Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)
1926-03-28 / 73. (1111.) szám
'PJRAXxAlt/ v IAC&ARHIRIjAB Ért igy köszöntőm anyámat f\ Kazinczy Társaság Könyvoarátai Szlovenszkó és Ruszinszkő irodalmi életének első, nagyszabású eredménye. *'Két sorozatot ad a Könyvbarátok részére: I. Szépirodalmi sorozat, évente hat könyv legalább 60 iv terjedelemben. Eddig megjelentek: Rács Fái: A könyvnyitó asszony, regény. Falu Tamás: A Kicsinyesek, regény. Sajtó alatt: Darkó István: Zúzmara, regény. ,1 szlovenszkói és ruszinszkói költők Urai antológiája. Reményi József: Emberek, ne sírjatok! Regény a Szlovenszkóból elvándorolt magyarok életéből. A szépirodalmi sorozat évi előfizetési ára 120 K, mely negyedévi 30 K-ás részletekben is törlesztkető. II. Ifjúsági sorozat. Évente hat könyv. Eddig megjelentek: Faludy Iván: Mi a színház? Teleky Dezső: Erdélyi regék. (Illusztrálva.) Sajtó alatt: Sziklat/ Ferenc: Fekete Ember, regény. Az ifjúsági sorozat előfizetési ára egy évre 30 K, mely negyedévi 7 K 50 f.-es részletekben is törleszthető. Jelentkezni lehet Sziklay Ferencnél, Kosice, Éder utca 9. Mindenki lépjen be a Kazinczy Társaság Könyvbarátai közé! . . . r Báró Herzfeld Clarissz — Erdős Renée regénye. — A háború utáni élet és levegő nemcsak helyzeteket teremtett, melyek soha nem leheltek volna lehetségesek a világbomlás nélkül, hanem embereket és lelkeket is, akik sohasem lettek volna olyanokká, amilyenek, ha történetessen nem ennek a fölfordult és megzavarodott kornak gyermekei. Erdős Renée uj regényének meséje eb- boi a levegőből sarjadt: egy tulkultúráit gazdag pesti lány szerelmi viszonya egy hadifogságból maradt orosz szolgával, akiről sohasem tudta meg, hogy hatalmas grófi család gyermeke volt odahaza, mert amikorra megtudhatná, már örökre belefojtott minden tuaast a féltékeny orosz kemény karja. S nemcsak a regény meséjét szülte a ma, hanem hőseinek jellemét is a ma izgatott, nyugtalan, kereső szelleme itatja át. Herzfeld Clarissz a legérdekesebb, lég-, izgaíóbb női egyéniségek közé tartozik, akit valaha magyar irő megrajzolt s a kiváló írónő mindvégig tökéletes beleérzéssel és tiszta vonalakkal tudja láttatni velünk ezt a komplikált és magasrendü női lelket. Erdős Renée uj. regénye legszebb munkáinak egyike és sikere tetézni fogja eddig is páratlanul álló sikereit a magyar közönség körében. A 360 oldalra terjedő hatalmas regényt az Athenaeum adta ki rendkivül gonaos nyomdai kiállításban. A művészi borítékban megjelent fűzött kiadás bolti ára 107.560 m. korona, Ízléses egész vászonkötésben 131.- O m, korona. Tejed, meséd, száz verést, terveket: mindent köszönnis csak most mer neked hálátlan lantján — te nagy gyermeked. Mert hála küld most., lángra gyújt és perzsel szived ajtaján, kopogni, e verssel! A küszöböd is én szeretnék lenni, hogy ne zaklasson vendég, bánat, semmi. Jól tudora: én vagyok a sóhajod, sóhajod láncán száz gyöngy: óhajod, sok álmatlan éjed hajnali álma robotos napnak alkonya, tán: pálma, jaj dolgos kezed ránca vagyok én, de szemedben csak értem ragyog fény, bár okos homlokodba száz barázda, bár békéd csendjét én lopom: garázda — barna hajad minden ősz fonala büszke-volt hátad görnyedt vonala, komoly arcodnak élénk szép redője, hivő szavadnak hamar-ébredője, gyűrt ajkadon a fáradt reszketés mind én vagyok, ha szived reszket és megvonaglik, ha rosszat halász és szálldos a rágalom: e gyilkos-roptü táltos. Bár nem emlékszem, könnyed üthetett, tejedben könnyed sója süthetett. Ó, vertél, vertél, vertél volna jobban, szivemből hálám sokkal szebben dobban, mosolyod egén szakadtain én: felhő, a könnyed hulló csillag s mindig fel jő, ó, bolond téli esti nyöszörök, nem tudtam: anyám, szellő nyöszörög? Kezed, há tördel, szemed ha riadt mind én vagyok, csak én: te rossz fiad! ha dicsértek, arcod engem tündöklőit ha megbántottak, én leszek hit öklöd, a hátad mögött én.vagyok az árnyék, szent imád lennék, ha templomba járnék, én voltam, kikez néha kacajt küldiél, s ugy-e nem sírtál, mikor engem szültél? Apámnak vagyok látó két szeme, holt bátyám szive — élő üteme, ha füled cseng a jöhir én vagyok, szivárványkönnyed csak értem ragyog még látom én víg derűjét könnyednek, még látom én a lépted is könnyednek, engedd: sóhajod helyetted én súgom beteld óhajod, leszék én & a húgom. Csak jóságoddal ne sújts agyon engem, ki könyörgő száz bocsánatom zengem, hallgass meg anyám bűn hamm alól, a tűnő perccel fiad igy dalol, hisz hozzád sir fel minden énekem, mi mindem is vagyrnáp éséjnekerhf'/ mindnél is több vagy: An0m! Ifin de k ém!!! K Sebessi Ernő. Tavaszi sodródás Mária fiatal volt és. sima, tiszta gyerek- arca mögött hisztérikák mohósága és szertelensége nyugtalankodott. Kevesen tudták róla, talán senki sem tudta, mert fölényesen hideg szemmel mérte a világot, keveset nevetett, inkább nézett és vágyott valami után, meg várt... Volt egy barátja Máriának. Nevetős, nagy izmos tiu. Érdekes volt az összetalálkozásuk, mikor elhagyaíottság és valakire vágyás idején megfogták egymás kezét. Egyszerre összekapcsolódtak az érdekeik és jó- barátok lettek. Olyan volt ez a barátság, mint egy mély, metszett kehely, amiben testvér, szülő, cimbora, szeTető íogalmai- n- tiszta essenciái keveredtek... Tudták róluk, hogy szeretik egymást. Nézték őket az utcán, amint önfeledt gyerekmódra hancuroztak, vagy elborultan mentek egymás oldalán. A kisváros egymás életét fürkésző, eseménytelen sivárságába friss szenzációként csapott bele a két különös gye- rw. találkozása. Sokan fejeket ingattak, rosz- szalólag, megjegyzéseket hangoztattak anyás- kodon és a jövendő, egymáshoz kapcsolt életük lehetőségeit mérlegelték. Mária nem törődött velük különösebb módon. Öntudatos ember volt és lészürten, tisztán élt benne az érzés, hogy most kell neki ez a fiú. Az elfinomodott, mohó és egye- ü^.juró húsz évének kellett és fölényeskedő mosolyt biggyesztett a szájára, mikor a jó- akaratu tanácsokat hallgatta. Aztán voltak napok, amikor fáradt volt. A terméketlen várások letörték és a szürke, mélynézésü szemén sötét karikák festették alá a fájást. Minek nekem ez a fiú,— gondolta. El- pazarlom az életemet miatta. Talán soha nem lehetek az övé. Nem ad semmit nekem, csak a fiatal, rárnesendülő kacagását, meleg száját és a kisvárosi, halott vasárnap délutánok keseredett csendjét édesre ize-siti a jelenléte. Hát e-ért? Érdemes ezért feláldozni sokasa leányéletem? Egy néhány szép és színes napért megfeledkezni a jövő életem komoly éveiért? Nem... Elég volt. Hideg leszek hozzá és kegyetlen, haj ön, akkor biztosan elhidegül tőlem és a jövendő életem lehetőségeit már meggondoltam és praktikusan aknázom ki. Tavasz volt azon a napon, jő, zsongó márciusi alkonyat, amikor megint ilyen gondolatok kegyetlenkedtek rá a szivére. i elhat volt. Bevégződött a hivatalos óra és Mária felállt az Íróasztaltól, Magára kapta a könnyű kis kabátot és kilépett az ajtón.’ Egyszerre kinyílt benne a gondolat: most itt van a fiú. Már biztosan ott van a lakásán és a szülei fogadják barátságos szóyai, inig-ő,:ka-ji zamegy. Rántott egyet a? váltón: várjon, én kibírom. És elindult lassan a piaó. Mé,.-. Ringó lépttel járta körül a meleg, zsi- vajgó, tavaszi utcákat Jóleső, könnyű borzongás futott keresztül sima bőrén és elmosolyodott picit, mikor arra gondolt, hogy egy n&auny nagyszerű, fölényes és hideg szóval lekapcsolja a fiút az életéről;., Belépett a verandára. A szoba sárgás, enyhe lámpavilága szétfolyt az asztalterítő tarka rajzán és rásütött az éjsötét fiufejre. Mária lassan kinyitotta az ajtót, betette maga után és megállóit... A fiú napbarnított arcán széjjelfutott egy 1926 március 28, vasárnap. eux*>, nevetős ránc, oaaugroit könnyű és rugalmas lépttel s az arcát a lány arcához szőri'.-u.a izmos, előrelendült karjával. Olyan meleg és erős ez a fiú, mint egy nagy, napsütött fal, — gondolta Mária és önfeledt kacagással hullott rá a fiú vállára a feje, mint egy könnyű és szagos almavirág szirom.... Nagy Micr. A piros csók-kehely Kezemben, két rózsaszín kehelyben Tartom a csókok rubintpohardi, Kezemben: két ives mederben Vadító italt csobbantok én És piros, lihegő ajakból, Csókolcal iszom. Véres, pezsgő, nyugtalan ital. Két, ivbegörbült, reszkető kezein Hullámos reszkeléssel pohárrá egészül S egy nedves, forró, vágyó száj Kívánón, merészül Felém kacagja lelkét S az italnak, kegyetlen csókiMnak Lelkét szürcsölöm én. Te lelkedet! Csókok: Iszom, habzsolom, Szürcsölöm, ölelem, várom. Csókok: elsők, pattanók, szüzek, hófehérek, Kedvesek, szelídek, csöndesek, égők. Lassúak, lomhák. Negédesek, vígak. Fölényesek. Reszkelők. Csonkák s egészek. Csókok: Már hosszabbak. Tapadók, merészek. Nedves, kinyílt ajkadra szivem borul rá S halk, babusgató szavakat dalolgat, kedves. Csókok: vadak, viharzók, szünetlen-hosszuak, Nedvesek, kitartók, lihegők, érzők. (Az óra üt s újra zendül. Meginlelen-megint S még mindig zeng a csókunk) Sziszeg, csattan, ég, gyújt, lángol S szavunk csak egy, csak egy: Te! Te! Nincs szó, gondolat, beszéd, tudatos-tudat. Csak érzés. Fekete-vörös káosz^ lihegés. Csók. Újra! Újra hát! Kezqm: kitárt, üdvös kehely Issza a csókok égptő borát. Két piros, nedves, hullámos iv a szád S benne villanó gyöngyök: Fehérek, marók. Tépők, kegyetlenek, harapósak. Két piros, nedves, reszkető száj Borul egymásra. És kér... kér... - Kér és vár. Te! Te!... . .i. Csupán csak csendes csókok pattantak el. Szombathy Viktor. Piaha //., JincLhsská 16 szállítja önnek az igazi kézzel varrott budapesti cipőt fi legkisebb nagyhatalom Irta: Tichy Kálmán. Véletlenül jöttem rá, hogy ki ez a nagy-nagy tekintély, akivel nap mint nap számtalanszor találkozunk, akinek engedelmes rabszolgáivá szegődtünk, anélkül, hogy ez úgy néha a tudatunk felszínére vetődnék. Ebből a rabságból pedig menekülés nincs, kivétel nincs; közös sors, örök sors. Ha az ember az élet-robotjának taposómalmát jól meghajtja, alkalmas pillanatban pár percre kiugorhatik a forgó kalitkából s az egy ideig tovább forog magától. Csak azután időre vissza kell bele bújni, hogy meg ne álljon. Ilyen rövidke szökésben találtattam épen, mert valami sok ezeréves eredetű ősi nyugtalanságot szívtam fel az első, gyávácskán nyílott ibolyák fiatal illatából és ki kellett szöknöm valahová, ahol nem padlót, nem kövezetét, de páralehelő, meztelen földet érzek a talpam alatt s az égi sátor fedezi be a köröskörül végtelen szabadságot. A Sajó partján csatangoltam. Magamhoz hajlítottam a fűzfák sibeder vesszőit és szörnyen tudományos képpel, összevont szemöldök alól szemléltem meg a rügyek állapotját, vájjon elég öedvdusak-e már és körülbelül mikor számíthatni megnyiladozásukra, ami úgy szokott történni, mintha nemlátható tündéri kezek millió aranyzöld fityfirittyet akasztgatnának az előző napon még árván csupasz vesszőkre. Hasonló komolysággal tettem vizsgálat tárgyává, vájjon elegendő mennyiségben lesznek-é füzbarkák, mézporos, meg selyempihés bojtocsak, melyekkel a folyóparti csaktosok sellői biztosan egymást csiklandozzák s a kacagásuktól indul az az édes zenebona az odatévedt emberfiának szivében, amit tavaszi nyugtalanságnak szokás nevezni, elég gyarló szóval. Megfigyeltem azt Is. hogy a Sajó magasra duzzadt vize igen alkalmatosén locsolhatja, mosogatja a partok.''!, némi jó televénvep iszapokat is ki fog teregetni azokra a helyekre, ahol máj.! pár hét múlva a fehér szellőrózsák nyiíogatják ámuló virágszemeiket s az első langyos alkony- szélben úgy fogják ringatni karcsú testüket, mintha egyre csodálkoznának: Ej, ni, milyen gyönyörű is ez a világ? . Láttam, hogy a pirók ok halkan, diszkréten füttyentgető, előkelő csínnal öltözött, exkluzív társasága meglehetősen feldolgozta már az égerfák múlt "szí téri ísét. Ami magocska maradt még, azt hamarosan felmorzsolják s aztán megindulnak majd messze, be, a hegyek közé. Csak a téli élelmezés kényszerűsége tartja őket itt a lármás, nyughatatlan, ildomtalan emberiség közelében. Az égen is biztató jelenségek mutatkoznak. A mennyei ügyelők szintén ' rendezgetik már az uj diszletezés kulisszáit. Például mindjárt ez alkalommal is észlelhetők voltak azok a felhecsapatok, melyek csak kora tavasszal szoktak elénktüne- dezni. Egyenest az égi cukrászdából jönnek, ahol millióm kukta veri a finom, vaníliás, cukorporos habooskákat s mikor már nagyon sok van, a fő- főcukrászmester közibük fuj, szétfujja a számtalanszor számtalan habocskát, azok világgá indulnak s a szélpásztorok végigterelik őket az égen, hogy az emberfiának legyen min örülnie. Már aki figyel az ilyen kegyes égi jelekre. így, mondom, nagyon jól elszőrakoztam. Egymás után pattantak el a szálak, melyek az embert a veritékes, szürke életéhez, a taposómalmához kötik, melyek láthatatlanul is utánahuzódnak, bármerre jár. De mielőtt az utolsó is elpattant volna, még egyet rántott rajtam. Ettől a rándulástól könyökbe hajlott a balkarom s az égi cukor- habocskákról a csuklóórámra esett a tekintetem, mint egy meglőtt, madár, melyet legszebb röptéből ejtett el a biztos kezű, könyörtelen vadász. S abban a pillanatban valaki újra bogozta az elpattant szálakat, valamennyi bűzni kezdett egyszerre, Mröppent belőlem minden magamfeledkezés, nem láttam többé semmit, sarkon fordultam és sietni kezdtem befelé, a városba. Sietni, hogy bebújjak a forgó kerékbe, mert megáll, ha idején nem érkezem. Szorgalmasan meneteltem, mint a tiszti vizsgára készülő ambiciózus önkén les. De egy lépésnél megint valami nagyszerű, kótyagositő földszagot szippantottam s ha az ember szippant, magasra tartja az orrát. A magasra tartott orrommal pedig a gondolataim is gőgösek kezdtek lenni: Ni, hát hogy jövök én ahhoz, hogy nekem igy sietnem kelljen? Hát mi vagyok én? Hát ki kerget? Mi?! A dac azonban nem terjedt annyira, hogy7 közben megálltam volna. Csak meneteltem szépen tovább, húztak, vontak az üjrabogozott szálak. Mondom magamnak: ráérünk közben gondolkozni. Menjünk csak, de nézzük* hogy is áll ez a dolog?, Jő, elindultam. Miért? Miért is, Istenem? Ja igen, egy kész levél van a zsebemben s ezt postára kell adni, mert sürgős. Azért szökhettem le egy kicsit, mert előbb lettem kész a levéllel, mint reméltem. De négykor szedik a postát s ha akkor nem viszik el a levelemet úgy csak holnap indulhat. Ezért sietek? Úgy látszik. Dehát a postás, az miért siet, hogy négykor kiszedje a leveleket? Neki oly mindegy, hogy az én levelem, meg a Tied, meg a másé, mikor indul, mikor érkezik? Hm, de n^ki meg fél ötre bent kell lenni az összes levelekkel, mert akkor rendezik a postát. És azok is sietnek, akik rendezik? Hogyne, nekik meg ötkor indítani kell a postakocsit, összedőlne a világ, ha kicsit késnének? Az nem, de a vonat fél hatkor indul lefelé s attól nem szabad elkésuiök. Aha! Itt kezdtem némi rendszert találni a nagy sietésben. Hiszen jó, jó, hogy egyik ember munkája a másikéba kapcsolódik, de itt mégis valami furcsa maffia van, egy titkos hatalom "ingat mindnyájunkat, postától, vasúttól eltekintve is. Valakivel tárgyalni akarok: időt szabunk egymásnak. Valaki keres, megkérdi: mikor vagyok otthon? Fáj a fogam? Ja, most nem fájhat, mert a fogorvos csak ettől eddig rendel. Ebédelhctnékem van? Hohó, türelem! Majd ha dél lesz. Színházba mennék? Jaj, fiam, csak akkor lehet, ha az óramutató már any- nyit mutat: no, most kezdődik, már mehetsz! Hopp, az óramutató! Itt van! Lám, a rétről is azért fordultam vissza, mert az a csöppnyi kis nyomorult acél-szálka olyan konstellációban állt a számlapon, ami sietésre korbácsolt. Kis cudar! Nem szól semmit, csak mászik, kúszik ott alattom- ban s ón még a saját testemen adok neki szállást, a csuklóm fölött, ahol az óra bőrszíjjá mint egy barna hid ivei át a halványkék ütőér fölött, melyben a vérem, a drága élet-bibor lüktet és dobolja a szívtől, a legcsodálatosabb óraműtől diktált ütemét! És mondjuk: a szivem óra-számlapján hiába mutatna a mutató csókot, édes megszédülést egy selymes hajkorona illatától, vagy halvány rozsasziu pongyolát, vagy fehér, puha vállat, ha a csuklómon ketyegő kis acélfenevad nem ért egyet vele, semmi sem lehet a dologból. És ez csak én, meg a magam kis bajai. De például Doumergue, Mussolini vagy Ásta Nielsen, vagy Thomas Maun éppúgy rabszolgája a maga csuklóórájának, mint az utolsó vándorköszörűs, akinél a csuklóórát a városi toronyóra helyettesíti, a négyarcu Jánus, mely a maga két kilós mutatóival a világ négy tája felé dirigál és rángatja, űzi, hajta az igájába hajolt emberiséget. Micsoda szerencsétlen gondolat volt, hogy az emberiség saját maga ültette a nyakába ezt a rabszolgahajcsárt s most izzadva, verítékét hullatva siet, rohan, a sajátmaga fonta korbács suhogásának zenéjére? A postán alamuszi lassú ingáju falióra, a vasúton a nag^,, köszénkorommal telihullatott, este betegvörösen világitó órák, hivatalokban a falhoz tapadó vas-lepények, ketyegő gyomorral, a békés otthonokban antik, modern, cifra köntösű, de lélekben egyforma tagjai ennek az egyetemes világszövetségnek, az óramüvek milliónyi lefetyelő, zakatoló seregének, — ha együtt hallaná az ember, bele kellene őrülni! Pár pillanatig rabszolgalázadásra gondoltam. Falhoz vágom az órámat! De mennyi maradna még! Ha Matuzsálem-életet élnék s életem minden percében száz órát vágnék falhoz, meg se kottyanna. S ha fellázítanék mindenkit, hogy segítsen: összegabalyodnék, fejtetőre állana az egé-=z világ. Hiába. Ez a szánalmas kis acélszálka, '--elv most (munkám közben) is szüntelenül tovább- küszik az órám számlapja fölött, mindennel, mindenkinél eresebb. Magám elé tartom, ránézek, valami kielégítetlen méregben nyelvet szeretnék rá ölteni s á vége mégis az, hogy a kierőszakolt hódolat, a leigázott felsőbbség savanyú mosolyával meghajtom előtte a fejem: „Ave Caesar!“ 10
