a béke- szerződésektől alkotott majoritások, államot reprezentáló nemzetek ölében újabb Deákok nem egyhamar fognak születni. Kisebbségi kultúra állami támogatásban: ábránd és álomkép, melynek szemléletére nincs ideje a napi élettől meghajszolt kisebbségnek. A kisebbségi kultúrának tehát az államtól függetlenül, saját lábán kell megállnia, vagy pedig: nem állhat fenn. A lélek az, mely a külső hatalmaktól elhagyatott kisebbségi kultúrát táplálja. A lélek, melyet meg kell keresni fűben, fában, vízben, hegyeken, várromok törmelékein, régi szász és magyar városok csöndes házfrontjain, zajos piacain. És abban a pillanatban, mikor az elrejtőzött lélek megmutatja magát annak, ki szeretettel keresi, ugyanakkor tudatossá válik a kisebbség minden tagjának lelkében az, hogy van kisebbségi kultúra. Keressetek és megadatik nektek. Lelki dolgokról lévén szó, itt nem kell társas munkára, avagy nagy szervezkedésre dondolni. A mai területnek, melyen magyarok, németek, rutének a szlovákokkal együtt élnek, megvan a régi, századokra visszamenő múltja s ebben a múltban az ő specifikus, külön lelke.'Mikor a 16. és 17. században, a török uralom alatt a magyar nemzeti élet négy élesen elhatárolható területen folyt le: Erdélyben, a régi Felvidéken, a Dunántúlon és a Drávától délre, ennek, az életnek a központja az Erdélytől Pozsonyig nyúló országrész volt, amelyet Felső- és Alsómagyaror- szágnak, öberungarn és Niederungarnnak hívtak. A felső résznek Kassa volt központja s innen nyúlt az alsó rész egészen Pozsonyig, az ország fővárosáig. Amint e területnek határai is adva voltak s élesen megkülönböztették a szomszédos, dunántúli és erdélyi, valamint török területtől, épp így adva volt, illetőleg kifejlődött a lelki arculatja is. A nagy európai áramlatok, melyek az egész magyar 1 elken átmentek és azt Nyugat hasonlóságára időnkint átformálták, egy árnyalattal másként mutatkoztak az északi vidékeken, mint az állam többi területén. Ismeretes, hogy a reneszánsz itt lengyel elemekkel mutat hasonlóságot, hogy a reformáció a német anyamozgalommal szorosabb kapcsolatban folyt le, mint akár Erdélyben, akár a Duna-Tisza mentén és hogy sohasem távolodott el annyira a wittenbergi tantól, mint más magyar protestáns egyházakban. A nagy katolikus, restaurációnak is vaunak specifikus, itt kifejlődött tulajdonságai, amint a 18. század végének nemzeti fellendülése is ezeken a területeken valamivel más hajtásokat hozott. A 19. század rendi országgyűlésein a régi felvidéki urak feltűnést keltenek a tiszta magyarvidéki követek közt, mert a latin közigazgatási és közoktatási nyelv helyébe nem tisztán a magyart, hanem németet és szlovákot is követelnek. Mikor a me- gyegyülések magyar tárgyalási nyelvéről van szó, a régi felvidéki megyék nagy magyar családokból származó főispánjai felkelnek s kijelentik, hogy a tárgyalt ügyeket a szlovák nemeseknek, e „szegény szeretett nemeseknek" eddig is, ezután is anyanyelvükön magyarázzák meg. A régi felvidéki tótok ilyen megnyilvánulásai képezik az eredetét a mai kisebbségi léleknek. De egyelőre nincs szükség folian- sokba merülni, hogy találkozzunk vele: megláthatjuk, ha akarjuk a népviseletekben, a népszokásokban, az élő dalokban csak úgy, mint a mesékben, mondákban, melyek vizekhez, hegyekhez, várakhoz fűződnek. Mindezek gyűjtése dolgában a mai kisebbségi terület a régi Magyarországnak mostoha gyermeke volt: székely, dunántúli népmesék és mondák kötetsorai vannak egybehordva, a felvidékkel alig törődött valaki. Majláth János gróf és Kazinczy Ferenc gyűjteménye száz éve hogy megjelent, követője alig van. Pedig ez az, a földrajzi formákhoz kötött emlékek, amit egy néptől senki el nem vehet, legfölebb saját maga mondhat le róla gondolattalan hanyagságában. Hogy sok minden volna napfényre hozható, azt bizonyítja a népdal költés, melyet Kodály és Bartók vé- Jjeznek. Az . egész mmikában a fö a tudatos-J ság: tudni kell, hogy mindaz, ami előkerül, legyen az ősi mese vagy ritmus, avagy 18— 19. századi „csinált" monda vagy legenda, részét képezi a léleknek, mely a kisebbség egyetlen elvitathatatlan kincse, tulajdona. Ebből a szempontból szükséges volna legelső sorban a 19. század igen nagy kiterjedésű irodalmában elszórtan található anyagot felkutatni, újra a közönség elé vinni, minél élvezhetőbb formában. A szülőföld geográfiájára, néprajzára, épületeire, szokásaira gondolok itt, melyek az egész népben közössé volnának teendők. Ez adná meg a föld és nép égyibetartozásának öntudatát, mely ma még, épen az irodalmi munka elhanyagolása miatt, csak a tudat alatt él. Ha ez a munka sikerülne: minél több Cilikre, ujságközleményre, népszerűén megírt kis gyűjteményekre volna szükség, ez magában is biztosítaná a kisebbségi lélek táplálékát. További lépés volna a kisebbségi történet átvizsgálása s kialakítása, mit rncst tesznek még az erdélyi magyarok, megiratván az ő külön, specifikus erdélyi töténetüket. Ez azonban szorosan összefügg a kisebbségi intelligencia, s annak keretében a kisebbségi tudomány mü-' velőinek kérdésével, amely egyszer külön vizsgálatot érdemelne. Szekfii Gyula. *. Megölt értelem — Levél a szerkesztőnek — Igen tisztelt „szerkesztő ur, ezt a kissé patetikus címet nem szabad -rossz néven vennie attól, aki — mint e sorok Írója — riportírással is foglalkozik, mert a riporterinek’' a pátosz, a biimm-bumm és a szuperlativusz a vérében van. Ami nincs a -riporter vérében, az a halk szerénység, amely lábujjhegyen jár és a sztoikus egykedvűség, amely a leggyilkosabb (aha, itt a szuperlativusz!) sajtóhibát is bölcs nyugalommal nyeli le. Nincs az én véremben sem. A sajtóhibát gyűlölöm. Jobban, mint a bűnömet (nem is tudom, hogy a gyűlölet magas fokának jelölésére miért szokták használni éppen ezt a kifejezést, amely azon oknálfogva, hogy a bűneinket inkább szeretjük, mint gyűlöljük, — ha nem szeretnénk: néni is vétk-ezgetnénk oly szívesen — nagyon kevéssé találó). És a sajtóhiba még csak-csak, mert ha az aziatizmus manapság annyira népszerű kérdésével foglalkozó cikkemben („Mit j adhat nekünk Kelet?" Megjelent a Magyar Vasárnap pünkösdi számában) a hősies: olvasó (igen, elismerem, hogy-az absztrakt írások olvasása minden időszakban nagy elszántságot, a virágosán, illatosán és színesen konkrét májusban pedig némi heroizmust is igényel) azt olvassa, hogy Guglielmo Ferre- ro egyik munkája „finom öltözésü" („finom ötvözésű" helyett), még arra is gondolhat, hogy ez bizarr modernizmus. De mire -gondol a hősies olvasó akkor, amikor az itt zárjelbe tett rész helyett (Az ázsiai szellem szeretet-fogalma azonban lényegesen különbözik az európai szellem sze- retet-fogalmától. Az európai szemében a szeretet: szubjektív fogalom. Az ázsiai szemében -a szeretet: világelv, amely az embert, az élő porszemet nemcsak a minden- ség -leikével, Istennel, hanem a többi élő, szerves -porszemmel, sőt a szervetlen világ — látszat szerint — élettelen porszemeivel is összeköti) valami egyebet, valami egészen másegyebet olvas: oly értelmetlenséget, melyet ismételni még nagyobb értelmetlenség lenne? Bizonyosan arra gondol, hogy a cikkíró, aki az „Esprit“-vel — köztudomás szerint — csak e szó latin ősszülője révén tart rokonságot: ez alkalommal is italizálf. Most pedig, miután megpróbáltam kitalálni az olvasó gondolatát, hadd próbáljam meg kitalálni a szerkesztő ur gondolatát. A szerkesztő ur gondolata bizonyosan ez: — Az irő, aki írását fontosnak tartja: fontoskodó. A fontoskodó embert nagyképü- nek is nevezik . . . Igaza van. De viszont nekem is igazam van abban, hogy fontoskodónak vagy nagy- képűnek lenni még mindig kellemesebb, mint értelmetlennek. Kiváló tisztelettel Eperjes, 1926 május 26-án Hódinka Tivadar.
