Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)

1926-03-14 / 61. (1099.) szám

8

^^gai-/v>a<ív»tí.htrtiat>

Kedvesen, derűsen beszélt s én érdeklődéssel végighallgattam. Amikor befejezte s azt hitte, hogy sikerült engem végre letéri- teni a magam vágányáról, csendesen megkérdeztem:

— Nem térhetnénk vissza az előbbi kérdésre, iró ur?...

Hangosan nevetett s csupa kedvvel legyintett felém:

— Ugyan, magukra érsekujváriakra haragszom! Egyszer volt egy érsekujvári kertészem, beoltattam rózsafáimat, az én gyönyörű rózsafáimat. Hát nem tönkretette a gazember! Kiszáradtak mind. Borzasztóan haragudtam Érsekújvárra, pedig hát vannak jó emlékeim onnan, olyan különös, érdekes, sajátos, magyarhahgulatu volt, amidőn az átfutó vonatoknak cigányzenekar játszotta a Rákóczi-marsot...

Magas, finom, fiatal lány lépett a szobába.

Móricz Zsigmond három lánya.

És Móricz Zsigmond a boldog apa büszkeségével kezdett beszélni:

— Ez az én Virág lányom, a legidősebb, hetedikes gimnazista, — még kettő van rajta kívül, két lányom az ötödikes Gyöngyi s az elsős Lilli.

— Folytatni fogják-e apjuk mesterségét?

— Hála Istennek nem, — legalább remélem, hogy nem. Hiszen olyan jók, egészségesek, jól tanulnak és szeretik egymást. Legfeljebb a középső mutat ilyesmi hajlandóságokat. Ő irodalmár s máris nagy karriert csinált, ötödikes létére önképzőköri titkár és nagy tekintélye van. Nekem csak az az óhajom velük, hogy becsületes és boldog polgárasszonyok legyenek.

25 éves jubileuma.

— Mi készül az iró ur 25 esztendős Írói jubileumára?

— Remélem, a jubileumi kiadáson kívül semmi sem, mert akármit készítenének, elszökném előle. Annál nagyobb örömem van a most forgalomba került diszkiadássaL Alig, hogy két hete jelent meg s ma értesít a kiadóm, hogy eladták az ezredik sorozatot

Kezébe vette 25 esztendős zseniális munkásságának, díszes gyűjteményét s szinte ösztönös meghatottsággal simította végig.

mAiAAAAAAAAAAAAAááXAAllimXn

SorsKftckct

.. mindenki csak

tGaSpieríK és Tsa bankházában vesz,

Braltsiova, nadnltna ol.

Telefon 1920 és 2361

Őriznek a hársak

Az ablakom előtt vén hársak bólogatnak: komor, magános strázsák a néma éjszakán, árnyékuk felsötctlik a ház fehér falán.

Az alvók éjféltájt itt sokszor felriadnak.

Valami zúg az éjben: szélvész, vihar talán., vagy nyugtalan kísértet tűnődik nj dalán?

Kinézek a sötétbe: egy ember áll amott!

Felém súgja kisértőn: „jöjj már, szegény halott! kit egyszer elfeledtek, annak pihenni jó, lehallani a fáról, mint túlérett dió.

Áldott anya a Föld, ölében béke nyílik...''

...És felzugnak a hársak: „ne lélj! őrzünk a sírig!"

Gogh Illés.

Emlékezés Lévay Józsefre

E legendás múltú faluk, melyek között életünk folyik, „Nagy idők, nagy emberek" tanúi. Itt állanak úgyszólván egy évszázad óta. A szabadságharc nagy és nehéz napjaiban Adorján Boldizsáré volt a kastély. Sok országhirü ember, politikus és iró megfordult e helyen, közöttük Petőfi is, ki a tollforgató Adorjánnal baráti viszonyban volt. Van itt egy fa, melyet Petőfi fájának nevezünk, állítólag ennek az árnyékában született meg Salgó cimü nagyhírű költeménye. Azóta sok esztendő múlt el, az Adorján-család kihalt, Boldizsár sírkövén elmosódtak a betűk, melyeket 13 éves fiacskám festett ki ezelőtt két évvel, addig nem is tudva, melyik sirhalom takarja porrészeit.

A kastély más formába öltözött, lett belőle egy kedves református templom és egy paróchia, mely a mi otthonunk.

Egyedül ülök tágas hálószobánkban. Némaság vesz körül, mely lelkem elé varázsolja az elmúlt idők örökszép emlékeit Ébren álomdom át a legkisebb mozzanatig mindazt, mi öröm s gyönyör volt számomra, talán hogy feledjem néhány pillanatra a jelen keserveit.

Múltúnkban őrangyalként áll családunk felett s felettem egy kedves lény: a mi szeretett Józsi bácsink, ő volt az, ki megaranyozta az életet számunkra. Jelenléte tova- üzött tőlünk mindent mi hétköznapi: Ünnepi hangulattal és áhítattal hallgattuk ajkairól a szót, én már kicsi gyermekkoromban ie. Szemei előtt játszódott le ifjúságom s aészony- életemnek egy időszaka. A gyermekévekben aranyos jő kedélyével eltréfált velem sokát, serdülő leánykoromban, majd később is kedves, gyöngéd figyelme által szerzett örömet. Az sem megy ki emlékemből, mikor esküvőm napján fülembe súgta: „Nem feledkezem meg rólad soha!" Nem is feledkezett, falusi otthonomban meglátogatott, újabban

írott s újságban megjelent verseit mindig elküldötte nekem. Ha Isten lelki vagy testi betegséggel sújtott, ő volt az első, ki jó Anyámmal együtt vigasztalásomra sietett. Mikor az ég kedves kis leánykámtól megfosztott, amikor azt hittem, hogy gyászba- borult lelkem nem bír megküzdeni a végtelen fájdalommal, ö volt az, ki a vigasztalás enyhítő balzsamával: résztvevő nemes

szivének bánatomban osztozó megnyilatkozásával igyekezett enyhületet nyújtani. Mélységes gyászom első napjaiban megható sorok kíséretében egy kedves költeményt küldött, mely igy hangzik:

„Bimhó

■: Beteg kislány ágya mellett Anyja sirdogált,

Ha jajszóval elűzhetné Onnan a halált.

Oh, de jaj sző, könny, törött szív Mind, mind hiába;

Bimbó kellett az angyalok Koszorújába."

A szomorú időkben egyik levél a másik után jött, szinte neheztelt is rám, hogy nem tudok keresztény nőhöz illő megadással Isten rendelésén megnyugodni, amit követkézé kedves sorai bizonyítanak is:

„Kedves Jolánkám!

Vettem szomorú leveledet, melyben közölted megemlékezésedet és jókivánatodat születésem november 18-iki évfordulója alkalmából. Nagyon, nagyon köszönöm! De sajnálom, sőt nem is helyeslem, hogy annyira prédául engedted magadat a végtelen, céltalan, sőt káros kesergésnek. Végy erőt magadon; térj magadhoz, térj az Istenhez, akinek változatlan végzésében előbb-utóbb meg kell nyugodnunk. Hiszen az a kis angyal, akit gyászolsz, ha a mennyből rádtekint, maga elszomorodik, hogy ő neked ily emésztő keservet okozott. Igyekezz mérsékelni magadat. Isten megsegít. Legközelebb ezt a kis verset jegyeztem fel neked:

Küzdve az éléttel gyújts lelki erőt, Meghajolni nyugton a végzet előtt.

Nehéz nekem az írás. Isten áldjon meg! Enyhítsen és vigasztaljon.

Miskolc, 1917 november 26.

Szerető bátyád: Lévay József.

Ez a költőnek hozzám intézett és saját- kezüleg irt utolsó levele. (Az utóbbi években szemei az aggkor miatt meggyengültek, Látása homályos lett, Írásbeli közleményeit felolvasónőjének mondta tollba.) A két kedves verssor pedig talán költészetének végső fellobbanása: a múzsa bucsucsókja . . ,

(Gortvakisfalud.)

1926 március 14, vasárnap.

.............»■■ . .....................

Me

gkoronázom az életet

Megkoronázom az életet,

Mint királyát a szelíd püspök.

Szent megadást, áhítat-füstöt Teritek tűnő lábnyomába.

ő jó atyánk ... csak bennünk lázad Néha a hetyke, harcos gyermek. Mérges gombák, — bűnök, — teremnek Lelkűnknek szép, virágos fáján.

Cirógatását eltagadva,

A fájdalom halmába ásunk;

A szomjúság lesz kalapácsunk.

S ha felgyújtjuk az alvó erdőt,

S a lángnyelvek belénk harapnak, Siratjuk az elmart nyugalmat

Felcsókolod fáradt szemem

Én nem akarok csodát tenni,

Csak egy szivnek, árva szívnek Társa lenni.

Kietlen és szomorú az élet Kacagásod fűzöm körül Bársonypuha vértnek.

Felcsókolod fáradt szemem.

Vándor utón fehér kezed Megkeresem.

Elmondhatják a suhanó évek:

Boldog múlás, melybe ketteh Egy ütemre lépnek.

Tamás Lajos.

Chanson

— Maurice Maeterlinck —

Ha visszajönne egy napon,

Mit mondjak néki, mit?

— Mondd meg néki, hogy vártam rá,

Mig elpusztultam itt.

Ha nem ismerve fel, tovább- Kérdezne csendesen?

— Mint jó hnga felelj neki.

Tán fáj a szive benn.

S ha azt kérdezné, merre vagy,

Mit válaszoljak rá?

— Csak add neki aranygyűrűm S egy szót se szólj hozzá!

8 ha tudni vágyná. mért üres E ház s mért elhagyott?

— Mutasd meg néki tárt ajtóm 8 kihűlt lámpámat ott . . .

S ha végső perced kérdezi,

Mely mély cs-szent titok?

— Mondd meg: Mosoly volt ajkamon 8 féltem, hogy sírni fog . . .

Franciából: Reininger József.

Látod ?

A nap kigyulladt vonata elrobogott

Egykedvű küszöböm előtt.

Eredj csak.

A te lábaid nyoma Nem fáj már néki többé.

A csönd

Előbuggyant a begyek mögül, csak egy csobbanás —

Kövér halamat visszaadom a folyónak,

Egy surranás —

Gyönge madaram visszaadom a mezőnek: Eredj csak.

Elfedezi megcsorbult levelét:

A virág....

Látod?

Már esteledik.

József Attila.

Estéli beszélgetés

Irta: Farkas István

Az égbolt beburkolódzott a téli felhők sötétjébe. Nagy darab volt a sötétség, szinte félelmetes nehezen esett rá a földre, mintha istenujjként figyelmeztetett volna a világ végére.

öreg Kincses István hátsó szobájában üldögéltek a beszélgető emberek. Néha egy-egy fölci- helődött közülük, kinyitotta nagy nyikorgatással az ajtót, de, ahogy kitekintett a végtelennek tetsző sötétbe, nagy morgással kapta vissza a fejét és visszaült a hosszú lócára, vagy a farakásra a kemence ajtaja mellé.

öreg Kincses István olvasta az újságot, de a szót az vitte, aki éppen elkapta.

Kutásó Guszti emlegette a sárga veszedelmet.

— Jól Írja az újság— bólogatott fejével — ak- kurátosan írja. Mer' én ismerem a fajtáját. Három esztendőt töltöttem ki Mandzsúriába', egyhu- zomba'. Én tudom ...

Borcsá néni, az öreg Kincses István felesége, tág szemekkel figyelt fel a szavaira. De előbb még nj rőzsét vetett a masinába.

— ... Én tudom. — Mondta maga elé lassú szavakkal Guszti. — Tudhatom, mer' volt velük

elég bajom. Azok vótak mindenütt az elsők, hogy az istennyila vert vőna beléjük. Még a mókus se tud olyan fene ügyesen mozogni, mint ahogy azok mozognak.

— No lám! — Csóválta a fejét Kis Marci, egyik kezével dobolva a lóca karján.

öreg Kincses István akkor rosszalőlag tekintett Marcira. Az elszégyenedett és hirtelen visszakapta a kezét. ■ :

— No lám — ismételte Kis Marci és pipára tömött, hogy elpalástolja zavarát.

— Én cukszfirer vótam még ténylegidőmbe',

hát nem nekem akartak parancsolni!!? J

— Ez az, ez az! — vakkantott bele Sós Abris, egy idegenből ideszakadt gazda, — parancsóni, mindenki csak parancsóni szeretne. De te alkalmasint nem hagytad magad!?

— Nem én! vetette ki mellét keményen Guszti. — Egy cukszfirer csak nem hagyhatta magát, no.

A fejek elismerőleg s egy etért elmüleg bólogattak.

Kincses Isván maimocskát játszott a kezeivel.

— Nem is lett volna illő, ha hagyod magad. A falu becsületil meg kék védeni, akárkivel szembe is, hé!

— Azt meg ... Meg is védtem én ...

— Oszt' sokan vannak-e azok a jopánok? — kérdezte Sós Abris.

Guszti legyintett Sokatmondóan.

— Ne is kérdezze — felelte. — Millió millió után. Ha annyi lenne a magyar, az egész világot megette vóna azóta.

— Nono, — szólt közbe Borcsa néni, — nagy a világ, az Úristen nem hagyta vóna.

Guszti kesernyésen fölnevetett

— Ugyan menjen má kiéd azzal az Úristennel. Van annak egyéb baja — bubánata.

Borcsa néni összerezzent a szavakra.

—- Hallod-e hó! — Mondta oda ijedősen, — aszondom én, aki az Úristennel van, annak mindenbe' szerencséji van!

— Vafi ám — vakkantott közbe megint Sándor bácsi, egy hatvanon felüli faragó ember, — az én asszonyom rózsafüzért varrt a lajbizsebembe, oszt la, koldus maradiam, — nem segit az emberen csak a két kézi, meg a maga eszi!

I — Lassabban hé! — Pirongatta őket Kincses I István. — A japánokval má' végeztetek?

I Guszti felelt rá.

— Végeztem vóna, mer', hogy összegabalyodtunk, hát más transzportba kerütem, magyarok közé. Azontúl kevés bajunk vót egymással.

— Jó embernek kevés a baja.

Ezt megint csak Borcsa néni mondta oda, akinek nem fért a hegyébe, hogy csak olyan komázva beszéltek az Úristenről.

— Kevés, ha maga van, — hagyta rá Sándor bácsi. — De próbáltad vóna nyolc gyerekvei, amennyi nálunk vót,

— Hát nekünk, egyik se jutott az igaz, — mondotta Kincses István csendesen, — lehet, hogy azér* is vót annyi kevés a bajunk.

— Haha barátocskám, — nevetett Sándor bácsi, — akkor nincsen szavatok!

.í. Valaki megint kitekintett az éjszakába. Az ajtót félig nyitvahagyta, erős ködös levegő tü- remlett be a pipafüstös házba.

— Hová mégy, hé!? — kiáltott a távozó után Kincses István.

— Haza.

Kerekes János volt, magános gazdaember, altitól elloptak már egy tehenet, amikor nem volt odahaza.

— Hagy menjen — legyintett Sándor bácsi. — őrizze mindenki a maga házatáját.

— És mivel közel ült az ajtóhoz, fölkelt és betette.

— így la! Dörzsölgette a kezeit Guszti. •— Most legalább nem mondhatja senki, hogy rossz a levegő.-- Azt csak a tanétó szokta mondani — szólt Sós Abris, — annak van mindig nyitva az ablaka, oszt' persze annyi fát eltüzel, hogy nem győzzük hordani

— De én nem vagyok tanétó, —- mosolyodott el Kincses István, — hát én spórolok a melegvei — Bár egy kis részem nekem is akad a közös erdőbe'.

— Jó, hogy a<tanétőt említi, — mozgott a helyén Guszti, — nekem is lenne vele egy kis bajom, mer', hogy a múltkoriba megcsufolta a falut—

— Avval az irásval, — kérdezte Abris. — Ahm. Hát én is elöljáró vagyok, oszlán, lássátok

ezt nem lehet annyiba hagyni. Egyszer má' vó- tunk is panaszon ellene^

— Éhe, tudok felüle.

— Nohát... De valahogy el kéne neki venni a kedvit. Má' nagyon uradzana.

— Mintha csak jedző lenne, „tekéntetes ur* — hagyta rá Kis Marci, aki az előbbi apró incidens óta a sarokban hallgatott

— Ugyan, aszondják, hogy a káplán elmegy husvétra — használta fel a pillanatnyi csendet Borcsa néni, — nem tudnak felüle?

— Bajosan — állapította meg Guszti. — Jól érzi itt magát, még meg is fog törzsökösödni.

— Ha valamikor ő lesz a párokos!

Kis Marci kikivánkozott. Az ajtó mellé oldal- gott és kicsúszott rajta, mint a gyerek.

— Hová mégy hó?! — kiáltott rá Kincses István.

— Haza. — Felelte Marci a bámbitról.

— Ez is nyitva hagyja nnjga után az ajtót — dörmögött Sándor bácsi és föllelt, hogy az ajtót újból betegye.

A friss levegő megcsapta az arcát Hirtelen mozdulattal kilépett ő is az éjszakába, de az ajtót betette maga után.

— Hamarosan megapadunk — állapította meg Guszti.

— Meg a\

Nem volt, aki a beszélgetést tovább vigye. A masinában aprókat sercegett a nedves gally, a kemence fölött egy álmos macska berzenkedett és hosszúra nyújtott testtel beleásitott a csöndbe.

— A japánokat el is felejtették — szólt oda Borcsa néni. — Pedig még csak az elébb is milyen tüzesen járt a nyelvük!

— A japánok! — Legyintett Guszti és maga is belülről bukkant ásítást igyekezett nagy szu- szogással elfojtani. — Hagy nyugodjanak békességben!!! Előbbkelő dolgok is vannak azoktul. A sárgák 1...

... Az utcáról, mint hirtelen jött dörgés, éles kürtszó terült a házba. Az éjjeli ör fújta a kilencet,

öreg Kincses István fölkelt, kinyújtóztatta dologtalan tagját és jelt adott az asszonynak az ágybontásra.

... Aztán kis idő múlva c*ak ketten maradtak, egymásra vfplt öregek és ráfeküdt a házn> a ködös, télutói éjszaka ..,