Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)
1926-04-18 / 89. (1127.) szám
Hófehér báránykák... Irta: Peterdi Andor, Hófehér bdránykdk, Szelíd C8öp bárányok, Miért, hogy oly hosszan Messze elméldsiok? „Jó vón együtt lenni, Egy nyájban legelni, Egy patakból inni, Egy kolompnak hinni.*' Van üt is filvecske. Jó itt legelészni, Föl a napsugaras Kék egekbe nézni. „Mélázgatni távol, Ha mikor a pásztor, Hol fütyül, hol dudál, Vagy szépen furulyái Egy patakból isztok, Szőkéitek, ugráltok, Vidáman bégettek, Szépen sirdogáltok, Zöld a rét, kék az ég, Aranyos a reggel, S a jó, öreg pásztor Fütyörészget kedvvel Hófehér báránykák, Szelíd, csop bárányok, Mi az oka, hogy oly Messze elméláztok? — „Nem látunk mi jobba. Nem hallunk mi szebbet, Elrabolt testvérink Messziről üzennek! Tavaszi szél hozza, Nagy jegenyék zúgják, Bánátjuk igy járja Sok mértföldes útját: » „Jó vón most ott lenni, v' Egy nyájban legelni, Egy patakból inni, Egy kolompnak hinni1*. Farkas elöl, hátul, Mi leit a világbul? Vigye a szél, adja át, Sok bárányka bánatát, Jegenyék, jegenyék: Fussatok csak messze még S ahogy haza értek, Sírjatok érettünk Egy szomorút, szépet. Virágzó cseresznyék Irta: N. Jaczkó Olga . I. Kívül voltunk a fürdőkért rácsán, a forrásnál, a tölgyes domboldalon. Egy vén tölgy kiálló gyökerei közt ültem, mint valami mesebeli fekete boszorkány karjaiban. Sárga selyemkendőm lecsüngő végét beleloccsantgatta a szél a hold hullámosán szétfolyó, rokonszinü fényébe, ő a hullámzó selyemrongy elé kúszott és égő arcát kitette zizzenő, enyhe csapásainak. — Én, én kapjam ezt a drága ajándékot — libegte — és nem az érzéketlen anyagok! Szeme kéken ragyogott felém a holdfénytől sárgás arcából, mint a borostyánkőbe foglalt zafírok. Egész arca remegett, amint beszivta a kendőből a hajam bennemaradt illatát. Hangja az a szaggatott, forró, percegő suttogás lett, mely olyan, mint a szikrák pattogása. — Hát soha, soha? — Nem lehet t — Mivel nem tud megalkudni? Még mindig a lelkiismeret, az Isten? És lágyan, elcsúsztató simán omlott lábaim elé a szofizma: — Az Isten tudta nélkül a hajunk szála sem görbülhet meg; azt gondolja, hogy ezt a helyzetet nem ő akarta igy? Nem az tartott vissza. Már régen benne voltam az álbölcseség selyemlvurkaiban, amelyeket a vágyunk szövöget szép alattomosan, már nem úgy éltem gondolatban, ahogy az Isten akarja, hanem szentül hittem, hogy az Isten azt akarja, amit én kívánok Nyers valóságban előttem fekvő tény akadályozott, amit nem lehet elmagyarázni. Feléje súgtam egy szóval a gátlásaim lényegét. — A férjem! Felindultan ugrott fel. — A férje? Gúnyosan kacagott. — A férje? Megragadta a karomat, lejebb vitt egy lépéssel és széjjelvonta a galagonyabozólot. Látható lett az asztalokkal teleültetett körömi, ahol a társaság mulatott. Egyesek táncoltak, kártyaasztalokon gurult Levelezőlap — Barátaimnak — Hét és fél 'éve történt Tirolban. A horvát ezred fellázadt s éreztük, hogy közel a vég. A készülő zavarból két lapot Írtam haza: az egyiken megírtam mindent, a másikon csak ennyit: „nincs semmi újság, rossz idő van, jól vagyok, nemsokára otthon leszünk“ s beadtam a tábori postába. Az összeomlás másodnapján tényleg hazaértem a borzasztó aggódásba. Az első levél elveszett. Csak a második jött meg: nagy, piros »Z“ betű volt rajta: ennek a nyitott lapnak szabad volt az ut, nem volt rajta semmi, de legalább célhoz érhetett és életjelt adott, ennyit engedélyeztek: „Z“ ... zensuriert... mehet... Megint nyitott lapot irok, vigyázok, hogy elmehessen, nincs benne semmi, de ez is valami. ... Nincs semmi újság, rossz az idő, nemsokára elmegyek... Nem bízott meg senki, hogy vigyázzam a tengert a megátkozott hajón. De béna álomban hevertek a fedélközön az elitéit utasok, A hajóhídon és a mentőcsol- nakoknál fegyveresek álltak. A kormányt szuronyos csavarta a zátonyok felé. Ha a feleszmélők felütötték fejüket, föbekólintották és visszaverték a dermedt álomkórba. Felmásztam a megbillent hajó árbockosarába. Hagyták, hogy felmásszak és vigyázzak és én azt hittem, hogy inthetek a felütött fejeknek és kiálthatok, ha baj van, megkötöttem a derekam kötéllel és vártam és csináltam a vigyázást és éjjele ént énekeltem, hogy tudják lent, hogy élek. Rossz volt, de néha sikerült szuggerálnom a kormánylapátot egy-egy rebbe- nésre, néha mintha a hullámok az én akaratom szerint dőt.ötték volna el jó irányba a hajó orrát., ilyenkor örültem, hogy bolondul idemásztam és hátha lehet valami... Furcsa, szép dalokat hallottam éjszakánként s azt hittem, Jerichó falához érünk egyszer; biztató kiáltások éberitgettek és szabadulást bizakodtam botorul ... — messziről zug a dal már s meghalkultak a biztatók, csak*tenger van, csak zátony jön, csak éjszaka dől s vinnének kaján őrök a pusztító paranccsal: rohan rohan a megbillent hajó a megdermedt rabokkal. Holnap zászlót húznak fel az élelmiszerekkel kosaramba, hogy lobogtassam . majd, mintha közülükvaló lennék. Ma ezt kiálották föl hozzám. Tudom, közeledünk a zátonyokhoz és félelemből meg undorból hallgatott el a hit a hajófenéken. 'Jól látok, lent női a sürgés-forgás, meglazítják a mentőcsolnakok csigáit: csak a halálra kívánt dermedt emberekkel fut sziklára reggel a fátumos hajó... és nekem ki kéne lobogtatnom a zászlót, hogy azt higyjék, tovább vigyázok és nem történhet semmi, nincs veszély.., Nem. Visszaadom a lelkem súlyos megbízását, aki adta, magamnak. Nem leszek áruló, nem fedezek zátonyos szándékot, elhagyom az önkéntes posztot, más jelent nem tudok adni, fenyegető csövek merednek rám. .. De ma nem nyílik meg énekes szám, hátha észreveszi valaki. Ma ilem lesz ének s nincs vigyázás többé, nem tehetem, hátha intőbb jel lesz az örteien árbóc... ‘ A palackot ezekkel a sorokkal behajitom a tengerbe s a következő percben üresen marad az drbóckosdr, s én is megbúvók az alvók között. ... Különben semmi újság, rossz az idő ... De kint közeledik a május, vérrel telnek meg a fák, dermedt igazságok virágát és tántoríthatatlan eszmék ujuló tavaszát paskolja ki a földből sugárkorbáccsal a nap és gáttörö hittel száguld a láthatatlan tavaszi szelek erejében az örökös jövő. Ezt üzenem. „Z“... zensuriert... mehet... Győry Dezső. fl szlovenszkói magyar irodalom budapesti megvilágításban — A P. M. H. tudósítójától — Budapest, április 17. A budapesti Bartka Miklós-Tár saság előadó- és vitaestélyeinek sorozatában érdekes előadást tartott Langhoffer Pál, esztétikus, fővárosi tanár a szlovenszkói magyar irodalom hét elmúlt esztendejéről, jelentőségéről, s magukról az Írókról. A nagy számmal megjelent közönség előtt nem volt érdektelen törekvés, hogy budapesti megvilágításban megismerjék a decentralizált magyar irodalom egyik erős fejlődésü szakaszát, olyan Írókat, akik közül csak egy- pár nevét hallották eddig, s olyan törekvéseket, ami a speciális adottságnál fogva természetesen más, mint a Magyarországban élő irók törekvése és működése. Az előadó ügyesen Ítélte meg a szio- venszkói magyar irodalom célját s jelentőségét s tanulmányában felölelt majdnem minden kulturtörekvést, amiket a szlovenszkói magyarság életében eleddig észlelhettünk- Szerinte a szlovenszkói magyar irodalom úgyszólván a semmiből nőtt ki, nem volt tradíciója, mint az erdélyinek, csupán Budapest függvénye volt. Az uj határok meghúzása után azonban a magyarságnak vitális érdeke lett a helyi irodalom talpraállitása s művelése. Az ottlakő németséggel ellentétben a magyarság szervezetlen volt s a szétszórt magyar tömegek lelki kapcsát az irodalomban kellet megtalálni, hisz politikailag is főcélja kellett, hogy legyen a magyarságnak egy erős, értelmes középosztály kialakítása: A szlovenszkói irodalom első célja volt a pestitől való függetlenités, a régen emlegetett decentralizáció. Kialakult külön irodalmuk azonban túlságosan elszigetelt maradt, mert egynéhány kivételes összeköttetésekkel bíró irón kívül nem tudták hangjukat hallatni Magyarországon, hogy ismertté tegyék magukat itt is, mig viszont a pesti írók tekintélye nagyban elnyomta még otthonukban is a szlovenszkói irók érvényesülését. Helyet találtak a szlovenszkói irók mégis saját lapjaik hasábjain, a helyi lapok igényesebbek lettek, bővültek s javultak. Kifejlődött több- helyütt bizonyos lokális irodalom. A Prágai Magyar Hírlap domináló szerepe mellett nagyobb missziót a kassai és pozsonyi lapok töltenek be. Napisajtó már van, időszaki azonban egy sincs s az előadó ezt tartja egyik a pénz. A férjem egy különálló kis asztalnál ült. Vele szemben, — gyerekesen az asztalra könyökölve, egy nő térdelt a széken. A férjem hatalmas tarokkártyákból várat épített. Mikor elkészült, a nő csintalanul lefújta és kacagtak mind a ketten. Aztán koccintottak és még a nevetéstől fuldokolva, ittak a barna sörből, a habbajuszt pajkosan otthagyva ajkuk fölött. — A férje! — mondta ő harmadszor, magya- rázólag. Szégyenkeztem. Igaza van, nem az én becstelenségem csinálja a férjemből azt a nevetséges, fölösleges harmadikat, hanem én vagyok már is az. Néhány pillanatig elkült vérünkben a vágy; most újra ott száguldozott ereinkben. Az ő gyönyörű szőke haja ott csapzott a lábaimnál, a porban, egész teste görcsösen vonaglott felém. Szeméből — mint legtisztább bor a sajtóból — köny buggyant, ékesen metszett szája gyermekes panaszra torzult: — Anyám! Gyermek volt, aki nem tesz különbséget a fájdalmak nemében és öntudatlanul állítja az enyheséget, amit csak egy nő adhat az embernek: az anya. Én nagyon szerettem őt és ezerszer meghoztam volna érte a szülőfájdalom áldozatát. Kitártam karjaimat. — Én édes, egyetlen, szenvedő gyermekem! Felszakitottam mellemen a ruhát és tisztán az önfeláldozás, az adás gyönyörével átadtam magam neki. II. Az uramat nem láttam reggel, csak délben, mikor a hivatalából jött. Az a kimondhatatlan nyugtalanság, amely az este mintha belecmlött volna a vérembe és azóta mintha állandóan ki akarna csapni, elibe vitte a lábaimat. Néztem, amint baktatott fel a dombon, mint egy lusta rovar, utáltam és mégis, engedtem a lépéseknek, amelyek elibe toltak. Törődött volt, kiizzadt, de izzadtsága nem piros pórusokból hullott, mint a munkában kimerül leké, sárgára sánadt az arca, az aktatáskát olyan nehezen cipelte, mint valami óriási terhet. Tudtam, hogy nem a munka, hanem az átvirrasztott, habba- juszos éjszaka tette tönkre és csodálatos: a szokott undor helyett valami keserves részvétet éreztem, bugyborékoló szavait, melyeknek máskor kitértem, mint a köpésnek, most szomjan itta eltikkadt lelkem, figyeltem őket, nem fognak-e megdobni a felfedezés keménységével? Miért volt ez? Mert hozzáhasonultam a könnyelműségben, a bűnben? Ebéd után kifutottam a kertbe, ledobtam a zubbonyomat és beletúrtam magain a fűbe- Nem hüsitett, csak mart; az égre néztem, szemembe- tüzive szokott segítségkérő, fohászos tekintetemet. Szédültem. Nem álltam biztosan, a nap mintha nem a magasban állana, hanem szédítő mélységben fekszik alattam s én támolyogva majd belebukom izzó tömegébe.... A fülembe mintha zajongó tömegek tódultak volna, zug, harsog. Misztikus lények nyüzsgését érzem a levegőben, iszonyú zakatolással törnek valamit, öntik rám, sziporkázva, égve---A s zivem pedig dermedten állott ennek az izzásnak közepében, mint márványoövek a forró sivatagban. Ez a bűntudat? Hűvös szárnyképpen borult agyamra a gondolat: hogy szoktak vigasztalást inni az én módomon tikkadtak! A könyves polchoz futottam. Az írás! Tenyeremet áldottan hűsíti bőrkötésének hidege ... Mohón futkostam a lapjai között; még nem ösmertean egészen, de tudtam, hogy vannak szavai, amelyeket az Ur, mint védő sátrat, emelt az asszony fölé, akit elibekergettek a bűn üldözői. Nem tudtam nyugodtan keresni, szétkaptam a lapokat akárhol... és az Ur kegyének oltalma helyett, mint gonosz álarc fintorgott rám a vád: .. Disznó orrán aranyperec a szép és bolond asszony Estefelé azért---- miért? — tudom én, hogy mi ért, hogy mit fogok tenni és mit -fogok neki mondani? — megint kimentem az erdőbe. Gurultam, gurultam, mint az aranyperec a porban, hogy a disznó orrára kerüljön.- A föld tavaszi álomban volt ... igen, a tavasz inkább hasonlít az álmok szépségéhez, a tél pedig az élet dermesztő valóságaihoz. A réten áthúzott ezüstszálon, a patakon túl, fiatal cseresznyefa állott, mögötte pirult az alkonyi ég. És a fiatal fa acélszinü, kitárt karjaival mintha őrt állt volna, hogy visszatartsa azt a hamis hajnalszint, azt a piruló tüzet, amely tulajdonképpen megnyugvást, dermedést jelent. A cseresznyefa alatt várt rám ő. Mit fog tenni, mit. fog követelni már ezek után tőlem? Rabszolgaalázattal álltam meg mellette és vártam, hogy a porba húzzon, amire már jogot adtam neki. Ő letérdelt a fűre, karjait kitárta a fehérbe, illatba borult fa felé és mint felszálló galamb rezzent az ágakra rajongó szava: — Menyasszony, menyasszony! Az én meny- aszonyom! Tudtam, hogy én vagyok lelkében a fehérvi- rágu fa, én vagyok az ő menyasszonya. Szivemből eltűnt az izzó sivatag és felrebbentek róla a szomorúság árnyai. Én nem vagyok aranyperec a disznó orrán, én fényes, tiszta korona vagyok, egy ragyogó férfilélekre tiizve! III. Telezsúfoltam magam kötelességgel, magamba i'llesztgetek mindenfélét, súlyos vagyok, mint a gyerekek teletömött épitöszekrénye. És még sem vagyok rendben. Egy kis kék kupolacsucsot, vagy egy szálkáuyi piros pillért nem tudok rendes helyére illeszteni. Az uramhoz fordulok segítségért. — Parancsoljon nekem valamit! Csodálkozva néz reám, mert sohasem kértem ilyesmire. — Én, magának? Hogy jut eszébe? Hát bánom én, hogy mit csinál? — Hiszen az a baj! . Bánja és parancsoljon, mert nem jó igy! — Hagyjon nekem békét! — Ezt parancsolja? — Ha tetszik, vegye parancsnak! Hát békén hagyom, felületességének, gondtalanságának kényelmében. És megyek, megyek, hogy ne zavarjam, viszem magamban egynapi kötelesség egymásra zsúfolt építőköveit. Neki elmondom, milyennek érzem a lelkemet, ő talán megadja a rend, a nyugalom végső simítását. Lehet.... a keze máris simogat, félénken jár a ruhám rózsaszín selymén, mint a cica nyelve az elcsent csemegén. A szeme simogatja a szememet, mint az ég kékje a tavat, a haja a hajamat, mint az aranyporzók egymást a virág kel vli ében, szája a számba vág, érzem a fogait, mint a kést a gyümölcsben ... simogat ... engem, ő ... mint... mint a szerelem a szerelmet. Csodálatos dolog őt élvezni és élvezetében minden mást elveszíteni! ' ’ ' f
