Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)
1926-05-16 / 111. (1149.) szám
1926 május 16, vasárnap. ^RWM-MAddAR^-HÍRLAE 9 Nyomok a sivatagban — Debussy — ... Oh Te, ki úgy tűntél el, mint tavaszi álom, mint gyors madár a bíboros felhők alatt, s itt hagytad örökre szivemben emlékül simogató kezed, s hajadnak édes illatát: légy áldott utadon! köszöntsön e dal, akárhol is talál magánosán a végtelen világon. Vájjon hol jár most, merre vitte a sors? gondol-e rám, vagy egészen elfelejtett?, ...Talán Rómában régi templomok festményeit nézi és holt szive éled: késő áldozatul bánatos örökzöldet sző koszorúba Michelagniolónak... olasz kertekben jár, hol narancsok virulnak s Mignon álmodja sejtéin, s dalát, a kék tenger felett megkésett fecskepárok suhannak délre keresni uj hazát. ■ ^ ’ / . i ; ' -A % ... $ ...Talán Páris rejti magában, a nagy csodaváros? meséket hallgat, miket súgnak a Szajna-habok, sötét selymek közt ideges karcsú teste szerelmet álmodik Fontainebleau fái közt. Talán Racine-t olvassa, vagy Heloise keservét, $ éjjel, ha álomra hajtja szőke fejét: bókolni jönnek hozzá púderes francia dámák és gáláns márkik szép selyemcipöben. ...Talán fenn jár a fjordok közt, bús északi tájon, hol Peer Oynt szövi álmát a kék vizek felett és szőke norvég lányok komoly szeméből havas szűz tájak arca ragyog felé... csengös szánon siklik lágy y rémek között és gyors iramszarvasok viszik a drága terhet fel a sarkok felé, hol dermedten jár az élét és örök pihenés van, örök csend és örök álom. ... Talán hajóra szállt és túl a sárga vizen kínai kertben jár, hol roz? ás erika nyílik, kicsiny faházak karcsú tornyán alkonyi nap ragyog, s nyíló virágok ünnepén lobognak a lampionok, nagy rizsföldek szélén jár csöndben, magánosán, mint elhagyott szerető, ki párját vissza se várja: elnéz napkelet felé, amerre elment a kedves és elnéz napnyugat felé, hol már közelit az este. Olykor, lehunyom a szemem és róla álmodom: vájjon gondol-e rám, vagy egészen elfelejtett? szivem felérez néha: most... most jutottam eszébe! aztán elmúlik minden .,.. Cs end van,. * Sivatag az élet s az átsuhanó emlék nyomát betakarja a homok. ” ■ ' ( Gogh Illés. irtokban, vagy hiteles krónikákban, semmi nyoma sem maradt fönn a jus primae noctis amolyan értelmű gyakorlásának. Jegyzetek. 1.) Márkus D.: Magyar Törvénytár 1000—1918. Budapest, 1896—1919. 2.) Wen- sel G.: Egyetemes európai jogtörténet; 3. kiadás, Budapest, 1873., s Bartal G.: Commentariorum ad históriám status jurisque publici Hungáriáé aevi medii libri XV. Budáé, 1847. — 3.) Heil F.: A jus fajtái; Jogtudományi Közlöny; Budapest, 1895. évi kötet. — 4.) Schmidt K.: Ius primae noctis; Freiburg, 1881. — 5.) Jemey J.:. A magyar országos káptalanok, mint hitel- mes és hiteles helyek története; Pest, 1855. — 6.) Szepeshélyi káptalani levéltári jegyzőkönyv az 1585. évről, a 287. a) lapon. — 7.) Ugyanaz, az 1596. évről, a 371. b)—375. b) lapokon. Válasz egy ievélre Irta: Farkas István. írod nekem, barátom, hogy üldöz a sors, elfordulnak tőled az emberek, lassan egyedül leszel a faludban, nem lesz, ki szépséges, meleg szavakkal magához emeljen és mindez csak azért, mert „rangodon aluli“ nőt szeretsz. Ha néhai Beniczkyné-Bajza Lenke derűs szemüvegén keresztül nézném a szerelmi igazságot, úgy a te javadra döntöttem volna reges-régen és azt mondottam volna: — Várjatok egy évet, a második kötet végén egymáséi lesztek! De azóta mélyen beleléptünk a huszadik századba, ahol — talán nagyon megértők — de meg nem bocsátók az emberek. És különösen a legszűkebb környezet. Azt is elmesélted egyszer, hogyan ülsz he esténként a kis konyhába és hogyan néztek egymás szemébeA lány tizenhatéves. Te tiz évvel több. És ez az igénytelen, pirosarcu napszámoslányka benned látja az ő Berend Ivánját, te vagy neki mindene és kékszemein keresztül felédcsillog a gyerekszivéböl felömlő szeretet és bizalom. A te szemed tettetett komolysággal siklik végig a karcsú termeten. Jóság sugárzik belőlük, néha mintha az apjának éreznéd magad: bólintasz komolyan a fejeddel, azt sem tudod, melyik csacska szavára. És körülbelül ilyenforma a ti beszédetek: — Hol jártál délután? — Az erdőben voltam. — Gombázni? — Igen. — Miért nem hívtál magaddal? — Nem láttalak. Pedig jól tudta, hogy el voltál foglalva, de jobban esett szivének, hogy: nem tudott meglátni. Lelki szemei valósziuüleg keresztültörtek a szürke falon és meginvitáltak édes, csalogató pillantással. Talán te is felfigyeltél abban a percben és haragosan dobtad le a tollat. — Az ördög vigye ezt az egész mesterséget! Aztán leszáll a csendes tavaszi éjjel a ti kicsi falutokra- Elváltok, hogy lélekben újból és mindig csak egymással legyetek. Egyszerű szerelem ez, édes barátom. Csak a te kétségeid komplikáltak: vájjon le- hullanak-e a válaszfalak, vájjon megért-e titeket a világ, az a két-háromszáz ember, aki a lármás mindennapokban körülöttetek forog? Én is voltam borzasztóan szerelmes, pajtás. Ha nem nagyon untat, —- mert az igaz szerelmeseket, a mások szerelme csak futólag érdekli — elmesélek egy régen történt epizódot. ... Már megszűnt a világrengés, de még nem heggedt be a seb, amit a fuldokló világon ejtett. Tél volt, enyhe, néha fehér, néha lucskos tél. Este bandukoltunk ketten a havas utcán és a séta után bementünk egy teára. Mig meg-megcsörömpöltek a piciny kanalak, a csészéken keresztül beszélgettünk egymással. Éppen olyan csacskaságokat, amilyeneket ti- De szemeinkben benne volt a vágy, valami szépségesen szép formában sajnálkozó hajlandóságnak jobban esett amúgy tudnia. De vitán fölül álló bizonyságokkal rendelkezünk az imént jelzett jogelv valóságának igazolására. A szepeshelyi róm. kath. káptalan sok évszázadon át a régi Felsőinagyarországnak egyik hivatalos királyi hiteleshelye volt, melynek jogkörébe tartozott egyebek közt a vagyonjogi viták eldöntése, s az enemü ítéletek végrehajtásának biztosítása és ellenőrzése is. Azért e káptalan levéltára egyszersmind a vagyonpörök és egyezségek okmánytára is lön, melynek hiteles kiadványait mindennemű világi bíróság kétségtelen érvényű irányadó jogforrásoknak ismerte el5. E káptalan levéltárának közhitelű jegyzőkönyve szerint: Palocsay Horváth György sárosi nagybirtokos, első nejének elhunyta után, 1585- ben uj házasságot készült kötni, a már szintén elhunyd Bocskay György szatmári birtokos Krisztina nevű leányával. Minthogy" akkor mindenfelé nagy éhség és sokféle betegség uralkodott, azért nem mehetett el Szatmárba, hanem Kapy András és Kellemessy Mihály nevű megbízottait küldte oda, hogy nevében kössék meg a házasságot. Egyúttal megüzente, hogy a jövő 1586. évi február hó 23-án megjelenik a Bocskay-ak Kaplony nevű birtokán, ott végrehajtani házasságát. Boaskay István, a menyasszony nagybátja és gyámja, csak ama föltétel alatt egyezett belé Palocsay kívánságának teljesítésébe, ha nem követeli magáévá Kaplonyt azon a elmen, hogy ott töltötte házassága első éjjelét. Palocsay az 1585. évi december hó 20-án ki is jelentette a szepeshelyi káptalan előtt, hogy Kaplonyban befejezendő házassága címén soha sem tekinti magáénak azt a birtokot6. Néhány óv múltán ugyanabban a jegyzőkönyvben hasonló eset fordult elő, még pedig egy birtoktalan jobbágy-családra vonatkozóan. Az 1596. év őszén Dessevvfy Ferenc sárosi' földesur özvegy jobbágyasszonya másodszor is férjhez ment. Az ur rögtön az esküvő után kilakoltatta zsellérházából és telkéről az uj házaspárt, s ezt bejelentette a szepeshelyi káptalannak, nehogy amazok ott éjjelezve és házasságukat végrehajtva, magukénak követelhessék az ingatlant7. Minthogy ez a két adat olyan hiteles, mintha közjegyzői okirat igazolná valóságát, s minthogy ezekhez hasonlók okvetlenül fölösszámban találhatók a többi országos hiteleshely levéltáraiban is, azért egészen bizonyos, hogy a jus primae noctis csak birtokszerző jogcím volt. De az is bizonyos, hogy e sorok olvasóinak többsége ezentúl sem igy érti, hanem sokkal szívesebben amúgy, mert még ma is nagy a közhajlandóság a régi földesurakat korlátlan hatalmú embertelen zsarnokoknak hinni, sőt hirdetni is. Pedig hát elképzelhető-e józanésszel, hogy a közép- és újkorban, midőn a vallás-erkölcs nem csak jóindulatú hangzatos szóbeszéd volt, hanem a köz- és magánéletnek bölcsfejü és keménykezü igazgatója, elképzelhető-e, hogy akkor akadt volna Európában olyan országgyűlés, amelyen az áta- lán szóvivő és irányitó főpapság, az államok alkotmányos első rendje és legerősebb tényezője, beleegyezett volna az amúgy értelmezett jus primae noctis embertelen és istentelen jogának törvényben kimondásába? Vagy elképzelhető-e olyan uralkodó, avagy országkormányzó, aki eltűrte volna ama jognak ha csak visszaélésül is gyakorlását? Lehetetlen, mert hiszen az akkori törvényszerzők és államvezetők Európaszerte vallásos istenfélő emberek voltak, nem pedig vadállatok. Magános erőszakok, gazlágok, büntettek akkor is előfordultak ugyan, de a komoly történelmi föl jegyzésekben, például hivatalos pör— Gyűlöllek, — lökte ki fogai között alig nyíló szájjal — gyűlöllek, jobban, mint valaha! De ... de meg vagyok béklyózva ... Simon arca kárörömös mosolyba torzult. — Hanem vége lesz ennek is — folytatta Jakab izzó hevületben — majd lerázom ezeket a béklyókat és akkor vigyázz Simon! Vigyázz! Mert gyűlöllek téged Simon! Mert gyűlöletem nem kisebbedett egy porszemnyit sem! És szeretett volna még száz szitkozódó, gyűlölködő szót odakiáltani, de. a béklyók vasszoritással nyomták torkát, csak kapkodott ugráló kézzel nyaka körül, és tehetetlen dühvei, szótlan szitokkal nézett a győzelmesen elmenő Simon után. Mély keserűség szakadt fel melléből, elöntötte egész lényét. Elégedetlen volt. De nem tudta miért. Akart, erősen akart gyűlölni, de érezte, hogy nem tud. Egész lelke valami nagy bizonytalanságban hintázott. Gyűlölettől megbocsátásig, megengesztelődésig röpült ez a rettentő bizonytalan hinta. Néha már egész ott volt a legszebb megbékülésnél s akkor hirtelen pokoli lendülettel zuhant vissza a legizzóbb gyűlöletig! Ilyenkor marokra fogta a gyűlölet gyeplőjét és szeretett volna tomboló gyűlölettel keresztül gázolni minden megbékülésen, szereteten, jóságon. Minden szépen. De leginkább a Názáreti szavainak emlékén, hogy felismerhetetlennó roncsolja annak a beszédnek örökké élő szavait. III. Jakab elmélyült gondolatokkal járkált. Csak tömeg-zsivaj verte ki gondolataiból. írástudók csoportja sietősen fordult a templom felé. ügy rémlett, mintha valakit cipelnének magukkal. És az utcán tétlenkedők, dologtalanok, zajra, botrányra éhesek, hangosan, lármásan csatlakoztak. Jakab talán közönbösen ment volna odébb, de a lármázok elejtett mondatai megfogták: — Mi az? — Egy házasságtörő asszony! ... — A Názáreti elé viszik... — megkövezni.... — ... Mózes előírja ... — ... de mit szól majd a Názáreti!.., Jakab egy pillanatig tétovázott, de aztán ő is csatlakozott. Egy házasságtörő asszony. A Názáreti elé viszik. A Názáreti akit mindeddig került. Került, mert félt tőle. Szelídségétől, jóságától. Vájjon mit fog a Názáreti mondani? Mózes a megköveztetést parancsolja. De a szelídség és jóság prófétája megengedheti ezt? A templom elé értek. Jakab két könyökével utat vájt magának az emberfalban. Szemével a Názáretit kereste. Jézus szelíden, jóságosán és mégis oly méltó- ságosan várt. A tömegzugás csenddé semmisült közelében. Az. asszony földrezuhantah, földredobottau rejtette el arcát. S nem messze az asszonytól ott állt Simon. Kárörvendő vigyorgással sötétlett arca Jakab felé. Jakab szivében lobogni kezdett a fekete gyűlölet. A tömeg hátul mozgolódni kezdett és az írástudók előléptek: — Mester! — mondta az egyik nagybátor kihívással — ez asszonyt házasságtörésen értek! S Mózes megparancsolja a törvényben az efélét megköveznünk! Mit mondasz tehát? A bűnös asszony most felemelte fejét. Meggyötört, megkínzott arccal, könyörögve bámult a Názáreti jóságos arcába. Szeméből égő könny csörgött. . , , Jakab megszédült. — Ráchel!... — hörögte majdnem hangtalanul — Ráchel!... És egy mozdulatot tett lánya felé. Egy hirtelen feldühödt, ütni akaró mozdulatot, hogy itt az utca porában kell látnia Judea legszebb rózsáját! De a Názáreti szemét érezte magán és a hirtelen mozdulat megsemmisült- Csak vad izgalommal meredt ő is a Názáreti Jézusra. Jézus pedig nem szólt. Csak lehajolt. És irt. A földön. A porban. És még feszülten várakoztak, de aztán ismét kirobbant belőlük: — Mester! Mit mondasz tehát? A Názáreti felegyenesedett. Egyehkiut a szemekbe tekintett s aztán az ő végtelen szelídséggel csengő hangja szétáradt: — Aki közületek bűn nélkül vagyon, először az vessen követ rája. És ismét lehajolt. És ismét irt. A földön. A porban. A felemelt öklök lassan-lassan leestek és a marokrafogott kövek tompán zuhantak a földre. Az írástudók kaján kihívó arcát vörösre mázolta a Názáreti szaván támadt szégyen. Némelyikük arca meg fakóvá szintelenedett amint a porba irt jelek felé hajoltak. Midegyiküknek külön-külön saját legtitkosabb bűnét kiáltotta ez a néma jel. És egyenkint, a megszégyenítettek lassú, vontatott járásával távoztak. Simon még ott állt. Görcsösen markoltá a követ. Jakab arcát bámulta, mintha ez az arc uj gyülöleterőt önthetne belé. De valami láthatatlan hatalom ölelte tehetetlenné. Fogai megcsikordultak és nehezen hördült melle, mig a követ messze maga mögé hajította. Egy bizonytalan kézmozdulatot tett a Názáreti felé, aztán elfordult. Távozóban úgy rázta ökleit mint a fogoly, aki köteleit rángatja. Jakab pedig állt, állt valami nagy érthetet- lenségben. Csak egy mondat szállt a Názáreti ajkáról és a gyilkolni akaró tömeg ime, hogy széjjelment, hogy eltűnt! A Názáreti most felállt. Szeméből szelíd, jóságos melegség áradt. S ezzel a meleg tekintettel nézett az előtte fekvő asszonyra: — Asszony! hol vannak, akik vádoltak? Az asszony körülnézett. Hibetetleukedő bámulattal nézett körül. — Senki sem ítélt el téged? Az asszony ismét körülnézett. Elsötétedő szemmel leste apja arcát, de ott sem látott mást, mint mély megindult szomoruságofc. — Seuki, Uram! — válaszolt a Názáreti felé fordulva nagy bizonyossággal. — Én se ítéllek el.r- mondta. Jézus és.kezét egy pillanatig az asszony fején pihentette. — Eredj, és többé ne vétkezzél! Az asszony ajkáról némi csodálattal zavaros hála töredezett miközben szeméből édes, könnyű, tiszta könny csörgött. — Uram ... — dadogta. A Názáreti szeme derűs napsugárral világított. — Eredj — ismételte szelíd hangsúllyal —> és többé ne vétkezzél. Aztán elfordult és a gyülekező néphez szólóit nagy-nagy szeretettel. Jakab pedig lánya mellé ment, megfogta kezét és némán indultak haza. Ajkuk néma volt, szivükben pedig hangos riadót dobolt a megújított Élet. IV. Ezekután még gyakran találkozott Jakab és Simon. S nem lesték egymás szemét égő gyűlölettel, csak hideg közönnyel elfordított tekintettel mellőztek egymás mellett el. Mert a nagy szeretetet még nem találták meg. V. — ... nem birom ezt tovább. Elmegyek Jeruzsálembe ... — ... elfognak ... — ... feladom magam ... — Ráfeküdt agyadra a sötétség? Eszelős lettél? Fel akarod adni magad? — Világosság gyűlt fejemben. És ennél a vakító világosságnál látom eddigi életem lehetetlenségét. Otthonom volt, gazdagságom, családi békéin és minden ami kellett az élethez és... és... igen és akkor feküdt agyamra a sötétség! .... otthagytam mindent és bitang, gaz lator lettem, csak azért, mert nem tűrtem, hogy életembe valaki — akár ,az atyám is — beleszóljon! De nem bírom tovább, mert magamon érzem annak a szemnek égető . tisztaságát... — Milyen szemnek? — ... annak a szelíd hangnak végtelen jósága itt hangzik szivemben... — Milyen hangnak? — ... annak a tiszta kéznek szeretefe? áldását most is érzem... — Dismas! Eszelős vagy? Rémképedet látsz? Beszélj érthetőn! Mi történt véled?
