Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)
1926-03-28 / 73. (1111.) szám
8-»i»A«AI-/V>AC*Vai».-HIRT»AI> 1926 március 28, vasárnap. Ady — és a P. M. H.-szintézis Válasz Fábry Zoltánnak. Kacag, ha búsan szótlanul nézem . . . Csak nekem hegedni . . . — Ez az én bérem, ez az én bérem. Lelkem hintáján kacagva ringat . . . . . Álmodozva nézik könnyes virágok szűz csókjainkat. Kisbonthy Samu. H vagy Van egy barátom beteges, vézna angyalokközt-járó . . . — Ellátogat hozzám néha-néha. A veszedelmes Amerika Amerika, amely eddig főleg kulturális és művészi területen alkalmas és engedelmes eszköze volt Európa nevélő importjának, tagadhatatlanul az utóbbi esztendőkben nagyon energikusan indul a maga fejlődési utján. Mig ugyanis a közelmúltban ez a fejlődés nem jelentett többet, mint liogy Amerika az európai importmüvészeten és irodalmon kívül egyre inkább megteremtette és kitermelte a maga szükségleteit és egyre nagyobb arányban adott amerikait az amerikaiaknak, most már nem elégszik meg ezzel. A legutóbbi időben valóban offenziv formában és valljuk meg őszintén, fenyegető veszedelemként indul hóditó útra Európába. Amig az amerikai dráma csak az érzelmes és olcsó melodrámát jelentette, addig ez nem jelentett különösebb veszedelmet, mert az amerikai literatuxának ezek a termékei komoly konkurrenciát az európai színpadi irodalommal szemben nem jelentettek. Aminthogy nem jelentett konkurrenciát Amerika édeskés portrépikturája vagy például az amerikai operett sem. Ezzel szemben a legutóbbi néhány esztendő fejlődésében az a helyzet, hogy az amerikai dráma a komoly irodalom területén nagy sikert ér el és amire ezelőtt gondolni sem lehetett az óceánon túl, például Meyer nevű uj drámairójuk Fire brand cimü darabjában Benvenuto Celliniről irt nagysikerű történelmi vígjátékot s 0‘Neyl nevű expresz- szionista drámairójuk a német Kaiser és Werfel legkomolyabb konkurrense. Az amerikai invázió a maga offenzív és fenyegető térhódításával leginkább és legjobban Londonban jelentkezik. A londoni színházak a jazzbandőrület után elárasztódtak az amerikai darabokkal. A West End harmincegy színpada közül tizenkettő olyan darabokat játszik, amelynek márkája „Made in U. S. A." Nyolc zenés- és operettszinház közül kettőben játszanak angol operettet és hatban amerikait. S egész bizonyos, hogy London után Paris kapja fel Amerika bő színpadi termését és még bizonyosabb, hogy Amerika komoly, nagy veszedelmet jelent az európai produkció számára. Kamatos kamataival fizeti vissza a kölcsönt Amerika, amit néhány évtized alatt kapott és Európa Amerika uj fejlődésére elrőeláthatóan nagyon rá fog fizetni. 1. Fábry Zoltán a pozsonyi „Reggel“-ben megtámadott egy előadásom miatt, amelyet a MAKK prágai német—magyar estéjén tartottam 6 amelyben szerinte erkölcstelen módon foglalkoztam a szlovenszkói magyar irodalommal. Fáj, nagyon fáj ez a támadás, mert igazságtalan volt, mert bíráltak és elítéltek anélkül, hogy tudomásuk lett volna arról, amit mondottam. Mende-mondákból, egy rövid, sablonos ujságkritkából, apokrif hallomásokból keletkezett az ellenvélemény s föláldozva egy bevallottan kedvező múltat, kósza hirek ködös alapjából készítették a bitófát Mi ez? Hát ez a tisztaság s a hangoztatott szent objektivitás? Mi ez? Hát ha gyűlölt ellenséggel lépek föl véletlenül, lehetek akárki és akármi, mondhatok akárkit és akármit, nem is szükséges megtudni, hogy mit mondottam, már ki lehet nevezni utolsó, ostoba, „fizikai undort okozó“ ellenfélnek? 2. Én egyenesen a sok szelíd könyvtől jövök. Avagy Sohöngeistek nélküli életvitalitástól. Nem tartozom liturgiákkal rendelkező kotériákba. És ugyanazt mondom, ha Ölvedivel lépek föl, mintha Fábryval lépek föl. De tessék meghallgatni, amit mondok. Egyesek igen élesen megharagudtak a mondottaim miatt, igaz, az irodalmi dilettánsok közül valók voltak, de legalább hallották, amit mondottam. Ellenben, hogy azok is megharagudnak, akiknek fogalmuk sincs, hogy mit mondottam, az furcsa, fölöttébb furcsa. 3. Nagy hiba volt, hogy előadásom nem jelent meg a P. M. H.-ban. De ennek két oka volt. Először az, hogy egy budapesti irodalmi folyóiratban fog megjelenni — olyanban, amely föltétlenül Fábry szájaize szerint való s amelynek már nevéért is nem éppen a Fábryak fognak megharadudni reóm —, másodszor az, hogy minden napilap „lehetetlen prokruszteszi ágy" — igaza van Fábrynak — s a P. M. H.-ban koncessziókat kellett volna tenni. Ismét nem éppen a Fábryaknak. így hát Szlo- venszkón nem olvashatták az ominózus előadást s azt hittem, mivel nem olvashatják, nem is bírálhatják. Ugye tévedtem s mivel létezik irodalompolitika s helyes alapokra épített helytelen elvakult- ság, bizonyos nemtetsző külső körülmények következtében, egy ismeretlen, erkölcstelenné autoszug- gerált előadás miatt, fejemre olvasták a nagy kettős gyalázatot. Lehet, hogy ez a cselekedet szlo- venszkói helyzetkép, szomorú, magyar helyzetkép, de semmiesetre sem az az Unruh-humanizmus és emberiség, amelyre Fábry is hivatkozik s amelyet ón naiv-komolyan szent, nagy főmegbékélésnek veszek. 4. Az emlékezetes estén Adyt ; szavalták. A hallgatóság (s a magyar ifjúság) extatikusan tapsolt. Hölzlin, aki kögioly német művész, Neubauer pompás fordításában németül kitünően interpretálta az őskajánt és a többit. A magyar kultúra sikere. Majd Kálix Jenő, ez a tüneményes magyar zongoraművész, kápráztatott el Bartókkal, Debus- syvel, Chopinnal. — Ady, Bartóky, Debussy. — Neubauer, Kálix, Hölzlin, hát mért bűn, ha megszólalok ebben a társaságban? Hát mért Ady—Öl- vedi szintézis ez? Egyszerűen kötelességemnek tartottam, hogy eleget tegyek háromnak: először az idevert magyar ifjúság fölkérésének és ismeretvágyának, másodszor a szlovenszkói magyar kultúrát propagáljam az itteni németek előtt, harmadszor, hogy kirukkoljak az igazsággal. Megvallom, előadásom alatt féltem, hogy az est hivatalos közönsége merésznek tartja „destruktív" állításaimat s valami baj támad, de mivel hiszek a tapintat szükségességében s nem szeretek gyilkolni a béke céljaira, sikerült a máshoz szokott első sorok közönségét bizonyos belátásokig békésen etviunem. Csak egy zsidófiu jött hozzám az előadás végén s megszorította a kezemet e szavakkal: „bátor voltál". 5. Fábry Zoltán, hát érdemes? Hát nem jobb visszavonulni a hüs tudományba, dübörögni engedni a betűk légióit és fölvonultatni az értelembe nap-nap után a ragyogó, szép nyomtatott betűk falanx jajt? Fábry Zoltán, akivel ugy-ugy egyek vagyunk a gondolatokban s akivel talán csak a harcos eszközök és a békés eszközök megválogatá- sában különbözünk, hát érdemes? Aki a békét szereti mindenképpen, az ne lépjen a nyilvánosság elé. De engem a magyar fiuk kértek föl, egészséges, szép, okos fiuk, s higyjen nekem Fábry Zoltán, a mieink ők, az erős humanizmuséi ők már, ismerem őket, törődöm velük. Hisz elméletek helyett e nevelési harccal foglalkozom, mert ez pri- márebb s a finyás kotériák nagyon messze e kötelesség után jönnek csak! 6. Keveset veszek rész a szlovenszkói magyar irodalmi életben. ígérem, hogy barátaimmal ezentúl méginkább visszavonulok. A franciáktól jövök, a németeken át jutok a magyar kultúrához, onnan elhajóztam ide Prágába a szlávokhoz s csak azután jön irodalmilag Szlovenszkó. Ellenben ami a vitalitást illeti, hát oda vagyok ágyazva s ezért kénytelen voltam szétnézni. Elhiszi nekem Fábry Zoltán, hogy a szükséges relativitásokat mellőzve, nagyon jól tudom, ki az érték ott? Tudom és hallgatok. 7. Most sem „kritizáltam". Nem Ítéltem s itt van Fábry nagy tévedése. Az előadásom egyszerű szellemtudományi elmefuttatás volt, nem birálko- zás s nem is a szlovenszkói magyar irodalomról szólt, hanem a szlovenszkói magyar’ kultúráról. Abból indultam ki, hogy mig a csehszlovákiai németség csak harmincadrésze a nagy nemet testnek és örök periféria, addig a szlovenszkói magyarság a nemzetnek egy egész tizede s mindeddig szerves része volt a totalitásnak. Testrésze, mely a fejnek: Budapestnek, leválása után is tovább működött. Persze fejetlenül, de organikusan s igyekezett törvényszerű belső potenciájával a mesebeli hidrához hasonlóan, a levágott fej helyébe újat fejleszteni. Azaz: nem elégedett meg kulturimporttal, hanem vitalitásával önmaga teremtett. És elkezdődött. A fejetlenül maradt részben egyrészt előretörtek a dilettáns elemek, amelyeket eddig Budapest leszorított, másrészt azok, akik bizonyos politikai okokból (mellékes) kénytelenek voltak Budapestről távozni. ... Mindkét rész , szlovenszkói önállóságra törekedett, mert az első a nívó miatt, a; másik a politika miatt, nem akart Budapestről tudni. A dilettánsok a Landschaft, a miliő teóriák szerint az itteni földben gyökereztek, az emigránsok oldalán meg ott volt a modem életséma. A harc tartott s a fiatalság, a szintézis (amely, ugye, csak elv) vérében lokálpatrióta, nívóban, világnézetben, technikában modern. Ez igy hozzávetőlegesen. Főleg arról beszéltem, hogy mért önálló a magyar kultúra Szlövenszkón, mért tennél* ha csak másodrendűt is, s mért nem importál egyszerűen elsőrendű árut Budapestről, mint az itteni németek teszik a birodalomból. Azért, magyaráztam, mert számos ok miatt kénytelen volt mikrokozmosszá fejlődni. Ezzel önmagámnak és másoknak akartam megérteni, hogy hát miért is létezik ez az européereknek alig élvezhető, másodrendű (mert, ugye, Budapesthez, Berlinhez, vagy Páriához arányitva, mégis csak ennyire gép. Most már én vagyok, aki gondolkodom, érzek, látok, drukkolok és van egy belőlem kivetített test, itt fekszik a fehér asztalon, szíjakkal lekötözve, egy felnyitott test és már minden érdeklődésem eltűnt önmagam iránt, most már ez a felnyitott óra érdekel csak, de csak úgy, mint egy óra, amit javít egy művész. Nézem: nincs siető mozdulata, a szeme se csillogóbb, épp olyan hideg nyugalommal néz, mint az elébb. Ahogy rövid parancsokat oszt, a hangja nem rikoltó, hanem lágy, egyszerű, sima. Most már nem érzem, hogy az én életem az, amit ott javítgat, most már félelem nélkül érdekel az ügy, már kiváncsi is vagyok: na mit látsz? — Szép hasizmod van — úgy mondja ezt, mintha mondaná: jó a csapágy. . Nagyszerűen érzem magam, hiszen nem én vagyok ott az asztalon, az csak egy test, egy gép. Még viccelek is, muszáj most viccelni: benne ne hagyd a késedet! — Azt nem, legfeljebb a szivarvéget — ha szivaroznék ... És azután magyaráz: most belül készen vagyok, most összevarrom a zsírodat . . . most a bőrödet varrom . . . készen vagyunk. A két véres keztyüt lehúzza, felém mutatja: látod, nem is folyt el sok véred. — Nézem a vért, piros, az én vérem. Szentsége*. Isten, az én vérem!! De hiszen akkor az én testem az, ott az asztalon!! Feloldódnak a szíjak és visznek, még visszanézek, a kezével búcsút int, de már hozzák be a másikat, a másik romlott órát, sietni kelL szekundár) szlovenszkói magyar kultúra. Jogcímet kerestem s e jogcímből reményt a jövőre. 8. S ezután beszéltem Pozsonyról, mint a dilettánsok főhelyéről, Kassáról, mint egyidőben (1921-ben a csodált Ignotus idején) a mértékadó emigránsok váráról, s Prágáról, mint a szintétikus irány kifejlődésének bölcsőjéről. Miért Prágáról? Ó, nem a P. M. H. és a Magyar Vasárnap miatt! A Magyar Vasárnaphoz kevés a közöm, s csak Győry Dezső, az előadás beszámolójának Írója, említette meg. Neki szívügye a nehéz körülmények között heroikusán nevelt P. M. H.-melléklet, ahol tényleg gyönyörű eredményeket ért el az Írók összehozásának tekintetében. — S igy a Reggelben idézett rész, az, amely után ezt irta Fábry Zoltán: „mondja Szvatkó" s amelyet behatóan elemez, Győrytől ered, s az ő szívügyét jelenti. Fábry Zoltán; hát lehet a felelősség tudatában nekem tulajdonítani a kritikusom szavait? Én kívül élek az irn- brogliókon, hát mért olvassa rám cyránósan Fábry, hogy a P. M. H.-nak csinálok reklámot? Azért, mert a kötelességből hazabeszélő beszámoló igy állította be? 9. Prágát én azért neveztem a várt szintézis kiindulópontjának, mert itt sok magyar diák él, s néhány látó ember a P. M. H. körül, akik érzik az elszakadottságot, akiknek testén áthömpölyögnek az idegen nép hullámai, akik tanulnak megértést, demokráciát, érzik a nemzeti volt relativizmusát, látnak á rebours is, s igy megtisztult, objektív humanitássá válnak. Prága ősélmény, nagy-nagy tapasztalat az itteni fiatalságnak. Soha Pest ezt a szükséges uj perspektívát nem adhatta volna meg, talán csak Heidelberga annakidején, Transszilvá- ninak, s az átértékelő református erdélyi magyar fiatalságnak. Tudom, hogy a magyar Újjászületés szempontjából nagy misszióju szlovenszkói magyar ifjúság érik itt Prágában. 10. Stósz messze van, ne haragudjon Fábry Zoltán, ha megmondom, Stószról nem látni felderítő madárperspektívában, s kár, hogy ott messze elvakit a félreértés szülte harag. Pedig láthatatlan, szívós botorkálássaí ugyanazt akarjuk elérni, amit ő egyetlen habzsoló, túlzott és idegránditő nagy ugrásban. Elhiszi nekem Fábry, hogy ilyen összefüggésben mellékesek a nevek? Hogy nem udvarlásról van szó, s akinek a neve szerepelt, csak epizódként szerepelt? Nem irodalomrészletekről, hanem kulturaáltalánosságról van sző, s ebben a viszonylatban érvényes a relativista alapelv: tout comprendre, c'est tout pardonner, mindent megérteni, mindent megbocsátani így, ahogy Spengler mondotta, s nem tout comprendre, c'est tout mépriser, mindent megérteni, mindent becsmérelni, mint ahogy még Nietzsche idézte. — Én bátran lépek föl, egyazon eszmékkel, mindenkivel. Nem vagyok zászló. Nem alkalmazkodhatom kotériák külső szabad-nem-szabadjához. Vagy ne propagáljak és vonuljak vissza, tényleg a P. M. H.-hoz, — a külpolitikához? Fábry Zoltán, erre rengeteg hajlamom van. Most azonban köszönöm,, hogy a múltban közvetlenül meglátta az igazi Szvatkóh Kár, hogy közvetve most a hamisat tanulta meg lenézni. Ellenben, ha esetleg nem az utóbbi .áll, hálás volnék, ha valahogy jóvá tenné kis, de fájó meghurcoltatásomat. Szvatkó Pál dr. PORTOROSÉ Az istriai Riviéra legelegánsabb fürdőhelye. Tengeri és napfilrdök. Palast hotel (Hotel Riviéra) Pension San Lorenjo Elsőrangú szállodák — Bővebb felvilágosítást ad: Cosulich Line, Praha II., Václavské nám. 67. és minden jegyiroda. II. A gép azután lassan megint emberré silányult. Tegnap még szúrtak, vágtak, szabtam és az egyik kerék nem tudta, hogy mi történik a másikkal. Ma már nem, ma már egy vagyok, egység, ma már fájok, szenvedek, jaj, jó ez, mert mégis csak ember vagyok igy. Ma már nincsenek külön részeim, ma egység vagyok, a fájdalom egységesített ír-'gint. A sejtek a testemben munkába fog- tc , építenek, dolgoznak, nőnek, pótolnak, simúanak, én nem akarattal akarom és mégis igy történik, öntudatos, gondolkodó, kuuón élet az, hogy az a vágás összeforr, jaj, hogy dolgoznak a kis sejtek, a munkájuk láza pirosra festi az arcomat és kicserepezi a számat. III. Néhány nap múltán most nézem meg eiuször a szobámat, csinos, fehér szoba, az ablakon fehér függöny, kint süt a jó Isten napja, betáncol a vaságy fehér lakkjára. Bejön a szesztra, megnézem, hm, fiatal, szép, a szeme nagy, kék. Hozzám jön, a párnát • akarja megigazítani a fejem alatt, minden nap csinálta ezt eddig is, de nem vettem észre, hogy ilyenkor át kell ölelnem, mert igy emel magához. Most is átölelem, milyen jószagu lehet kint a tavasz, kár, hogy már rendbe hozta a párnákat, ravaszkodom, nem veszem é=zré, hogy készen van, arcához ér az arcom, olyan jó puha, fiatal az arca ... Most már nincs gép, most már megint élő ember van. Élet. Bejön az orvos, megnéz. — Rövidesén mehetsz haza . . . Rövidesen. Kár . . »' EPILÓGUS Látlak-e még valamikor? 'Az évek múlnak. Sok piros vágyamat behavazzák fehér karácsonyok, a szivem is már halkabban dobog: öreg kandallón rozzant, régi óra, ma még tik-takkol, holnap már megáll. ... És lassan elmosódnak a régi képek, elfoszladozik a régi hang, — nem látom már hajad kibomolva ruhád fekete bársonyán, nem hallom szavad kacagó muzsikáját, nem suhan kezed a zongora felett, Chopin, az álmok: mind oda van, 8 a rózsa, melyet adtál egy forró velencei éjen: halottan úszik életem taván. Csak egy maradt meg: a szemed! ... Magános órán néha felém nevet két kék szem — kékek mint a tiszta ég, — a messzeségből hívogatva * fénylőn, ragyogva intenek felém. Sorsomnak éjén égi csillagok ti: vezessetek! követnélek vakon! ... De csak egy pisla mécses lángol és szél zörget az ablakon. Múlnak az évek. Sok piros vágyamat behavazzák fehér karácsonyok, a szivem is már halkabban dobog: öreg kandallón rozzant régi óra, ma még tik-takkol, holnap már megáll. ... Oh látlak-e még valamikor ? Gogh illés. Operáció Irta Tamás Mihály Linner doktornak. I. Csodálatos egyszerű az élet. Bevisznek egy nagy, fehér terembe, minden fehér, a faiak, a szerszámok, az emberek: testem husszinü valósága kirikolt belőlük. Meg- i ragad két ember, feltesz egy hosszú, fehér Asztalra, kinyújtanak, lekötöznek és az asz- itál emelkedni kezd. A kezem lekötve: nincs kezem; a lábam lekötve: nincs lábam és I emelkedem. Most egyszerre nagyon fáj az íélet: — Ugy-e, Berti, most indulunk a /mennyországba? Hozzám lép, osak a két szemét látom az álarcon át, úgy néz rám, mint hajdan álarcos rablólovagok a leteri- tett áldozatra: mosolyogva, fölényes erővel. A két szeme nevet, müvészszemek, nyugodtak, mélyek: mi mindnyájan, kik többékevésbé terheltjei vagyunk a művészeteknek, az életnek művészetté szűrt apró jelensz t gyártjuk: verset, képet, házat, szerelmet. Ez az ember itt többet: életet. Belevág a húsomba, érzem, hogy vág, igen, most érzem, hogy az izmaimat szeli kétfelé. Most tovább halad, a keze halálos biztosan halad, megnyitja a gép belsejét, az óra hátulsó fedele felnyílt, né csak, itt kattog a kis lendkerék, ott feszül a hajszálrugó. Érzem, érzem, mindenről tudok, amit tesz velem, hidegen, egyszerűen cselekszik, mint az órás, aki szemére szorítja a nagy5tólencsét és hosszú, hegyes tűvel piszkál a kerekek között. Hát ennyire gép az ember? ... Ezt gondolom és már érzem is, hogy tényleg 1
