Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)
1926-02-28 / 49. (1087.) szám
4 1926, február 28, vasárnap. 'KRKGAfc/V IAIS&AII*H1RLA2 Mussolini újabb kirohanása Németország ellen A hamburgi Relchsbanner-nap tanulságai — 24 berlini légi vonal — 250000 német 24000 tűzoltóval — A len* gyei tanácstagság Pária, február 27. Mussolini olasz minisz-1 terelnok fogadta a Petit Párisién tudósitóját, j aki a dúcét meginterjúvolta a német-olasz viszonyról. Stresemann és Mussolini szóharca( óta az incidenst Európában bevégzettnek te-; kintették, sőt egyes körök szerint a két ál-1 lám viszonya az utóbbi napok alatt erősen j megjavult. Erre a hiedelemre most alaposan rácáfol az olasz miniszterelnök, aki a francia újságíró előtt ugyanolyan gyűlölettel telt nyilatkozatot tett, mint annakidején első híres beszédében. Sző sincs róla, — mondta Mussolini — hogy Németország-ellenes beszédei rossz hangulatában keletkeztek volna. Tudatos lépések voltak azok a pangermanizmus fenyegetéseivel szemben s még ma is azonosítja magát vele. Az embereket úgy kell nézni, ahogy vannak, nem szabad őket szépíteni s igy elsősorban nem szabad leplezni a németek rosszakaratát. Ezután a duce a hamburgi Reichs- banner szövetség nagy köztársasági ünnepélyéről beszélt, melyen tudvalevőleg egy osztrák delegáció is résztvett s mely elsősorban a csatlakozás eszméjét szolgálta. „Hát ez köztársaság! — kiáltotta Mussolini — százezrek vonulnak fel, száz és száz zászló alatt, katonai rendben s kinyilvánítják, hogy vissza kell szerezni az összes területeket, melyek valamikor német fönhatóság alatt állottak 1“ Ugyanilyen veszélyes a német repülőipar is, mely szintén békés és demokratikus kereskedelmi jelszavak alatt készül a háborúra. Berlinből 24 légivonal ágazik ki s a német aviatika bizonyos fokig tökéletesebb, mint a francia, önöknek, franciáknak vigyázni ok kell erre, mert önök tudják, hogy mit jelentenek az éjjeli repiilö- géptámadások!“ A déltiroli kérdésről megemlékezve kijelentette, hogy a felső Etsch vidékén még minden német. Egy év előtt utazott arra felé, s a tanítóktól, a papoktól s a hivatalnokoktól kezdve egész a vasutasokig, sőt postásokig mindenki németül beszélt. Olyan germán dalokat énekeltek, melyekért Rómában bárkit letartóztatnának. A 250.000 főből álló kisebbségnek 24.000 tűzoltója volt, akik persze mind föl voltak fegyverkezve. „Hát én egy kis rendet teremtettem ott. Minden községben csak öt darab tűzoltót hagytam meg, de azért nem mondhatnám, hogy azóta több a tűz arrafelé. Az olasz tannyelv most már kötelező s igenis, ismételten kijelentem, hogy elolaszositjuk azt a vidéket. Védekezni kell bizonyos fenyegetések ellen s az elolaszositás a legjobb védekezés a pangermán fenyegetőzésekkel szemben.* Végül Mussolini kijelentette, hogy Olaszország mindenképpen támogatni fogja Lengyelország népszövetségi tanácstagságát s Varsó fölvételének a német fölvétellel együtt kell megtörténnie. Német válasz Mussolininak Berlin, február 27. Mussolini legújabb nyilatkozata újabb nagy konsternációt okozott a német közéletben. Az a bejelentés, hogy Olaszország és Jugoszlávia minden erejükkel Lengyelország tanácstagságát fogják támogatni, rendkívül kellemetlenül hatott. A megszokott gvalázkodásokra ellenben csak mosolyognak Németországban s az álláspont az, hogy nem szabad rá felelni. A nemzeti lapok kijelentik, hogy csak koptassa a száját a bőbeszédű Mussolini, üres és durva bombasztjai senkit sem sértenek meg, a német nép pedig csendben dolgozik s fizikai, erkölcsi, meg morális fölényében bízva nem veszi komolyan a délről jövő nyelvöltögetéseket. A jugoszláv—olasz szövetségnek sem tulajdonítanak tulnagy jelentőséget, mert ha Németország egyszer már bent van a népszövetségben és megkapta a tanácstagságot, békés politikája következtében aligha kerül ősz- szeüiközésbe a távol levő és külön érdekszférákban élő két nemzettel. Németország szempontjából sokkal veszedelmesebbek a közeli ellenségek, amelyek hatalmát pedig Jugoszlávia és Olaszország előtérbe nyomulása alaposan megcsorbitolta. Apponyi Albert gróf nyilatkozik a P. M. H.-nak a középeurópai békéről, a temesvári konferenciáról, a frankhamisításról és a magyar politika jövőjéről — A P. M. H. munkatársától. — Oregházak — régi történetek Rimaszombat, február 26. Februári téli este. Járom egyedül a kis város elhagyott utcáit. Hull a köd. Ziman- kós idő van. Ismerős arcokra alig bukkanok. A villanylámpák vöröses fénye bágyadtan rezeg át a sfírii ködön. Élet, zaj sehol. Pedig még csak szürkület van. Egy-egy idegen arcú ember, nagyidba esetlen nő léptei hangzanak tompán, idegenül az elhagyott csendes utcán. Alkalmas idő az emlékezésekre. Valaha régen de más élet is volt ilyenkor errefelé! Az egykori „lutheránus“ utcán ismerős volt valaha minden ház, minden ablak. Ismertük lakóit. Egyik-másiknak bús élettörténetét. Az utca egyik sarkán kis düledezö fehérre meszelt faház áll. Rajta két kis ablak néz a ma már idegen utcára. Félénken, idegenül. S nézi a körülette s előtte folyó s változó életet már jó száz év óta. S olyan ma is mint volt akkor. Csak öregebb, fáradtabb, mint az agg, aki már sokat látott, sokat átélt. Nem alakították, nem építették át soha azóta. Emléket. Szomorú emléket őriztek benne. Amikor még ősapáink nem ismerték a villanyt, de még a petróleumot se} virágzó iparág volt erre felé a „gyertyamártásA régi cívisek fiai közül nem is egy űzte est a mesterséget s meggazdagodtak valamennyien rajta. Némelyik annyira, hogy unokáinak már birtokot is hagyományozhatott. E kis ház egykori tulajdonosa, nemes Perjessy uram is, ezt a mesterséget űzte. S ha leszállt az este a sötét kis városra, sűrűn zörgették meg az egyik kis ablakot, a ma már. porladó öregeks amelyhez a durván kövezett utcáról egy kis korláttal ellátott falépcső vezetett fel. Itt kellett bezörgetni. S ekkor megnyílt bentről az egyik ablakba erre a célra,, beillesztett üvegtábla s azon adták ki a fagy- gyugyertyát s vették át érte a rézgarasokat. Gyűlt is a pénz. De kellett is, mert két leánya nőtt Perjessy uramnak. Eszter és Piroska. De hiába gyűlt a hozományra való, A két leány mégis örökre pártában maradt. Pedig lett is volna mit aprítani a tejbe. Szépek is voltak. Kivált a fiatalabbik: Piroska, akiért az egész város legderekabb, leggyönyörűbb legénye, nemes Szabó László halálos szerelemre gyuladt. Előkelő, birtokos, nemes, vagyonos és szép volt a fiú. Cívis famíliából való volt a szép leány is. És nagyon szerették mindketten egymást. Be is állított annak rendje s módja szerint Szabó László Perjessy uramhoz, hogy megkérje a szép leány kezét. De az apától kosarat kapott az egész város legderekabb legénye. Mert, vig, mulatós, ahogy ma mondanák bohém volt egy kicsit. A két fiatal szív azonban nem tudott egymástól elszakadni. Idő múltán — egy átmulatott báli éjszakát követő napon, megint csak megjelent Perjessy uramnál kérőként Szabó László. A leány fogadta. A hátsó kis szobában. Akinek ezt mondja: „Eljöttem újból. De, Piroska, ha, hajtható Hon az öreg, ez lesz az utolsó kosár, mert. ezt nem élem iul.“ A leány ment át az öregért, a tágas ,.pitvar" másik oldalára eső utcai nagy szobába. De amint Perjessy meglátta a „másnapos“ legényt, sarkon fordult, annyit vetve fennen oda neki: — „Öcsém, elébb aludd ki magadat, majd akkor beszélünk“ — s ezzel rázárta kulccsal az ajtót. Pár perc múlva lövés rázta meg az egyébként csendes kis házat. Mire benyitottakf a szép Szabó László melegen érző szive már hidegük.! s fiatal, piros, meleg \>ére fedte a fehér padlót. A leány nem ment férjhez soha. Szüleit, testvérét is közel félszázad előtt elvesztette. Egyedül, teljesen egyedül élle át életét a régi, öreg kis házban s annak kertjében. Ahol egy buja puszpang bokor zöldült örökösen, azon a helyen, ahová a Szabó László fiatal piros vérét, mint tőle maradt utolsó emléket elásta, a szerelmes leány. Ok már rég porladnak... 8 a puszpang bokor ma is zöldül. Tovább megyek az emlékterhes estben. Nyomon kísérnek a múlt képei. Rimaszombat régi házainak érdekes, régi történetei, abból az időből\ amire ma már csak kevesen emlékeznek. S az apró régi ház maradi itt, még különös idegennek abból a világból ebbe o. világba. Az egyikre most tesznek emléktáblái: Bt/ha Lujza országos ünnepén. Anonym. Budapest, február 27. Az Apponyiák kis, egyemeletes, zárt, egyszerű palotája nem típusa a főúri házaknak. Szinte keresetlen szerény, egyszerű, dísztelen s az egész háznak kísérteties csendességével talán komor is. A frisssnmázolt, széles, nehéz tölgyfakapu csak hosszabb várakozás után nyílik meg. Borotvált arcú, szegletes vonásu, sima modorú öreg inas nyitja az ajtót: típusa a hosszú szolgálatban megöregedett grófi inasoknak. A gesztusai, a hanglejtése, a tartása pontosan olyan, mint a gazdájáé. Csak egyben különbözik: hűvösebb, tartózkodóbb, mint a grófi gazdája. Rákosi Jenő szívélyes hangú ajánlólevelének pillanatok alatt hatása van. Máris keresztülvezetnek egy szűk, butortalan előszobán s a kettős, bordóposztós ajtón keresztül bejutva Apponyi Albert gróf dolgozószobájába, ott áll előttem a legtekintélyesebb, nemzetközi viszonylatban is legnagyobb nevű, élő magyar államférfim Apponyi állva fogadott az íróasztalnál s miközben barátságosan felém nyújtotta a kezét, azt kérdezte: — Nem lesz maguknak bajuk, hogy engem meginterjúvolnak? Az íróasztal melletti mély fauteuilben helyezkedtem el s az ősz államférfi levette nagy, fekete, szarukeretes szemüvegét s fe- lémfordulva várta az első kérdést: — Mi a véleménye a kegyelmes urnák az úgynevezett^ „Középeurópai Locarnóről" s Benes külügyminiszternek azon legutóbb is hangoztatott igyekezetéről, hogy a középeurópai békét biztonsági szerződésekkel fenntartsák? — Az az igyekezet, hogy a békét végre KŐ- zépeuröpában is megteremtsék — hangzott nyomban a kérdés elhangzása után a szabatosan megfogalmazott felelet -- igen tiszteletreméltó igyekezet s mindegyikünknek csak az lehet az óhaja, hogy vajba sikerülne. Ez azonban, fájdalom, nagyon súlyos feladat. A békét fenntartani nem lehet, a békének lenni kell. S ma ennek az igazi békének a lélektani előfeltételei nincsenek meg. A mai körülmények között a teljes békét teljesen kizártnak tartom. Amiig nincs keresztülvezet4 J ve a teljes egyenlőség a nemzetek között, különösen a fegyverkezés terén, áruig egyes nemzeteknek nap-nap után megaláztatásokban van részük, addig a lelkeknek a békéje pszichológiai lehetetlenség. Amig sok igazságtalan, katasztrofális hatású sérelem orvosolva nem lesz, addig a szó valódi és nemzetközi értelmében vett békeállapotról nem lehet beszélni. — Mi a véleménye a kegyelmes urnák arról a tervről, amelyet a Vossische Zeitung nyomán az egész csehszlovák és magyar sajtó élénken pertraktált, amely szerint a kis- entente állítólag hajlandó volna a béke érdekében Magyarország javára bizonyos területi engedményeket tenni? — Sokkal komolyabb kérdés ez, semhogy egy bármily komoly lap bármely komoly forrásból vett hire alapján véleményt nyilváníthatnék róla. Csak akkor képezheti ez a dolog nyilvános diszkusszió tárgyát, ha illetékes körök részéről valami komoly, hivatalos formában nyilvánul meg a szándék. — A temesvári kisententekonferencia? — A temesvári konferencia lefolyása igen kellemes meglepetés volt a számomra, mert — nem súlyosbította a nemzetközi szituációt. örömmel láttam, hogy a kis entente felelős államférfiai a mérsékelt és a nemzetközi illem hangján szóltak az utolsó idők szomorú magyar szenzációjáról: a frankhamisításról. — Kegyeskedjék, Kegyelmes Uram, nyilatkozni a felfogásáról a frankhamisítással s azzal a belpolitikai válsággal kapcsolatosan, melyet a franltaffór az országban okozott. — A frankhamisításról számtalan belföldi és külföldi lapban alkalmam volt a véleményemet leszögezni. Nagy nemzeti szerencsétlenségnek tartom -ezt a bűnügyet, amit csak súlyosbít az a látszat, hogy megtévedt, rövidlátó emberek politikai célzattal csinálták. A magyar nemzetnek az az egyetemes érdeke, hogy kifejezésre juttassa, hogy nemcsak. hogy nem azonosítja magát a hamisítókkal, hanem mélyen elitéli őket s semnii- módon nem akar az igazságszolgáltatás útjában állam. Minden tettesnek e! kell nyernie | a büntetését, bárki is legyen. Ez erkölcsi parancs, de parancsa az észszerüségnek is, mert ha ők nem bűnhődnek, akkor a látszat miatt az egész nemzet bűnhődhetnék. — Én nem sürgetem a Bethlen-kormány távozását mindaddig, amig tisztán nem látunk az egész kérdésben, amig a politikai vonatkozások tisztázva nincsenek és amig a kormány felelősségét nem bizonyítják. Addig az ellenzék heveskedését — bár nem kételkedem motívumaik hazafiasságában — túlzónak tartom. Ugyan bizonyos tisztulási folyamatot a fraukhamisitási ügyből kifolyólag önmagától természetesnek tartok. — Mit tart a Kegyelmes Ur a magyar politika jövő irányának? Amikor ezt a kérdést intéztem hozzá, hirtelen rámnézett, elnevette magát, megcsóválta a fejét: „Erre nem is olyan könnyű válaszolni." S hosszan hallgatott. Fejét előrehajtotta, úgyhogy lágy, selymes szakálla megtört a mellén. Kezével szórakozottan játszott az íróasztalon s mélyen elgondolkodott. Körülhordoztam a szememet a minden fényűzés nélkül berendezett, elegáns szobám A szomszéd szobába vezető ajtó nyitva. Fényes szalón. S mindenütt nagy csend. A Kegyelmes ur egyszerre megszólalt mélyen zengő hangján: — A magyar politika telítve van olyan kérdésekkel, melyeknek egy részét függőben kell tartani, mert jogosulatlan, de a mai hatalmi viszonyok közt leküzdhetetlen idegen befolyások állják útját helyes megoldásuknak. Ami minden körülmények közt megoldandó, az a pénzügyi és közgazdasági konszolidáció, amelynek terén, ha fordultak is elő hibák, nagyban és egészben véve előrehaladunk. Továbbá szükséges az állam és a nemzet testének megszabadítása a forradalmi és el- lonforradalmi korszakokból megmaradt minden olyan szervezettől, amely nem szigorúan törvényes alapon működik és nem nyújt teljes garanciát arra, hogy működésük minden körülmények között a törvényesség keretén belül fog maradni. — Ezek a beteges tünetek nagy mértékben csökkentek és enyhültek, most csak utolsó — ha nem is következmények nélküli — maradékaik eltakarításáról van sző. — Az a meggyőződésem, hogy nem szabad letérni arról az útról, amely a konzey* vativ elemeket a demokratikus irányok felé vezeti, annak a dicső példának szellemébeni amelyet az 1848-as kiváltságos osztályok a<J- tak s amelynek köszönhették befolyásuk fennmaradását a demokrácia körében is. — Végül a szociális problémák iránti teljesebb megértésssel és minden faji-, vagy felekezeti- vagy osztálygyülölet kiküszöbölésével össze kell forrasztani a nemzetet valóságos erkölcsi egységgé. — Külpolitikai vonatkozásban, bár a békeszerződés által teremtett állapotok tarthatatlanságáról táplált nézetünket nem titkoljuk, azok módosítását nem az erőszaktól, hanem a lassan érő jobb belátástól várjuk. — Addig is azonban ragaszkodnunk kell azokhoz a biztosítékokhoz, amelyeket a trianoni szerződés megkötésével egyidejűleg tőlünk elszakított magyarság nemzeti- és kulturális fennmaradása iránt nyertünk, mert az arra való erkölcsi jogosultságot, hogy eziránt érdeklődjünk, hogy a magyar kulturá-. naknak megcsonkítása ellen tiltakozzunk, éppoly kevéssé lehet tőlünk elvitatni, amint nem lehet a természet törvényes működésétől eltekinteni s azok ellen fikciót létesiieni. — Ezek a gondolatok jelölik meg az egyetlen utat, mely a szomszédos államokkal való jobbviszony kialakulására, esetleg annak szerződésekkel való szabályozására is vezethet. — Még egy utolsó kérdést engedjen meg, kegyelmes uram. A kegyelmes ur magas kora dacára fizikailag is, szellemileg is tökéletesen friss. Érzi-e, hogy életében még valami nagy, fontos, történelmi hivatás vár Nagyméltóságodra? Apponyi gróf elgondolkodó mosollyal tárta szét a karjait s ültében kiegyenesedve szinte átszellemült arccal fordult, felém: — Az Úristen kezében vagyunk. A Gondviselés magas koromban is valóban fenntartotta munkaképességemet. S habár 55 esztendős közéleti, cselekvő munka után volna jogosultsága annak is, hogy 78 esztendős koromban egy kis nyugalmat keressek, nemzetem rendelkezésére, kell áll nőm. Hogy lesz-e alkalmam még olyan munkára, amelynek az ország jövője szempontjából jelentősé' ■ volna, az a Gondviselés titka. — Én nem keresem, de készen állok rá! Felállt és egy igazi apostol benyomását k (telte bennem. A harmincötperces audiencia véget ért. Sándor Dezső.
