Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)
1926-03-21 / 67. (1105.) szám
10 1926 március 21, vasárnap. A legnagyobb dicséret Irta: Charlie Chaplin. Mások elismerésére nem sokat adok. Bi- Kilmatlanhá tett a tapasztalat. Aztán meg idővel bizonyos gyakorlatra tesz szert az ember abban, hogy dicsérik. Megszokja. Végül meg már csak attól fél, hogy egy reggel arra ébred majd, hogy cserbenhagyta a dicsőség. Bár ez a félelem hosszú időre elhagyott. Remélhetőleg örökre. Egy kis, szerény parasz- tocska űzte el. Ez igy történt: Ha elkészülök egy filmemmel, mindig az a rettentő érzésem van, hogy uj müvem egészen elhibázott s hogy csak most tudnám azokat a belső víziókat, amelyek hónapokon át el- töltöttek, való képszerüségükben érvényre juttatni. Ilyenkor legszívesebben újra ke ném, élőiről, az egész filmet; ez a dicséretre mé’-tó szándék persze anyagi okoknál fogva keresztülvihetetlen. De megszorultságomban mégis találtam kiutat: az éppen befejezett filmet egy kis külvárosi moziban, megváltoztatott címmel adatom elő és a legmegfeszitet- tebb figyelemmel kisérem a teljesen elfogulatlan közönségre gyakorolt hatást. így aztán azt is megtudom, hogy mi a jó és mi a rossz a filmen. Azokat a jeleneteket, amelyek a naiv- néző előtt csak éppen leperegnek, de semmiféle hatást nem váltanak ki, újra megcsinálom. S csak ezután befejezett számomra a film, csak ezután engedem útjára a nagyvilágba, noha valóban talán a legszívesebben újra csináltam volna az egészet. A „ . . . .“-on 14 hónapig dolgoztam. Egyetlen jelenet sincs, amelyet legalább ne kétszer csináltam volna meg. Végre elérkezett a nagy nap, amelyen a filmnek „Szivek a jégvilágban" cimmel tüzpróbát kellett állania. Remegő szívvel osztottam el csekély számú híveimet a kis teremben, én magam félóu- ken egy keskeny pad szélső végére ültem, egy kis töpörödött parasztocska mellé, ki istenfélőn, stoikus nyugalomban, ahogyan a legkeményebb veszedelmekkel szembe szokott szállni, várt az előadás kezdetére. Szívesen beszédbe elegyedtem volna az öreggel, de erre nem volt kapható. Pillantásra sem méltatott és hanyag eleganciával egy friss porció rágógummit csúsztatott hatalmas álkapcsái közé. Még le- hangoltabb lettem, nemcsak a rágógumim miatt, habár ez visszataszítóan szúró sszagot terjesztett. Végre elsötétült a terem és megkezdődött a film. „Szivek a jégvilágban". Kis örökkévalóság múltán, amely alatt én túlfeszített idegekkel csak arra ügyeltem, hogy az egyes jelenetek milyen erővel hatottak a közönségre, végre világos lett Hogy tetszett-e a film?--------Azt nem tudtam. Minde nesetre a nyárnak nagyon hűvösnek kellett lennie, mert az emberek sokat használták a zsebkendőjüket. A végén taps volt. Egyesek, mintha fellelkesedtek volna valamin. Véi eloszlott a közönség. Csak a parasztocska ült még mellettem és csillogó szemekkel nevetett magában — mintha tudj' Isten milyen rendkívül fontos felfedezésre jött volna rá. Aztán jó nagyot köpött az öreg. Fölkiáltó jelül egy ugylátszik hosszú gondolatsor végére. Majd hirtelen kemény, ^í^gai-Macójarhirlae kérges kezét a karomra tette, mintha jó ismerősök lennénk: „Nagy az Isten jósága!" Csak néma fejbólintással bátorkodtam helyeselni. (Ez a felfedezés különben, már egy jó ideje ismeretes.) Most az illett volna, hogy kérdezzek valamit. De az öreg ezzel nem törődött, hanem bizalommaltelten föltárta előttem nagy felfedezését. „Eátja--------az Isten mindenható. Az embe rnek két szemet adott! Hisz egyet is adhatott volna, amivel mindezt láttuk volna, amit most kettővel. Hát nem úgy van?! S tudja, hogy miért adott kettőt? Föllelkesülten közelebb ült hozzám. „Most jöttem rá ennél a filmnél." S diadalmasan, nagy ívben köpött egyet. „Hogy egyszerre nevethessünk az egyik szemünkkel és sirhassunk a másikkal!" Olyan érzésem támadt egyszerre, mintha valami a torkomban fojtogatna--------------ez vo lt a legnagyobb dicséret. Most már tudtam: a „------“ jó, a legjobb filmem. A kassai színészet múltjából Irta: Flórián Kató. II Bodenburgné távozása után hosszú ideig egyáltalán nincs nyoma Kassán a világi színészetnek. Ez az idő azonban mégsem olyan hosszú mint azt a színház egyik utolsó történetírója, Cobor Alfréd mondja, nem 20 év, csak 12. Már 1775-ben játszik egy ismeretlen társulat a városban „az uj vámnál", mint ázt Kemény Lajos ny. kassai városi levéltáros egy szücs- mester üzleti könyvének tanulmányozása közben fölfedezte. A komédiások ugyanis egy bársonysapkát rendeltek nála 2 forint 75 krajcárért. De 1774 telén is tanyázott egy vándor- komédiáscsapat Amdrasch András vezetése alatt a Krusch-féle házban, sőt, vidéki turnéja után junius végén ismét vissza szándékozott térni Kassára. Erre az adatra véletlenül találtam rá a másik társaság nyomait keresve az 1774. évi tanácsüiési jegyzőkönyvben. De úgy az egyik, mint a másik színész- csapatról semmi közelebbit nem tudunk. Hihetőleg kisebb, kóborló csapatok lehettek. Egy nagyobb rendezett társaság végre 1781-ben jelenik meg újra Kassán Hilverding igazgató vezetése alatt. A Hilverding család híres szinészcsalád volt a 18. században. Számos tagjával találkozunk a német szinésztörténetben, akad közöttük vásári játékos, Hauswurst, táncos, színész, egy Hilverding áll a bécsi színház élén 1717—20-ig, egy másik 60 évvel később a Karthnertortheatert igazgatja. A mi Hilverdin- günk régebb idő óta tartózkodik az akkori Magyarországon. Az erdélyi nagyobb varások- ban és Budán játszik, majd 1781 október elején Kassára jön. Hilverding társasága a viszonyokhoz képest nagy: Tizenkét színész és öt színésznőből áll, hatnak a nevét is ösinerjük, mindegyiknek már pontosan kiszabott játékköre van. Teljesen rendezett társulat: tagjai intelligens, iskolázott, latinul tudó emberek. Nagyszebenben 1778-ban egy színházi újságot fának ki „Theatralisches Wochenblatt" címen, ennek összes cikkeit ők maguk Írják és meg'epően nagy horderejű kérdéseket tárgyalnak bennük. Többek között erősen kikelnek a színészek szabadabb életmódja ellen. Ezzel maguk ártanak a különben is annyira támadott .művészetüknek, És hogyan higyjen a közönség egy erényes hitves szava inait, ha a megszemélyesítőjét kacérnak és kicsapongőnak ösmeri? Ilyen és hasonló gondolatok folalkoztatták 145 éwei ezelőtt Hilverding társaságát. Joggal jegyzi meg róluk a góthai színházi naptár, hogy a jóizlést terjesztik ezen a távoli vidéken. Ez az átlagon magasan felülemelkedő társaság tehát megérkezett Kassára. De hol játszanak? Egyetlen egy alkalmas hely kínálkozott egy ilyen nagyobb társulat számára, a volt jezsuita kollégium üresen álló színháza. Hilverding meg is tett minden lehetőt, hogy azt megszerezze. Egész a budai helytartótanácsig ment fel a kérvény, amely azt elutasította. — Ettől eltekintve kiderült, hogy a fából való épület már korhadt és az három kályhával fütve állandó veszélyt jelentene a városra nézve. Az elutasított igazgató próbálkozott erre is, arra is, de eredménytelenül. Végül is kénytelen volt a piactér közepén deszkából tákolni össze egy bódét és abban tartotta előadásait. Ezt a tényt Írott adat bizonyítja a kassai városi leve tár tanácsi jegyzőkönyveiben, az állítás tehát, hogy a kassai uj színház (amely a mostanit megelőzte) 1781-ben épült és abban Hilverding játszott először, minden a .aput nélkülöz. Pedig igy olvassuk minden magyar, sőt minden kassai szinésztörténetben, Kassa minden monográfiájában, az összes földrajzi almanachokban és ez a balhit annyira meggyökeresedett, hogy a színház fennállásának 100 éves jubileumát is 1881-ben ülték meg nagy ünnepség keretében. Mindössze a góthai színházi naptárban, Czobor töredéknek maradt. „A kassai magyar színészet története" c. müvében és Benczúr újabb munkájában találjuk a helyes dátumot. A felfedezés nem légi keletű, érdeme Czobor volt abauj megyei levéltárost illeti. Hilverding tehát megkezdte előadásait a deszkahódéban. Meglepően jó a műsora Geb- ler tragédiái, Weidmann, a két Stephame, Hafner, Marinelli, Bock vigjátékai mellett a külföld nagyjainak darabjait is hozza:. Goldo- ni, Garrick, Voltaire, La Chanssée, Destuche, Regnárd, Beaumarchais szerepelnek műsorán, sőt — német „javított" kiadásban az igaz — Shakespeare Rómeó és Júliáját, III. Richard- ját és Mackbethjét is játszák. Főérdeme azonban, hogy ismertté tette Lessinget a Minna von Barnhelm-mei és Emuja GuiocUvai. Szóval: a műsor uralkodó eleme a polgári dráma, a klasszikusokat Shekespeare és Lessing képviselik, látványosságot a katonadarabok nyújtanak. A fe’sorolt szerzők darabjai az akkori sziniirodalomnak javát képezték. És ezeket a darabokat egy deszkabódéban játszották Kassa város közepén, másfél századdal ezelőtti A vékony deszkafalon keresztül süvített a jeges téli szél, a nyomorúságos bódét sose lehetett rendesen kifüteni. Fát különben sem volt szabad' a fűtéshez használni, még a szén is éppen elég tűzveszélyessé tette a főtér közepén álló fakalibát. Sőt a mágnások is kénytelenek voltak addigi szokásuktól eltérni és fáklya- fény kiséret nélkül járni a színházba, ha csak nem akartak meggyulladni. Egészen természetes, hogy ilyen körülmények között a vállalkozás nem járt sikerrel. Hiába volt a jó műsor, a polgárság fázott a színházban és nem látogatta. A nemesség is távol maradt, nem lévén meg a kényelme az élvezethez. Mindezekhez még a jogakadémiai hallgatókat is eltiltotta szigorú felfogású igazgatójuk a színház látogatásától (a középiskolások természetesen kezdettől fogva egyáltalán nem járhattak színházba), mert — igy szól az Akadémia évkönyve — olyan dolgokat is hall ott az ember, ami a serdülő ifjúságnak kárára lehetne, azonkívül alkalom nyílnék szabadabb é'etmódot folytató szemétekkel való érintkezésre, ami a tanulmányok előmenetelét nagyban hátráltatná. Hilverding igazgató egész télen legnagyobbrészt üres ház előtt játszott. Egy februári előadás tiszta bevétele 36 forint 30 krajcár volt. Alig tudta a városnak járó összeget megfizetni, a társaságnak eltartására már nem telt. Tél végén 143 forint 25 krajcárral adósa a városi magtárnak A tavasz valamennyire segített rajta, a közönség, amely most már legalább nem fázott, sűrűbben látogatta a színházat és az igazgató adósságának nagyobb felét törleszteni képes. De a jobb napok nem tartottak sokáig. Kassa ugyanis — és ez volt az a körülmény, ami leginkább hátráltatta az állandó színészet, kifejlődését — csak a hat téli hónapon át volt képes boldogulást nyújtani a színtársulatoknak. A tavasz beálltával az az osztály, amely helyzeténél fogva leginkább pártiogolhatta és pártfogolta a színészetet, eltávozott a városból a környéken fekvő birtokaira. És ezzel véget is ért a „saison", a színigazgató fölszedhette a sátorfáját és folytathatta a vándorlást, a bizonytalan kenyérért való keserves küzdelmet ott, ahol hat hónappal azelőtt elhagyta. Hilverding is, május közepén már megint üres ház előtt játszik és igy saját érdekében kénytelen az évadnak véget vetni. A hő végén végleg elhagyja társulatával Kassát és egyszersmind teljesen eltűnik a szemünk elől. gnaráBaKssaa^ia A másik Asszony Irta: Kelembéri Sándor A lány lázasan, kapkodva tépte fel a levelet. Bent a fehér ágyban, felkönyökölve, meleg, csipkés párnák között Haja bomlottan, szétzilálva. Szeme körül ölelkező, fekete karikák. Arca gyűrött, sápadt. Fejében, szájában kábulás, keserűség, bódult fáradtság. Az ugy-szaladt báli éjszaka minden reakciója. Álmát az imént kergette el a postás. Az Írás áhátott ismerősként hasított a mellébe. Ilyenkor nem lehet várni. A sorok egyszerre ugrottak eléje és ő rohanta, ette a sorokat... — Kedves Katóka! — Valami régi írás mondja, hogy a Férfi-sors mindig két asszony között terelődik Két asszony között, akik az embert életében egyszer, igazán, szívből megsiratják. Az egyik Asszony — az ember édesanyja ... Lehet, hogy most: az én esetemben a másik Asszony maga lesz... Okát ne énbennem keresse ennek. Az én sorsom is, mint annyiunké, hatalmasabb kezekben szövődik. Nekem menni kell a kijelölt csapáson. Ennek a levélnek is meg kellett Íródnia, el kellett következnie, nagy bizonyossággal, mint ahogy a nyárra eljön az ősz s az őszre eljön a tél. Fehér, temetési ruhában. Nem tudom, hogy a mi Telünkbe belecsilingel-e még a Tavasz s a fehér, temetési ruhát leparancsolja-e az élet piroslő, pajzán duzzadása ... ? Nem tudom. Hatalmasabb kezekben szövődik a Sorsom s lehet: hogy azon a hatalmasabb kézen az egyik kormányzó ujj — talán a maga keze. Úgy szokott lenni, hogy mikor valaki nagyon súlyos, menthetetlen betegségbe esik, akkor az orvos még próbálkozik: — előveszi az operáló kést, utoljára és megkísérli elkergetni — a halált. Valahogy ez történik most velem is. Azzal a furcsa, kis különbséggel, hogy az orvos, a beteg is — én vagyok. Ha sikerül az operáció, akkor győz az élet és minden jó lesz. Ha nem sikerül, akkor: — úgyis mindegy. Botorkálok tovább, szebbre érdemes, félélettel, fél-Sorssal, de — nem élek. Mert minden fél-élet, fél-sors: — halál. A világon, a földön mindennek megvan a maga logikus rendeltetése. A legparányibb porszemnek is, a hegynek, a síkságnak; a fűnek és minden kis vadvirágnak, — a pillangónak, a napsugárnak; a kacagásnak, a sirásnak, a felhőnek: — mindennek. A leggyönyörűbb muzsika volna ez együtt, ha nem kiabálna bele untalan és folyvást egy nagy-nagy, mindent-elnyom'ó, disszonáns akkord: — az emberek, az Ember. Ez a mindent-el- rontó, semmit elfogadni, megérteni nem-akaró, örök-lázadó, rohanó, kis valamije a Teremtésnek. És ezzel: — érthetetlen káosszá bomlik az a legtökéletesebb, leggyönyörűbb, élő-létező Harmónia, ami volna a vüág — emberek nélkül. Mi: — emberek ... Mint furcsa, de már nem fájdalmas mellbeütós jött az utolsó levele. A nagyon-kevesek közt, amit magától kaptam: aZ utolsó levél. Nevettem, mikor olvastam. Hogy nem érti egész viselkedésemet, hogy mást várt tőlem, hogy: okosabb embernek tartott. így is jól van. Lehet: hogy csalódott az — okosságomban, de végtére, ez nem lehet magánál fontos. Mai szokás: asszony-szkás, hogy az asszonyok a férfiben: a férfi-testen nem a fejet nézik... Nem leszek hosszú-beszédü. Nevetséges banalitás volna előlről-mesélni mindent, ami eddig közöttünk történt. Epilógusként csak annyit irok ide: — ha valahol szobrot kéne állítani a mai asszonynak, a mai nőnek: — én szobor helyett magát tenném oda. A beteg pedig egyre jobban hörög, az az operáló kés egyre mélyebbre, elevenebbre vág. És tóiul és ömlik, ömlik fölfelé, határtalanul az agyonhallgatott, mélyre-fullasztott, sok-sok valami: a fájdalom, a zokszó, a vád: — a piszkos, véres geny. Kilávázik minden görnyesztő nehézség, súly, hogy: könnyebben lehessen ujra-élni, vagy — könnyebben átmenni a túlsó Partra. A nagy élettől-bucsuzásnál: a halálos ágyon gyónni szokás és akkor mindenki az igazat meri és mondja. Az is, aki életében mindig csak hazudott A haldoklónak van a legtöbb joga: — mindig igazat beszélhet. Tehát: küldöm a választ minden eddig-tett tettére, kérdésére. Beszélek fel-felhördülve, de azért higgadtan és csendesen és teljes felelősséggel. Eddig-élt életemben maga volt minden: — a vezérlő csillag, a messze-fény, az álom, az átok. Maga volt az oka minden eddig talált örömömnek, kacagásomnak, — minden eddig-sirt fájdalmamnak, végig-vérzésemnek, bennem rekedt könnynek: a sok rettenetességnek. (Ebből mindig bőven jutott: öröm csak csöppnyi kevés.) Maga az oka annak, hogy szegény, jő Édesanyám verejtékkel kapart sok-sok koronáját a korcsma, a bor, a pezsgő: az éjszaka lopta el tőlem, hogy ma is igy állok itt senki-módra: — falás kenyér, jövendő nélkül. Maga az oka, hogy csak az lettem, aki vagyok: korbeJy, züllött, félvilági ember. Hogy mindenki itthagyott és akik eddig szerettek: — most úgy néznek rám, mint kivert, utszéli, csavargó kutyára. Hogy eddig már kétszer a revolver jéghideg csöve szoritódott a bolondulásig lázas halántékomhoz, hogy már csak egy fél-pillanat: a ravasz-elhúzás kellett és — ma átlőtt fejjel oft-heverek valahol egy elfelejtett sírban. (Ne bizakodjék el: nem ..reménytelen szerelemből".) És ha egyszer nagy-nagy tragédiába szakadna bele az életem: — magának fogok köszönhetni mindent. Maga lesz a nagy ok, a nagy felelet mindenre: az emberek arcára iszo- nyusodott nagy Kérdőjelre és maga ott fog járni közöttük tovább, talán/ kacagni is és nem fog szólni, nem fog felelni semmit... Maga az oka annak, hogy nem úgy éltem, ahogy kellett volna élni, maga az oka, hogy most koldus-szegényen, koldusárván ilyen sorokat haiigálok bele a csillogó-napos, meleg, márciusi ébredésbe: — nekem kínba, reménytelenségbe. A beteg nagyot, fájdalmasat hördül és egyszerre könnyebb lesz minden. Az operáló kés befejezte munkáját: k.itélult. el tisztul t a ovii,kőié mű. reg és ömlik-ömlik szerte és eljut magához is. El kell, hogy jusson, hogy rettenetét, vagy — gyűlöletet élesszen. Hogy megüsse igazán, súlyosan: hogy megtántorodjék tőle, mint én tántorogtam sokáig: eddig. — Igazán megütni csak azt tudjuk, akit nagyon szeretünk, vagy — nagyon gyűlölünk. Mert ma még talán szeretem magát, de lehet, bőgj' holnap gyűlölni fogom atomjaimnak minden rohanásával és őrületével és akkor mi lesz... ? Mi lesz akkor? Különben mindegy. A Szeretel és a Gyűlölet édes egy-testvérek mindkettő alkalmas arra, hogy tönkre legyen egy életet. Még egyszer leirom: — ennek a levélnek el kellett következnie, igy kellett jönnie, nagy bizonyossággal, mint ahogy a nyárra eljön az ősz s az őszre a tél. Hogy ilyen kíméletlenül jön, mint a metsző, téli szél: — ne csodálkozzék rajta. Hosszú ismeretségünk idején magától jó szót is keveset kaptam. Tehát: — nem várhat most kiméleies- séget. Erre az írásra pedig felelnie kell! Ha hallgat: maga rombol szét maga előtt, maga mögött mindent. Felőlem irhát akármit. Magától már úgyse fájhat semmi. De a tiszta mégis én leszek! Különben jól vagyok. Kint már gyönyörű, meleg március van: gyerekek hancuroznak, turtékoló tavaszi párok sétálnak és én — bámulok bele az időbe, egyedül és gondolkozom magamon, magán, — ezen az egész életen. — Jobb mutatást kíván 1925 március. Árpád. ...Vége lett. A papír éles zizzenéssel bukott az ágyra, onnan le a földre. A párnák közöl elfutott a meleg. A lány megborzongott a hidegségtől. Nézése belerévült a semmibe: a messzeségbe. Aztán elsötétült a szeme és olt. a fehér ágyban, csipkés. ölelő párnák közt elkezdett sírni a másik Asszony... És valahol, nngyon-mcssze, egy Férfire:: szomorú firammenlumán lehullott a vezérlő-csillag.
