Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)
1926-04-18 / 89. (1127.) szám
10 ^RXGAItAWAARHIRnAB 1926 április 18, vasárnap. Könyvek Én öltelek meg? Földes Sáudor novellás könyve 1. Nem akarom Földes Sándort felfedezni. Igaz ugyan, hogy az úgynevezett „hivatalos** olvasóközönség nagy része nem látja öt „íróink sorában, de azok, akik Földes Sándor megjelent könyveit és verseit ismerik, ezek a kevesek elkülönített jó véleménnyel vannak Írójuk tehetségéről. Sőt akadtak hangok, akik az extatikus magasztalás leglehullóbb elismerésével emlékeztek meg róla. Földes Sándor neve azonban minden külső gát és látszat dacára is szervesen a legelsők közt kell, hogy legyen, mikor tisztán irodalmi szempontok szerint irodalmi mértéket alkalmazunk az itt élő magyar alkotókra. 2. A bemutatás azonban olyan ténykedés, amit nem vállalok: se az iró, se az olvasók egy része nem is örülne neki. Külön útjaik vannak. Csak azt a jogot vindikálom, hogy egyéni nézetem pár sorban lerögzíthessem most megjelent novellás könyvéről, az igazán tisztán látni akaró igazak kedvéért 3Földest leginkább harcos, uj világnézetet fejlesztő, kemény sorokból megkonstruált, erős hangú verseiből ismertük, melyek joggal és belső értékükkel az irodalmi pólusok egyikét jelentették nálunk. Most. prózai kötettel lépett fórumra: a komáromi Jókai nyomda és kiadóvállalatnál a temesvári Kora grafikus művészi címlapjával kiadott ízléses könyvvel, melyben fiz markáns novellája alkot szinte-szinte regényszerüen összetartozó, egymásból és egymásba folyó egészet. Az oka is megvan, miért ez az egység: a világnézet belső és a stílus külső egyöntetűsége. A látás és a reprodukálás kialakult, egyforma determináltsága. Ez egyik legjellemzőbb sajátsága. Földes Sándor nem a félmegoldások embere. Harcos, sokatlátott s uj világrendben, uj erkölcsben, uj teremtő emberi korszakban hivő fanatizmusa van. Embereket lát, akikben legértékesebb — az ember. Embereket lát, akik — emberek ellen vétkeznek. Embereket szeret és szerettet meg, akik akarják az uj kor megtisztult uj emberét. Társai a szegények, a kijátszottak, az elnyomottak programos himnusza 4Novellái legnagyobb része szimbolikus. Nagy iwei öleli fel a problémákat s szorítja a forma szemléltető kereteibe: a bátran vezetett, robbanásszerűen egymásra következő események egymásutánját — ami kitűnő fantáziáját dicséri — még, tátongó, filozofikus gondolat — csóvák szaggatják meg: a töprengő elme és a fantázia viaskodik. Vannak megfigyelései az életből, amiket átstilizál és elvon, de érezni rajtuk a föld izes szagát, a konstruktivista átgyúrás elleTöprengő ének az estben Lehull már az este, kigyul már a házsor. Ugye szegény szírem Elnéztük már százszor. Elhamvadt a tüze izzó, lángos napnak, bnjjunk hát ölébe anyás alkonyainak. Mint régen a dajkám, csöndes dallal ajkán regyen a keblére: szivem alíatgassa, pillám lehunyassa, ■ s hogy az én bét s#emr«i« figyelő sötétje áloraszinben lásson — csókolja le féltre. Kerek könnyek gyöngyét mint az anyám ujja törülje le szépen, s mint gyöngyöt az éken hintse az álmokba — hogy ne lássam szegény szórnom átokba elherdált erőknek porba pergő sarcáv akaratlan vérnek ... Anyás alkonypárnán hadd aludjak szépen. Hadd feledjem: lassan, unottan, sötéten percek permeteznek, végtelenbe mennek — minden lépésüknél béklyói zörrennek vaskemény, ős rendnek ,.. Alkonyálmok selyme azt is feledtesse: bús fekete kotta emberszivek sorsa. — Valami cudar kéz már régen lerótta — Aztán két karjával csiesijjó dalával szivein becézgesse, hogy szerelem szirmát lágynak érezhesse. Hogy a csókok csengő édes mámortáneát, ölelő karoknak egymás bahajlását igaznak hihesse. S ne csak önfelejtő, súlyos, szent magányát, börtönének láncát, tépő ember lázát lássa minden kéjbe, asszonyölbe tévedt férfi Ölelésbe... — Hogy gnbbad kint szerte éjjeli sötétsége fekete kétsége. — Alkony melegsége most Öleljen féltve, Mint anyám térdére úgy bújjak ölébe. Szivem most altassa. dala most bugássá életálmok teljét. Kínok értelmébe, teremtés kelybébe éjeknek sötétje mérgét ne ejthesse. Oh, nagyon hitesse: csókok gyönge kincsét, kínba rémült testnek kiszakadt gyümölcsét nem csak kinnak, gennyne átoknak és vérnek, esztelen párzásnak, koldus kincsek mellén duzzadt szomjúságnak, szenvedésnek szülték ... Nagyon átkaroljon, nagyon elringasson — úgy ringasson: higrjem minden emberszivben csuda csira szunnyad, hogy mind a testekbe egyszer lélek gyullad, hogy a lélek él s meg soha, soha nem holt. hogy zengő, visszhangzó csudát zeng a mennybolt. Hogy a mennybolt szólal vágyak viharában s minden szívnek csöndes és csöppnyi magában feláll majd egyszer a hajnali ember. Az égre felejti vágyó kék szemét, az Istent látja és tudja miért---és merre menjen ... Wimberger Anna. | — Közben a horizontig épitő tömeg birkózik az örökkévalósággal, milliók törnek az jélet trónja felé, a munka lendületében izmos parasztkezek: a világ harangverői és a Föld zsong, dörög — saját szüleiését hirdeti:-r Vége a tévelygéseknek, levegőtleu álmoknak, furfangos utópiáknak Nemsokára csatornák ezreivel fonjuk be a Földet- Átfúrjuk a hegyeket Napot viszünk a bányákba és elektromosságot vezetünk a mezőkre ... A realitás gyökerén építünk és csak két őselemünk van: a rög és az emberi kéz. Ádám, a költő csak hallgatja. Mennyivel élőbb, erősebb, boldogabb ez az ember, mint ő ezer álmával s terveivel. Előtte, harsog a legigazibb dal: az építés, a konstrukció himnusza s akik ezt zengik, a földdel, hittel termeléssel együtt magukat is újraformálják ... Csöndes szóval felel a mérnöknek, — de inkább önmagának: — írásnál több kell! Költészetnél több — a harc a valóságért. És mindenekelőtt: a szenvedés ellen ... 6. De gyakran kesernyés lesz a hangja: a filozófus szembeszáll a prófétával s ő is hídja, hogy az örök — Ádám ember — mindig nagyon ember marad- Györy Dezső. nére is. Egy szóval írójuknak a merész és dinamikus világnézetű mondanivalókhoz meg vannak tehetségesen adekvát értékű kifejező képességei is: tud írni és tud megírni. Csak egyet nem tudok elhallgatni: az expresszionizmus ma már túlhaladott, szaggatott stílusát, nem tartom megfelelő külső ruhának ezekhez a mondanivalókhoz: az uj ember nemes, egyszerű ideálja itt még vergődik a mindenáron ökonómikus — és egy rövid rapsződikussága miatt tulkomplikált —- stílus elütő zavarával. Mintha a masszív mondanivalók acélkockáit mindenáron ujfl Jövő Szobra Még nagy, formátlan márványkődarab Csak a Művész izzó agyában él De már aranyat csókol rá a Nap Testvérek! Nem hiába folyt a vér! Arcán húsz Század sötéttik át De szemében uj vágyak tüze ég Előtte színes boldog Messzeség S legyőzi majd a régi rabigát. Jönnek Hozzá .... az elfáradt, áléit Megvénhedt ifjak, öreg gyermekek Felejtve az átélt gyötrelmeket Elébe szórják a véres babért. Megáldja őket mint a jó Anya Az elfáradt is uj életre kel Egy boldogabb Holnapról énekel És minden ajkon vissza/,eng dala Tudás tüzében fénylik a Világ Az agyredőkben száz uj terv forog Az izmok közt uj Erő háborog S büszkén, befelé sírnak az Anyák. Még nagy, formátlan márványkődarab Csalt a Művész izzó agyában él De már aranyat csókol rá á Nap Hozsanna... nem hiába folyt a véri Vásárdi Lia szerű felület ábráinak feleslegességével gyengítené. 5. " " j .... • | Még valamit: Földésnek súlyos monda-1 nivalói vannak. Nála az irodalom erősen j igyekszik, hogy több legyen, mint művészet: j rész legyen egy' nagy kollektivitás világra* hozásában. Egyszerre legyeu művészet, igé-: hirdetés, bitadás és sajtóanatémiák bé-i lyegző, söprő keze. De szóljon Ő maga Adám költő és Kuzma -mérnök beszélgetésében a gátakat lehordó embertönieg között az uj élet előtt: flliami ép.fésS-torgjegyek j I készpénz és részletfizetésre. Évenként Ke 16,000.000 : : nyeremény sorsolása. Rendelje meg a sorsjegyet: | j V. Hrabanek a spol. Praíia II., Václavské nára. 56. \ banküzletében. ; ; SzoEd képviselők {elvételnek! 5251 : A speanét figyelem. Furcsa! Úgy Mhunyt a tüze! Miért nem ég hát állandóan és most is, mint az enyém? Persze ... íérfiszem az! ... Az enyém alatt szabadon ég a szeretet egészen az ábrándok egéig, bármilyen lehetetlen alapon is van meggyujtva. A férfi szivén ott ül az ész vaskaiapja. Csak azt nem értem, miért? Hogy lehet a szeretetnek más törvénye, mint maga a szeretet? — Szeretsz? Megint, csók. — Hát akkor miért? Lehet az: én is, más is? — Te az vagy, ami megtörténhetik, ő az, aminek meg kell történnie! — Nem értem! — ö a menyasszonyom! A menyasszonya! A menyasszonya! Emberek: a menyasszonya! Nem, nem, nektek ezt nem szabad tudni, nektek ezt nem szabad hallani! Te édes, virágzó fehér cseresznyefa, amely a májusi égig lengetted illatos fátylaidat, amely bi- borló gyümölcsbe érbél, amely szurtos ösvényekre pergetted életed drága mézét, hallod, hallod ezt? Az ő menyasszonya! IX. Egyszer borzalmas balesetet és operációt láttam. Egy kiálló csonk kiszúrt egy szemet. Azután jött az orvos, és hogy ne álljanak be a másik szemre veszélyes komplikációk, csipeszt mártott a vérrel telt üregbe és kiemelte a megsérült golyót- Gyorsan. a szükség lázában ment minden. Az ember ott állt nyomorékon, megcsonkítva és mégis örült, a megmentett élet öröme vibrált egész testében. Érezte, hogy annak az egynek elvesztése után még sok és sok szerve, érzéke maradt, azok mind zengve, pirosán fognak egymásba fogózni, hogy megbixják annak az üregnek a sötétségét, annak a szivárványos üvegnek hazugságát, amit majd odanyomnak a valódi szem helyére, örült a beteg, örült az orvos, annak a sikerült gödörnek örültek és a szegény szemre, amely még nemrégen mindene volt az embernek, nem gondolt senki. A nyitott mütőtáska fedelén hevert egy undorító, kocsonyás husdarab, néha r. van a kíváncsiság által legyőzött undorral fordultak feléje,., és azt mondták, hogy kavarog a gyomruk. Pár órával előbb pedig egy emberi lélek menyországának csillagát csodálták benne.... Én vagyok, a kiszúrt, az eldobott szem, a néhai csillag. És most mit tegyek magammal? Nem bírom megérteni, hogy aki annyira benne él a szeretőiben, az kivül essék a szeretet törvényein! Engem nem illet többó sem csók, sem ölelés, sem semminemű kímélet, vagy gondoskodás! Az őrületig jutok, lázadok a szeretet Istene ellen! Hogy lehet, hogy lehet? Hallom: tegnap hirdették ... nemsokára látogatóba jön a menyasszonya, talán itt fognak készülni a lakodalomhoz, talán itt fognak megesküdni... Kettőn voltunk ... szédítő magas boldogságban, kelten zuhantunk... ő most lépcsőt épít, amelyen felemelkedik, rajtam meg minden lépésével taszít egyet. Én nem követhetem, én kötve vagyok, aki kötve van, azt könnyű letaszítani és talpra állania nem lehet! Végighallgattam a templomban a házassági hirdetést, hogy ő, a becsületes ifjú stb. Félfüűlel hallom, amint gratulálnak neki az emberek, hogy végül tisztességes útra tért... Mi tüzel a vérem, az agyam alá, hogy olyan rémületeden forr? Jó, az emberek! Ök sohasem tudták, mi az igazság, de hát az Isten, az Isten! Hogy engedheti, hogy két egyenlő közül az egyik felmagasztosuljon, a másik el legyen taposva? ö meg fog gyónni, meg- gyónik engem, mint egy bűnt, nem leszek több, mint egy ige a száján, amit undorral félreköp, nem leszek több, mint egy megbánásnak egy sóhaja és ő könnyen száll tovább nélkülem. Ki fog törődni az én elhagyott, porba taposott, vérző valóságommal, csóktalan számmal, minden ölelés áramából kikapcsolt karjaimmal? Isten, hol az igazság? Hová jutok én? X. Azt mondják az emberek, hogy nagy veszedelemben vollam és még mindig sehol sem vagyok: még mindig nem biztos, élni fogok-e, vagy meghalok. És hogy elveszett rólam minden szép és jó. Igaz, elmaradtak valahol a testem duzzadt csomagjai, összetett két kezem, roiut a papírlap, karom ! úgy fekszik mellettem az ágyon, mint fehér csont- \ sövény a halál kertje körül. Lehet, hogy a szememben is csak koponyaüreget látnak mások, mert kihunyt benne a földi csillag és fellobogott a túlvilág fénye. Azt pedig senki sem tudja elolvasni, ami paptrvékonyra sorvadt két kezem lapjára van Írva- Szétnyitom a kezem, olvassátok: Lázadó katlan volt minden pórusom, fortyogott és az eget köpködte ezzel a jaj ve székelő kérdéssel: mi lesz én velem, jaj, hová menjek, hová menjek? Aztán mindenen túláradtak a fortyogó katlanok, mindent elborított az ön tudatlanság, csak a fájdalom izzása vájkált bennem, mint hol ló csőr a hullában. Jaj, jaj és jaj! Az egekig, 3 velőkig jaj! Hová, hová? Beteg voltam. Végül a tenger képével áradott rám az enyhülés. Csendes tenger volt, amely ide- oda ringatott és mosta körültem a szennyet. Mi ez? Újjászületett szerelmem. Nincs izmos karom, nincs duzzadó ajkam és mégis, most jobban szeretem őt! Tudom már, miért! A kínok kaviccsá zúzták a szivemet és utat köveztek vele. Végigmentem rajta saját magamat taposva, mert hívást hullottam a végéről, amely célt és biztonságot Ígért. Felértem a legeslegmagasabb sziklára, amit emberi kínok raktak és a csúcsán ott várt rám a hivó, a leglángolóbb szív. Föle volt írva a kőszikla neve és a legszebb szívé: Kálvária és Krisztus. És ő kérdezte tőlem: — Mondhatod-e, hogy sehol sem vagy, amikor én hívlak? — Igen... de ő! Vágyni akartam rá, pirosán, égőn. Akkor éreztem, hogy’ a karom fehér csont sövény éf a szivem fehér hamuvá égett. Nem birtam többé csókot, öleiért kívánni. Megijedtem — Jaj, én már nem vagyok! Mert mi a hamu? Por, melyet elhord a szél! A legszebb szív újra hozzám hajolt.-- Vagy! Te vagy az áldozat! Félté!, hogy a sziljéről eldobott ige leszel csupán, amely nem bírja őt követni. És a szenvedés, a lemondás, a biin- báüás utján megelőzted őt! A hamu nem semmi, hanem táplálék... hamuvá égett szived az ő élete kertjére lesz szórva, hogy annál szebben teremhessen! ... Ma gyónni mentem Lepecsételni az elmúlt életet, áldott feledéssel és uj jövőbe való bontakozás- sál. Ő is a templomban volt a menyasszonyával. Hogy hangzott nekem ez a szó azelőtt? Mint szivem és agyam körülszegelése koporsó- szögekkel. Hogy tűnik most fel előtte? Mint az égbe kalauzoló angyalszárnyak reb- benése. Hogy hangzik most nekem? Mint csirapattanása múlandó, hivságos Földi dolognak, amelyből épp úgy származhatik rossz, mint jó, mig csak fehér hamuvá nem porlad. Amint kifordultunk a templom kapuján, lát- niok kellett. Láttak is, és az ő tekintete engem mutatott a lánynak, úgy tapadt rám, mini a vörös cédula a ragályos házak falára, úgy nevezett meg előtte, mint a veszedelmet, amelyet kerülni kell. A lány is rámnézett. Rám izzott a kettejük tekintete, mint a megbélyegző tüzes kereszt. Rájukmosolyogtam és magammal vittem az ajándékukat. Ök meg nem tudnak igy mosolyogni és ő bizonyára undorral magyarázta a lánynak, hogy lám, milyen ki- hivő vagyok! Lassan, sétálva mentek, eloldalogtak a fás téren. Én is lassan mentem, mert még pihengetnem kell. A fák hóval födöttek és zuzmarásak. Egy különösszépen lefátyolozott fa előtt megálltak és ő felkiáltott: — Ez az én igazi menyasszonyom, ennek a fehérsége sohasem fog fekete magzattá sűrűsödni! Elragadtatva nézett ide-oda, ide-oda, látszott, hogy a lányról olvassa a szépségeket a fára. A lány valób"-1 fehér volt, lágy és csillogó. Fehér, műit a párna, amely puhára duzzadva, alig várja, hogy leheverje a kéj. Ami töretlenül csillogott a szemében, kíváncsiság volt és mohóság. Ö könnyedén megrázta a fát. .. hulltak a pillék, ő alájuk terítette arcát és átszellemiilten fogta fel őket, mint az égi áldást. — A menyasszonyom csókjai, — suttogott és csodálva, tisztelőn nézett a lányra, aki megajándékozza a menyei fehérséggel. Nem látta, hogy a leány arcán bosszúsággá ráncolódott a várakozás, az ajka szélűi fanyarrá kékült n kielégítetlen vágy pírja. Nem tudta, hogy az én szerelmem az, amely behinti életét fehér szirmaival.
