Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)
1926-02-23 / 44. (1082.) szám
4 ^PJÍ<I^-iV\AGkaR-HÍR]iAE 1926 február 23. Kedd. Fayum írta: Dobay István Medinel-El-Fayum, január 25. Vasárnap reggel tíz órakor 42 Celsius fok meleget mutatott Assouanban a hőmérő. Assouantól- Luxorig a szó szoros értelmében tűrhetetlen volt a vonaton a hőség. A közlekedésügyi miniszter előzékenysége folytán egész Egyptomra szóló első osztályú szabadjegy birtokában, szalonkocsijainkra emlékeztető kényelmes luxuskocsiban tettem meg a hosszú utat. A Nílus mentén s a sivatag közvetlen közelében rohanó kocsik a hőség s a sivatag felől finoman szálldogáló portömeg ellen minden elképzelhető módon fel vannak szerelve. A hófehérre lakozott alacsony kocsik teteje fölé egy második fatető domborul, hogy a napsugarak erejét felfogja és tompítsa. A kékes fekete üveggel borított ablakokra zárt zsalugátert illesztenek. A szalonszerü kocsiban pompás nád- fonatu karszékek állanak, a kocsi tetején pedig állandóan mozgásban tartott szellőztető kerék forog. Miután azonban a szitáló por miatt az összes ablakokat zárva kellett tartanunk, annyi óvintézkedés dacára is csak úgy fulladoztunk a déli órákban, s tucatszámra fogyasztottuk az állomásokon felkínált narancsokat. Egész nap és egész éjjel tartott az ut. S ámbár előre figyelmeztettek bennünket az éjjel beálló nagy hőváltozásra, s külön plédbe csomagolva meleg holmit is hoztunk magunkkal, — micsoda utálatos ellentét: egész éjjel fáztunk. De hát ez Egyptom! Csupa ellentétből áll ez a szép, de igen különös ország. Itt például csak nagyon gazdag és nagyon szegény emberek élnek. A milliomos mesepalotája szomszédságában ott éktelenkedik a nyomorult fellah agyag viskója. Kairó díszes európai negyede s a szállodaóriások közvetlen közelében fekszik a világ egyik legrondább városfertálya, a hírhedt Fishmarket. Ha eltűrné a papír és a jóiz- lés, hihetetlenül érdekes részleteket lehetne ennek a rémes s undorítóan piszkos városrésznek éjjeli életéről mesélni. Reggel hatkor értünk Wastába. Két óra várakozás. Nyolckor visz tovább kis szárnyvonal Medinet-El-Fayumba, Egyptom legnagyobb oázisának székvárosába. Mivel töltsük el reggel hattól nyolcig egy jelentéktelen állomáson az időt? A vasúti kis vendéglőt csak épp, hogy felnyitották, a székek az asztalok tetején, por, piszok, dohánybüz, — el innen! A hajnali szürkületben kis arabs kávéház homályos lámpái pislognak felénk. Nézzük meg! Tipikus arabs „aho", kávélebuj. Éjjel-nappal nyitva. A diványformáju, hosszú fapadokon tarka fejkendőbe, fekete burnuszba csavart alakok guggolnak, a helység egyetlen kis asztalánál őszszakállu, tisztes sejk különös illatú csáját szürcsől, mellette a csavart szárú palackos pipa, a „sisa‘% melyből őt* percentkint nagyokat szippant, máskülönben órákig szótlanul bámul a felgomolygő füstbe. A nyitott tűzhely parazsa fölött kopott réz- edényben forró víz rotyog. Ezer rongyba agya- bugyált sötétképü arabs legény szorgoskodik a tűz körül. Forró vízzel töltött kis rézkannába gyanus- tisztaságu ujjaival csomó finomra őrölt kávét szór, darab kockacukrot pottyant bele, a tüzes hamuba fúrt kannát kormos fapálcikával megkevergeti, a kétszer-háromszor a parázsba odatartott fel-felfutó kávét az odakészitett gyüszünyi csészébe tölti, s se szó se beszéd elémnyujtja. Pillanatra összerázko- dom. Eh, — gondolom azonban magamban, a tűz, a forró kávé minden bacillust megölt, s elvégre nem sérthetem meg a szives kínálót, — Isten neki, — illata pompás, a fázos éjjeli ut után jót fog tenni a fekete forrőság, — elfogadom, — fújok rá néhányat, s mint a medicinát felhörpintem. Soha ennél jobb kávét nem Utam. Ez után persze már le is kellett ülnöm. Alacsony fonott széket hoztak elém, s kókuszdió pipával is megkínáltak. — Mafia — köszöntem meg a lehető legszi- vélyesebb mosollyal, ami ugyan nem egészen azt jelenti, hogy „köszönöm, nem dohányzóm", — hanem csak valami olyan tagadás féle, gyakran használt arabs kifejezés, a fő azonban, hogy megértették s a pipát visszahelyezték a fali állványon felsorakozott társai mellé. Ámbár lehet, hogy még a pipa is jól Ízlett volna ebben a hamisítatlan orien- tális arabs környezetben. S most azután beszélgetni kezdtünk. Már tudniillik a magunk módja szerint. Kevés arabs tudományomat angol szavakkal keverve, lassan, de valahogy mégis megértettettem magamat. Mert időközben a sejk is felriadt álmodozásából, a guggoló alakok is megmozdultak, s mint valami újkori csodát vettek körül. Azt hiszem, időtlen idők óta első európai vagyok a ki ebbe a világországuttöl oly félreeső kis kávéházba tévedt. Mulatságosan és tanulságosan telt el a wáslai állomáson kora reggel elvesztegelt várakozási idő. Kikérdeztom őket belső életükről, szokásaikról, csomó uj szót tanultam, Írtam fel jegyzőkönyvembe, s a végén néhány a lebuj berendezéshez tartozó eredeti arabs tárgyat vásároltam nevetséges olcsó áron. A kókuszdió pipát: „gáza", parázscsiptetőt: „maása", s a kávéfőző ibriket „kanaka“ egyptomi utam kedves emlékeiként fogom őrizni. Észrevétlen gyorsan telt el egyszerű beszélgetősünk közben az idő. Ismét a vonaton ülök, s kíváncsian lesem a sárga sivatag közölt pöffögve mászó vicinális előtt felbukkanó Fayum oázis zöldjét. Előbb azonban még egy-két meglepetés ér. őskori templomra emlékeztető pyramis, a Medum napberagyogta hatalmas tömege ötlik szembe. Különös formája miatt a „hamis piramisnak" nevezik az arabok. Az ókori Aphroditopolis, a tehénfejjel ábrázolt Halkor istennő városának romjai feküsz- nek mellette. S mielőtt még az oázis smaragdját megpillantanék, két másik pyramis, a Hawara és a Lakún másznak elő a szemhatárból. A mindegyre szélesedő oázis bejárata előtt állanak hűségesen őrt. A sivatag egyhangú sárgasága után repkedő színes rongyokkét integetnek felénk a virágos kertek, mosolygó narancsfák, sudár pálmák szélmozgatta ágai. Messzeterjedő termékeny lapály buja gazdagsága terül el szemeink előtt. A cukornád sürü magas zöldje előtt törpévé sülyed a körötte mozgó ember, s magasra nyújtott nyakkal sem látszik ki belőle az oda tévedt teve. Látszanak már a régi Krokodilopolis romjai fölött épült Medinet-El-Fayum furcsa formájú házai, s eszünkbe jut a kairói muzemuban megbámult krokodilfejü Sobek, az ókori város házi istene. Az utolsó ásatások közben feltárt templom romjai közelében feküdt a ma már teljesen kiszáradt tő is, a melynek vizében a szent krokodilusl őrizték. Illő hangulatba ringatva érkezünk az érdekes városkába. A mintegy 1200 négyzet kilométer kiterjedésű óriás oázis s a mellette elterült möriszi tó állítólag III. Amenophis alkotása, Egyptom tartalék medencéje volt egv1 jr, melybe Nílus áradása idején felgyülemlett íztömeget eresztettek, hogy szárazság idejére tartalékvizként szolgálhasson. Maga a városka egészen elüt a többi egyptomi város építkezései és fekvési formájától. Némi merészséggel egyptomi Velencének szeretik az egypto- miak nevezni Fayumot. A büszke Venezia ezt ugyan kikérné magának, mert a városkán keresztülfolyó patak számtalan hidján kívül más nem emlékeztet a lagúnák cifra városára, mint legfeljebb az a néhány régiségkereskedő, a kik az első ásatások idejében még szabad prédára engedett valódi régiségeket halmoztak fel, s a nemzetközi turistáit országutján kívül esvén, alig tudnak ma túladni rajtuk. Igaz, ügyetlenek és buták hozzá, hogy megfelelő életjelt adjanak magukról. Merem állítani, egyike vagyok azon kevés Egyptom- utazónak, a kik Fayumban elbújt, s csak nehezen felkutatható privát régiségtulajdonosokat felkeresték. Az itt beszerzett régiségdarabokat, melyeket nevetségesen kis összegért vásároltam, többek között az arabs muzeum egyik igazgatója is értékes, eredeti példányoknak ismert el. Nekem mindenesetre annál is inkább értékesek maradnak, mert nem hivatásos nagy kairói régiségkereskedőktől vásároltam drága pénzen, hanem egyptomi barátaim útmutatása alapján hosszú fáradságos utazás után kutattam fel b szereztem meg a magam örömére és gyönyörűségére, s otthoni kis gyűjteményem kiegészítésére. A Fedor-Meissner incidens az igazság tükrében Fedor Miklós, az országos keresztényszocialista párt képviselője a következő nyilatkozatot küldte be szerkesztőségünkbe: „A február hó 16-iki parlamenti üléssel kapcsolatosan a cseh koalíciós sajtó s ennek nyomán egyes vidéki lapok is teljesen elferdítve, sőt elefánttá felfújva hozták le azt az incidenst, amely köztem és néhány cseh nemzeti szociáldemokrata képviselő közt lefolyt, azért szükségesnek tartom a való tényállást' a következőkben ismertetni: Közvetlenül Benes külügyminiszter felszólalása előtt a miniszteri padok előtt Hod- zsa földmivelésügyi miniszterrel beszélgettem, aki szives barátsággal fogadott és az intervencióm után tőle elbúcsúzván, helyemre siettem. Éppen ekkor kezdett Benes a frankhamisításról mondandó beszédébe. Én a német nemzetiek és a cseh szociáldemokraták padjai közt álltam meg és onnan hallgattam az expozét. A németek, valamint a kommunisták roppant éles támadást intéztek Benes ellen, úgy hogy hosszú ideig szóhoz sem tudott jutni s amint újból beszédébe fogott, annál vehemensebben zavarták. Állandóan röpködtek a sértő szavak, amelyek közül a legenyhébbek voltak: „maga a legnagyobb hamisító", „maga svindler és a világ legtipikusabb szélhámosa" s ehhez hasonlók. Ez természetesen éles összetűzésre szolgáltatott okot a német és cseh képviselőle között. A vitába én is beleszóltam és hangsúlyoztam, hogy kár a más ország belügyeibe való oktalan és jogtalan beavatkozással parlamenti vihart provokálni. Mindezeket szlovákul mondottam, more a cseh demokraták most már teljes dühvei nekem rontottak és oly durván sértő kifejezéseket használtak velem szemben, hogy szó nélkül nem hagyhattam és természetesen hasonló módon visszavágtam, mert másképp nem is vehettem volna a durva sértésekért szatiszfakciót. A kölcsönös civődás hevében egy szociáldemokrata képviselő belém dobta a nyomtatványokkal telt táskáját, mellyel engem gyomron talált. Én ezt a táskát jogos felháborodásomban azon irányba dobtam vissza, amelyről jött s véletlenül egy másik képviselőt találtam vele. Erre nagy tolongás támadt és a ház elnöke, Malypetr, aki alig néhány órával előbb történt megválasztásakor kijelentette, hogy igazságos és pártatlan vezetője lesz a parlamenti üléseknek, engem három ülésről önhatalmúlag kizárt. Ennek kihirdetése után nyomban fel szaladtam az elnökhöz és tiltakoztam a kizáratás ellen és rámutattam azokra a szociáldemokrata képviselőkre, akik az incidenst kezdeményezték. Az elnök ugyan megígérte, hogy a vizsgálatot megindítja, de habár megállapítást nyert, hogy a támadást Prokes cseh nemzeti szociáldemokrata képviselő kezdte, az irattáskát pedig saját tulajdonosa, Ostry cseh szociáldemokrata képviselő dobta belém először, azokat mégsem zárta ki. A kizáratás után a németek és a magyarok köróm csoportosultak — de nem azért, mert a cseh szociáldemokraták fenyegetőztek — hanem, hogy engem visszatartsanak. Látták ugyanis, hogy nem én voltam a kezdeményező, hanem csak a jogos önvédelemre szorítkoztam, tehát az elnök intézkedése jogtalan volt velem szemben. Az elnöknek kijelentettem, hogy ha megbünteti a kezdeményezőket, akkor önként távozom s mivel ő azt megígérte, önként eltávoztam. A folyosón mondták, hogy a táska Udr- zsal volt hadügyi minisztert érte, erre Szent Ivány József képviselő nyomban felkereste a volt minisztert, hogy nevemben sajnálatát fejezze ki a véletlen és minden szándékot kizáró sértésért. Udrzsal kijelentette Szent- Iványnak, hogy a táska nem őt érte, de ha őt is érte volna, ilyen izgalmas esetekből kifolyó akaratnélküli megbontásért maga is elégtételnek venné az őszinte sajnálat kifejezését. A gyűlést Benes beszéde után berekeszniiimiiiiiAáAAmmiiiXááizi! SorsK$f€kc( f mindenki csak fiaSpierifi és Tsa üaaKMzáüan mi, Dratlsiava, RadniCna ol. Telefon 1920 és 236S. ífmffTmTTTVTTfTffTTTmmm tették és én eltávozván a parlamentből, csak másnap tudtam meg az újságokból, hogy a visszahajitott táska véletlenül Meissner cseh szociáldemokrata képviselőt találta. Ezt megtudva, rögtön felkértem Szüllő Géza dr.-t, pártunk elnökét, hogy keresse fel Meissnert | és nevemben ajánlja fel a készséggel meg-! adandó elégtételt. Ez meg is történt és a tá-1 vollevő helyett Tomasek szociáldemokrata pártelnök megigérte a válaszadást. Ez történt és semmi több s igy és nem másképp! Tehát nem igaz az, amit a Kassai Napla is közölt, hogy a táska „Fedor táskája" volt, hogy én voltam a kezdeményező, de az sem igaz, hogy a táska „erősen megsebezte" a képviselőt, valamint arról sem tudok, hogy az elnökség havi dijamat eddig leszállította volna büntetésből, vagy ellenem bünfenyitő eljárást indított volna. Ellenben az elnök a csütörtöki ülés előtt bejelentette, hogy a mentelmi jogom megsértése miatt beadott panaszomat a mentelmi bizottsághoz tette át és a vizsgálatot Prokes és Ostry cseh szociáldemokrata képviselőkre is kiterjesztette. A vé- letlenségből támadt s akaratomon kívül történt megbántásért a megfelelő elégtételt férfiasán nyomban felajánlottam és annyira mentem, hogy amidőn a véletlenül megsértet- tet nem találtam a parlament épületében, felkerestem Srdinkó közoktatásügyi minisztert s ő előtte fejeztem ki sajnálatomat a történtek felett." Lőcse, 1926 február 20-án. Fedor Miklós nemzetgyűlési képviselő. A párisi babaházak A párisi lakásépítési akciónak is meg van a maga botránya — A lakók nem hajlandók beköltözni az uj Lakásokba — Páris városának uj, „olcsó" házaiban egy kétszobás lakás ára 5500 frank Páris, február. Ezekben a hetekben, mikor a francia szenátus óvatosan kerülgeti az uj lakástörvény szankcionálását, híre terjedt a legújabb párisi lakásépitkezési botránynak, ami méreteiben és jelentőségében nem marad a középeurópai hasonló botrányok mögött el: a boldog lakók, akik éveken át könyörögtek a párisi lakáshivatalban valami fedélért, most megkapták végre kiutalt uj lakásaikat a Páris városa által újonnan épített bórkaszárnyákban, de vonakodnak beköltözni. A „L'Oeuvre" s más baloldali lapok érdekes részleteket közölnek ebből az alkalomból a nagy párisi lakásépítő akció fiaskójáról. Közismeretes, hogy Párisban csakúgy, vagy talán még fokozottabb mértékben, mint Európa többi nagyvárosaiban, a lakásnélküliség a háború utáni problémák egyik legsúlyosabb és legégetőbb problémája ma is. Három évvel ezelőtt végre elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkozott, hogy legalább „első segélyt" nyújtson Páris városa hajléktalan lakosainak s ekkor határozták el annak a nagyszabású lakásépitkezési akciónak a kezdetét, amit jelentős részében eddig már végre is hajtottak, amennyiben 72 nagy bérház épült s ezeknek legnagyobb része már az elmúlt őszön teljesen készen állott. Ez a hetvenkét nagy bérház, amiknek felépítése összesen 85 millió frankija került, szolgált volna arra a célra, hogy francia családokat, elsősorban az úgynevezett „jeune menage"-t, a hajléktalanság, a könyörgés hosszú esztendei után végre fedél alá juttassa. Miután az „olcsó Páris"- parola az inflációs években hivatalos megállapítás szerint nem kevesebb, mint egymillió idegent hozott Párisba, kik hosszabb vagy rövidebb időre, de mindenesetre letelepedtek itt, könnyen érthető, hogy az óriási város, ahol a háború alatt csaknem minden építkezés szünetelt, zsúfolásig megtelt. Ma ott Páris, hogy szerényebb vagyoni helyzetű polgárainak csakugyan képtelen lakást nyújtani. Az újonnan épített bérházak tulajdonosai a lakásokat 100.000-től 300.000 frankig árulják „örök lakásnak" vagy pedig olyan bért követelnek, ami a legtöbbeknek megfizethetetlen: egy modern, középszerűen kiállított ötszobás lakás évi bére 24 — 30.000 frank között mozog. Ha tekintetbe vesszük, hogy fizetések, jövedelmek, röviden az egész francia élet ma még mindig „frankra" s nem papirfrankra van beállítva, meg lehet érteni, hogy ezek az újonnan épített appartementok megint csak a valutaerős idegenek, vagy legjobb esetben az inflációs konjunktúrában meggazdagodott franciák, a „noveaux riches" részére jönnek számításba. A „jeune menage" továbbra is hotelekben lakik, vagy drága és barátságtalan bútorozott lakásokban s egyes sajtóvélemények bizonyos joggal utalnak a veszéTyre, amit ezek az állapotok a „kedélyek bolsevizálása ‘ körül fölidéznek. Emberek, akiknek nincsen otthonuk, — igy állitiák ezek a bizonvitások — fogékonyabbak n társadalmi rend fölbontását célzó eszmék iránt, mint olyanok- akiket megkötöz és egyensúlyban tart az otthon. Valami igaz van ebben föltétlenül s bizonyos az is, hogy Párisban évek óta egy nagy sereg ember teljesen reménytelenül kutat lakás után. Ahol egy lakás felszabadul, azt itt is eladják és pedig kivétel nélkül magas spekulációsárakon; elhanyagolt háromszobás lakások „le- lépése" 30.000 frank. Ennek a tisztátalan spekulációnak minden hajtása, úgymint „bútor- átvétel", „csere" stb., amik legtöbbször csak álnevei az üzletnek, virágzanak ezidőszeriut Párisban. A megüresedett lakások évi bérét természetesen rögtön fölemeli a háziúr, még pedig az eddigi bér többszörösére, amihez az uj lakástörvény jogot ad neki. De még gyakrabban fordul elő az, hogy a háziúr a megüresedett lakást maga bebutorozza s az eg- sz házat butorozottan bocsátja a lakáskerosők rendelkezésére. Egy ilyen „bútorozott", olcsó butorkonfekciókkal teletömött lakásnak az egyhónapi bére aztán 2000—5000 frank közt között mozog, amit a franciák természetesen nem tudnak megfizetni. Ezen a veszedelmesen tarthatatlan állapoton akart segíteni Páris városa, mikor elhatározta száz nagy bérház építését, amiknek az lett volna a feladatuk, hogy a lakáslalan párisiakat „olcsó" lakásokhoz juttassák. Az épitkezés legnagyobb részében már elmúlt ősszel elkészült. Az eredmény azonban egy meglepő botrányhoz vezetett: a házak legnagyobb részükben használhatatlanok. Alkalmunk volt látni néhányat az uj párisi házak közül a Porté Champerret közelében: az uj épületek joggal háborították fel Páris közönségét, mert tipikus spekuláció-építkezések, minden négyzetcentiméter térnek uzsoraszerü kihasználásával s a kivitelben olcsó, rossz és otromba habarcs-épitkezés. A lakások nem embereknek valók, hanem babaházakba való szobák, szinte elképzelhetetlen, hogy itt emberek fognak lakni, mert egy-egy szobát egy francia ággyal, egy kerek asztallal teljesen ki lehet tölteni. Minden lépés visszhangzik ezekben a szobákban, a gipszfalakon át minden kiejtett szót hallani kell a szomszédoknak s nem emberek, hanem csöndes és türelmes angyalok lehetnek ezekben a lakásokban csak egymás szomszédjai. A lakók legnagyobb részé egyöntetű elhatározással visszautasította az uj házakban kiutalt la- ( kasokat. s Páris városa most kénytelen hirdetések utján uj lakókat keresni ezeknek a babaháznk- nak, ahol különben egy legegyszerűbb kivitelű kétszobás takás évi bére 5500 frank. A nagy lakásépítési akció tehát Párisban is, a spekuláció é= a bürokriti/nvis jóvoltából, éppen olyan gyászosan végződött, mint másfelé; a baloldali sajtó követeli a megbízások felülvizsgálását, ami azonban nem fog már segíteni azon. hogy 85 millió frankkal a spekuláció feléoiteit magának 72 olyan bérkaszárnyát, amikben a lakások még a legelkesere- dettebb lakásnélkü'ieknek om kellenek. Páris „jounos menages ‘-a: lovábbr: hotelszobákban fognak tanyázni s n francia stabsz- tikusoknak io\Tabbra ;s alkalmuk les? siránkozni a születési létszám csökkenése fölött... Mórái Sándor
