Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)
1926-04-04 / 78. (1116.) szám
12 T?P^<M/V\ACi^ARHIRIiAE .rfá6 április 4, vasárnap. Komáromi János szuggesztív erővel, fölényes biztossággal tudja elevenné tenni alakjait. Lélekrájza annyira jellemző, hogy már nem is beszélhetünk beleélésről, mert valósággal együttélünk regényének hőseivel. Együtt rücskölünk a kis Barla Jóskával, arcunkon érezzük a szépséges Mária kisasszony lehellet-csókját, mély csodálattal süvegeljíik meg Fehér urat, a jogászelnököt, szivrepesve gyönyörködünk Stuszi fülemüle- szépségű füttyében, ott izgulnak az elekció rettentő zsivajában, ámulunk a korus-introi- tüspkon, eltemetjük és megsiratjuk az édesanyát, szerelmesek vagyunk a pataki kisasz- szonykákba — és holtunk napjáig rajongással és édes szomorúsággal gondolunk Patakra s a pataki diákokra. Komáromi művészetének bámulatos és szinte példátlan megjelenítő ereje uj szint s uj hangot adott az újabb megvár irodalom nak. Az élet egészséges lüktetését oltotta belé, amely eddig messze volt az eleven élettől- Komáromi a legszuggesztivebb elbeszélő, mintha nem is könyvet adna elénk, hanem meghívna: gyertek velem, az én világomba, barátkozzatok össze, szeressétek meg azokat az embereket, akik bennem élnek. A P a- t a k i diákok végén sem azt érezzük, hogy eFogvtak a betűk, hanem halljuk a kollégium; kapujának döngését: vége a szemeszternek, kiki hazamehet, ki erre, ki arra, hogy nyár múltával ismét összegyűljön a főkapu előtt, ahol Korpa bácsi ismét rágyújt hosszú csibuk- jára, meg a. rettenetes perkupái farkashistóriára ... Mert nem lehet elfeledni többé ezt a regényt, s ezeket az alakokat; örökké emlékezni fogunk rájuk s szeretni fogjuk őket, mint ifjúságunk boldog óráinak felfénylő emlékét. Komáromi Jánosnak — aki minden újabb könyvével egyenes irányban tör a magasba — ezideig ér a legzártabb belső kompozi- cióju regénye. írói erényei, amelyek eddig is egyedülálló, külön értékké fényjelezték művészetét, — sehol sem jelentkeznek oly klasz- szikus tisztasággal, mint a Pataki diá- k o k-ban. Ezért mondottuk, hogy Komáro- romi János nemcsak a pataki Alma Maternek állított örök obeliszket, hanem a magyar irodalomnak, s igy nemzeti kultúránknak adott gazdag ajándékot a Pataki diákok- kal. Turchányi István. Szent Norbert ősi monostorában Prága külvárosában, a strahovi rendház kápolnájában hármas koporsóban nyugszik a premontrei rend megalapítója — Csehszlovákia legnagyobb magánkönyvtára a Sorslcggchef mindenki csak toierffiésTsaöanftfiManmz, DralislOTa, RadnlCná m. Telefon 18% és %«$. trrvvTvwTvvTvvvvrrvyyvfvvyyrrvTy A fehér és kiváltságos premontrei kanonok- rend francia eredetű. Alapítója, Szent Norbert, az előkelő Gennepi nemzetiségből származott és a lar- ni egyházmegye területén, a Coucy melletti Voas- erdőség egy elhagyatott völgyében alapította meg Premontre Monostorát a XII. század elején s mindenütt megkezdették áldásos munkájukat a lel- kész/kedés és hithirdetés, a tanítás és az agrikul- tura terén. Középeurópának nem volt egy állama, ahol nem fogadták volna örömmel a keresztény kultúra nagyszerű úttörőit, úgy, hogy monostoraik hamarosan beszőtték a kulturvilágot. A premontrei rendnek nincs olyan egységes szervezete, mint például a jezsuitáknak, amely valóban egyetemes szervezet és igy rendházai egységes irányítás alá esnek. Ha egy jezsuitára Magyar- országon van szükség, akkor oda diszponálják, de lehetséges, hogy félév múlva már Kisázsiába kerül egy jezsuita rendházba. Premontre megszűnése óta a premontrei rendi monostoroknak nincs semmiféle szervezeti összeköttetésük, minden monostor önálló s prelátusa saját hatáskörében jár el. Egyetlen kapcsolatuk a nagyritkán egybegyülő káptalanok intézménye, amelyen a rend prelátusai gyülekeznek össze s olykor-olykor egyetemes sematizmust adnak ki, amely az összes monostorok tagjainak nevét közli. Csehszlovákia megalakulásával a premontrei rend helyzete is bizonyos tekintetben megváltozott, mert az osztrák circáriához tartozó monostorok s a magyarországi circáriához tartozó jászői prépostság anyaháza, a birtokok egy jelentős részével, Csehszlovákia területére jutottak. Itt most három premontrei prépostság van, amelyek szervezetileg egymástól teljesen függetlenek. Az egyik a Prágában épült Strahovi Monostor, amelynek Csehországban 22 plébániája van, a másik a teplai monostor, Marienbad eddigi tulajdonosa, 24 plébániával és egy német főgimnáziummal, a harmadik az Abaujmegyében lévő jászói monostor, amelyet 1170 körül alakítottak s amelyhez a kassai, leleszi s rozsnyói rendház, a jászói, deb- rődi, jászómindszenti, felsőmecenzéfi és rudnoki, továbbá a nagykaposi plébániák tartoznak. A strahovi monostor cseh, a teplai német, a jászéi pedig magyar. A három monostor között a legrégibb s strahovi apátság, amelyet Sión hegyéről neveztek el. Vladislav cseh király alapította 1133 körül. Az alapítás pontos évszáma, épp agy, mint a jászői monostornál, nem ismeretes. A monostor festői helyen, a Lőrinc-dombon épült a hradzsini részen. Az 1-es villamos visz oda. Aki műemlékek iránt érdeklődik, aki Csehszlovákia egyik leghatalmasabb könyvtárát akarja megszemlélni, föltétlenül nézze meg az impozáns rendházat s a Mária menybemenetelére felszentelt barokk stilü gyönyörű ■templomot. Általában Prága tele van a barokk korszak legcsodálatosabb műemlékeivel, amelyeknek szemlélésével alig tudunk betelni. A strahovi monostor közelében különben is több mütörténelmi érdekesség van. Ha leszállunk azon a tágas téren, ahol a Czernin-palota emelkedik, amelyet most a belügyminisztérium céljaira alakítanak át, a palotával szemben ott látjuk a kapucinusok gondjaira bízott Lorettói kápolnát, mely az eredetinek teljesen hii mása s Máriának ezüst reliefjén kívül, csodálatos oszlopcsarnokával köti le a figyelmet A strahovi monostor az épületek tömegéből nem emelkedik ki olyan impozánsan, hogy már kívülről is lekötné az érdeklődést s alig vesszük észre, amikor egy kis kapaszkodó utón az épület egyik szárnyáhbz érünk, hogy Csehszlovákia egyik leghatalmasabb rendháza előtt állunk. A nagy város forgatagában föl sem tűnik a hatalmas épülettömb, amelyet jó negyedóra alatt lehet csak körbe járni. Tövéből gyönyörű kilátás nyi- lik a Moldva két partján elterülő száztornyu székes- fővárosra. Lenn villanyos csilingel, autó tülköl, idefenn elhallgat az élet vásári zaja. A monostoron kívül álló épületben van a hatalmas könyvtár elhelyezve, amely ISO ezer kötetet tartalmaz, tahát Csehszlovákia leghatalmasabb magánkönyvtára. Mint minden kolostori könyvtárban, itt is rendkívül sok a középkori raritás. A kezdőbetüfes- tészelnek csodálatos remekeiben gyönyörködhetünk s a könyvkötészet csodálato| alkotásait szemlélhetjük. A könyvtárt csak a nyári hónapokban, május elsejétől kezdve lehet megtekinteni, ilyenkor a könyvtári órák idején a közönségnek rendelkezésére is áll. A mübarátokat még a monostor gyönyörű barokk temploma érdekli különösen, ami pedig a strahovi apátságot az egész premontrei rend életében kiemelkedő jelentőségűvé teszi, az, hogy a strahovi templom egyik oldalkápolnájában van a rendalapitónak, Szent Norhertnek remekmívű síremléke. Norbert kiváló érdemeiért élete végén a mag- deburgi érsekséget nyerte el és itt is halt meg 1134 junius 6-án. Hamvai jó ideig a magdeburgi székesegyházban nyugodtak. Amikor azonban a hitújítás Németországot meghóditóttá, Magdeburg lakossága is a protestáns vallásra tért, a premontrei rend arra törekedett, hogy a szent ereklyéi Magdeburgból valamelyik premontrei monostorba kerüljenek. A harmincéves háború idejében valóra vált ez a terv s Strahov akkori apátja, Austen- b e r g János, 1627 elején az ereklyét Prágába hozta. Csehország katolikus társadalma nagy ünnepséggel fogadta a szent holttestének Prágába, hozatalát. Az ünnepélyes menet az óvárosi Tein- térről indult ki a Hradzsinba. Több, mint száz kanonok, köztük a premontrei rend 16 prelátusa vettek részt az ünnepségben, amely nyolc napig tartott s amelynek emlékére ezüst érmeket is verettek. Nyolc ízben kellett Szent Norbert ereklyéit az ellenség elől elrejteni. Egyszer a monostorban falazták be, majd a Sohlágli kanoniába szállították. Egyszer pedig a rendtagok sírboltjában őrizték. 1874-ben, a monostori templom újjáépítése után, a templom baloldali részében lévő tágas Orsolya-kápolnába vitték át, amelyet most Norbert-kápolnának neveznek. A kápolnában két oltár van s Norbert teste a kiváltságos főoltáron, a tabernákulum felett fekszik hármas koporsóban, egy értékes, gazdagon díszített cédrusfakoporsóban s végül még egy szép, rézből való, erősen aranyozott szarkofágban. A fedőkoporsó felett van két kőangyal egy pajzsocskával és Norbert főpapi jelvényeivel. A kápolnában mindennap Norbertnek kiváltságos miséjét olvassa egy premontrei kanonok. Virágvásárnapon itt végzik a barkaszentelést s itt végzik a zöldcsütörtöki ájtatosságot. is. A sionhegyi monostor jelentős szerepet visz a cseh katolicizmus életében. A randi tagok lelkipásztorkodással és kate- ohizálással foglalkoznak. A jelenlegi strahovi apát, Zavoral, nagy tevékenységet fejt ki a cseh néppárt politikai életében. Szent Norbert hamvai Csehország szivében pihennek, de mi úgy érezzük, hogy a strahovi kanonokok akkor lennének méltóak Szent Norbert szelleméhez, ha megéreznek azt, hogy vannak Csehszlovákiában rendi testvéreik, Norbertnek éppen olyan kedves fiai, akiket számos jogtalanság ért. A teplai monostor esete már a népszövetséget is foglalkoztatta, a jászéi rendtől elvették kassai és rozsnyói főgimnáziumát, de Zavoral apát, aki a cseh politikának rendkívül nagyjelentőségű tényezője, nem tett semmit ezen jogtalanságok orvoslása érdekében. Mária Anna Füvek gyökerét és fák levelét harmatozom be neveddel, Mária Anna! A felhők púpos és gonosz tevék, bennük könnyezem szét neved, Mária Anna! Városok tégláit hordom eléd, szavak terhes kocsiján, Mária Anna! Ifjúságom tűnő szelét hajadba kuszálom, Mária Anna! Ágyam máglyáin éneked ég, karjaid himnusza, orgonát, Mária Anna! Mulasd a szemeid egy percre még, hogy rádzengessem velük a harangot, Mária Anna! Juhász Ár pá d. A regényhős Irta Rácz Pál A fiatal báró kiugrott az ágyból és seb- bel-lobbal felöltözködött. Előbb azonban kitárta az ablakot és beengedte rajta a nap csillogó melegét, ami a sugarak hátán nyarga- lászta körül a szobát. Azután kinézett az ablakon, amely az utcára nyílt és alacsony volt. Lenézett az aszfaltra, melyen tipegő iskoláslányok kopogtak el és fejőket összedugták, hogy valami ártatlan huncutság fölött kuncoghassanak. A fiatal bárónak kedve támadt rá, hogy kiugrik az ablakon és nekivág a ligetnek, hol a tavasz kacérkodott a mélyültem kék éggel. Már fel is kapta tavaszi kabátját és fellépett a párkányra. Azután visszanézett a szobába és elnevette magát: — Hogy fog bámulni az inasom, ha üresen találja a szobámat! El sem fogja képzelhető', hogy az ablakon keresztül, távoztam el. Az utca túlsó oldalán valaki megállott és mosolygós érdeklődéssel nézte a fiatal bárót, amint íéllábával az ablakpárkányon állt. A. fiatal báró valami kupiét fütyörészve, nekilendült az ugrásnak. Már-már majdnem kivetette magát az ablakon, mikor eszébe jutott, hogy ő foglalkozására nézve tulajdonképpen regényhős. Ha közönséges halandó ember lenne, minden gondolkodás nélkül átvetné magát az ablakon és féktelen jókedvében az első arra menő csinos lánnyal ellibegne a Üget felé egy édes, egészséges sétára. De ő regénybős, aki ilyesmiket nem tehet meg, mert jönnek a kritikusok, akik megálla- pitjaK majd róla, hogy cselekedete valószínű 11 en. Végtelenül elszomorodott ezen a regény- hős és ifjú testében a viháncoló élet keserűen pihent el. Nagyon nehezére esett lemondani erről a kamaszos stikliről, de hát hiába! A kritikusok komoly emberek, akikkel nem lehet tréfálni és ha ő mégis tréfálni merne, elveszti állását. Nem lesz többé regény hős és a könyvet, melyben most a mindennapi életét éli, a közönség nem vásárolja majd meg. Elfordult az ablaktól és becsöngette az inast. — Hozd be a reggelimet! Az inas behozta a reggelivel telerakott ézüst tálcát és a regényhős elé tette. A regényhősnek kesernyés volt a szája^ az előbbi kellemetlen gondolattól. Felkapta hát a cukortartót, hogy a jó, fehér, ropogós cukrot sorra kiegye belőle. Már majdnem a szájához emelte az első daraoot, amikor ismét a kritikusokra gondolt és visszaejtette az édes falatot. A teáját cukor nélkül hörpintette fel, arra gondolván, hogy a kritikusok legalább ezt nem fogják tőle valószínűtlennek venni és a következő pillanatban az előszobán át az utcára ment. Körülnézett. Az utmenti fákon virágok éltek és valahol messze egy színes folt mozgott az aszalton. A regényhős megösmerte. Regi partnere volt, akivel még az első feje- zetoen találkozott. Szép, szőke, törékeny testű leány volt, aki most csendesen mélázva sétált a liget felé. A regényliősben a viszontlátás örömére felbuzogott az élet mámora és már-már azon veit, hogy egy merész távfutással pillanatok alatt utoléri a leányt. Talpa mint a gummi ugrott fel az aszfaltról, de a következő pillanatban megros- kadva tapadt ismét a szürke szurokhoz. — Nem lehet, nem szabad! Nem felejthetem el, hogy regényhős vagyok, akinek m maen mozdulatát ezer kritikus .szem figyeli és lélektanilag analizálja. Ha a véremre hallgatok, tönkreteszem a karrieremet. . . . És ezüst végű sétapálcáját a hóna alá szorítva, nyugalmat és komolyságot erőltetve magára, elindult, hogy utolérje első fejezetheti partnerét. Az árnyékos ligetben a tavasztól bódult madarak lármásan szerelmeskedtek. A regényhős utolérte a leányt és ragyogó arccal emelte meg kalapját a rég nem látott bájos hölgy előtt. — Bizony régen nem láttam magát! I Tizenkét fejezeten keresztül egészen más holmival voltam elfoglalva. Sebaj mosolyodott el a leány én sem éltem azóta valami nyugodalmas életet és — engedjen meg — rossz ómennek tartom, hogy pont a tizenharmadik fejezetben találkozunk ismét. Szerencsétlen szám. Nem gondolja? A regényhős óvatosan nézett körül és mutatóujját a szájára illesztette: — Csitt! Ne mondjon ilyeneket, mert a közelben valahol egy kritikus lehet és . . . A leány szép, hamvas arca elborult. Hozzásimult a regényhőshöz és suttogva panaszkodott: — Rettenetes ez a helyzet, amelyben mink vagyunk. Nem élhetjük a mi vérbeli életünket, mert állandóan rettegnünk kell a kritikusok taglójától, amellyel agyonvágják karrierünket és akkor végünk van. Meghaltunk. A regényhős lehorgasztotta fejét és a leányt egy padra vonta: — Én is súlyosan érzem ezt a lehetetlen helyzetet. Annyi vér, temperamentum, vidámság és él niakar ás van bennem, hogy fel tudnám forgatni a világot és nincs egy önálló szabad lépésem, nincs egy szivbeli szavam, nincs egy őszinte tekintetem, mert mindig ott meredezik előttem a szabály, a rendszer, a szerkezet, a valószinüség, a valószerüség, a művészi forma és tökély, iélekanalizis, filozófia, világszemlélet és még Isten tudja menynyi minden tudományos műszere a regény- irodalom laboratóriumának. És én megbénul- tan, magamat megtagadva, a kritikusoktól való rettegésben élve és cselekedve, teszem tönkre a bennem tavaszodé igazi életet . . . Majd hogy a könnyei ki nem csordultak a regényhősnek, úgy hogy a leánynak minden rábeszélő tehetségét elő kellett vennie, hogy megvigasztalja. — Ne búsuljon azért. Nincs olyan bosszú regény, amelynek vége ne lenne. Ha befejeztük hivatásunkat, kilépünk a regény lapjai közül ős ismét élni fogjuk azt az igazi életet, amit csak emberek élnek ezen a földön. Regén yhősök soha! A regénybősben feneketlen keserűség gyülemlett fel.--- Én már nem bírom tovább! Én kénytelen vagyok önnek már most, a tizenharmadik fejezetben, bármily babonás is ön, bevallani, hogy szeretem magát! Nem úgy, ahogy az első fejezetben kénytelen voltam azt elnyafogni, hanem úgy, férfiasán, vadul . . . És én kijelentem, hogy nem várok tovább. Mert én nem birom ki a tizenkilencedik fejezetig, amikor be kell majd vallanom magának, hogy szeretem bár, de rangom nem engedi, hogy feleségül vegyem, mert nem köthetek meszalianszot . . . Nekem elég volt már ebből a regényből! Fütyülök a lélektanra, a filozófiára és a kritikusokra. A leány szeme íelcsillogott és lelkesülten helyeselte: — Igaza van! Elég volt már ebből a komédiából! Felmondjuk a szolgálatot! Nem illik, hogy így beszélek, de magam is fütyülök a kritikusokra! Én is szeretem magát... Én is szeretlek téged, te, te, bohó, virgouc, csókolni való fiú, te . . . És forró arcát odaszoritotta a tavaszi levegőtől mámoros regényhős lázas arcához. Már nem bánt semmit. Jöjjön, aminek jönnie kell. Már csak a tavasz életfakasztó parancsát érezte a szive körül és ez a parancs ellenkezett a logikával, a lélektannal és az összes művészi követelményekkel . . . A regényhős riadtan nézett körül, majd egy nagyot sóhajtott és behunyva szemét, hogy véletlenül fel ne fedezzen valahol egy kritikust, derékon kapta a leányt, felemelte a levegőbe, ajkába harapta az első, igazi és nem pedig előirt csókot, majd leroskadt vele a liget padjára és mámorosán mézes szavakat vallott bele a leány szőke szép hajába ... Olyan szavakat, amiket a regényíró le nem írhat még a tizenharmadik fejezetben, mert akkor a regény meseszövését tovább lehetetlenné teszi. A regényhős azonban azzal már mit sem törődött. Ujjongva érezte, hogy végre felszabadult hivatása rettenetes bilincsei alól és ismét az önmagáé lett, no meg azé a lányé " az árnyas pádon, melyen a verők húrjait a ' mindenbe szerelmesedé tavasz pajkos tünde- > rei pengették ... •>
